[ Frissítve 2021.08.19-én. ]
Újra itt a nyár, elcsendesedett a járvány, és menetrendszerűen ki is tört a szivárványos égiháború a szexuálpolitikában, ismét áll a bál a pedofilok körül, hogy nő-e még a gyerek, anya valójában apa-e, és hogy ki mondja el a gyereknek, hogy mi a nem, ha nem. A tavalyi Kaleta-botrány, a Szájer-kaland és az ezeket követő újabb, esetenként fideszes kötődésű ügyek kapcsán érthető, miért igyekszik Orbán ekképpen erősíteni a Fidesz léket kapott konzervatív imídzsét. A Kaleta-esetről, illetve annak kapcsán általában a pedofíliáról nemrégiben értekeztem, aki nem olvasta, annak ajánlom figyelmébe: egyebek mellett a mentális problémák általános természetét, illetve az eset politikai kapcsoltságát is taglaltam benne.
A gyermekek védelmezésével természetesen mindig biztosra lehet menni, és a mostani történet pedofília-ellenes részével sem volt gondja az ellenzéknek, illetve számomra sem tűnik eltúlzottnak. Pl. nem arról van szó, mint ahogy első hallásra tűnhetett, hogy majd ott lesznek az interneten az elkövetők adatai, névvel, címmel, arcképpel, hogy a nép kedvére lincselhessen. Az adatigénylést indokolni kell, a lekért adatokat nem szabad nyilvánosságra hozni, és alapvetően arra szolgál, hogy a szülők, hozzátartozók ellenőrizni tudják, hogy a gyerekkel közvetlenül kapcsolatba kerülő személyeket (pl. bébiszitterek, edzők) korábban ítélték-e el ilyen jellegű bűncselekmény miatt.
Később azonban, mint tudjuk, több igencsak megkérdőjelezhető módosítással éltek kormányoldalról. Mindenekelőtt azzal, hogy a homoszexualitás „népszerűsítését” is megtiltanák a gyerekek irányába. Ez pedig, így, már rögtön amiatt aggályos, hogy egyazon jogszabályban van szó a pedofíliáról, mely nem véletlenül bűncselekmény – és a homoszexualitásról, ami egészen más, és senkinek sem árt. És hiába, hogy a törvény betűje nem tesz egyenlőségjelet a kettő közé, maga a tény, hogy egymás mellett említik őket, óhatatlanul besározza az utóbbit, és nem kevésbé az, hogy egy gyermekvédelmi törvényben van szó róla, mint valami bűnös dologról, melytől a gyermekeket meg kell (és lehet) védeni. (Amellett ez a kifejezés, hogy „népszerűsítés”, is szemet szúr, mintha ez valami szabadidős tevékenység volna, illetve olyasmi, amivé tenni lehet az embereket. Bár az más kérdés, hogy az alapvető indíttatásaikat mennyire fojtják el az emberek – meg hogy az mennyire tesz jót nekik meg a körülöttük élőknek.)
Egy másik kitétel szerint „A gyermekvédelmi rendszerben az állam védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát.” Figyeljük meg: nem simán az önazonossághoz való jogát védi – azt valójában pont, hogy nem védi, hanem rákényszerít egyfajta „önazonosságot”, a születéskori nemnek megfelelőt. Védelemnek állít be tehát egy kényszert. És milyen jogon szól bele egy demokráciában az állam bárkinek is az „önazonosságába”?
