Bár a helyzet többé-kevésbé változatlan, azért összegyűlt a fejemben pár említést igénylő gondolat.
● A megnyugvás területei
Megint meghalt pár ezer ember – de amúgy már majdhogynem kezd unalmassá válni a dolog, nem igaz? Még jó, hogy időnként felrobban egy gát, kitör egy félnapos lázadás, egyébként már nem is volna érdemes reklámot rakni a hírek közé…
Szóval, ahogy mostanra beálltak a fentebb említett megnyugvás területei, ahogy a világ megszokta a gondolatot, elmúlt a pánik, olcsóbb a benzin meg a gáz, még a tőzsde is felpendült – ezek minden vigasztaló következményeivel együtt. Beleértve azt is, hogy most már anélkül mennek a tankok meg a vadászrepülők Ukrajnának, hogy a harmadik világháború vészjósló árnyait vetnék ránk. Amikor tavaly ilyenkor még csak sisakokról volt szó…
Putyin azonban, ahogyan azt már többször leírtam, nem mondhatja azt, hogy hát jó, belátom, vesztettem, hazamegyek, mégis rossz ötlet volt megölni százezer embert a semmiért. Úgyhogy csinálja tovább, ha kell haláláig – és csak az a kérdés, hogy elege lesz-e egyszer annyira a lacafacázásból, hogy elsüsse az atomot.
Bár nem mindenki van azért teljesen megnyugodva. A minap írta egy kommentelő, hogy „őt nem érdekli, lopjanak nyugodtan (mármint Orbánék), csak béke legyen”. Nálunk a háború aktívan használt része a propagandának, a háborúpárti ellenzékkel, immár plakátokon is – a nép egy része eléggé meg is van fogva vele.
● Zelenszkíj
Akinek a stílusa sokaknak nem tetszik, illetve ahogy körbejárja a Nyugatot, és mindenkitől fegyvereket meg támogatást követel.
Erre azt mondom, hogy az a dolga. Országa vezetőjeként az a feladata, hogy mindent megtegyen, ami országa megvédéséhez kell – és ha a követelőző hangnem nem is mindenkinek szimpatikus, láthatólag működik. A támogatás, annak a megszerzése pedig létfontosságú, mindenki tisztában van vele, hogy a Nyugat segítsége nélkül Ukrajna régen elvérzett volna. Az igaz, hogy van egy stílusa, pl. azon én is összevontam a szemöldökömet, ahogy a gátrobbantás után a segélyszervezetekről beszélt – és lehet, hogy a saját érdekében sem ártana némileg visszafognia magát. De hát így is működik.
● Putyin
És az ő támogatói. Kezdetben, naiv módon, azt hittem, hogy ebben az egyben most egyetértés lesz, hogy ez a háború senkinek sem jó – a háborút Putyin kezdte – úgyhogy ő a hibás.
Aztán kiderült, hogy nem. Vannak, nem is kevesen, akik Putyin pártján állnak. Hogy lehet ez?
Meglátásom szerint úgy, hogy az emberekben rendkívül erős a jobber-baller megosztottság – és aki a libsiket utálja, az mindenkit szeret, aki a libsiknek árt. (Úgy is, mint a Nyugatnak és a Nyugat barátainak: az ellenségem ellensége a barátom.)
Ennyi. Lehet itt bonyolítani, hogy az amcsik is ott kavartak az oroszok körül, már korábban, vagy, hogy az oroszok mit műveltek az ukránokkal még az előtt. De lényeg, mint a fakocka: utálom a libsiket – éljen a libsievő Putyin.
De nagyon sok minden másnak is a párvonalak a vízválasztói, mondok még párat: megújuló energia – vagy olaj és szén, migránssimogatók – vagy mind húzzon vissza oda, ahonnan jött; tudomány – vagy sport és vallás; fegyvertartás; lehet-e az apa anya; meg hogy ki szereti nem csak Putyint, hanem Trumpot, Muskot, Orbánt, az EU-t, és valahány név a naptárba… Így, ha csak egy-két dologról megnyilatkozik az illető, az rögtön egy egész térképet implikál a világnézetéről, nagyon sok mindenki esetében. Írtam is erről egy verset:
Jobberek és ballerek:
ily egyszerűek az emberek.
