Egyvilág - Fórum

Gazdaság

● Élelmiszerárak, forintárfolyam

Kezdjük azzal, ami mindenkit érint, és ami pont a rendszer tömegbázisának, a szegényeknek és a nyugdíjasoknak, a legfájóbb: a több mint 50%-os élelmiszer inflációval, amivel az EU-ban az élen állunk. (Bár a törökök 90%-ának még így sem vagyunk a közelében.) Miért van ez? Miért pont nálunk a legrosszabb a helyzet, annak ellenére, hogy agrárország vagyunk? Ki a hibás? Orbán? Nem árt látnunk, hogy ennek is milyen sokrétűek az okai:

   ○ A gyenge forint

Az import élelmiszerek miatt, (illetve exportálni is jobban megéri), és az energiaárakon keresztül.

   ○ Energia- és nyersanyagárak

Ami a gyártástól a szállításon keresztül a boltok világításáig mindent megdrágít. Az energiaárak pedig részben a gyenge forint, részben a háború miatt magasak.

   ○ A háború és a szankciók

Melyek kétségkívül nagyban benne vannak a gyenge forintban, az energiaárakban és az élelmiszerárakban közvetlenül is.

   ○ Az elmérgesedett viszony az EU-val

Ami a forintot is gyengíti.

   ○ A rossz termés

Emiatt a pokoli nyár miatt. (És nincs vége, várhatóan csak rosszabb lesz, ahogy tovább melegszünk.)

   ○ Az árstop

Mert az üzletek a kenyéren szedik be, amit a szárnyvégen elvesztenek.

Valamint:

   ○ Az élelmiszerláncokra kivetett különadók

   ○ A fuvarozók, beszállítók és termelők fentiek folytán megemelkedett költségei és áremelése

Nálunk a viszonylag alacsony (energia- és munka-) termelékenység miatt fokozottan.

   ○ A beragadt áremelések kipattanása

Vagyis, hogy a sokévnyi stabil árkörnyezetben sokan akkor sem emeltek árat, ha indokolt lett volna – most meg látják, hogy lehet, behozzák a lemaradást.

   ○ A minimálbéremelés

   ○ A választási osztogatás

Ne feledjük továbbá:

   ○ Az ÁFA

Az áremelkedés ötöde ugyanis ebből jön.

Ez mind az árak növekedésének irányába hat. Ki akkor a hibás? Mindenki: Orbán, Putyin, az EU-s szankciók és az időjárás is. Hogy ki mennyire hibás, az már más kérdés: Orbán hibásságára nem rossz becslés az, hogy mennyivel nagyobb nálunk az infláció, mint a környező országokban. (10-15 százalékponttal, azaz kb. a duplája – ami azért nem kevés.)

Egyébként elég kellemetlen is neki, mármint Orbánnak a helyzet, részint merthogy pont az ő szavazóit sújtja leginkább az élelmiszerár-robbanás, részint meg, mert ennek a féken tartására nincs eszköze. (Ellentétben az energiával, amit a MOL meg az OTP profitjából, az oroszokhoz való dörgölőzéssel, illetve Matolcsy befenyítésével többé-kevésbé még féken tud még tartani. A lakosság irányába és egy ideig legalábbis.)

A másik fontos ár a forint árfolyama, euróban meg dollárban – és ez a másik indikátora annak, hogy mennyiben köszönhetjük magunknak, illetve Orbánnak a mostani helyzetünket – pontosabban az, hogy mennyivel romlott jobban a forint, mint mondjuk a zloty vagy a lej. Nos, sokkal, a forint, az euróhoz képest kb. a kétharmadát éri 2010 óta, míg a másik kettő nagyjából csak feleennyivel gyengült. (A cseh korona meg kb. semmit.)

Erre mi a magyarázat? Volt egy beszélgetés Surányi Györggyel, volt jegybankelnökkel, amelyet érdemes meghallgatni. Bár nem mondanám teljesen pártsemlegesnek, (főleg beszélgetőtársát, Friderikuszt), de azért elég informatív, a forintgyengülés számos okát felsorolja: azt, hogy az MNB már jó ideje hangoztatta, hogy nem érdekli a forint árfolyama; hogy a kormány nem a piacon, hanem az MNB-nél váltotta át az EU-s pénzeket forintra, (most meg ebből vesszük a gázt); továbbá a felelőtlen kormányzati költekezés, az államadósság megugrása, a külsőegyensúly-romlás – no és persze az EU-val elmérgesedő viszony is a forint ellen dolgozott. Illetve lásd még alább az amerikai kamatemelést is.

Tetejébe a spekulánsok is elkezdtek a forint ellen játszani, shortolni, ami tovább gyengítette azt. Ebbe besegített nekik az MNB is, azzal, hogy bejelentette a kamatemelés végét – ami azt üzente, hogy nem védi tovább a valutánkat. 440 körül aztán kénytelen volt egy újabb jó nagyot húzni a kamatokon – és egyelőre, úgy tűnik, ezzel sikerült is stabilizálni szegény forintot. (Meg azzal, hogy most már a tartalék valutából fizetjük a gázt. A shortolás egyébként azt jelenti, hogy most kölcsönveszek valamit, például forintot, és eladom, abban a reményben, hogy amikor majd vissza kell adnom, előtte olcsóbban tudom újra megvenni a piacon. Ezzel akkor jár jól a spekuláns, ha közben olcsóbb lesz a dolog.)

Kérdés a jövő: merre megy az árfolyam, meddig emelkednek még az árak. A két fő tényező ebből a szempontból a háború és az EU-s pénzek. Sajnos a háború nem úgy néz ki, hogy egyhamar véget akarna érni – és ha jövő télig is eltart, akkor lehetnek majd csak igazán gondok, mert kifogynak a tartalékok. Az EU-s pénzből szerintem valamennyi jön majd, de nem hinném, hogy az összes. Orbán is látja, hogy mekkora szüksége lenne rá, meg is tett egy-két dolgot fogcsikorgatva – de nem szűnt meg kötekedni velük, az EU-nak pedig ezen kívül is régen a bögyében van már a mi bölcs vezérünk. Arra talán elég lesz, hogy az államcsődöt elkerüljük. Lásd ezt is alább, bővebben.

● Energiaárak, rezsi

Néhány rövid kiegészítéssel a fentiekhez:

   ○ A gáz tőzsdei ára

Bár a nyári pánikhoz képest harmada, a régi szép időkhöz viszonyítva még mindig kb. 4-5-szörös, mi pedig ezt az árat fizetjük az oroszoknak, némi fáziskéséssel. Így sem olcsó tehát – ami viszont nekünk még ezen felül jól megdrágítja, az már megint a gyenge forint.

Kormányunk tehát gyakorlatilag a tőzsdei árban egyezett meg az oroszokkal, ahelyett, hogy valahogy fixálták volna az árat – így most ki vagyunk téve ezeknek a nagyon durva kilengéseknek. Korábban ez bejött, most viszont nagyon nem. Tanulság: komoly kérdésekben nem érdemes hazardírozni.

   ○ Merre megy majd az ár?

Ez nagyon bizonytalan, nagyban a háború alakulásától függ. Közben azért van két tényező, ami segíthet mérsékelni: a világgazdasági lassulás és a szállítás átszerveződése.

   ○ A magyar rezsicsökkentett ár

Hosszabb távon ez így is tarthatatlan. Már most nehezen bírja az ország: lásd, hogy a tartalékainkból fizetjük, meg hogy már most az oroszokhoz kell szaladgálnunk fizetési haladékért.

Nagyjából helyesen, többé-kevésbé szociális alapon, bár eléggé elnagyolva, meglépték azt, hogy a többet fogyasztók drágábban kapják az áramot és a gázt. Ez az ár azonban még mindig jóval a piaci alatt van – másrészt pedig, aki az átlag alatt fogyaszt, az egyáltalán nincs ösztönözve a takarékoskodásra. Ellenben, ha kapna inkább egy csekket az alacsonyabb ár helyett, akkor valószínűleg ő is lejjebb tekerné a termosztátot – az ország pedig kevésbé adósodna el. Csak épp nálunk a rezsicsökkentésen, a gáz árán van a hangsúly.

Akárhogy is, túlzott kivilágítás nem várható idén karácsonykor. (És nemcsak Karácsonytól.)

● Inflációs egyebek

   ○ Mitől tűnhet nagyobbnak most kb. ugyanaz az infláció, mint régebben?

Pl. a (boldog) 90-es években, amikor nem is emlékszünk már rá, de nagyjából ekkora inflációk voltak, hosszú éveken át, mint ami most van. Attól, hogy ha valaminek az ára 1000-ről 2000-re nő, az többnek tud hatni, mint amikor 1-ről 2-re nőtt. (Lassan ideje is volna már levágni 3 nullát a forintról.) Meg attól is, hogy most az élelmiszer húzza, amivel mindennap szembesülünk.

   ○ Átértelmezés

Sok minden szemlélet kérdése: az, hogy hogyan hat ránk valami, nem csak a dolgon magán múlik, hanem azon is, hogy mi miképp értelmezzük azt. Egyebek mellett az inflációt is tekinthetjük úgy, hogy nem most a drága – hanem eddig volt olcsó. Milyen szerencsések vagyunk, hogy olyan sokáig olcsóbban kaptuk, mennyit spóroltunk…

(Általában mindenféle jó dolog elmúltát lehet így nézni: próbáljunk meg annak örülni, hogy részünk volt benne – ahelyett, hogy azon sopánkodnánk, hogy elmúlt. Illetve, még általánosabban, sokat tud segíteni, ha az ember át tudjuk értelmezni a dolgokat. Ez nem is ezt jelenti, nem is ennek minősül, hanem annak. Megvan a jó oldala is, összességében nem is olyan rossz, stb… Valakinek könnyebben, valakinek nehezebben megy az ilyesmi, és mint sok jó tanács esetében, ezt is jóval könnyebb lehet mondani, mint megtenni.)

   ○ Zsugorítás

Vagyis, hogy kisebbek lesznek az árucikkek kiszerelései, 10 deka szalámi helyett csak 7-et tesznek egy pakkba. Ez egy jellemző marketing technika inflációs időkben, pontosabban, ahol és amikor az embereknek kevés a pénzük. Merthogy így a kevésből is meg tudják venni a dolgot – még ha kevesebbet is kapnak belőle. (Ráadásul fajlagosan még drágábban is, hiszen több csomagolóanyag kell hozzá, stb…) A fejlődő országokban is jellemző, hogy egészen kicsi porciókban árulják például a mosószert, hasonlókat.