Aztán: „Tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf […] tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja […], valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Ezt vajon hogy képzelik el? Minden pornóoldalt letiltanak? Ha jól értem, a cél az volna, hogy ha nem is a szexualitástól en bloc, de a homoszexualitástól elszigeteljék az ifjúságot. Ez, amellett, hogy az internet korában lehetetlen, több szempontból is káros. Alapból azért, mert maga az, hogy takargatjuk, azt mondja, hogy ez valami csúnya, bűnös dolog, megbélyegzi a homoszexualitást. A gyerekek meg úgyis tudni fognak róla – csak éppen innen-onnan, mindenféle ellenőrizetlen forrásból; akiknek meg közülük történetesen tényleg ilyen hajlamaik vannak, kérdéseik volnának, válaszokra, megnyugtatásra vágynak, csak még jobban fognak szenvedni. (Azon kívül az efféle tiltások gyakran öngólt is lőnek, mert minden izgatóbb, ami tilos. Nem is beszélve arról, hogy akkor ugye mi legyen egy csomó klasszikus művel, alkotóval Szapphótól, Shakespeare-en át a Harry Potterig…)
Megjegyzem, van abban valami, hogy az utóbbi időben igencsak kurrensé vált a kisebbségek helyzete általában is (lásd BLM), közelebbről pedig a szexuális kisebbségeké, a melegeké, több területen is: a szórakoztatóiparban, lásd korábbi üzenetemben, Dúró Dóra Darálója kapcsán, hogy a Disney filmektől a Csillagok Háborújáig, számos helyen megjelentek a meleg karakterek. De az üzletnek, marketingnek is feltűnt, hogy ez az egy még eddig nem volt, el is kezdték meleg párokkal hirdetni a kólát; no és a politikában, kiemelt figyelemmel az EU LMBTIQ stratégiájára. (Mellesleg, és nyilván nem ez a lényeg, de hogy ez az LMBTIQ elnevezés felettébb szerencsétlen, abban szerintem a szimpatizánsok közül is sokakkal egyetértünk.)
Ebben a felfűtött légkörben pedig annyira nem irreális, hogy egyes túlbuzgó jogvédők ideje korán próbálnák érzékenyíteni a gyerekeket, akkor, amikor azokat még egyfelől nem is érdekli a dolog, másfelől pedig még eléggé érzékenyek maguktól is. (Erről bővebben alább.) Sőt, minden bizonnyal történt is már néhány ilyen eset Nyugaton, ezt elhiszem, esetleg idehaza is. A másik, hogy egy gyerek tényleg nem feltétlen van abban a helyzetben, hogy életre szóló döntéseket hozhasson, visszafordíthatatlan változásokat idézzen elő a testén, megváltoztassa a nemét, átoperáltassa magát. Ilyen is történhetett már – de azért nagyítóval kell keresni.
És hát, én igazán nem vagyok egy intoleráns fajta, de amikor elnézem ezeket a kólás plakátokat, bennem is felmerül, hogy tényleg kell ez? Itt és most? Mondjuk az igaz, hogy én még egy viszonylag prűdebb korban és környezetben szocializálódtam – de vannak még ezzel így pár millióan, és akkor képzelem, hogy hogyan hat ez a társadalom valóban konzervatív felére. Provokatívan, azt kell, hogy mondjam – akkor is, ha a liberális közösség ezt nem érzi. Sőt, még akkor is, ha a profit mellett a jó szándék is ott van a motivációk között, mert a szexuális és egyéb kisebbségek megbélyegzése és hátrányos megkülönböztetése valóban rossz dolog. (Nemileg ahhoz hasonlóan, mint amikor a jó érzésű baloldali Sorost kapta az arcába pár évvel ezelőtt, valahányszor csak kimerészkedett az utcára. Bár, ugye, a szándék ott más kérdés volt.)
A profitról szólva, ez a téma egyike volt a kevés, mindeddig kiaknázatlan motívumoknak, amire az emberek még felkapják a fejüket, amit még be lehet vetni a nézettség, az eladások növelése céljából, amivel még lehet feltűnést kelteni. (Merthogy sok minden mással már régóta nem lehet, többek közt az erőszakkal sem, mert a csapból is gyilkosság, krimi és horror folyik már mióta.) Bár az is igaz, hogy a multik meg a globális szórakoztatóipar mentalitásukban eleve liberálisak, tehát fekszik nekik a téma egyébként is, duplán is ösztönözve vannak annak kiaknázására.
