HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Email: egyvilag@gmail.com

Friss topikok

  • Szalay Miklós: Ez nincs benne a fentiben (még), viszont egy értelmesnek tűnő osztályozása a személyiségtípusoknak... (2023.03.10. 23:42) Embertípusok
  • Szalay Miklós: Kiegészítés Karikó Katalin kapcsán: Ezt utólag írom hozzá, mert úgy érzékelem, hogy a Karikóról í... (2023.02.09. 20:14) Külföld (2023. január)
  • Szalay Miklós: Ami némileg elsikkadt, hogy van olyan fajta is, amit meg lehet csinálni, pénzügyileg sem annyira b... (2022.05.01. 15:07) A metaverzum és társai
  • Szalay Miklós: Orbán rendszerét még ki lehet egészíteni: ● A családtámogatási rendszerrel ● Az intézményi szövet... (2022.04.04. 22:00) Politika, választások (2022. február)
  • Szalay Miklós: Hozzá kell tenni a fentihez, hogy azért nem minden súlyosan bántalmazott, büntetett, rosszul nevel... (2021.12.29. 18:03) Elvek, szabályok, normák

A bámulás és zabálás világa

2023.11.05.

 

A mai filozofikus felvonás, erről a zsigeri világról.

 

Minden éjjel gyalog járok haza. A fülemmel hangoskönyveket szoktam hallgatni – amit csak ajánlani tudok, meg egyébként a gyaloglást is – a szemem viszont szabad, és nézegetem, mi megy itt, Budapest belvárosában.  Óriáskerék és turisták, szórakozóhelyek és karaoke, pia és cigi.

 

No meg az éttermek: hazafelé több mellett is elmegyek, látom a lakmározó embereket, miközben gyakran vagy a TV-t bámulják, főleg, ha meccs van, vagy a telefonjukat pörgetik – és az jutott eszembe, milyen jól szimbolizálja ez a mai világ két erős jellemzőjét: a zabálást és a bámulást. (Ráadásul, miután hazaértem én is a híradót szoktam nézni vacsora közben.)

 

A zabálást, mely alatt nemcsak a túltolt táplálkozást értem, (azt is), hanem általában a fogyasztást és az anyagi örömöket, az emberek eredendő vágyát a birtoklásra, és ahogy a fogyasztói társadalom rendszert épít rá, megerősít benne és még rá is gerjeszt, ahogy csak bír: egyél, amennyi beléd fér, látod mennyi jó falat, meg hogy a többiek mennyivel kövérebbek. Hogy nincs pénzed? Nem baj, majd mi adunk kölcsön. Zabálj!

 

És bámulás, ami már akkor függőséget okozott és félelmeket gerjesztett, amikor még csak a TV volt, egy-két csatornával, fekete-fehérben. (Gyerekként én sem tudtam leszakadni a forgómorgóról.)  Pedig hol volt az a mostani állapotokhoz képest: a millió TV csatorna és sorozat, CGI, 4K-ban és vibráló OLED színekben, a számítógépek monitorai, a raytrace-elős videokártyákkal, a tabletek, no meg persze a telefonok. A szelfik. A YouTube, az Insta meg a Tik-tok: mind kimeríthetetlen és feneketlen egyenként is. 3D, Oculus Rift, Google Glass és a Metaverzum. Deep Fake és MidJourney. Folyamatosan, otthon, a munkahelyen, de még az utcán is. A LED falak. Más nem csömörlik meg ettől a, javarészt üres, látványorgiától? Ti nem lesztek tengeribetegek az örökös villódzástól?

 

Mindkettő, az evés meg a nézés is olyan, ami erőfeszítés nélkül megy: a fogyasztás, a birtoklás, az evés örömet okoz – és a nézés is automatikus, csak kinyitjuk a szemünket, és már látunk is – ellentétben például a gondolkozással, és más erőfeszítést igénylő tevékenységekkel, például azzal, hogy megmozduljunk, és ledolgozzuk, amit lenyeltünk. Éppen ezért ideális célpontjai előbbiek azoknak, akik meg akarnak vetetni, meg akarnak nézetni velünk valamit: mert eleve be vagyunk állítva ezekre. Mennyivel nehezebb például arra rávenni az embereket, hogy gondolkozzanak…  (Lásd azt is, hogyan törekednek leegyszerűsíteni, amiről szeretnék azt hinni, hogy értik, hogyan elégednek meg a megértés illúziójával.)