Sok mindenről lehetne még ebből kiindulva értekezni, de most nem akarok belemenni: például, hogy mi határozza meg azt, hogy jobber vagy baller lesz valakiből, (a neveltetése és az érdekei); vagy, hogy a gazemberség egy külön dimenzió, nem kötődik pártálláshoz, hiába hiszik sokan, hogy igen. Csak a fentebb bemutatott nemzeti és nemzetközi érdekcsoportokra hadd utaljak vissza ennek kapcsán.
● Mit kellene csinálni?
Mármint a háborút illetően. Kormányunk különféle szócsöveiből megállás nélkül árad a béke szent szava – ami természetesen jól hangzik – csak az nagyon nem mindegy, hogy milyen az a béke. Kormányunk sugalmazása szerint az ukránoknak, és főleg a Nyugatnak, lényegében mindent alá kellene írnia Putyinnak. A nép fülében pedig ez nem csak azért cseng jól, mert a béke, mint olyan, az jó dolog, hanem mert a másik, számít nekik, az a pénztárcájuk. (Érthető módon, természetesen. És kormányunk afelől sem hagy kétséget, hogy az inflációnak is az elhibázott brüsszeli szankciók az oka.)
De én is azt mondom, hogy meg kellene próbálni lezárni ezt, még Putyin halála vagy az atomháború előtt – és ehhez valamennyit engedni kellene. Nem mindent, hanem valamennyit. A Krímet, így elsőre, szerintem, legalább be lehetne lengetni, hogy Putyinnak meglehessen a lehetősége azt mondani, hogy igen, látjátok, mégis győztem, haza mehetünk. Nem azért, mert igazságos, hanem mert praktikus. (Meg egyébként is nehéz elképzelni, hogy valaha vissza lehessen szerezni, meg az is igaz, hogy Oroszország része volt korábban.) Cserébe pedig ki lehetne kötni, mondjuk, Ukrajna EU tagságát. (A NATO-t soha nem engedné meg Putyin, az EU-t se egykönnyen, de egy ilyen díl részeként hátha.) Továbbá szintén garantálni kellene valahogy a kisebbségek helyzetét Ukrajnában. (Amiben az EU tudna segíteni.)
Mert ha nem lesz rend, akkor csak remélhetjük, hogy nem unja meg egyszer csak Putyin ezt a szórakozást a Nyugattal. Hasonlóan ahhoz, ahogy egyszer már megunta. Meg addig is robbannak a gátak, és van arrafelé még egy pár törékeny dolog. Persze, ha beválnak az immár a megnyugvás állapotában leledző nyugatiak reményei, és oda lyukad ki ez az egész, hogy megússzuk, akkor majd mondhatják, hogy tessék, milyen jól tettük, hogy nem engedtünk. De ha nem…
● Szankciók
Megy ez a polémia, hogy most akkor hatásosak vagy sem. Erről csak annyit, hogy ha valaminél ennyire kérdéses, akkor olyan nagyon nem lehet hatásos. Annyiból is, hogy Putyinnak ez már személyes ügye, úgyhogy neki kb. mindegy, hogy mibe kerül. A népnek meg eleve úgy hiányzott ez az egész, mint egy púp a hátára – de még Prigozsinnal együtt sem lett forradalom, távolról sem. Esetleg, ha éheznének – ehhez viszont túlságosan jól el van látva az ország szántófölddel meg olajjal.
(Ami a Prigozsin-féle lázadást illeti, a háborúellenesek számára elsőre ez biztatónak tűnhetett – viszont ha egy atomhatalomnál kitör a káosz, az is meglehetős orosz rulett a világ számára.)
(Hasonló ez egyébként ahhoz, hogy akkor most rossz-e az embernek a cukor meg a zsír meg a többi: az olyasmiknek, amit ennyien, az egész világ használ, annak nyilvánvalóak a fontos hatásai. Ami meg nem az, azzal nem érdemes foglalkozni.)