(Kedvencem ez ügyben az volt, amikor még az előző válság utózöngéi közepette észrevettem, hogy a Magnum jégkrém is kisebb lett. A vicc az, hogy a magnum nagyot jelent.)

   ○ Menü költségek

Mely alatt most nem egy Big Mac-et értek kólával, hanem az inflációnak azt a költségét, hogy a vállalatoknak, eladóknak újra kell árazniuk a termékeiket – illetve a másik oldalról is, a vevőknek is szét kell nézniük, hogy mi mennyibe kerül újabban, hol az olcsóbb. Ez egy újabb plusz költség, magának az inflációnak a következtében.  (Hogy kihasználjuk ezt a kiváló alkalmat, hogy tanuljunk valamit.)

   ○ Olcsóbb és drágább termékek

Ezeknek az ára most közelebb kerülhet egymáshoz, azért, mert az előbbiek iránt megnő, az utóbbiak iránt viszont lecsökken a kereslet. Akinek tehát megvan a rávaló, annak relatíve kevesebbet kell, hogy ráfizessen, hogy megvehesse a márkásat.

   ○ Amikor majd munka sem lesz

Már hogy most az infláció mellé még megvan az emberek munkája. Majd ha nem lesz, akkor jön az igazi feketeleves.

● Gazdaságpolitika, kilábalás?

   ○ Az MNB erőlködése a kamatokkal

Közgazdasági alaptétel, hogy ha olcsón lehet hitelhez jutni, az növeli az inflációt, ha drágán, az csökkenti. (Hiszen utóbbi esetben kevesebb pénz tudnak elkölteni az emberek és a vállalatok – illetve megtakarítani is jobban megéri.) A kamatok ezenkívül a valutaárfolyamra is hatással vannak, a magas kamatok elvileg erősítenék a forintot, merthogy jobban megérné forintban tartani és kamatoztatni a pénzünket, mint más valutában.

Na ez az, ami most nemigen akar működni, az infláció meg a forint árfolyam is igencsak tesz arra, hogy mit akar a jegybank. Miért van ez?

Azért, mert ez az infláció nem az az infláció. Mint láthattuk, a fő okok költségoldalon jelentkeznek, legfőképp az energia és nyersanyagárak vonatkozásában, amihez képest a keresletoldali hatások, még a választási osztogatás is, jóval kisebbek. Elsősorban nem abból adódik tehát az áremelkedés, hogy az embereknek túl sok a pénzük, amit majd inkább betesznek a bankba. (A vállalatoknak meg aztán végképp nincs most pénzük – a kamatemelés miatt meg még kevésbé.)

Másfelől a lakosságot illetően az élelmiszer árak nőnek leginkább, amit akkor is meg kell venni, ha drága, ezen sem segít tehát, ha nagyobb a kamat. (Talán a lakásárak emelkedését majd fékezi – de ezek meg a romló forint miatt maradnak vonzók, befektetésnek.)

(Sőt, a magasabb kamatok még ronthatnak is a költségek által gerjesztett infláción, ha a vállalatoknak több kamatot kell megfizetniük, ami még további költségemelkedést jelent a számukra. Bár ez most valószínűleg meg lett beszélve Vargával, hogy ugyanis a vállalatokra is kiterjesztették a kamatstopot.)

A forint árfolyamát meg azért nem nagyon tudták megerősíteni, mert aki a tőkéjét félti, azt nem hatja meg néhány százaléknyi kamat. (Félti például, mert közel van a háború, mert az EU épp beint nekünk, illetve az államcsődtől. Plusz általában is kockázatkerülőbbek a befektetők az ilyen vészterhes időkben.) Valamint azt se felejtsük ki a képletből, hogy az MNB-nek az amerikai FED-del kell versenyeznie, ahol szintén infláció van, és elkezdték emelni a kamatokat. Az európai háborún kívül emiatt is olyan erős most a dollár.

(És emlékszünk, a forint árfolyama az inflációra is hatással van, ilyen indirekt módon is hatással tudnának lenni az árakra a kamatok.)

Aztán nagy nehezen, egy váratlanul nagy emeléssel sikerült megállítani a forint zuhanását, legalább a spekuláció vitorlájából kifogni a szelet. Ez viszont a hazai recessziót teszi majd még súlyosabbá.

Annyiból tanulságos ez az egész, hogy most élőben figyelhetjük meg, hogy mekkora befolyása van ténylegesen az MNB-nek a forintra – mert ugye egy dolog az elmélet, egy másik meg a való világ millió tényezőjével körbevett gyakorlati alkalmazás. Lefogadhatjátok, hogy az MNB-s szakemberek is nagyrészt csak tapogatóznak, hogy mi működik majd és mennyire.

(Ehhez két dolgot tudok ajánlani, az egyik egy meglehetősen szakmai podcast, ami jól elmagyarázza az alapkamatot, az irányadó kamatot, hogy mik ezek, amikkel az MNB játszik, és mit csinált velük. A másik meg a könyvben, hogy a közgazdaságtan félig mindig művészet marad.)

   ○ Az MNB és a fölös likviditás

És ahogy azt most igyekszik lekötni. (Feltehetőleg a bankoktól.) Ezt azért veszem külön, mert vicces, hogy épp ő pumpálta ki azt, nyakló nélkül, nem is olyan rég.

Tette ezt más országok központi bankjaival karöltve. Ennek ellenére akkor ez nem generált inflációt – főképp azért, mert az új pénz nagy része azokhoz vándorolt, akiknek már eleve volt, ők pedig ettől nem költöttek sokkal többet. (Illetve a kínálati oldal is működött rendesen, nem volt még COVID meg a háború.) A befektetési javak, részvények, ingatlanok árát, azért sikerült felnyomni vele. Már épp kezdett úgy kinézni, hogy, (az egyenlőtlenségek növekedésétől eltekintve), büntetlenül lehet pénzt nyomtatni. Most viszont megint lehet aggódni, hogy az infláció miatt megemelt kamatokat mikor nem tudják már fizetni az adósok – hogy aztán a bankokat is ki kelljen menteni.

Komolyan nem tudom, hányszor kell még eljátszani ezt.

(Apropó, a bankok: momentán az MNB-s betétjeik révén elég jól keresnek, mégpedig kockázatmentesen – de szerencsére csak addig, ameddig Orbán azt nem mondja, hogy az összeset vissza kell fizetniük.)

   ○ Kincstári optimizmus

Hogy ugyanis nem olyan rég még azt hallottam több helyen is, (pl. a hiperoptimista költségvetési törvényben, de kevésbé elrugaszkodott mértékben máshol is), hogy lehet, hogy még növekedés is lesz jövőre – ami nekem eléggé gyanús, merthogy kb. egy tényező sincs, ami ebbe az irányba mutatna. Varga még most legutóbb is 1%-os pluszt jósolt. Kérdés persze, hogy egy pénzügyminiszteri +1%, az a valóságban mennyi lesz. (Azért Orbánon látszik a türelmetlenség, hogy akárhogy is, de legyen már vége, valószínűleg, mert így egy télnél többet nem lehet kihúzni.)

Illetve, hogy távolabbra tekintve, jobb ötletünk nincs is, mint hogy majd hamarosan minden visszatér a régibe: 2024-re már kilábalást vár az MNB meg a Fitch is.

● Gazdasági egyebek

   ○ Extraprofitadó külföldön is

Hogy azóta az EU-ban is felmerült az ötlet – bár ott nem a légitársaságokat meg a bankokat pécézték ki, hanem az áramtermelőket; mert a gázár által meghatározott árképzés miatt azoknál, akik olcsóbb forrásból termelnek, tényleg jelentős profitok képződnek most. Nem árt az ilyet is észrevenni.

   ○ Napelemek

Azaz, hogy immár nem lehet szaldós elszámolásban háztartási naperőművet telepíteni, (és ezzel kiváltani a megdrágult hálózati áramot), ami elég nagy fölháborodást keltett. Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy tudtommal ez a döntés most speciel nem hátsó szándékkal született, a hálózat tényleg nem bír el többet, illetve amikor kisüt a nap, hirtelen nincs hova tenni a sok áramot.

Ezt a cikket tudnám még ajánlani ehhez.

   ○ Spórolási tippek meleg vízzel

Aki a méltóságán (vagy az enyémen) alulinak érzi az ilyesmit, az ugorgyon nyugodtan. Három gyors tipp, amivel kicsit lehet spórolni: 1) Ahol a pára nem gond, benne lehet hagyni a fürdővizet a kádban, amíg kihűl, ami fűti a lakást. 2) A bojlert elég annyira feltekerni, amennyire meleg vízre szükségünk van. Nálam úgy van beállítva, hogy csak a meleget engedem fürdővíznek, ami ráadásul még praktikus is, nem kell minden alkalommal eltalálni a lábvíz hőmérsékletét. 3) Ha nem koszoljuk össze magunkat, elég kétnaponta fürdeni. (Az érzékenyebb területeket természetesen nem árt naponta megmosni.)

(Kis magyarázat a 2-eshez: az igaz, hogy a kádban landoló hőmennyiség ugyanannyi lenne a forrót keverve hideggel – viszont a bojlerből gyorsabban szökik az energia az utóbbi esetben.)

+ Nem tudom, hányan gondoltatok bele eddig, hogy milyen messziről jön az a gáz, ami a rántottát megsüti.

Az EU-s pénz

A várva várt, melyre hirtelen akkora szükség lett, hogy időnként még Orbánon is érződik, hogy erőt vesz magán, amikor Brüsszelről beszél, sőt megszavazzák a Lex Becsicskulást is, természetesen csak „a Bizottsággal való megegyezés érdekében”. Hiába, a pénz nagy úr, az első, az utolsó és majdnem az egyetlen, amivel rá lehet bírni azt is, aki nem akarja. Mindezt az után, hogy a felajánlott helyreállítási ingyen pénz nagy kegyesen elfogadtuk, a kedvezményes hitelt viszont nagymellénnyel visszautasítottuk. Csak aztán jött a háború, meg ez az egész – és most jó leckét kapunk abból, hogy melyik égtáj felől várhatunk segítséget, amikor ég a ház.