 

 

Bámulás

 

Nézzük meg kicsit közelebbről a nézést, a bámulás világát. Először is a szó szerinti látást, melyből a legtöbb információt nyeri az ember, mondhatni ez a legfejlettebb érzékünk. Az emberi agykéreg kb. harmada a vizuális információ feldolgozását végzi, nyilván azért, mert ennél az életmódnál nagyon hasznos volt látni. Nagyban automatizált is, hardveresen, erőfeszítés nélkül dolgozzuk fel, amit látunk.

 

Ráadásul ez a rendszer nem csak arra jó, hogy a külvilágot észleljük vele. Egyrészt „lelki szemeinkkel” alkotni is tudunk, el tudunk képzelni, fel tudunk vázolni különféle képeket, helyeket. Másrészt az absztraktabb gondolkodást, a tanulást is hatékonyan segíti. Vizualizálhatunk például adatokat, folyamatokat, geometriai vagy számszerű összefüggéseket, mondjuk a számegyenest. (Miközben ezek eredendően nem térbeli képződmények.) Nem utolsósorban olvasni is a szemünkkel olvasunk, mindenféle elvont szimbólumokat alakítunk gondolatokká – holott szó nem volt hasonlóról, amikor a jóisten (vagy az evolúció?) a szemünket megtervezte.

 

Másik érdekesség, megmutatom, hogyan működik a (vizuális) emlékezet és képzelet. Képzeld el most magad egy erdőben, ahol jártál, egy konkrét helyen, egy tisztáson, egy kis házikónál vagy egy patak partján. Megvan a kép? Na, most vizsgáld meg, hogy ebből a képből mi a konkrét, ami tényleg úgy volt ott, ahogy most elképzeled – és vedd észre, hogy ezen kívül lelki szemeid előtt van még egy csomó olyan részlet, amit egy általános elképzelés alapján utólag rajzoltál oda te magad. Például a házikó vagy a patak az tényleg ott volt – azonban azt már nem tudod, hogy hány fa volt ott, azoknak hogy álltak az ágai, hány levél volt rajtuk, stb… Viszont azt tudod, hogyan néz ki egy erdő – és az alapján töltöd ki most az emlékezetedből hiányzó részleteket. Így spórol az agy a memóriával, így tölti ki a hiányzó részeket generikus elképzelések alapján. (Valószínű egyébként, hogy ez nemcsak a vizualitásra igaz – illetve ezek a képgeneráló mesterséges intelligenciás eszközök is valami hasonlóképpen működhetnek, gondolom.) Nem ez itt a lényeg, de ugye milyen érdekes.

 

Az ember tehát egy vizuális lény, vonzza a látvány. Egy kislányon figyeltem meg, még majdnem bébi korában, hogy szólt egy zene a laptopon, és ment mellé egy vizualizáció is, aki nem ismeri, a jó öreg winamp-ban rengeteg ilyen beépített eyecandy található – és mint a mágnes, alig bírta levenni a szemét róla. Nem csoda, hogy a gyerekeket úgy kell eltiltani a kütyüktől, és a felnőttek sem immunisak, egyáltalán – csak őket már nincs, aki eltiltsa. És hát a képernyő másik oldalán is mindent megtesznek azért, hogy hozzá láncolják az embert, és a minél megkapóbb látvány csak egy a sok technika közül. (Én is csináltam egy jó képet, láthattátok – mert mindenki az emberek figyelmére vadászik. Az nem mindegy, hogy milyen céllal.)

 

A bámulás világa pedig erre a fejlett biológiai rendszerre alapoz, mely automatikus, erőfeszítésmentes, és a látvány alapból vonzza az embereket – nem kell tehát rávenni őket valamire, megváltoztatni őket, csak ráerősíteni valamire, ami eleve ott van. Na de van ezzel baj? Baj az, hogy az emberek néznek? Mi a baj ezzel?

 

Korábban is néztünk dogokat, néztük egymás szép szemét, a naplementét, a festményeket, a könyveket, de még a filmeket is – sok olyat, amit szembeállítani szokás a ma bámult dolgokkal. Mi a különbség? Az, hogy régebben több volt a tartalom a látvány mögött – és kevesebb a tudományosan kimódolt hátsó szándék. Mindannyian tudjuk ezt, akik még emlékszünk a régi világra: nézzünk meg egy Marvel filmet, aztán rakjuk mellé valamit, ami hús-vér emberekről szólt, nem renderelt szuperhősökről. Meg az instás magamutogatás. Meg a 15 másodperces Tik-Tok élmény egy könyvhöz képest… Mindez úgy kiszámítva és összerakva, hogy megfogjanak, hogy minél tovább bámuljuk.