● Hatalom
Amilyen fölháborító, hogy ennek a pár idióta hülyének, Putyinnak és társainak a játszadozását meg lelki fájdalmait kell elszenvedniük egész népek, kis túlzással az egész világnak… Arra volnék még kíváncsi egyébként, hogy az oroszoknak mekkora része az, aki még hisz, meg bedől a rossz dumáknak, és önként megy a húsdarálóba. Remélem, hogy a kisebbik felük. Szpaszíba a jóistennek, hogy nem vagyok se orosz, (pedig külföldön nem egyszer néztek már annak), se egyik kiválasztott népnek se a tagja. Kis házi zsebautokratánkkal, ahhoz képest, még kényelmesen elvagyunk itt. Relatíve alavju.
(Más liga, de némileg hasonló volt Kennedy is az ő Hold programjával. Ott is, ahogy a mérnökök nyilatkoznak, hogy jaj, de hát, ha így meg így csinálták volna, akkor nem lett volna biztos, hogy tudták volna tartani az Elnök határidejét, az évtized végét. Mégis, hívják akár Kennedynek, a jóisten tüsszentette talán őt, hogy szentírás legyen az, amit mond?)
(Nem a jóisten tüsszentette – viszont a nép szavazta meg, mondhatjátok. Jó, hát igen, én meg az én megveszekedett individualizmusom… Az valóban nem mindegy, hogy utóbbi egy demokrácia volt. Viszont, a demokráciák választói sem a zsenialitásukról híresek, és tudjuk, maga a demokrácia sem a jó kormányzásról szól elsősorban. Arról szól, hogy a zsarnokokat el lehessen zavarni.)
Lásd még: „Ha igazi férfi vagy, irány a front!” O rossz duma! (Bár… lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet: Ha igazi férfi vagy, küldj egy ezrest. ;)
● Háborús egyebek
○ Elfogatóparancs Putyin ellen
Amit nem hiszem, hogy bárki elképzelt, hogy végre is lesz hajtva. Viccnek mindenesetre nem volt rossz – meg az igaz, hogy sok helyre nem kell már külföldre utaznia neki.
○ A tankok CO2 kibocsájtása
Ez csak így szarkasztikusan jutott eszembe – nyilván nincs ilyen, hiszen a tankolás komoly dolog, mindenképp komolyabb, mint az emberiség nevetséges túlélése.
○ Háborús kedvencem
Hogy aszongya Putyin: „Minden a tervek szerint halad”. Reméljük, ezt legalább saját maga nem hiszi el…
Meg általában is, ezek a pofátlan hazugságok bele a pofánkba. Csőstül. Emlékszünk még pl. a magyar uniós biztosra, aki nem is azokra gondolt, akikre nyilvánvalóan, amikor megkérdezte, hogy hány hülye van még; vagy, hogy a Karmelita előtt nem is azért van lezárva az ostromlott terület, mert a minisztereket zavarták az újságírók. Meg az, hogy infláció, ami szankciós. A nemzeti pedig konzultáció.
A csúcs azonban külön bekezdésbe kívánkozik: amikor Gulyás azt füllentette, hogy az Orbán kormányban füllenteni sem szabad. Ez igazán meta volt, köszi.
Mert hát mit is mondhatnának? Az igazat? Illetve, hogy akik hinni akarnak, azoknak lökjenek valamint, amibe kapaszkodhatnak. Ha teljesen átlátszó, az sem számít.
Mellesleg, a másik véglet Márki-Zay kíméletlen őszintsége, az sem megoldás. Mert az meg gyakorlatiatlan: az emberek ugyanis megnyugtató illúziókat akarnak, nem az igazságot. Ebben világlik ki egyébként a politikusi tehetség: ellavírozni a kettő között. Aktuális példaképp lásd Navracsics „mérsékelt optimizmusát”, de Gulyást is méltattam e tekintetben a legutóbbi videónkban – már amikor van választása.