Visszatérve Magyarországra, ebben a felfokozott kisebbségvédelmi hangulatban Orbán most úgy gondolta, meg tudja lovagolni a konzervatív ellenhullámokat, nagyobb támogatottsággal lophatja bele a pedofiltörvénybe a (névleg lehet, hogy nem, gyakorlatilag azonban) homofób kitételeit – erre a jogvédők felhördültek, a melegek demonstráltak – mire a konzervatívok még inkább felháborodtak – és így be is indult az oda-vissza pofozkodás. Ekképp, egyelőre, a liberális kezdeményezések is visszafelé sültek el. Miért? Azért, mert az ebben a kulturális és politikai környezetben nincs még itt az ideje, hogy ilyen frontális módszerekkel lehessen operálni.
(És azt se felejtsük el, hogy kinek jó a haddelhadd általában? A szélsőségeseknek, az imposztoroknak, azoknak, akik meg akarnak osztani és uralkodni, akik az emberek félelméből, biztonság és nyugalom iránti vágyából kovácsolnak hasznot. Orbán is kezdettől fogva erre játszik, Sorossal, a migránsokkal, a civilekkel, stb…)
Hasonlóan, az EU szintjén is gyakran idő előtt akarnak csodát tenni. Nyilván Brüsszelben elsősorban az EU párti, internacionális, liberális emberek gyűlnek össze, inkább ők akarnak a Bizottságban dolgozni, az ő baloldali szellemiségük és idealizmusuk hatja át az a helyet, az intézményeket, azok kezdeményezéseit – a kelleténél jobban megfeledkezve arról, hogy a hátországokban mi a helyzet, hogy ott gyakran más a mentalitás. EU-s szinten sem jött még el tehát az ideje, hogy erre a kulturálisan továbbra is heterogén kontinensre egységes szabályokat lehessen hozni. Főleg nem olyankor, amikor a politikában erős a populizmus, mely nem rest kihasználni a liberális túllövéseket. (Valamint, ahogy korábban is mondtam már, az integráció további jelentős mélyítése sem időszerű jelenleg, kiváltképp a kontinens föderalizációja. És a DK is jobban tenné, ha egyelőre hanyagolná azt.)
Hozzátenném, hogy az az erőteljes ellenreakció, amit a hazai és nemzetközi baloldal produkált most a „gyermekvédelmi” törvénnyel szemben, nem kis részben valóban politikai indíttatású, tehát nem csak ennek a törvénynek szól. Orbán az utóbbi immár jó pár évben számos alkalommal kihúzta a gyufát náluk, sokak lelkivilágába (és életébe) belegyalogolt már, egyszerű polgárokéba, egész szakmákéba, befolyásos politikusokéba. (CEU, SZFE, civilek, Brüsszelezés, stb…) Ez a sok minden is nyilvánvalóan hozzájárul a jelenlegi hangerőhöz, és hogy sokan anélkül is csatlakozzanak az ellenkórushoz, hogy teljesen tisztában lennének vele, hogy pontosan mi ellen is tiltakoznak most.
Akárhogy is, a tanulság ezúttal is megvan, hogy aminek nem jött el az ideje, azt nem kell erőltetni. Azért sem, mert azzal csak megerősítjük az ellenállást, a saját ügyünknek is inkább csak ártunk. Nem azt mondom, hogy akkor karba tett kézzel üljünk – de ilyen körülmények között inkább azon kell dolgozni, visszafogottan, de kitartóan, hogy megteremtsük a feltételeket, elhozzuk a dolgok idejét. Igen, ha tartós eredményeket akarunk, akkor előbb alapozni kell, ami unalmas és fárasztó, de nem lehet megúszni, akkor sem, ha mindenki inkább lánglelkű forradalmárként drámaian, egyszerűen, egy csapásra váltaná meg a világot. (És igen, az Egyvilág is így alapoz.)