A nagy lendülettel megkezdett keleti nyitás is elhamarkodottnak és eltúlzottnak tűnik most már. Bár tény, hogy főképp a felemelkedő Kínával valóban tanácsos jóban lenni – viszont igencsak távol van tőlünk, és összehasonlíthatatlanul nagyobb is, ezért nem sokkal számítunk többet neki, mint egy porszemnél – illetve, ha bírunk is némi jelentőséggel a számára, az azért van, mert EU-s tagok vagyunk. A Nyugattal is jóban kellene tehát maradni közben, már csak emiatt is.

Ami a Lex Becsicskulást illeti, (ahogy a 444 fogalmazott), nem vagyok biztos benne, hogy a név indokolt, mert amiket kérnek az EU részéről, attól tartok, azzal nem leszünk ki a korrupciós gödörből. (Új korrupcióellenes hatóságok, a vagyonnyilatkozati rendszer átalakítása.) Elég nehéz azt elképzelni, hogy egy kormány által létrehozott, működtetett, fizetett intézmény majd érdemi lépéseket tenne a kormány ellenében, hogy az utóbbi ne tudná megkörnyékezni a hatóság tisztviselőit, kikerülni az ellenőrzést, kimagyarázni a kifogásokat, stb… Majd egy pár kis halat lekapcsolnak, a bálnák meg úsznak tovább, ahogy az lenni szokott.

Ezzel kapcsolatban két javaslatom volna: az egyik, hogy ha valami, akkor az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, az talán érne valamit, nem is értem, hogy ez miért nincs terítéken. A másik, hogy ha mégsem, akkor azokat a már bizonyított magányos ellenzéki harcosokat kellene érdemi pozícióhoz juttatni az új intézményekben, akik már bizonyítottak. (Pl. Hadházy, Jakab) Félő, hogy az EU megint hagyja magát palira venni, ezektől a minden hájjal megkent lókötőktől.

Akárhogy is, nem az EU feladata lenne az, hogy nálunk kordában tartsa a korrupciót, a demokráciát meg éltben, és talán még a fideszesek egy része is egyetért velem abban, hogy hálásak lehetünk neki, hogy így töri magát értünk – amikor leginkább azt érdemelnénk meg, hogy kihajítsanak bennünket. Igaz, nekik is érdekük, mert tartanak tőle, hogy az egész szétesik, illetve, mert jórészt az ő pénzükből finanszírozza magát itt a kleptokrácia. De akkor is elég szomorú, hogy másnak kell megvédenie bennünket magunktól.

Mindenesetre vegyük észre, hogy kishazánk mennyire képes egymaga boldogulni, megállni a saját lábán, amikor kicsit rosszabbra fordulnak a dolgok, lássuk, hogy ki igyekszik segíteni kicsodán, milyen előzmények után – és becsüljük meg a jó dolgunkat. Hány ország van, mondjuk Afrikában, de sokfelé, aki összetenné a két kezét, ha beléphetne az Unióba. Hány migráns kockáztatja az életét, csak, hogy Európa kerítésein belül jusson. Nekünk mindez alapból megvan – ameddig Viktor el nem kekeckedi.

(És a kötelező kör: igen, Brüsszelben sem teljesen komplettek – de alapvetően jó szándékúak.)

Szintén fölháborító, ami az eddig hozzánk vágott milliárdokkal történt: a hülye stadionok, az elkorruptkodott pénzek, a látszatberuházások, stb… Most meg még egy stadion, az atlétikai, ami ezek között a körülmények között úgy kellett, mint egy falat kenyér. Illetve, hogy mindezt költhettük volna valami hasznosra, termelő beruházásokra és akkor talán most nem a covid pénzből kellene kifizetni a tanárokat. (Meg a gázszámlát – újabb kiváló termelő beruházás.)

De a mostani pénzek kérdése sem lefutott még. A kormány amellett, hogy a fogcsikorgatva becsicsuklt amennyire muszáj volt, több ügyben továbbra is köti az EU kerekét: ilyenek a svéd és finn NATO csatlakozás elhúzása, és az oroszokkal szembeni szankciók szankcionálása – nyilván azért, hogy az utóbbiak legalább azt megengedjék, hogy kicsit később fizethessük ki nekik az elképesztő pénzeket a gázért. (Meg hogy a Barátságot szíveskedjenek nem felrobbantani, mint az Északit.) Plusz a legújabb, bombás nemzeti konzultáció… Nem hiszem, hogy az összeset megkapjuk, én legalábbis oda nem adnám – de arra remélhetőleg elég lesz, hogy az államcsődöt meg az IMF-et elkerüljük. (Mert akkor lenne ám csak megemelve a gázár – bár azt azért megnézném, ahogy azoknak is lefekszenek.)

Még két megjegyzés:

   ○ Ha valaki elárulja a szövetségeseit, az annál is rontja a renomáját, akinek elárulja őket – hiszen megmutatja, hogy nem lehet megbízni benne.

   ○ A Lázár-analógia: hogy némileg hasonló taktika figyelhető meg nála, mint amit Orbán játszik az EU-val: kifelé húzogat, nem mindig követi szigorúan a pártvonalat.

Politika

Folytatva a belföldi ügyeket, némi kitekintéssel.

● Brüsszel a hibás?

Merthogy Orbán az ő nyakába akarja varrni mindazt a rosszat, ami itt most történik, főleg az inflációt. Érdemes ezt tisztázni – és a válasz már megint az, hogy nem egy felelős van. Fentebb láttuk, hogy miből lehet lemérni azt, hogy mennyiben tehet Orbán a bajokról: abból, hogy mennyivel magasabb nálunk az infláció, mint a környéken másoknál, mennyivel romlott jobban a forint, mint a zloty. Elég sokkal – de azért a maradék is jelentős: pl. az EU-ban átlagosan 14%-os az élelmiszer infláció, míg nálunk 33%. Ennyiben bizony kívülről is jön az áldás, a háborúból meg annak a kezeléséből.

Merthogy: mint korábban kifejtettem, a háborút nem így kellett volna kezelnie Brüsszelnek meg a Nyugatnak, ez tény és való, és az ő hibájuk. Ugyanakkor ne feledjük, hogy miből ered ez az egész: Putyinnak abból az elképzeléséből, hogy neki joga van beleszólni Ukrajna belügyeibe – sőt, ha ezt nem akarják engedni, akkor ahhoz is, hogy odamenjen a tankjaival, és szétlője, amit kell. Bővebben alább.

● Az USA a hibás?

Ha már a felelősöknél tartunk, sokan meg az USA-t vádolják a háború miatt. Ebben is van valami: az USA (illetve a Nyugat) már a háború előtt mozgolódott az oroszok körül, bővítették a NATO-t, felfegyverezték Ukrajnát. Most pedig tovább támogatják, nem is kicsit, nagy értékű fegyverszállítmányokkal, hírszerzéssel, Musk internetével, az ukrán katonák kiképzésével, stb… – amik nélkül Ukrajnának esélye sem volna.

Amerika ráadásul elég rendesen profitál is a helyzetből: a dollár erősödésével, a gázszállításokból, az élelmiszerárak növekedéséből és vélhetően a fegyvereladásokból is. Illetve azzal, hogy tőle ez az egész távol történik, az indirekt hatásait is kevésbé szenvedi el, az infláció is jóval mérsékeltebb odaát, különösen, ami az energiát illeti. Úgyhogy neki kevésbé is sürgős véget vetni neki. (Vessük össze a helyzetet a világháborúkkal, amikor Európa szintén megtette azt a szívességet neki, hogy lebontotta magát, átadva a vezető szerepet Amerikának.)

Tetejében ott van még szerencsétlen Biden, meg a pártja, akik most a gonosz ellen meg a demokráciáért háborúzhatnak – ideológiai okokból sem siettetik tehát az ügy lezárását. Trump nekem sem a kedvencem, de tetszik – nem tetszik, könnyebben megtalálta volna a hangot Putyinnal, a háborúnak hamarabb vége lett volna. (Ha egyáltalán elkezdődött volna.) (Apropó, továbbra is hihetetlen, és a demokráciára nézve is degradáló, hogy ez a választék, már ami az elnököket illeti. Meg Liz Truss. Meg BoJo.)

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az USA szándékosan provokálta volna ki a háborút, pláne nem azt, hogy ezt az egészet előre eltervezte volna – merthogy ilyeneket is hallani. Benne voltak az intrikában, könyékig – de azt ők sem gondolták volna, hogy Putyin háborút csinál belőle.

De most vissza a hazai vizekre:

● Az árnyékkormány

A DK féle – avagy: „álmodtam egy világot magamnak”. Ha már valódi választást nem tudunk nyerni, legalább játsszunk papás-mamást. Komolytalan. Talán emlékszünk még a Momentum hasonló próbálkozására az alternatív operatív törzzsel. De legalább pofozózsáknak ez is jó lesz, mint Márki-Zay, mert bármit mondanak, arra rá tud szállni a kormánypropaganda – márpedig tudnak jókat mondani. (És az is elég, ha csak az igazat mondják, a kellő diplomatikusság nélkül.)

1) Minden ellenzéki párt feloszlatása. 2) Egy darab új párt. 3) Egy új, épkézláb vezető előhalászása valahonnan: nem volna könnyű, de ez az egyetlen esély, hogy itt valaha változás legyen. Minden más csak bohóckodás. Ha addig nem lett volna az, az előző választás ezt teljesen nyilvánvalóvá tette. Ennek ellenére, ha valami, akkor csak nagyobb lett a széthúzás az ellenzék körében a választások óta – és csak bohóckodnak tovább, mindenki a maga kis szemétdombján, azért, mert azon legalább ők a kiskakasok, valahonnan még a pénzt is kapnak érte, elvannak a langyos vízben. Továbbra sem értem, hogy mit várnak ezek még az élettől…

● Alternatíva nélkül

Bár arról, hogy az ellenzék így néz ki, nézetem szerint, elsősorban ők maguk tehetnek – de azért a Fidesznek is jelentős szerepe volt ebben, az ellenzék szétzilálásában. Amit itt ki szeretnék emelni az az, hogy vegyük észre, hogy ezzel mit tettek még: megfosztották az országot az alternatívától: vagyis ha a Fidesz bármi miatt, pl. egy államcsőd miatt, mégis beleállna a földbe, akkor nincs B terv, nincs kire lecserélni őket – ami az egész országnak fájdalmas volna.

● Nemzeti konzultáció

Éééés igen, megérkezett, már épp hiányoltam. Először is, nem mintha egyébként is lehetnének kétségeink, de most már abból is látszik, hogy mennyire konzultáció ez, mennyire az a cél, hogy megtudják a zemberek véleményét, hogy rögtön mellékeltek is hozzá egy propagandakampányt. Azt igen, a bombásat. Hogy megmondják, hogy hova ikszeljél. A konzultációban. Röhej.