 

Nemcsak arról van tehát szó, hogy az emberek maguktól vonzódnak a látványhoz. A különféle platformok erre hasonlóan ráerősítenek, mint ahogy a fogyasztásra erősít rá a piac. Kiszínezik, villogtatják – vagy, amit magam is tapasztalok a Facebook-on történő posztolgatásaim közepette: azokat a posztokat, amikben kép van, eleve több embernek mutatják meg. Nem tudom, feltűnt-e, hogy mostanában a különféle sajtótermékek már nem is magát a cikket teszik ki a fészen, hanem egy képet, és a linket inkább alá rakják kommentbe: valószínűleg azért, mert így több embernek mutatja meg az algoritmus.

 

De nem azt mondom. Szerintem sem baj az, ha az ember kikapcsolódik, időnként kikapcsolja az agyát, és ha arra vágyik, némi vizuális nassolnivaló segítségével. Pl. én is imádom a videojátékokat. A másik meg, hogy régebben sem volt minden arany. A baj az, ha az üresség rendszerszintű, amikor már alig találni olyan filmet, amire nem az a kritika, hogy igen, a látvány kiváló, a történet pocsék; ha a puszta csillogás-villogás elég ahhoz, hogy eladja a terméket.

 

A mozifilmeknél ez igen jellemző. (Tisztelet azért a kivételnek.) A manapság népszerű sorozatoknál más lehet a felállás, magam is találtam közöttük nézhetőt – ott inkább az a bajom, hogy sokukon átüt a „formula”, a valószínűleg már tankönyvi tételek, hogy milyen szabályok szerint kell sorozatot csinálni. Meg a szándék, hogy hosszú időre megfogják a nézőt – azzal ellentétben, hogy van egy jó történetünk, csináljunk belőle egy jó filmet – ami korábban jellemző volt. Azt nem tudom, egyébként, hogy másnak ez mennyire jön át, hogy más mennyire unja az üres látványt – a jelek szerint így is elegen nézik ezeket.

 

A másik probléma természetesen az, ha a képernyő miatt nem foglalkozunk eleget a való világgal és egymással. Milyen gyakran látni, hogy ülnek az asztalnál és mindenki a telefonját nyomkodja – vagy az anyák, akik még a babakocsi közben is onlájn vannak. Ez manapság közhely. És megint csak: nem önmagában azzal van gond, ha valaki egy kicsit szeretne kiszakadni a valóságból: a régimódi könyveket is ezért olvasták sokan – a kérdés, mint oly sok helyen, itt is a mérték, hogy visszatérünk-e a valóságba, törődünk-e még az emberekkel magunk körül.

 

És tágabban is jellemző, hogy a technika elsődlegessé vált a tartalommal szemben: a látvány a filmekben, a hangzás a zenékben, de még a tudományban is, amikor kifinomult eszközöket, modelleket, számítási technikákat igyekeznek alkalmazni, holott az egyszerűbbek is elegendőek lennének. (Nyilván, mert úgy tudományosabbnak néz ki.) A technikát lehet oktatni – a fantáziát nem. A technikát ki lehet tanulni – de szívet, érzékenységet nem vehet az ember. A technikai tökéletességet különféle eszközökkel, gépekkel, számítógéppel nagyban elő lehet segíteni – a tartalomnak, a mondanivalónak azonban az alkotó fejéből, szívéből, fantáziájából kellene jönnie. (Mellesleg a mai alkotások, különösen a filmek nagy részének fantáziátlanságához, jelentősen hozzájárul a producerek kockázatkerülése is: amit tavaly megnéztek, azt valószínűleg megnézik az idén is.)