● Tömeggyilkosságok
Szerbiában, amik voltak, meg Amerikában szinte minden nap. Vagy ez a gyerekeket késelő alak Franciaországban. Ezeknek mindenki szeretné tudni az okát – és ahogy lenni szokott, a többség itt is egyszerű magyarázatokra, bűnbakokra vágynak. (Különös tekintettel az erőszakos videojátékokra.)
Viszont, ahogy én látom, bár ezt sem én találom ki, a probléma alapvetően az emberek lelkével van – meg azzal a világgal, ami ilyenre formálja a lelküket. Többek között ezért is kellene többet foglalkozni az emberek lelkével – a legfontosabb pedig az volna, hogy a gyerekkel eleget foglalkozzanak, mert, ahogy a mondás tartja, „könnyebb erős gyerekeket nevelni, mint felnőtt roncsokat rendbe rakni”.
És akkor a világ, kezdve azzal, hogy már a szülők is elhanyagolt gyerekek voltak; a nyomás a szülőkön, amitől nem marad energiájuk a gyerekre; a kütyük, amik minden figyelmet elszívnak; a közösségi média, amin keresztül az emberek szünet nélkül egymást hergelik; a mindent elárasztó manipuláció és bizalmatlanság. Illetve a kapaszkodók elvesztése – a családi közösség, az etikai útmutatás, meg kb. mindennek a hiánya, amiben régebben hinni, bízni lehetett.
Meg a fegyverek is, ahol könnyen elérhetőek – mert meg lehet próbálni azzal érvelni, hogy ez pont, hogy elriaszt a bűnözéstől – de aki be van kattanva, az nem gondolkodik, és ha könnyű felkapnia egy puskát, akkor könnyen nagy bajt tud okozni. A bekattanáshoz pedig még csak elmebetegnek sem kell lenni, bárkit elérhet, egy ilyen világban meg különösen. Ezért kell betiltani a fegyvereket.
Utána meg, ha egy elkezd gyilkolni, már egymástól kapják az ötletet.
Legalapvetőbb mindenesetre, hogy az emberek lelkét kell ápolni, a fejükben kell rendet rakni. Anyagias, technológiai világunkban nagyon elterelődött a figyelem az efféle szoftos haszontalanságokról.
● Francia nyugdíjreform
Ezek a nyughatatlan franciák, akik, igazán tudják, hogyan kell lázadni. (Úgy, hogy náluk 64-re akarják emelni azt a korhatárt, ami itt nálunk már most 65 – és még be sem indult igazán a nyugdíjkassza összeomlása. Valószínűleg ők is gyanítják, hogy ez nem a vége.) A franciák meg a tüntetésen kívül a jó életet kedvelik még, úgyhogy nem meglepő, hogy meg vannak ijedve.
De mit akarnak? Tetszettek volna több gyereket csinálni, és akkor most más lehetne a leányzó fekvése. Tetszettek volna otthon tartani a tőkét meg a munkahelyeket, az egyenlőtlenségeket pedig kordában, és akkor lenne pénz a szépek korára. De mindezt elengedték, elengedtük, mert úgy volt kényelmesebb, úgy volt egyszerűbb – akkor most mit akarunk?
Annyi, hogy világméretű tendenciák ellenében, mint a nemzetközi tőkemozgás, a franciák, vagy bárki, önmagukban akkor is kevesek lettek volna, ha idejében nekifeszülnek. Amivel még odázni lehetne a problémát, az a költségek áthárítása – leginkább a még későbbi generációkra. Hogy ezt Macron nem akarja megtenni, az a felelősségteljes döntés. (Lásd vele szemben a magyar nyugdíjpénzek egy mozdulattal történő lenyúlását Orbán „majdcsakleszvalahogy” Viktor által.) Mondtam már, hogy nem irigylem a fiatal generációt?
● Az angol monarchia
Ahogy a királynő halálával az intézményből is elszállt a lélek. Egyrészt a most megkoronázott Károly sem túl király – másrészt meg Harry könyve, amivel szerencsére megvárta, hogy a nagyanyjának már ne kelljen látnia, és amivel igencsak lerántotta a vizes lepedőt az egész kompániáról. (Saját magát is beleértve.)