Szóval értjük, hogy valójában mit akarnak, tudatosítani a néppel, hogy ki a hibás: Brüsszel. De nem vagyok biztos benne, hogy ezt most nem csak térdreflexből nyomják – már hogy legalább addig, ameddig meg nem jönnek az EU-s pénzek, tanácsos volna mindent kerülni, amivel beárthatnak azoknak.

(Kedvenc kérdéseim egyébként, amikor Maris nénit megkérdik először is, hogy egyetért-e az élelmiszerdrágulással, utána meg a nukleáris fűtőelemekkel…)

Ja meg a másik apropó, hogy figyeljük meg, milyen az, amikor az autokraták megkérdezik a népet: vagy eleve úgy kérdeznek, hogy arra csak egyféleképpen lehet válaszolni – vagy megmondják, hogy mit válaszoljon. Viktor propagandával – Putyin meg puskával.

● Amikből látszik, hogy még nincs elég baj

Legújabban az aranybulla emléknap, kicsit korábban meg a főispán wármegyéje…

● Szalay Miklós Zalai Viktor

Hogy elpucolt már Pestről 23-án a Nagy Harcos, azt figyeltük ugye? Ja persze, biztos a vidékiek kedvéért. Csak az a kár, hogy őket sem engedték oda.

De a legjobb: úgy látszik, nem csak vezérünk köhög mostanában, hanem a propagandagépezet is, mert mit hangsúlyozott a beszédében? Azt, hogy a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot. De akkor most annak örülünk, ugye, hogy Ukrajnát nem hagyja cserben?

Hm? Zalai úr.

Iskola

A tanárok és a közoktatás szánalomra méltó helyzete. Tehát a lényeg: önökre a hatalomnak, de a nép nagy részének is, annyira van szüksége, amennyit fizetnek maguknak. Mint már elmondtam, ennek a hatalomnak az a jó, ha a nép szegény és megvásárolható, buta és befolyásolható. És a hatalom szavazóbázisának nagy része is jóval inkább a rezsicsökkentésben meg a közmunkában meg az összeszerelő üzemi munkában bízik, mint hogy majd egyetemre küldje a gyerekeit, olvasni meg majdcsak megtanul így is. (Az „elit” meg úgyis külföldre járatja a gyerekeit.) Úgy is vehetjük, hogy most a tanárok fizetik a rezsicsökkentést.

Láthattuk, hogy akikre tényleg szükség van, azokat ki is fizették: a katonáktól a kukásokig mindenkit. Meg nyugdíjemelés is volt; valamint az orvosok sem jártak rosszul, merthogy a szavazóbázisnak jobban fáj a dereka, mint az unoka diplomája. De nem is, mert szükség van az iskolákra. Gyermekmegőrzőként. Hogy a szülők tudjanak menni a gyárba – lásd, hogy a tanárok most már úgy sztrájkolhatnak, hogy nem sztrájkolnak.

A kirúgott tanárok esete: melyen erőteljesen tetten érhető Pintér keze nyoma. Majd adok én nektek függelemsértést! (Meg, ami azt illeti, ennek az egész hatalomnak a hozzáállása is tetten érhető, a CEU és az SZFE esetétől kezdve, a hatósági árakon és az extraprofit-adón át az országgyűlési képviselők megabírságaiig, vagy épp a Budapesti közterületek kisajátításáig és az önkormányzatok kifektetéséig: ahogy sok mindent erőből próbálnak megoldani.) Bár azóta szólhattak neki, hogy fogja vissza a rendőrtempót, mert a végén még visszaüt. Az által kiváltott felháborodás ugyanis kiválóan alkalmas ugyanis arra, hogy egységbe tömörítse az egyébként nem túl egységes tanárokat, melléjük állítsa a közvéleményt.

Azt egyébként jó nézni, ahogy a diákok produkálják a legélettelibb tüntetéseket hosszú idő óta. Sokra mondjuk nem mennek vele, de ezen legalább látszik, hogy őszinte és van benne hév. (A kormánymédia meg rendszerint agyonhallgatja ezeket is, mint általában a kényelmetlen ügyeket – valamint: „Gyurcsány”.) Mintha a tanároknál is ébredezne már valami komolyabb összefogás – mert mindenkit nem lehet kirúgni, bár az igazi egység még odébb van. Azonban, mivel a valóban fontos személyekre és ügyekre (Vodafone, atlétikai stadion, stb…) elköltötték, nincs már pénz a kasszában – szóval legfeljebb, ha Brüsszel nem veszi túlságosan a szívére a bombás plakátokat meg a többit, akkor juthat majd egy kevés a helyreállításiból önöknek is. Csak aztán nehogy önökből is külföldről fizetett ügynökök legyenek. ;)

Meg ez a traumatizált gyerekgeneráció…: a Covid, a háború, az iskolák helyzete és mindezek a klímakatasztrófa árnyékában… Lehet, hogy a hasznukra is válik a mostani kiképzés, amilyennek a jövő kinéz.

Bónusz, ha nem láttátok: Három és...:  ♫   Rohadjál meg Pintér Sándor… ♪♪

Egyebek

● Népesedés

Ez a legújabb rendőreszköz a születésszám megtámasztására, hogy az abortuszra készülő anyákkal meghallgattatják a magzat szívhangját… Az biztos, hogy a fogamzásgátlás sokkal jobb volna, mint az abortusz – így viszont az anyát traumatizálhatják, egy életre. Érti is ezt mindenki.

(A kérdés egyébként énszerintem az volna, hogy a magzat érez-e fájdalmat, érző lény-e már – alapvetően ehhez kellene igazítani a határidőt. Mert egy sejt még minden bizonnyal nem érez semmit, de még kettő se. De biztos ezt nem könnyű megmondani. Ráadásul, nem emberek, az igaz, de vélhetőleg érző lények például azok a csirkék is, akiket naponta eszünk meg egy gondolat nélkül.)

Meg általában is, ahogy az állam mindent bevet, hogy belebeszéljen abba, ami elvileg magánügy volna: a másik meg a pénz természetesen, a CSOK és társai. (Ami azt illeti egyébként, mára ez nem lehet magánügy – de más okból, és pont fordított előjellel: a túlnépesedés miatt, ami a kettő közül az egyik, ami kinyírja a bolygót.)

Mindennek ellenére a születésszám, itt nálunk, megint zuhant egyet, amin nincs sok csodálkoznivaló. Ebbe a világba…

● A bejelentés bejelentése

Mint műfaj, a kormány és a sajtó részéről. Talán a HVG hívta fel rá a figyelmemet, és tényleg gyakran jelennek meg olyan egysorosok, hogy „Ma fontos dolgot fog bejelenteni Orbán Viktor”.

● A Liu fivérek megpattanása

Ó, pedig a magyar szív meg a himnusz… Nekem egyébként nem fáj, mert eleve nem érdekel, hogy ki milyen magasra tud ugrani, meg a hasonlók, illetve az se, hogy nemzetileg magasabbra tudunk-e ugrani, mint a kínaiak – úgyhogy én csak mosolygok ezen az egészen. Aki nem olvasta, annak itt van korábbi írásom az élsportról, annak valódi mivoltáról.

Meg nem mintha az (igazán gólerős) Fradi is ne lenne tele olyanokkal, akik nem az idén barnultak le. Természetesen engem ez sem zavar, a bőrszín mellékes, csak jól passzol a szóban forgó esethez, meg vicces, hogy ez a TC elvileg Ferencvárosi. Az irdatlan pénz ellenben, amit általában a bőrpöckölőkre költünk, a sápadtarcúakra is, na, az már zavar.

(Illetve csendben hozzáteszem, hogy amennyi megbecsülést én is kapok ettől az országtól, lehet, hogy kénytelen leszek hagyni, hogy megvegyenek a kínaiak.)

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   A jó cselekedetekről általában

Jó cselekedet alatt azt értem, amikor boldogságot okozunk valaki másnak (illetve boldogtalanságtól szabadítjuk meg). Szintén érdemes emlékeztetni, hogy a jó nem feltétlenül esik egybe a helyessel – ahogyan az a ‘Jó és rossz, jó vagy rossz’ témában ki van fejtve.

Másodszor, miért a cselekedetekről beszélünk? Azért, mert azok vannak hatással mások boldogságára, ebből a szempontból tehát az számít, amit teszünk. (Nem pedig az, amit gondolunk, a szándékaink – mert jó szándékkal is könnyű ártani.)

Továbbá, a cselekedeteink nem fehérek és feketék, többnyire mindben van valamennyi jó és rossz is. Valamint lásd majd itt alább, hogy az őket megcselekvő emberek sem fehérek és feketék.

Nem árt aztán utalni rá, hogy nem cselekvéssel, mulasztással is lehet boldogságot és boldogtalanságot okozni, jót és rosszat tenni: ebből a szempontból a nem cselekvés is cselekvésnek számít tehát.

Fontos még, hogy a jóra való hajlam egy adottság: az egyik ember nagyobb empátiával születik, jól bántak vele gyermekkorában, így érzékenyebb lett mások boldogsága iránt – a másik meg kevésbé. Ezzel együtt az embernek van akaratereje, amellyel erőt vehet magán, kordában tarthatja a rosszra irányuló késztetéseit. Lásd alább a jó emberről írtakat, és hogy változó, hogy kinek mekkora erőfeszítésébe kerül jónak lenni.

2.   A jó cselekedetek fajtái $

Az emberek három fő okból tesznek jót:

1)    Azért, mert örülnek a másik boldogságának. (Lélektől való jó cselekedetek)

2)    Azért, mert helyesen akarnak cselekedni, jó embernek akarják tudni magukat. (Lelkiismerettől valók)             

3)    Egyéb érdekeik miatt. (Érdektől valók)

Ezek a kategóriák személyekre is vonatkoztathatók: akik elsősorban azért tesznek jót, mert mások boldogságától ők is boldogok, azok a lélektől jó emberek, stb…

2.1. Lélektől való jóság

Vagyis amikor a jót cselekvőnek boldogságot okoz a másik ember boldogsága. (Illetve rossz érzést kelt benne a másik szenvedése.)

Milyen jellemzői vannak a lélektől való jóságnak, a lélektől jó embereknek?

○    Nem kell erőt venniük magukon azért, hogy jók legyenek másokkal.

Éppen azért, mert az közvetlenül örömet okoz nekik maguknak is.

