Továbbra is úgy gondolom, ahogy az elején mondtam: Putyin ezt nem hagyhatja abba, ameddig azt nem tudja rá mondani, hogy győzött. Mi mást tehetne? A nagy oroszlándzsás medvevadász? Mondja azt a népének, hogy minden a tervek szerint halad, megadjuk magunkat? Már az elején rárakta magát erre sínre, és azóta nem szállhat le róla, sőt, most még meg is erősítette azzal, hogy deklarálta az elfoglalt megyék elcsatolását. A másik oldalon meg az ukránok, akik azt deklarálták, hogy semmit nem hajlandóak engedni, a Nyugat pedig támogatja őket ebben. Patt.
(Vegyük észre, hogy egy demokráciában nincs ez a presztízs probléma, azért, mert ott néhány évente lecserélik a vezetőt, az új vezető pedig könnyen szakíthat az elődje politikájával. Illetve, most, hogy itt a tél, az infláció meg a félidős választások, az amcsik azért finoman bepróbálkoztak Zelenszkíjnél, hogy hátha engedne valamit.)
A másik, ami történhetne, hogy a háborúnak Putyinnal együtt lesz vége. Ez sokak számára megkönnyebbülést hozna, az oroszok nagy részének is most már – kérdés, hogy mennyire lehet erre számítani. Innen nézve sem forradalom nincs készülőben, és a kedves egészségével sincsenek, úgy tűnik, nagy bajok. Esetleg egy puccs – de egy ilyen régi és ennyire kézben tartott rezsim esetén nagy esélye ennek sincs. Így pedig akár évtizedes jövője lehet még ennek a háborúnak. (Meg a mellette kibontakozó hidegháborúnak is.) Lásd a szovjetek afganisztáni háborúját, az is tíz évig tartott, ameddig csak a rendszer össze nem rogyott. (És ez a mostani konfliktus sokkal jobban hasonlít Afganisztánra, mint a nagy honvédőre, bármennyire is tolja Putyin a náci narratívát.)
(Egyébként tudok adni egy ötletet a kivonulás esetére, amivel esetleg meg tudná győzni magát, meg akik hinni akarnak neki: hogy tulajdonképpen mégis győzött, hiszen sikerült „kimenekítenie” az elnyomott ukrajnai oroszokat.)
Akárhogy is, az biztos, hogy Putyin ezt most alaposan benézte. Elbizakodott volt, gyors és tiszta győzelemre számított, innentől kezdve viszont legfeljebb egy gyenge és ingatag hódítással számolhat – miközben mindenki rosszul van tőle, a saját népe is egyre inkább, de még azt is nehéz elképzelni, hogy az ukrajnai oroszok boldogabbak lennének most. (Bár az igaz, hogy Ukrajna szorongatta őket, lásd alább az eszkalálódásról írtakat.) Ami pedig Putyint illeti, egyre inkább úgy néz ki, hogy ezzel sokkal inkább ki- mintsem beírta magát a történelembe, eljátszotta az korábbi tekintélyének javarészét is. (Mint Napóleontól Hitlerig mások is, akik túl nagyot akartak markolni, nem álltak meg időben.)
Bizonyos mértékig még én elismertem, mint valakit, aki határozott kézzel rendet tart egy ekkora országban, főleg az után a káosz és szabadrablás után, ami előtte volt. Na igen, néhány embert eltett láb alól – de hát ki tudja, lehet hogy ezt ott másképp nem is lehet. Amit azonban most művelt, azzal világosan megmutatta a gyengeségeit: az elbizakodottsága, a nagyhatalmi görcse, hogy olyan helyzetbe hozta magát, amiből nem tud kihátrálni, és hogy nem rest ezrek életével fizetni a saját hibáiért, mind arra mutatnak, hogy nincs meg a kellő bölcsessége. (Vagy most az, hogy jattot ajánlgat többek között nekünk is az ukrán koncból… Bár ettől még nem ő az egyedüli felelős, a Nyugatnak meg az ukránoknak is megvan a maguk sara ebben a történetben.)
Mi több, sokan idehaza is kimondottan oroszpártiak, az ukránokat, a Nyugatot és különösen az USA-t hibáztatják a háborúért, mondván Putyint „belekényszerítették” a háborúba. Igen, mint mondtam, van benne felelősségük – de azért álljon már meg a békemenet. Az egésznek a kiindulópontja ugyanis mégiscsak az oroszoknak (Putyinnak) az az igénye, hogy ők egy nagyhatalom, és ezért joguk van belebeszélni más országok dolgaiba. Ennyi erővel mi is nekimehetnénk a románoknak, meg még mennyi mindenki megtámadhatná a szomszédait…
Aztán ebből az igényből kiindulva eszkalálódott a helyzet odáig, ahol most tart. Nagyjából ezt is elmondtam már, de ha ismétlés, akkor sem árt: mik voltak ennek a folyamatnak a főbb állomásai?