Egy alkotmányos monarchiában a királyság már nem az uralkodásról szól, hanem arról, hogy szimbólumai tudjanak lenni a nemzetnek, az összetartozásnak. Egy széthulló királyi családnál viszont semmi sem képviselheti ezt kevésbé. Azt vegyük még észre, hogy addig, ameddig parancsolgatni kellett, annak jobban megfelelt egy keménykezű férfi, egy király – most azonban, ebben az összetartó szerepben, amikor sokkal inkább kompromisszumot teremteni, összebékíteni kellene tudni – az ilyesmihez jóval inkább a női empátia szükségeltetne.
(Mellesleg a Queen sem akart éppen forradalmat csinálni – egyben a birodalom egységét is szimbolizálja a párszi Mercury-val.)
● Földrengés és összefogás
A török földrengés, és ahogy a világ egy emberként rohant segíteni – szembeállítva ezt azzal, ahogy egyéb dolgok tekintetében, sokkal nagyobb fenyegetésekkel szemben (pl. a klíma) viszont képtelenek vagyunk összefogni.
Mondjátok, mért van ez? Jó, nyilván azért, mert ezt egyszerűbb. Nagyon senkinek sem kell lemondani érte semmiről, a mentőcsapatok is maguktól tűkön ülnek, hogy mehessenek. Közben pedig jólesően nyugtázhatjuk magunknak, hogy mi jók vagyunk. De ezek is jelzik, hogy az emberben ott a vágy arra, hogy jót tegyen. Ennek kellene teret engedni, kibontakoztatni, mert ebben a mostani rendszerben meglehetősen háttérbe lett szorítva.
(Nem, nem annyiból áll a megoldás szerintem se, hogy abrakadabra, mindenki legyen jó. Ez csak egy azok közül a dolgok közül, amikkel jobbá lehetne tenni a világot. Lásd majd az Etika ápolása és az Egy jobb világ témákat a könyvben.)
● Amerikai szivárogtatás
Talán még rémlik, hogy áprilisban egy fiatal amerikai nemzeti gárda tag, az interneten keresztül megmutatta pár haverjának, hogy mikhez fér hozzá, szigorúan titkos dokumentumokhoz az ukrajnai háborút illetően – amiből világméretű botrány lett. (Bár ahogy magam is érzékelem, egy-két hónap múltán már alig rémlik belőle valami.)
Ehhez csak annyit, hogy ha nincs az internet, akkor ebből az egészből vélhetőleg semmi nem lett volna. Ebben az új világban viszont, ahol villámgyorsan terjed az információ, jó nagyot szólt. (Bár az is igaz, hogy pont ugyanazért, másnap érkezik a következő botrány – ami gyorsan felül is írja a tegnapi szenzációt.)
● Az amerikai adósságplafon
Ami mindenre jó, csak adósságplafonnak nem, ahogyan ez a poszt is szemlélteti: kiválóan lehet vele engedményeket kicsikarni a mindenkori ellenzék számára – de az évek során, különös tekintettel az utóbbi időszakra, úgy elszállt, mintha ott se lett volna. Minden kormány abban érdekelt ugyanis, hogy ő maga költhessen – az utókor meg majd megoldja valahogy. (Vagy nem.) Úgyhogy ebben hasonlítunk, mi és a kormány: mindenkit az itt és a most érdekel.
● Felszólítgatások
Például az USA Kínát, hogy hagyja békén Tajvant, ne támogassa Putyint; no meg még Orbánt is, hogy most már aztán tényleg irgum-burgum engedje be a svédeket a NATO-ba. Meg, ha még emlékszünk, a háború elején, akkor is mindenki felszólítgatott a békére, beleértve a pápát, az ENSZ főtitkárt, jómagunkat és a tálibokat is.
Eredmény? Nulla. Mondjuk, felszólítani legalább ingyen van. Igaz is, ezennel én is felszólítom a világot, hogy múkoggy most már rendesen!