2.2. Lelkiismerettől való jóság

Melyet két dolog motivál:

○    Etikai érzék

Magyarul az, hogy az ember szeret helyesen cselekedni. (Bár, mint említettem, a helyes nem mindig jó.)

○    Önértékelés

Közelebbről, hogy az ember szeretné magát jó, etikus embernek tudni.

Mik jellemzik a lelkiismerettől jókat?

○    Erőt kell venniük magukon, hogy jót tegyenek.

Miért? Mert kedvük nincs hozzá – viszont tudják, hogy ha a kedvük után mennének, az nem lenne helyes.

2.3. Érdektől való jó cselekedetek

Számos különböző érdekétől fogva tehet valaki olyat, ami a másiknak jó, például:

○    Birtoklás

Lényegében ezt teszi mindenki, aki üzletel, dolgozik: ad, megtesz valami olyat a másiknak, ami annak kell – cserébe valami másért, ami meg neki kell.

○    Státusz, előmenetel, siker

Amikor valaki igyekszik behízelegni magát a felette állóknál.

○    Általában, hogy majd jó tett helyébe jót kapjunk vissza

Lásd alább a viszonosságról írtakat, hogy annak is az érdek az egyik mozgatórugója.

Fontos hozzátenni, hogy az sem baj, ha valaki úgy tesz jót, hogy azzal maga is jól jár; például, amikor egy szponzor számára reklámot is jelent egy jótékonysági akció támogatása: bár azt nem puszta szívjóságból teszi, így vagy úgy mégiscsak boldogabbá tesz másokat – és ez a lényeg. Lásd ehhez az ‘Érdekek’ témában azok erejének kihasználását a jó dolgok előmozdítására.

* * *

A jó cselekedet továbbá lehet nyílt vagy leplezett, attól függően, hogy a jótevő mennyire igyekszik azt kirakni a kirakatba.

Lásd még a ‘Rossz cselekedetek’ témában, hogy azok mögött is lehet más, mint rosszindulat.

3.   A jó cselekedetek fajtáinak összefüggései

1)    Belsőleg jók – külsőleg jók

Belsőleg jónak azt nevezem, aki lélektől vagy lelkiismerettől jó; más szóval ezek a jó emberek. Külsőleg jó az, aki érdekből tesz jót.

2)    A motivációk keveredése és változékonysága

A fentebb bemutatott háromféle jóra irányuló motiváció egyszerre, párhuzamosan dolgozik az emberben, különböző erővel. Nem az van tehát, hogy vannak a lelkiismerettől jók, akiket kizárólag a lelkiismeretük mozgat; meg az érdektől jók, stb… Ehelyett a dolog helyességének is tudatában vagyunk, annak is, hogy esetleg magunk is jól járhatunk közben, illetve a másik jóléte is megérinthet bennünket, mindez egyszerre.

Hogy tipikusan mi visz rá valakit a jóra, melyik a legerősebb a három motiváció közül, az viszont már gyakran jellemző az emberekre: ebben az értelemben beszélünk lélektől jókról, lelkiismerettől jókról, stb…

Mellesleg az sem ritka, hogy a szóban forgó motivációk ellenkező irányba mutatnak: például, amikor legszívesebben belerúgnánk a másikba – de tudjuk, hogy az nem volna helyes.

Érdemes még emlékeztetni, hogy az emberek különbözőek, eltérőek a motivációik: az egyik kaphatóbb a jóra, a másik kevésbé, az egyik ezért tesz jót, a másik azért.

Ezen kívül a jóságra való indíttatásunk változékony is, több minden befolyásolja, hogy éppen mekkora; így:

○    Hangulataink, indulataink, hogy épp hogy érezzük magunkat

Lásd az ‘Agresszió’ témában, hogy a diszkomfort agresszívvá tesz.

○    Hogyan bántak velünk mások, a világ

○    Kivel állunk szemben

Aki ugyanis nem szimpatikus vagy ártott nekünk, azzal kevésbé akarunk jók lenni, hasonlóan azzal is, aki iránt nem érzünk felelősséget, stb…

3)    A jóság fokozatai

Mint említettem, az emberek különböző mértékben kaphatók a jóra. Pontosabban, ebből a szempontból is egy skálán helyezkednek, illetve a legtöbb emberben jó és rossz is van, nem feketék és fehérek, nem csak a végpontok léteznek.

4)    Viszonosság

Ami annyit tesz, hogy aki jól bánik velünk, azzal mi is jól bánunk, aki rosszul, azzal meg rosszul; vagyis azt adjuk vissza, amit kapunk.

Ez jellemző is az emberekre. (Külön kiemelve, hogy ha valami jót teszünk a másikkal, azt a legtöbben maguktól is igyekeznek viszonozni.)

A viszonosság jutalmazza a jót és bünteti a rosszat, ezáltal jóra késztet, alapjában véve tehát hasznos. Ugyanakkor az egyszerű viszonosságnak megvan az a hátulütője, hogy ha egyszer valaki rossz a másikhoz, onnantól örökre a kölcsönös bosszulkodásba fúlhat. Lásd a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témában a viszonosság gyakorlatát, hogy hogyan érdemes alkalmazni ezt a taktikát.

5)    Változó, hogy kinek mekkora erőfeszítésébe kerül jónak lenni

Több okból is:

○    A lelkiismerettől jóknak meg kell küzdeniük vele – míg a lélektől jóknak nem; a motivációk, a személyiség szerepe.

Fentebb már szóltam erről. Itt annyit tennék hozzá, hogy nemcsak akkor könnyebb jónak lenni, ha a másik boldogsága nekünk is örömet okoz, (azaz ha lélektől jók vagyunk), hanem akkor is, ha az egyéb motivációink nem dolgoznak a jóság ellen. (Például, ha én nem vagyok egy anyagias ember, nem izgat túlságosan, hogy nekem mennyi marad, akkor könnyebben adok másnak. Lásd ‘Az etika alapjai’ témában, hogy az etika is csak egy motiváció a többi között.)

○    Helyzetüknél fogva is jobban vagy kevésbé vannak próbára téve az emberek.

Például, amikor van egy kevésbé jó ember, de olyanok a körülményei, hogy nincs miért rosszat tennie, béke van és bőség – ugyanakkor van egy alapjában jó ember, akit, mondjuk háborús körülmények között, súlyos dilemmák elé állítanak, nagy erőfeszítésébe kerülne jónak lennie, és végül gyengének bizonyul – és ekképp rosszabbakat tesz, mint az eredendően kevésbé jó ember.

Lásd továbbá a ‘Forma, öntudat, motivációk és érzelmek’ témában, hogy az akaraterő nagysága is változó, úgy emberről-emberre, mint egy emberen belül, időben: ettől is függ, hogy végül ki mennyi jót tesz.

Egy szó, mint száz: legyünk körültekintőek, amikor ítéletet mondunk valakiről, arról, hogy elegendő erőfeszítést tett-e a jó érdekében.

4.   Jó cselekedetek és az elme tulajdonságai

1)    Értelem és jó cselekedetek

Mint mondják „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”: a jó szándék tehát önmagában gyakran kevés, mielőtt cselekszünk, ajánlatos a kellő mértékig belegondolni, hogy valójában mivel teszünk jót és rosszat. Ezért hasznos a jóság mellé az értelem is.

Mit jelent az értelmesség? Egyfelől intelligenciát, ami segít átlátni az összefüggéseket – ám ahhoz nem elég, hogy bele tudjunk érezni mások lelkivilágába, át tudjuk látni azt. (Az intelligens emberek közt sem ritka, ugye, az érzelmi analfabéta.) Az értelem egy másik összetevője, az empátia is fontos tehát. (Valamint a szív, bár azt nem az értelem teszi.)

Másfelől, természetesen önmagában az értelem sem elég a jósághoz, nagy szükség van a jó szándékra is – mert lehet valaki értelmes, ha nem használja azt mások érdekében is.

2)    Öntudat és jó cselekedetek

5.   A jó és rossz cselekedetek dinamikája

5.1. Az ember azt kapja, amit ad és azt adja, amit kap

Bizonyos mértékig legalábbis.

Miknek köszönhető ez?

●    Az emberekre jellemző viszonosság

Lásd fentebb.

●    Ahogyan gyerekkorában bánnak az emberrel, annak jelentős hatása van arra, hogy hogyan bánik majd másokkal felnőttkorában.

Figyeljük meg, mennyire jellemző a bűnözőkre a sanyarú gyerekkor.

●    A jó hírünk / rossz hírünk visszaüt ránk.

Ennek révén nemcsak azoktól kaphatjuk vissza a jót és a rosszat, akiknek adtuk, hanem azoktól is, akikhez eljut a híre. (Mondjuk, ha becsaptunk valakit, akkor mások is bizalmatlanná válhatnak velünk szemben.)

Valamint az sem ritka, hogy nem annak adják vissza az emberek, amit kaptak, akitől kapták, hanem továbbadják a rosszat másnak, olyanoknak, akiknek közük sem volt az eredeti esethez. Miért? Azért, mert az emberek általában véve bosszúsak, ingerültek lesznek a bántástól. (Illetve hasonlóan a jót is továbbadják.)

5.2. A jó és rossz példa

Az emberek hajlamosak követni más példáját; lásd a ‘Konformitás’ témában, hogy természetünknél fogva késztetést érzünk erre. Az is hozzájárul aztán, ha bizonytalanok vagyunk, hogy mit csináljunk; vagy fel is bátoríthat, ha azt látjuk, hogy más már megtette azt a rosszat, amihez nekünk is kedvünk volna. (Pl. amikor valaki azt látja, hogy az utcán már más is eldobálta a szemetét.)

Vegyük észre aztán, hogyan terjed a példa: amikor valaki átveszi azt, maga is rögtön példává válik mások számára. (Mondjuk, ha valaki mellettünk átadja a helyét az idősebbnek a buszon, a következő alkalommal mi is késztetést érezhetünk erre, ezt aztán mások is észreveszik, és így tovább…)

Hangsúlyozni kell továbbá a vezetők, hírességek kiemelt szerepét a példaállításban: rájuk figyel ugyanis, őket követi a nép, rájuk szeretne hasonlítani. (Sajnos azonban a hatalom többnyire nem a legérdemesebbek kezébe kerül, és jellemzően a mai celebek sem az erényeikről híresek.)

5.3. Jóság és boldogság

Hogyan függ össze e kettő?