○ Orosz lakta területek Ukrajnához csatolása a Szovjetunió idején, hogy Oroszország számára biztosítsák a befolyást – majd Ukrajna önálló országgá válása
○ A Majdan téri forradalom, amikor az ukránok megbuktatták az oroszbarát vezetőt
○ A Krím elcsatolása és az oroszbarát szakadárok mozgolódása Ukrajna keleti megyéiben
○ Az ukrán nyelvtörvény szigorítása
○ Putyin támad
Lehet, hogy nem teljes a lista – azt azonban mutatja, hogy hogyan lett lépésről-lépésre egyre súlyosabb az adok-kapok. De nem lett volna szükségszerű, hogy eljussunk idáig. Bármelyik lépcsőfoknál lehetett volna mondani, hogy állj, beszéljük ezt meg, nézzük meg, kinek mi fáj, milyen békés eszközök vannak még, amiket nem próbáltunk, milyen kompromisszumot tudnánk kötni. Énszerintem, beletörődve abba, hogy Putyin olyan amilyen, azzal, hogy Ukrajnát mintegy semleges zónának minősítették volna, akiből jó, rendben, nem lesz NATO tag, és engedi a nemzetiségeket az anyanyelvükön tanulni, ennyivel, meg immár, hogy elfoglalták azt, a Krím átengedésével, ezt az egészet meg lehetett volna előzni. (A legjobb persze az volna, ha Putyinból ki lehetne műteni a nagyhatalmi görcsöt – de ez nem életszerű.)
A félő az, hogy ez a mostani helyzet is csak egy közbülső lépcsőfok, mert nem sok képzelőerő kell hozzá, hogy tudjuk, van még hova eszkalálódnia a konfliktusnak. Ugye, az atombomba, abból is vannak kisebbek és nagyobbak, taktikaiak és stratégiaiak. (Vagy, hogy előbb valamilyen lakatlan területen mutatja meg egy „kísérletivel”, hogy mekkorát tud pukkantani.) Ennek akkor nőne meg a veszélye, ha Putyin elkezdene vesztésre állni. (Vagy ha már annyira elege lenne az egészből, vagy ha szimplán bekattan – és akkor aztán senki nem tudja, hogy hány millió halottnál állna meg a számláló. Az ilyet megkockáztatni sem lenne szabad.) De atom nélkül is bőven tud ez még durvulni, nem volt még például a nagyvárosok stratégiai bombázása, kiéheztetése, vegyi fegyverek bevetése, stb…: a II. vh-ban sem kellett atom a terror magasiskolájához. És most sem volna még késő leállni – bár az igaz, hogy most már Putyin nem elégedne meg annyival, amennyivel az elején.
De inkább folytatódik a pofozkodás: hídrobbantás – rakéták Kijevre – Oroszország terrorista állammá minősítése – az Ukrán energia infrastruktúra szétlövése… (Ami a lakosság terrorizálásának egy finomabb módja is.) Illetve az orosz mozgósítás is jól illeszkedik ebbe, és nem egy jó hír, ha elkezdenek átállni a hadiállapotra, berendezkedni egy elhúzódó konfliktusra. Mondjuk, Putyin otthoni népszerűségének nem használ – nem is véletlen nem akarta eddig háborúnak nevezni a háborút – viszont minél kényelmetlenebbül érzi magát, annál fogékonyabbá válhat az egyszerű megoldásokra.
(Hozzá tartozik még a történethez, hogy Ukrajnának is volt ám atomfegyvere, csak az oroszok megígérték, hogy nem támadnak, ezért önként lemondott róla. Ahogy mondtam: az oroszok most épp megmutatják, hogy miért volt igaza azoknak, akik eleve nem akartak barátkozni velük.)
Felmerült még közben Ukrajna NATO tagsága, beadták a jelentkezésüket – ez azonban szintén esélytelen, reméljük legalábbis: nem azért, hogy ne kívánnánk a legjobbat az ukránoknak, hanem azért, mert akkor jönne el csak a világégés igazi veszélye. A legfontosabb továbbra is az, hogy nehogy világháború legyen belőle. (A maradék Ukrajna EU tagsága valamivel esélyesebb volna, de az is csak akkor, ha Putyin is megkapná, amit akar, egy üzlet részeként.)