A szexuális másság tekintetében is ilyen stratégiára volna szükség, objektív ismeretterjesztéssel, a megbélyegzés és megkülönböztetés igazságtalanságait konzekvensen feltárva, a közvélemény szimpátiáját elnyerve – a provokációt, a szükségtelen harsányságot, a vele keltett visszatetszést viszont kerülve. (A mostani Pride azért, úgy is, mint válasz erre a törvényre, rendben volt.) Mert alapvetően a közvéleményen, a nép világlátásán, hozzáállásán múlik, hogy merre mozdulnak a dolgok, nem pedig Orbánon és társain – hiszen ő maguk is a néptől függnek, inkább csak meglovagolják e tenger árjának hullámait. (Ha igyekeznek korbácsolni is azokat.) Elsősorban alulról kellene tehát dolgozni, alapozni, alaposan, kitartóan.
Konkrétabban:
1) Tetszik, nem tetszik a homoszexualitás és a nem standard nemiség a valóság része, mindenekelőtt ezt kellene elfogadnia az úgynevezett felnőtteknek.
Miért van ez? Azért mert sok minden más mellett ez is egy organikusan kialakult, „tompa” tulajdonsága az emberi fajnak. (Meg sok másik fajnak is.) Ez alatt természetesen még csak véletlenül sem azt értem, hogy a heterók tökéletesebbek lennének a többinél, hanem azt, hogy az evolúció egy vak folyamat, nem alkot sarkos, élesre csiszolt tulajdonságokat, mindig van szórás, mégpedig azért, mert az egész folyamat esetleges, a kiválogatódás pedig nem szigorú, amikor valami már elég a túléléshez, a szaporodáshoz, az úgy marad. (Lásd az Evolúció tökéletlensége témát a könyvben.) A szexualitás tekintetében is így van ez, így is elég spermium találkozik a petesejtekkel, elég gyerek nő fel, hogy a faj fennmaradjon, sokasodjon. Ezért van, hogy a szexualitás tekintetében sem szigorúan két kategória van, sem testileg, sem lelkileg, sem a nemi orientáció tekintetében. Teljesen logikus.
(Apropó, hogy egyáltalán vannak nemek, az sem a jóisten műve, hanem az a praktikus oka, hogy így jobban lehet kombinálni a géneket: a természet, az evolúció, a biológiai forma alakított így bennünket, és nem azért, hogy nekünk jobb legyen, hanem mert az evolúció így tud működni. Ugyanakkor a nemiség nem szükségszerű velejárója a létezésnek, elvileg nyugodtan tudnának létezni nem nélküli értelmes lények is. Különösen, ha a jóisten alkotott volna meg bennünket, „mesterségesen”, akkor nem lett volna értelme kétfélét csinálni. Lásd az evolúció logikája részt is.)
(Közben még azt röhögöm, hogy ezek az ún. felnőttek akarják felvilágosítani szerencsétlen gyerekeket… Emberek, előbb talán világosodjatok fel saját magatok.)
2) A gyerekeket a maguk szintjén, a koruknak, az értelmüknek, az érdeklődésüknek és annak megfelelően kell informálni, hogy milyen helyzetekkel, kihívásokkal szembesülnek ténylegesen. Ameddig tehát nem érdekli őket a téma, addig nem kell erőltetni, annál is kevésbé, mert ők alapból toleránsabbak ilyen kérdésekben. (Pontosabban, tudnak kegyetlenek lenni, de az is megteszi nekik, ha valaki pl. kövér vagy jobb tanuló: az, hogy homokos, számukra még nem rí ki különösebben a millió más tulajdonság közül, ami miatt rá lehet szállni egyes szerencsétlenekre.) Természetesen olyasmiket nem árt finoman bevinni a tudatukba, hogy nem megyünk el a cukros bácsival, már fiatalabb korban is. De az átfogóbb felvilágosítással sem lehet 18 éves korig várni, beleértve a homoszexualitást is; egyébként meg ebben a mai világban, mint mondtam, úgyis rég tudni fogják már, mi az ábra, csak innen-onnan, ki tudja honnan.