1)    A jóság boldogságot okoz

○    Annak, akivel jót tesz valaki, természetesen

○    És annak is, aki jót tesz másokkal

Bár ez utóbbi már nem annyira egyértelmű: mert igaz, hogy a lélektől jók örülnek mások boldogságának; a lelkiismerettől jók annak, hogy helyesen cselekedtek, jó embernek tudhatják magukat; azon kívül hasznunk is származhat belőle, ha jót teszünk, illetve vissza is kaphatjuk a viszonosság és a jó hírünk révén: ezek valóban jelentős boldogságforrások – ám közben fájdalmas lehet látni mások szenvedését, sokaknak erőt kell venniük magukon, illetve lásd ‘A jóság elvárható mértéke’ témában a jó emberek egyéb, nem elhanyagolható szenvedéseit.

Közben, aki rosszakat tesz, az többnyire nem túl boldog, rosszul érzi magát, bosszús, utolérheti a büntetés is, stb… – mindazáltal a gyűlölködés is képes kapaszkodót, célt adni, energizálni.

2)    Boldogan könnyebb jónak lenni

Érthető módon, a fentebb elmondottak fényében is. Ezért is mondom, hogy úgy legyünk jók, ahogy nekünk könnyebb, illetve, hogy lehetőleg magunk is leljük örömünket a jótéteményeinkben.

Figyeljük meg az ezekből következő visszacsatolást a boldogság és a jóság között: a jóság boldogságot okoz, boldogan pedig könnyebb jónak lenni. Így erősíti egymást ez a kettő.

Erősíti, egyrészt kicsiben: ha én jó vagyok, attól boldogabb leszek, és így még könnyebb lesz jónak lennem; másrészt nagyban is: ha egy országban, kultúrában általában jók az emberek egymással, attól boldogabbak lesznek, stb…

6.   Jó vagy rossz az ember?

Ez aztán egy örök kérdés: vajon az emberi faj eredendően hajlik-e a jóra vagy a rosszra? Határozott választ itt sem fogunk adni, annyit tudunk elmondani, hogy mindkét irányba munkálnak bennünk erők.

1)    Hatások a jó irányába

2)    Hatások a jó ellenében

* * *

3)    A társadalom, kultúra hatása

Bár nem az általános emberi természet része, de a különböző társadalmak, a kultúrák is meglehetősen átfogó módon befolyásolják tagjaikat a jó vagy a rossz irányába.

4)    Jó és rossz emberek a világban

Mindenhol vannak jó emberek, sőt, az emberek java része alapból barátságos, örömmel segít kisebb dolgokban, és viszonozza a jóságot $ß. Ennyiből a jó emberek mindenfelé hasonlóak, hasonlóan is lehet beszélni velük.

Kezdeményezni viszont már kevésbé szeretnek, tartózkodóak az idegenekkel szemben. Érdemes lehet tehát nekünk kezdeményezni, ha elsőre, úgy tűnik, nincs is nagy érdeklődés a másik részéről.

De azért, ilyen vagy olyan okból, nem mindenki barátságos: rossz kedve van, nehéz gyerekkora volt, ami az ő kultúrájában rendben van, az nálunk nem annyira, stb… Erre jobb felkészülni, és ha nem találunk kedvező fogadtatásra, csendben odébbállni, másnál próbálkozni.

Sőt, egészen elképesztően rossz emberek is vannak, olyanokat tesznek, amiket józanésszel felfogni is nehéz; ráadásul kívülről sokszor nem is látszik meg rajtuk, hogy mi búvik meg bennük. Mindazonáltal náluk is érdemes megnézni, mitől lettek ilyenek, mert gyakran nem csak a saját hibájukból.

Sokan vannak aztán, akik több-kevesebb ráhatás után a jóra és rosszra is hajlandóak – ha nem is feltétlenül örömmel teszik azt, amit tesznek; például azok, akik gonosz rendszereket szolgálnak ki, vagy akiket csak a fenyegető büntetés tart vissza a bűnözéstől.

Nem utolsósorban, az sem ritka, hogy kiderül, nem is annyira jó vagy rossz az, akiről azt hittük, csalódunk az emberekben.

Látható tehát, hogy több szinten is vegyes hatások érik az embert a jó és rossz irányába: a faj szintjén, a társadalom szintjén, és az egyes ember szintjén is, egyedi személyisége, motivációi révén.

Végezetül vegyük észre, hogy hatni is több ponton, több módon lehet az emberekre, hogy jobbak legyenek egymáshoz.

Lásd ehhez ‘A jóság és etika ápolása’ témát.

A klímaváltozás

Pontosabban annak immár a bőrön, a pénztárcán és az éhbélben, (de legalábbis az ízlelőbimbókon) érezhető hatása.

A jó hír az, hogy nagyszerű tettet hajtott végre az emberiség: túlélt még egy nyarat – sőt, szerintem a következőt is túl fogja, sőt még 10, mi több, ha szerencsénk lesz, akár 40 évig is működhet a civilizáció. Úgyhogy semmi vész, mindenki csinálja csak tovább, ahogy eddig. (Szarkazmus)

Komolyabbra fordítva, végre egy olyan nyár, a felperzselt Magyarországgal, a lángoló Európával, az elapadó folyókkal, a háttérben meg a háborúval és az elszabaduló árakkal, ami után már azoknak az arcát is kezdheti égetheti a homok, akik igyekeznek minél mélyebben beledugni a fejüket. Már hogy eddig is mondogattuk, hogy igen világvége meg minden – de mivel közvetlen, érzékelhető hatása nem sok volt, megmaradhatott ez egy távoli, absztrakt fenyegetésnek, amivel lehet ijesztgetni, de kellően ködös ahhoz, hogy könnyű legyen ignorálni még azoknak is, akik elhitték, a többieknek meg tagadni, és nem keveseknek nagy szájjal lehurrogni, hogy micsoda egy libsi lázálom már megint. Nincs is semmi. Az ember túl kicsi ahhoz, hogy ilyesmit okozzon. A Nap okozza. Régen is ingadozott a klíma, stb…: az embereknek a bőrüket kell, hogy égesse a probléma, hogy hajlandóak legyenek tudomást venni róla, és ha majd nem olyan sokára egyszer csak nem lesz mit rakni a szájukba, azt végre tényleg megérzik.

Egyszersmind ezzel a borzasztó aszállyal, amit Csongrád-Csanád Vármegyében volt szerencsém testközelből végigizzadni, a felrepedezett talajjal, a talpam alatt ropogó sárga fűvel, a félnövésben kiszáradt kukoricaföldekkel, (ami egyelőre csak az élelmiszerárak további elszállásának képében a várost is el fogja érni) – mindezekkel azt is láthatjuk, hogy nagyszerű fajunk mennyire a természet kegyétől függ továbbra is. Az ember, a természet ura – röhögnöm kell. Saját magunknak nem vagyunk az urai, mert ha azok lennénk, nem játszanánk el a jó szerencsénket, ezt a Föld nevű édenkertet, bármihez képest, amiről csak tudomásunk van a Merkúrtól a Trappist-1-ig. Szerénység, egyebek mellett a világgal szemben is, lásd rögtön a könyv legelején.

(Egyébiránt a mezőgazdaság már jó ideje eléggé lesajnált státuszban van, előbb a hagyományos iparral, újabban meg a high-tech-kel szemben – és jó ideig én is így voltam vele – később viszont megtanultam értékelni: mert az a legfontosabb, hogy enni legyen. Egyebek mellett ezt is oly természetesnek vettük, azért mert mindig volt mit. Illetve a mondás, hogy: „Néhanapján szükséged van egy doktorra, egy jogászra, egy rendőrre, egy papra – de mindennap, naponta háromszor, szükséged van egy földművesre.” Miközben, ha leparasztoznak valakit, tudjuk, mit értenek alatta.)

És egy ilyen nyarat minimum egy nagyon komoly figyelmeztetésként kellene kezelni, a fejünkhöz kapni, hogy te jó ég, mindjárt a fejünkre dől az egész, nézzük már meg, nagyon gyorsan, hogy mit lehetne tenni. Ezzel szemben mit teszünk? Semmit. Minden megy tovább: vedd meg a legújabb ájfont, a mekiben legyél tényleg önmagad, gecc, nehogy már rosszabbul éljek, mint tavaly, hova menjünk nyaralni, háborúka, belpolitikai hajtépés, stb… Nagyszerű.

Ami még talán nem tudatosult kellőképpen, egy nagyon fontos különbség más természeti katasztrófák és a klíma között: az, hogy ez nem olyan, mint egy földrengés vagy egy hurrikán, ami jön, pusztít, aztán vége, lehet újjáépíteni. Ez itt marad – vagy rosszabb lesz, egy idő után magától is, a folyamat részét képező visszacsatolások miatt. Borzasztó hazárdjátékot játsszuk – vagy még rosszabb, mert ez nem is kockázat, a lényeget lehet tudni előre, jobban illik rá az, hogy tudatos öngyilkosság. Bár a részleteket, mint minden összetett problémánál, itt sem lehet tudni, például azt sem, hogy hol van az átbillenés pontja, mindenesetre az is könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak hirtelen lesz sokkal rosszabb.

(Apropó öngyilkosság: egy durva, de nem légből kapott párhuzam, hogy amit a klímával művelünk, abból könnyen a történelem legnagyobb tömeggyilkossága válhat. Pl. mert nem lesz mit enni. Nem, először nem nálunk, hanem a világ szegény országaiban, itt először csak drágább lesz. És mindannyian részei vagyunk a rendszernek, ami ezt készül kitermelni. Amilyen közmegvetés övezi a nácikat, és értetlenkedés a rendszert kiszolgáló kisembereket – miközben az eredményt tekintve valami eléggé hasonló előkészítésében működünk közre… Pedig nekünk még a Gestapo-tól sem kell félnünk.)

(Egy másik, ami egyrészt fonák módon vigasztaló lehet, másrészt meg az egyik oka is annak, hogy nem törődünk a fajunk jövőjével: az, hogy egyéni szinten mindenki a katasztrófa felé robog, bármit csinál ugyanis, hamarosan úgyis meg fog halni.)