Akkor most mit kellene tenni? Nézetem szerint fegyverszünetet kellene kötni – anélkül azonban, hogy elismernénk az oroszok hódításait. Valószínűleg Putyin is unja már az ügyet, látja, hogy ez nem jött be, ezért elképzelhető, hogy belemenne egy ilyen alkuba. Aztán meg kivárni, amíg Putyin már nem lesz, talán nem is olyan sokára, amikor az utódja tekintélyveszteség nélkül visszakozhat majd – ha akar, az igaz. (Lehet, hogy ez a „szakács” lesz az?) Az könnyen lehet, hogy ingyen akkor sem adnának vissza mindent, de talán az eredeti ajánlat akkor újra számításba jöhet. Nem, ez sem volna teljesen igazságos az ukránokkal. Viszont rengeteg szenvedést megspórolhatnánk vele, és mindenekelőtt őnekik.
Meg hát közben egész Európa is szenved – és az nem tesz jót az idealista elveket valló, baloldali pártok és az egész EU népszerűségének sem. A legutóbbi levelem óta is tanúi lehettünk pl. a svédek és az olaszok jobbratolódásának. Másfelől az orosz fenyegetés azért most arra is rávilágít, hogy Európa országainak szükségük van egymásra, az összefogásra. (Azon kívül az ukrán nacionalizmust is megerősíti az oroszok támadása – csakúgy, ahogyan az oroszt meg Hitler támadása erősítette meg. Mikre jó egy ellenség, ugye…)
* * *
Kicsit távolabbról nézve, amit most az oroszok csinálnak, az volt a sztenderd hosszú időn keresztül, gyakorlatilag egészen 1945-ig: szinte folyamatos háborúzás a területekért. Hál istennek ez azóta már sokkal kevésbé jellemző. A másik, amit vegyünk észre, hogy amikor megszűnt a tusakodás, akkor sok igazságtalanság és logikátlanság belefagyott a status quo-ba. Ki tudná ezt jobban Trianon elszenvedőinél… (Bár rögtön mellérakhatjuk, akkor sem volt üres az ország, amikor mi idejöttünk.) Akárhogy is, akik birtokon belül maradtak, azok szerencséseknek mondhatják magukat, akik meg nem, azoknak, a béke érdekében, tanácsos elfogadniuk, hogy így jártak. Mint korábban kifejtettem, a nemzetközi integráció az, ami oldani tudná majd ezeket a betokozódott feszültségeket. (Illetve pont a mostani részben fejtegetem ezt a felállást a könyvben, etikai szempontból.)
(A mostani haddelhadd sem lenne, ha a ruszkik, nagyhatalmi görcsükben, ne irtóznának attól, hogy maguk is csatlakozzanak mondjuk az EU-hoz vagy a NATO-hoz. Ilyenről, tudtommal, lényegében szó se volt soha – de miért kell ennek ennyire elképzelhetetlennek lennie?)
Meg hogy a mostani felfordulásról is kb. másfél liternyi kocsonya tehet: az vetül ki ugyanis az egész világra, ami egy ember, Putyin agyában van. (Azért „megint”, mert Orbán agyának kapcsán már elmondtam ezt, amit itt az országgal művelt az utóbbi években.) No és persze az Egyvilág, ami az emberek agyában igyekszik rendet tenni – azon keresztül pedig a saját életükben és a világban is.
(Egy-egy ember is tud tehát nagy problémákat okozni. Másfelől viszont ott a klíma, a bolygó élhetőségének felszámolása, amelyen mindannyian együtt dolgozunk. Az előbbi esetben a túlzott hatalom okozza a problémát – az utóbbiban pedig a rendszer, amelyben élünk.)
* * *
Még néhány rövidebb meglátás a háború kapcsán:
● A háború, mint egy sportmérkőzés
Elég sok közös van abban, ahogyan ezt a kettőt szemléljük. Hány katonát gólt lőttek az oroszok a mai mérkőzésen? Mi az állás? 40-15 (ezer). Hazafut-e Putyin? Mi lehet az öreg spori taktikája? Beveti-e az atomot? Az azért elég sportszerűtlen lenne, kedves nézők, nagyon sportszerűtlen, igazi mélyütés Zelenszkíjnek a kék-sárga sarokban. És akkor még a magyar légiósokról nem is beszéltünk.
Borzasztó, de majd pont egy háborúnak ne lenne meg a szórakoztató funkciója. (Mint minden fájdalomnak és szenvedésnek egyébként, lásd bármelyik híradót, hogy a fele mindnek arról szól, hogy milyen balesetek történtek aznap, kiket gyilkoltak meg, ki halt meg magától.)