3) Az iskolákban tényszerű, tudományos eredményekre alapozott tájékoztatást kellene adni erről is, minden szinten – anélkül, hogy belebeszélnénk, hogy ki mit tegyen. Nem azt mondom, hogy ilyen jellegű tanácsadás egyáltalán ne legyen – csak azt, hogy annak, aki kéri, ezt különítsük el a tananyagtól, illetve szabjuk személyre, vegyük figyelembe a személyiséget és a körülményeket. (És arról már lehetne vitatkozni, hogy akkor kik és milyen felkészítés után adhassanak tanácsot, ki felügyelje őket.) Van tehát benne igazság, hogy egyebek mellett a szexuális felvilágosítást sem szabad átengedni ész nélkül akárkinek – de a politikának sem. Egy jobb világban egy széleskörű konszenzuson alapuló, amennyire csak lehet független szakmai testületek által összeállított alaptanterv születne, és nem csak erre a témára nézve. (És akkor majd nem kellene négyévente változtatgatni azt is.)
A gond az, hogy az akadémia is megosztott a kérdésben, az egyetemi embereket is jelentős mértékben befolyásolja a saját szubjektív nézőpontjuk, helyzetük és véleményük, sok mindent nem is lehet teljes bizonyossággal eldönteni, valamint az is jellemző, hogy túlbonyolítják a dolgot, a gyakorlat szempontjából mindenképpen. (Ilyenformán pedig ezúttal sem meglepő, hogy egyik oldalnak sem nehéz megtalálni a saját szakértőit.) Valamennyit azonban meglehetős objektivitással és érthetően is el lehet mondani a dologról. (Körülbelül annyit, amennyit az Egyvilág.)
Nem?
* * *
És akkor a kontextus: mire volt jó még ez a törvény és a körülötte örvénylő szélvihar?
● Arra, hogy addig sem a 30.000 halottról beszéltünk.
(Ezzel kapcsolatban azt bírtam még, amikor Orbán személyesen kiállt, hogy de hát pedig a kormány mindent jól csinált, a Tudományos Akadémia pedig legyen szíves majd megmagyarázni neki, hogy a magyarok miért fogékonyabban a vírusra, mint más népek. Illetve hogy nehogy majd az újonnan fideszesített egyetemek is az efféle kérdések megnyugtató megválaszolására legyenek befogva…)
● Közben kb. megháromszorozódott a pedofil témájú cikkek száma a sajtóban, hogy ennyi étvágygerjesztő után legyen min csámcsognia a népnek.
● Ismét sikerült megosztani az ellenzéket, már hogy a Jobbik megszavazta.
Figyeljük meg továbbá, hogy a politikában semmi nem az, aminek mondják.
Mint ahogy a pedofilellenes törvénybe is az utolsó pillanatban belekeverték a melegeket. A Lex CEU sem annak az elüldözéséről szólt ugyebár; a többi magyar egyetem és további vagyonelemek kiszervezése sem a Fidesz hatalomátmentése; a fiatalok adómentessége meg az SZJA elengedés sem választási osztogatás, soroljam még? Jó, mondok még egyet: amikor az MNB azért ajánlja a hiteltörlesztés megkezdését a moratóriumban lévő adósoknak, mert az adósok hogylétéért aggódik. (Semmint a bankokért, a gazdaságért, és végső soron leginkább a saját hatalmukért.) Mondjuk azzal, hogy a politikusok hazudnak, nem sok újat mondtam, nem árt azonban időnként körülnéznünk, hogy lássuk, tényleg mennyire – meg észrevenni, amikor odaállnak a kamera elé és blazírt képpel a képünk mondják a kizárólag a hívők számára nem teljesen nyilvánvaló hazugságaikat.