De megint jön az ősz, meg talán egy-két kevésbé pokoli nyár is még, ami megint segít majd eltekinteni…

A háború és a klíma

De nem, nem igaz, hogy semmi sem történt klíma ügyben. Nagyon szomorú, de az egyetlen értékelhető mozzanat ez a háború – ami most megint fékez egyet a világgazdaságon, és ad egy leckét a bőségben élőknek, hogy hogyan lehetne szerényebbre venni. Mert legalább ilyen mérvű fékezésre volna szükség, nemcsak Európában, hanem világszerte. (Természetesen szervezettebben, és öldöklés nélkül; és ne feledjük, nemcsak a fogyasztás, hanem a népszaporulat tekintetében is.) Meg az irónia abban, ahogy most az emberiség kétoldali (jobb- és baloldali) agylágyulása kényszerít rá pont arra, amit magunktól kellene megtennünk. (Mármint Putyin nacionalizmusa és a Nyugat idealizmusa.)

Figyeljük meg, hogy rövid időn belül ez a második vészhelyzet, amelyért majdhogynem hálásnak kellene lennünk: lásd, ahogy a vírus is befékezte a gazdaságot egy kis időre. Sajnos úgy néz ki, az emberiség is rászorulna arra, hogy valami megvédje saját magától. (Ahogy az egyének is: lásd a cigis dobozokra nyomtatott elfeketedett tüdőket vagy a kötelező nyugdíjbiztosítást.)

Most az elszálló energiaárak nyomán rögtön kiderül az is, hogy lehet azt takarékosabban is, csak akarni kell, lásd a csökkenő energiafogyasztást, a felvásárolt napelemeket, a megugró keresletet az alacsonyabb rezsijű lakások iránt, stb… Az egyik beszélgetős kolléga szokta mondani, hogy a piac megoldja a dolgokat, ha valamire igény mutatkozik, akkor a kínálat is megjelenik. Ezzel, ebben a formában, én nem értek egyet – mert énszerintem van, amit megold, van, amit nem, sőt, olyan problémák is vannak, amit pont, hogy a piac teremt. Bár jelen esetben, ha nem is a piac, de az árak, azok valóban segítenek, hogy úgy mondjam, racionalizálni – ez azonban elsősorban Putyinnak köszönhető, nem a piacnak.

(Merthogy ha csak a piacon, a keresleten és kínálaton múlna, akkor bizony habzsolnánk tovább az olcsó energiát, és ameddig van mit elégetni, addig olyan is volna, aki kibányászná. Utána persze hirtelen minden kifogyna, amitől drága lenne – viszont akkor már késő volna, mert már mindenből CO2-t csináltunk. Aki még nem olvasta, annak tudom ajánlani a Piac gyakorlati hiányosságai témát a könyvből, meg akkor már az előnyeit is.) Más kérdés a szénerőművek felpörgetése, meg a fával való fűtés…

(Mellesleg, most a németek is választhattak, hogy hogy adják el a lelkület: lepaktálnak az oroszokkal – vagy beröffentik a szénerőműveket és megtartják az atomot – és hát az utóbbit választották, ami lehet ideiglenes, kevésbé emlékeztet Molotovra és Ribbentropra, és a jövő kárára boldogítja a jelent.)

De hát mit tehetnénk?

Jó, ami történik, az nem csak a mi hibánk, hanem a rendszeré is, amely pazarló és pazarlásra ösztönöz: gondoljunk csak a fegyverkezésre, a korrupcióra, meg hogy a rendszer mindent megtesz azért, hogy az embereket minél nagyobb fogyasztásra ösztönözze, és nem kínál kellő lehetőséget egy lassabb, szerényebb élethez. (Ráadásul nem is csak a pénzzel ösztönöz, hanem azzal is, hogy sokan a rendszerben valósítják meg magukat: abban csinálnak karriert, építenek vállalatbirodalmat, egymással versenyeznek, hogy kinek van nagyobb, kinek van több.)

Gondoljunk bele, ha egyedül volnánk, a rendszeren kívül, és látnánk, hogy ég a házunk, hát azonnal rohannánk, hogy tegyünk valamit. Vagy nem? Hát… nem biztos. Valószínűleg jobban mozdulnánk, azért is, mert az a saját házunk – de láttuk: sokan a saját jövőjükkel sem törődnek kellőképpen, mérgekre költik a pénzüket, most már dobozonként kétezret is, a pillanatnyi megkönnyebbülésért. A rendszeren és az embereken is változtatni kellene.

Az emberek megváltoztatásához viszont még a rendszernél is mélyebbre kell menni: a kultúrán kellene alakítani, sőt a biológiai örökségünket kellene hathatósan kezelni. („Kezelni”, mert változtatni azon nem áll módunkban.) És hogyha a politikai-gazdasági rendszert nehéz megváltoztatni, ami elvileg csak döntés kérdése, akkor ezeket még nehezebb. Ehhez mondhatni szintlépésre volna szükség – amit az hozhatna el, ha képesek volnánk meghaladni az emberi szemléletet, a kulturális beprogramozottságunkat, a köznapi realitást – és kozmikus perspektívából tudnánk szemlélni a létünket, meg ezt az egészet, annak látni a dolgokat, amik valójában. (Tudom, hogy ez eléggé ezoterikusan hangzik, de nem az, ahogy a múltkor kifejtettem.)

A játék mindenesetre, amit az emberiség játszik, mindenképp változni fog: a növekedés helyett egyre inkább a megmaradás lesz a cél. Kérdés, hogy az a játék, amit az emberek játszanak, az is változni fog-e. Megmondom, szerintem nem nagyon – merthogy „volt is, lesz is, fent is, de lent is” – egy leépülő rendszerben is van fent és lent, főnökök és talpasok, már nem annyira gazdagok és még szegényebbek, mint most; „minden kornak rendszere van”, mindenhol lehet teperni, főleg ha militarizálódik, és vele hierarchizálódik a társadalom, és őszintén, nem úgy néz ki, hogy ezek a csimpánzok képesek volna másra, rossz időkben kiváltképp. (A magyar meg aztán köztudottan katonanemzet, igaz-e.)

A kollektív játék megváltozásának egyik következménye az a trendtörés is, amihez már most nem sok kétség fér, hogy ugyanis a fiatalabb generációk nem fognak jobban élni, mint a szüleik – ami pedig jó ideje igaz volt. Ráadásul nem is csak a környezeti feltételek romlása miatt, hanem a gazdaságpolitika miatt is, ami szintén a jelent szereti előnyben részesíteni a jövővel szemben. Lásd csak az ingatlanárakat, már most, hogy egy mai fiatalnak gyakorlatilag képtelenség saját lakáshoz jutnia: nem az aszály miatt, hanem azért, mert a kipumpált hitelekkel megtermelt pénz nagyrészt azoknál landolt, akik egyébként is volt, aztán meg befektetésként az ingatlanpiacon. Mondtam már, hogy sajnálom a mai fiatalokat, és megértem, ha nincs nagy kedvük, és lehet, hogy beleszülettek a kényelembe – a kilátásaik viszont rosszabbak, mint a boomereknek. (Ebből a szempontból talán nekünk X-eknek volt a legjobb. Valamint tetszett, amikor a Kossuth-on bemondták, hogy bár a franciák pesszimisták, a magyarok még mindig úgy gondolják, hogy a gyerekeikre jobb jövő vár. Ja, gondolom. A remény. Meg a propaganda.)

(Mellesleg, nekem nincs gyerekem, de kérdezgetem a barátaimat, hogy az ő gyerekeiket mennyire izgatja a forró jövő – és némileg meglepődve azt hallom, hogy nem nagyon, a szokásos gyerekkori, kamasz problémákat élik meg. Nos, lehet, és addig a jó nekik – bár azt nem hiszem, hogy a csapból is folyó világvége valahogy be ne szüremlene a tudatalattijukba – ám, amíg van mit enni, addig sok élemedettebb ember is képes eltekinteni.)

* * *

A múltkoriban felvetett mozgalom lehetőségéről szeretnék még értekezni, amely arról szólna, hogy ne vásároljunk (sok) olyasmit, amire nincs szükségünk. Talán emlékszünk: ez egyfelől a környezeti terhelést is csökkentené, másfelől pedig az időt szabadítana fel nekünk, azáltal hogy kevesebbet kellene dolgoznunk. (Igen, sajnos a mostani rendszer ezt nem támogatja, de ha elegen lennének ilyenek, kénytelen volna alkalmazkodni.) Egy ilyen mozgalom, ha beindulna, valami olyan volna, ami tényleg tudna tenni valamit a klímáért, a világért, és a gyökerénél ragadná meg a problémát – szemben ezzel a sok mondvacsinált erőlködéssel az elektromos autótól a százhuszonnyolcadik klímakonferenciáig. Ezért veszem elő újra, és egészítem ki az alábbiakkal.

Ez tehát az egyénnek, az ő életminőségének is jót tenne, azzal, hogy kiszabadulhatna a mindennapos hajszából. Ehhez szeretnék itt példákat hozni, hogy mennyi olyan dolog van, amiben olcsón és környezetbarát módon is örömét lelheti bárki. Tehát: olvasás, zenehallgatás, filmnézés, játék és minden, ami információ, mert az manapság könnyen és olcsón hozzáférhető. Séta, túrázás, biciklizés, sport. Írás, festés és mindenféle alkotás, számítógéppel is, ami önmagában ezerféle lehetőséget kínál, és nem kell megvenni belőle a legújabbat. Beszélgetés, társasjáték, családi és közösségi élet; gondolkozás az élet dolgairól és a világ megismerése. A házunk szépítgetése, kertészkedés, állatokkal való foglalatoskodás, és így tovább… Csak hogy lássuk, milyen sokféle lehetőség van pénzszórás nélkül is jól érezni magunkat, hogy egy takarékosabb élet is mennyi lehetőséget kínál – és hozzá időt is. (Lásd majd a könyvben az egyszerű dolgok örömét ‘A boldogság forrásai’ témában.)

(Tegyük hozzá, azért valamennyit dolgozni is kellene természetesen – meg azt is, hogy sajnos a körülmények ebben a tekintetben is romlanak, ahogy egyre kevesebb terem, egyre drágább az élelmiszer, amikor már a puszta létfenntartáshoz is erőlködni kell. Igen, ezt is könnyebb volna, könnyebb lett volna hamarabb meglépni. Másfelől, bármilyen szomorú is egyéként, azt, hogy észrevegyék ezt a könyvet, meghallgassák a javaslataimat, elősegíti a rendszer megrendülése: azért, mert az emberek akkor fognak elgondolkozni, akkor kezdenek új utakat keresni.)

(Valamint az egyenlőtlenségek csökkentése tudna még hozzájárulni ahhoz, hogy a tömegeknek is meglegyen a lehetősége belépni ebbe a visszafogott életmódba.)