● A béke Nobel
Melyet ismét célzatosan ítéltek oda, orosz, ukrán és belorusz emberjogi aktivistáknak. Nem azt mondom, hogy rosszul tették, a bizottság kifejezte általa a támogatását a béke ügyét illetően – csak, hogy a díjazottak nem kizárólag a személyes teljesítményüknek köszönhetik azt. Hanem annak is, hogy jókor voltak jó helyen. (Hát ugye, más szempontból kevésbé jó helyek most ezek.)
Eléggé analóg módon egyébként Karikó Katalin összes díjaival – aki szintén jól dolgozott, csak nem biztos, hogy ezt mind a nyakába aggatták volna, ha történetesen nem tör ki a Covid. (Biztos, hogy nem.) Illetve, hogy hány olyan biokémikus és békeaktivista van a világon, akiknek nem jön el a saját járványuk és háborújuk. (És ezt nem (csak) féltékenységből mondom. ;)
○ Hogy Orbán plakátjain Brüsszel dobálja a bombákat, nem Putyin.
○ Lenin él!
Legalábbis a szobrait újra felállítják az oroszok Ukrajnában. A minap volt hír, hogy egy ukrán városban felállítottak egy korábban ledöntött szobrot, de most látom, hogy ez már régebb óta folyik. Szóval a vicc, hogy Lenin, az őskomcsi, most az orosz nacionalisták hőse lett…
○ „Jó hírt kapott Vlagyimir Putyin.”
Egy cikknek volt ez a címe, a jó hír pedig az volt, hogy az orosz alkotmánybíróság jóváhagyta az ukrán megyék elcsatolását. Hát igen. Hogy izgulhatott…
○ Atomháborús bulvár
Ahogy a Fókusztól az Indexig mindenütt téma, hogy milyen messze kell lenni a villanástól, mennyi időre válna lakhatatlanná a környék, meddig nem szabadna salátát enni, mit tegyünk, hogy ne ijedjen meg tőle a kutyánk, stb…
A Robotzsaru film jut eszembe, azt hiszem abban voltak ilyen rövid ironikus betétek, hogy milyen az élet a világvége előestéjén. (Pl. hogy csak 3 centi vastag napvédő zselében lehet napozni – mert akkor még az ózon ment.)
○ A Századvég felmérése: „A magyarok nem támogatják, hogy magyar adófizetők finanszírozzák Ukrajnát.”
Tényleg?
A múltkori üzenet előtt nem sokkal halálozott el, akkor írtam is róla, nagyon röviden azt, hogy bár arisztokrata volt, és az arisztokrácia intézményéért én magam nem vagyok odáig – a kötelességtudata, a példamutatása, az összetartó ereje, hogy egy nép anyja majd nagyija tudott lenni, az mindenképpen elismerést érdemel, és bárcsak több ilyen ember lenne pozícióban. Most csak egy rövid kiegészítés a temetés kapcsán is.
Mi kell az embereknek? Ahogy most is kitűnt, királynő, herceg és hercegnő, tündérkék és Harry Potter – ahogy még mindig oly sokan bámulták a királyi temetést. Ez sem baj, sőt tulajdonképpen aranyos, nekem egyébként is szimpatikus mindenki, aki legalább egy kicsit gyermekien naiv tud maradni.
Csak hát, szóval, a királynő is ugyanolyan ember volt, mint bármelyikünk, és ha valami csodálandó volt benne, az nem a királynői mivolta, hanem az emberi erényei, a jó szándéka – melyek azonban jóval kevésbé híres emberekben is megvannak, jóval közelebb hozzánk, a közvetlen környezetünkben is. Jó volna őket is észrevenni. (Illetve, ahogy a könyvben is írom, jó pozícióból jót tenni is jóval könnyebb – és ráadásul elismerést is sokkal többet lehet így kapni érte. Megérdemlik tehát az elismerést – csak amennyit rájuk zúdítanak, annyit nem.)
Máskülönben játéknak nem rossz az ilyesmi. Nekem is volt szerencsém személyesen részt venni angol hagyományőrzésben, mégpedig Oxfordban, ahol szintén be kellett öltözni talárba a vacsorához. Imádtam, és oda nem adnám – de csak játék volt. Őfelsége… Hagyjatok már az ilyenekkel, komolyan.
Ha még nem ajánlottam (elégszer), a könyvben meg lehet nézni a „Címkék, szerepek, identitások” részt, hogy mennyit számít, hogy minek tartunk, miként tekintünk emberekre, dolgokra. Sokat, nem ritkán többet, mint a dolgok maguk.