* * *
Feltűnt aztán, hogyan bukkant fel a szentencia, mely szerint „a gyerek szexuális nevelése a szülők joga”? Ez kezdetben nem volt, láthatóan menet közben találták ki és adták ki az ukászt, mint valami jól hangzót, amivel el lehet adni ezt a törvényt. Ennek kapcsán, kicsit tágabb kontextusban, néhány gondolat arról, hogy mennyire magánügy a gyermekvállalás. (Mármint, hogy az is a szexualitás része, és könyékig benne van a közvetlen érintetteken kívül a tágabb családtól az államig sok mindenki.)
Így egyebek mellett a nemi szerepek, a társadalmi normák is hagyományosan arra ösztökélnek, hogy alapítsunk családot, adjuk tovább a nevünket, a vagyont, tartsuk fenn a nemzetet. (Nem is beszélve a fajilag, „hardveresen” belénk épített vágyakról, érzésekről, melyeket, megint csak, nem mi magunk választottunk.) A társadalmi elvárások azonban az utóbbi néhány évszázadban olvadásnak indultak, már nem olyan erős a kényszer – és ahogy a nyugati országokban tapasztalható demográfiai tendenciák mutatják, az új társadalmi, technológia körülmények között nem is olyan biztos, hogy a társadalmi ösztökélés nélkül a biológiai késztetések önmagukban elegendőek lennének egyáltalán a puszta fajfenntartásra. Az evolúció ugyanis nem tudott felkészíteni bennünk ezekre az új körülményekre, hiszen amikor kifejlődtünk, nagyon sok minden más volt, nem voltak nagy társadalmak, állandóan a figyelmünket követelő kütyük, ideológiák, stb… A kultúra pedig változékony, és mint látható, lehetnek olyan változatai, melyek kevésbé járulnak hozzá a fennmaradáshoz. (Ami kivált akkor lehet gond, ha világszerte eluralkodik, globalizálódik egy ilyen változat.)
Momentán, hogy a Föld eltartóképességéhez képest jóval több ember van a világon, az, ha kevesebben születnénk, még jól is jönne. Éppen hogy a túlnépesedés a jelenlegi globális problémáink egyik oka – a másik meg a túlfogyasztás. Régebben egyik sem volt gond, mert kevesen voltunk, és nem voltak ilyen hatékony eszközeink, amikkel bányászunk, gyártunk, a Föld nagy volt az emberiséghez képest, volt hely, arrébb lehetett menni, ha valahol valamit elrontottunk. Mostanra viszont betelt a Föld, egy dobozban vagyunk, és hiába elenyésző egy-egy ember hozzájárulása úgy a környezetszennyezéshez, a pazarláshoz, mint a népesség további növekedéséhez, 8.000.000.000-szor annyi, már több mint számottevő. Ezek a dolgok immár nem magánügyek. Magánügy addig lehet valami, ameddig nincs komoly hatással másokra – akár összességükben is. Ha komolyan gondolnánk, hogy meg akarjuk menteni magunkat, akkor most nem lehet elkerülni, hogy valamilyen hathatós módon be ne avatkozzunk abba, hogy mit csinálnak az emberek, mennyit fogyasztanak, mennyit szülnek. (Az emberek viszont ezt nem akarják, a politikusok meg tőlük függnek, főleg a demokráciákban, és zűrt sehol sem akarnak – úgyhogy ez így kb. reménytelen. Mit is szoktam mondani? Azt, hogy alapozni kellene. Az emberek fejében. Alaposan.)
De mi volna, ha ellenkezőleg, nagyon kevesen volnánk? Mi volna, ha már csak egy néhány ember létezne és a faj, sőt akár az értelmes élet léte kerülne veszélybe azzal, ha valakinek nem volna kedve gyereket vállalni? Vagy mi volna, ha sikerülne halhatatlanokká válnunk… De a gyakorlatban, ettől lényegesen kevésbé súlyos indokokkal is beavatkozik ebbe az állam már jó ideje, és ne csak a kínai egykepolitikára gondoljunk, hanem a magyar családi pótlékra, GYED-re, CSOK-ra és társaikra is… A gyermekvállalás tehát a gyakorlatban már régóta nem magánügy.