A kulcsmondat mindenesetre az, hogy:

LE KELL LASSÍTANI A VILÁGOT!

A termelést, a fogyasztást és a népszaporulatot is, mert ez az egyetlen biztos módja a katasztrófa elkerülésének. Ezt már az elején leírtam a könyvnek, és azóta csak még inkább így vélem. Azért is, mert ez az egyetlen olyan megoldás, ami az összesfajta környezeti, klíma, nyersanyag, élelmezési és egyéb problémákat egyszerre képes kezeli. Gondoljunk bele például abba, hogy a CO2 (és a metán) nem csak az autókból jön, hanem a mezőgazdaságból, az iparból, sokféle forrásból – és hogy nem is ez az egyetlen súlyos probléma, hasonló a környezet, az élővilág pusztulása, a különféle nyersanyagforrások kimerülése, nem is beszélve a túlhajszolt társadalomról. Ezt nem oldja meg az elektromos autó, de még a fúziós erőmű sem. A lassítás azonban az összes ilyenen egyszerre segítene. (Lehet, hogy már mondtam, de a fontos dolgokat nem árt elismételni.)

(Meg azt is biztos mondtam már, hogy azért a tudománynak, technológiának is fontos szerepe lehet a probléma kezelésében – csak az, hogy a megoldás kulcsát nem ezek jelentik.)

Illetve a másik kulcsszó: konszolidálni, amit eddig elértünk. Ez a mostani világ ugyanis olyan, mint egy felhőkarcoló, amit ész nélkül építettek, bővíttettek és egyre csak magasítanak tovább – nem törődve az alapokkal. Minden változás megváltoztatja egy rendszer stabilitását, a fejlődés is, tehát ideális esetben a fejlődéssel egy időben figyelni kell arra is, nehogy meginogjon az egész építmény, vagy legalább szakaszonként megállni, ellenőrizni, milyen hatással van az új felépítmény a régi szerkezetre, megerősíteni, ahol kell, konszolidálni azt. Most ennek volna itt már nagyon az ideje, ez után a valóban szédítő fejlődés után, amit az utóbbi időben az emberiség nagyon hirtelen véghezvitt.

Azt tehát nem olyan nehéz tudni, hogy mit kellene tenni. (Bár aki nagyon akarja, még mindig kábíthatja magát olyanokkal, hogy majd a tudomány megoldja. Vagy még jobb: a piac.) A nagyobb kérdés a hogyan. Ami biztos, hogy átfogó és mélyreható változtatásokat kellene eszközölni – amiket azonban nem lehet parancsszóra végrehajtani, mert az emberek ellenállnak: a rendszer haszonélvezői kapaszkodnak belé, a sokkal több, mint elégről sem hajlandóak lemondani – aki meg alul van benne, az nem tud elképzelni mást, akkor sem, ha ez ami most van, egyre kevésbé lesz képes kielégíteni a tömegeknek az alapvető igényeit is. Az emberi fejekben kell elkezdeni megalapozni a változásokat – amit mondtam már, de ezt nem lehet elégszer ismételni.

Mert amit nem látott még az ember, azt elképzelni sem nagyon tudja. Például, aki most él, az nem látott még háborút a környéken, nem látott olyan mértékű klímaváltozást, ami most fenyeget, hogy ne teremjen elég ennivaló, nem látott még globális társadalmi összeomlást, nem látott visszafejlődést: ezek a legtöbbek számára elképzelhetetlenek – és mint ilyenek, tenni is kevésbé hajlandóak ellenük: minek, valami ellen, ami úgysem lehetséges? Azonban a múlt gyakran nem elég a jövő megjósolásához, a jövő másmilyen is lehet, mint amit eddig láttunk.

(Meg ahogy egyes cikkekből, hasonlókból lejön, hogy a klímaváltozás az „jön” – mintegy magától: milyen lesz, hogyan készüljünk fel rá, hogyan fogunk élni, stb… Mintha ez egy természeti csapás lenne, mintha nem mi magunk csinálnánk, és mintha nem tehetnénk ellene, ha akarnánk.)

Eszembe jutott még a generalistaság felértékelődése az új körülmények között, azé, ha az ember több mindenhez ért. (Kedvenc témám, talán érthető, miért.) A nagyfokú specializáció ugyanis elsősorban stabil körülmények között hasznos, amikor biztosított a specialisták együttműködése, és a speciális környezetek, szerepek fennmaradása, amire a specialisták specializálódtak; nem is csak az emberi világban, hanem az élővilágban is. Egy emberi specialista például az üstdobos, egy állati pedig a hangyász – környezetük pedig a nagyzenekar és a szavanna termeszvárakkal: ha azonban a rendszer megremeg, a környezet megváltozik, az üstdobos nem fog tudni kenyeret sütni, és a hangyász sem halászni, ha hirtelen épp azt lehetne csak enni. A generalisták ellenben, az ezermester vagy a galamb, a patkány viszont a jég hátán is megél.

Már most megfigyelhetjük, hogy vagyonokat spórolhat az, aki képes saját maga kipucolni a lefolyót, megragasztani a bicikligumit, vagy, óvatosan persze, rendbe rakni a konvektort, a bojlert. Ez valószínűleg csak fokozódni fog. Ezért is javasolnám, hogy vissza kellene hozni az iskolákban a hasonló gyakorlati feladatok oktatását. A régi „technika” tantárgy hasonló volt, de az is inkább szakmunkásnak készítette elő a diákokat. Én azt mondom, hogy az említettekhez hasonló, a háztartásban előforduló kisebb, önállóan is elvégezhető műveleteket kellene megmutatni és gyakoroltatni. Sokkal több értelme volna például a magyar oktatásban jócskán túlzásba vitt nyelvtannál, (kit érdekel például, hogy milyen fajta jelzők, meg határozók vannak, elég volna nagyjából annyi, hogy ez egy jelző, az meg egy határozó), de mondjuk nézetem szerint a kémia is túl volt tolva. (És akkor még bele tudnék menni, de inkább javasolnám az Oktatás részt a könyvből.) Természetesen az informatika is maradhatna emellett, már hogy ha jól tudom, a technika tantárgy ment át abba.

Visszatérve a klímaügyi mozgalomhoz, vegyük észre, hogy ez az első olyan probléma, amelyiknél az van, hogy vagy összefogunk, vagy belepusztulunk; vagy képesek leszünk felülemelkedni az állati ösztönökön, hosszú távra előre tekinteni, és ésszel csinálni – vagy búcsút inthetünk mindannak, amit eddig elértünk. Jó, nyilván lesznek túlélők – de akárhogy is, a tét sohasem volt ekkora. A globalizációval ugyan más feladványok is érkeztek, amelyeket csak széleskörű együttműködéssel lehetne hathatósan kezelni, különösképpen a multik, a nemzetközi tőke megadóztatása, ami, nem meglepő módon ugyancsak hamvába látszik halni – csak attól még mindig kevesebben halnak éhen meg szomjan, mint a klímától. Meg hát a kisebb színpadokon is, az országos színtől a kis közösségekig, a kezdetektől megy a pártoskodás: ahogy mondani szoktam, minden pocsolyában ugyanaz a vihar dúl.

És, sajnos igen, minden bizonnyal most is reménytelen, csak az alföldi pusztába sivatagba kiáltott szavak ezek…

Ace of Base – Cruel Summer

Apropó remény. A mostani kedvencem a témában, amikor valaki azt mondta a TV-ben, hogy „én optimista vagyok, szerintem van remény”… Hát igen, a túlélésre, gondolom. Meg a másik, hogy jönnek ezek, hogy igen, igen, de 1234-ben is volt ám egy ilyen aszály. Lehet, de akkor nem ment felfelé trendszerűen a hőmérséklet már évtizedek óta, sehol sem volt akkora CO2 kibocsátás, amiről tudjuk, hogy mit okoz. És valószínűleg lesz is még egy-két jobb év, mint amilyen ez volt, de a trend akkor is egyértelmű. Illetve a mondás, amin még mindig tudunk mosolyogni, hogy „ez nem annyira az eddigi életed legforróbb nyara, hanem a hátralevőnek a leghűvösebbje volt”. Valamint az érzés, hogy valami nem romolhat el, nem történhet baj vele – hiszen akkor mi értelme lett volna az eddigieknek? Hát, szóval, lehet hinni a gondviselésben, engem is megkísértett már, de amennyire látom, többnyire nem működik – meg mások is belefutottak már ebbe, lásd például Hitlert, akinek eléggé sikerült elkábítania magát azzal, hogy ő egy kiválasztott. Az emberiség eddigi sikereit sem valószínű, hogy nagyobb túlvilági erők védik, mint a nácik kezdeti hódításait.

Istenem, az emberiség, ez a szánalmas majomfajzat!

Bár még csak azt sem mondanám, hogy egyenként annyira majmok lennénk, mert szerintem elsősorban a kollektív viselkedésünk okolható ezért a bénultságért: egyfelől, hogy ránézünk a másikra, és azt mondjuk, aha, ha ő úgy csinálja, akkor én is úgy fogom, ha neki van, akkor nekem is kell, ha ő nem hajlandó alább adni, akkor majd hülye leszek én elkezdeni. Másfelől meg a rendszer, a piac, a fogyasztás szándékos pörgetése, a kultúra, ami megmondja nekünk, mi a siker, meg az élet, úgy általában.

Ezzel szemben, úgy látom, hogy az egyes ember, ha odamennénk hozzá, hogy hé, öreg, látod, mi van a világgal, ugye hajlandó leszel te is egy kicsit visszafogni magadat, akkor megtenné. Főleg, ha mutatunk neki alternatívát, hogy hogyan lehet közel annyira boldog, ha nem boldogabb, mint amikor éjt nappallá téve gürizett a legújabb többszázezres telóért, és ha a rendszer is biztosítana neki lehetőséget a váltásra. Nem mindenki, de az átlag kisember igen. A legtöbb ember alapból segítőkész, ezt mindenki megtapasztalhatta, aki az utcán kért már útbaigazítást. (Csak túl sokat nem érdemes kérni, elvárni. Én sem teszem, lásd majd a „Jóság elvárható mértéke” témát, az lesz a következő.)

Viszont a rendszer megváltoztatását is a fejekben kell megalapozni, mert az is az embereken múlik. Akárhogy is, ahogy most van, úgy a saját sírunkat ássuk, pedig senki nem kényszerít rá. A világ és a fajunk sorsa csak rajtunk áll.