* * *
Még egy fokkal távolabbról, azt vegyük észre, hogy az állatok mennyivel „természetesebben” veszik ezt az egész ügyet, a szexualitást, gyakorlatilag ugyanolyan természetességgel hágják meg egymást, mint ahogyan esznek, és nem ájulnak el a többi egymást nyilvánosan hágó állat láttán sem. Meg attól sem fordul keresztbe a szemük, amikor egy hím zsiráf egy másik hímre mászik rá. (Talán idéztem már, hogy „a homoszexualitás több mint 450 fajban létezik – a homofóbia csak 1-ben”.) Nem azért, hogy romantizáljam az állati létet, mert azért hasonló természetességgel öklelik is fel egymást, csak hogy felhívjam a figyelmet az ember különállására ebből a szempontból, és a rejtélyre, hogy vajon honnan ez a nagy szemérmesség? Hogy miközben az egyik fő biológiai szükségletünkkel, az evéssel, tele a tévé, a másikat csak lopva szabad kielégítenünk. Meg hogy az étkezés terén az sem zavar senkit, ha a másik édeset szereti, míg ő a sósat. (Valószínű egyébként, hogy az emberi szemérmesség nem kulturális eredetű, mert annyira univerzális a különböző népek közt.)
Ez a szemérmeskedés, a társadalomé és az egyéné, azzal jár, hogy az emberekben elfojtások keletkeznek, ami feszültséget okoz, ami esetenként robbanáshoz vezet. Részben ebből a feszültségből, kielégítetlenségből táplálkoznak az erőszaktevők, a pedofilok tettei is. (Bár azért vannak a gőz kiengedésére kevésbé erőszakos csatornák is.) Továbbá, a vágyak erőssége, az elfojtással járó frusztráció, meg az, hogy ki mennyire tud és akar ellenállni ezeknek, emberről-emberre változó – valamint bizonyos csoportok esetében is erősebb a feszültség, ahol még szigorúbbak a normák, így a papoknál. Nem utolsósorban pedig a nemiség dugdosása zsarolhatóvá is tesz sokakat – és nemcsak olyanokat, akik ártottak másoknak vagy törvényt szegtek, de még csak melegnek sem kell lenni hozzá, elég például, ha egy politikusnak előkerülnek az intim képei. Lásd ezt a cikket, nem tévedés, a Pesti Srácokból, arról, hogy az KGB hogyan zsarolta a homoszexualitásukkal a diplomatákat, hogyan szervezte be őket azt kihasználva.
Nyilván nem azt mondom, hogy holnaptól mindenki az utcán csinálja, mert valóban szükség van a civilizáltságra szükségleteink kielégítése terén is. (Elvégre enni sem esszük meg a másét – vagy a másikat.) Csak annyi, hogy egyelőre nincs más választásunk, el kell fogadnunk, hogy félig állatok vagyunk, meg kellene értenünk, hogy miért úgy működünk, ahogy, az evolúció hatásait, és össze kellene egyeztetni állati ösztöneinket a kulturált felünkkel. Ez azonban nehezen megy, és a feszültségek állandó forrása, egyrészt a elfojtásokkal élő emberen belül, másrészt a dolgokat különbözőképpen látó emberek között.
Közben azt is láthatjuk, hogy amellett, hogy a nagy agyunk, az öntudatra ébredésünk sok szempontból hasznos volt, új problémákat is teremtett. A szexualitás megbonyolódása csak egy, másik hasonló, hogy emberi eszünk révén hatékonyan tudjuk kiaknázni a természeti forrásokat – állati ösztöneinknek viszont, hogy minél gyorsabban, minél többet a pofazacskónkba tömjünk, ezen a téren sem tudunk parancsolni…