 

Mindamellett, a fészen is, a YouTube-on különösen, no meg a neten általában, rengeteg jó dolog is van. Magyarul kevésbé, az igaz, de aki tud angolul, és kicsit hajlandó kutakodni, egy életre elláthatja magát értelmes néznivalóval. Én is, jó darabig a Spektrum TV-t néztem meg a NatGeo-t. Azok se voltak rosszak – de csak mostanában fedeztem fel, hogy a neten milyen sok minőségi, és a TV-s műsorokhoz képest lényegesen mélyebb ismeretterjesztő műsort lehet találni. (Kedvencem a PBS Space Time.) Valószínűleg a leterhelt átlagnéző számára ezek már túl nehezek is, azért is állhat meg a TV egy könnyebben fogyasztható szinten, bár gondolom, a neten is vannak könnyedebbek. Valamint a neten a gagyi áradása is ott van, amiben kell egy kicsit halászni – miközben a TV összeszedi és megszerkeszti nekünk, a fáradt nézőnek csak egy gombot kell megnyomnia.

 

Meg még a másik, amiben manapság fuzionál a szóban forgó két jelenség, az a TV-s főzőműsorok. Én ezekbe is csak belenéztem, és csak ámulok, hogy a Konyhafőnök már 10 éve megy, úgy, hogy nekem bármikor láttam, mindegyik rész egyformának tűnt, mégis vannak, akik megszállottan nézik. De mit néznek rajta? Ilyenkor kell emlékeztetnem magam, hogy másban meg bizonnyal az általam fogyasztott számítógépes újságok keltenének hasonló benyomást – hiába, különbözünk.

 

Azt figyeljük még meg ennek kapcsán, hogy mennyire másként kezeljük az ember két alapvető ösztönét: a táplálkozást és a szaporodást. Az előbbit nagyobb nyilvánosság előtt nem is csinálhatnánk, showműsorok mennek róla főműsoridőben – a szexet viszont takargatjuk. Miért?

 

Séf!

 

 

Zabálás

 

Nézzük most ezt. Először is, miből ered az emberek csillapíthatatlan étvágya, nemcsak ami a táplálkozást illeti?

 

Alapvetően abból, hogy az életben maradáshoz és a szaporodáshoz enni kellett – valamint abból, hogy általában véve szűkösség volt. Ilyen körülmények között elég egy egyszerű ösztön: egyél, amennyit csak bírsz. Ráadásul ez messze régebbre nyúlik vissza az emberi fajnál, mondhatni baktériumkorunktól kezdve zabálásra vagyunk programozva, az étvágy mélyen beépült a génjeinkbe és az ösztöneinkbe. Később, amikor emberek lettünk, elkezdtünk tárgyakat, eszközöket használni, de az alapfelállás nem változott: ezek is kellettek az élethez, ezekből is kevés volt, ezekből mindig is jobb volt a több – kiválóan alkalmazható volt rájuk a régi ösztön.

 

Vegyük észre, hogy másik alapvető ösztönünk a szaporodás hasonlóan túl van kalibrálva, ami már csak a túlnépesedésből is látszik. Ez miért van? Egyrészt, mert korábban sokan nem érték meg a felnőttkort, az egyedszám egyszerű fenntartásához is sokat kellett szülni – másrészt pedig az evolúció működéséhez az kell, hogy legyen miből szelektálni. A probléma az, hogy a mai világ már nagyon más: az orvostudománynak, meg annak köszönhetően, hogy van mit enni, sokan életben maradnak, illetve tovább élnek az emberek; valamint bolygónkat is belaktuk, nincsenek már új területek, ahova a túlszaporulat elvándorolhatna. Meg abban is más, hogy mert, szélesebb értelemben is, van mit enni – nem volna szükséges spájzolni annyira, nem volna szükség a zabálásra.

 

(Meg még miben más? Ami még a szaporodást meg a bőséget illeti, manapság például pornóból is gyakorlatilag végtelen mennyiségű áll rendelkezésre, ami megint csak nagyon másképp volt, az ősidőktől kezdve egészen a közelmúltig – és ezt is zabálják az emberek. Meg még sok minden más is nagyon más most, mint amikor kifejlődtünk: az életmódunk, a munkánk, ezek a hatalmas társadalmak, és így tovább: az ember nem erre a világra lett megtervezve…)

 

Viszont zabálunk – kicsiben és nagyban: egyfelől mindenki a maga szintjén, a harmadik TV-jét és az ötödik telefonját vásárló jómunkásembertől a harmadik jachtját és az ötödik villáját beújító szupergazdagokig, senkinek nincs olyan, hogy elég. Másfelől zabálunk társadalmi szinten is, fogyasztói társadalmainkban kiépítettünk egy rendszert, ami a zabálásra épül, fokozza azt, gerjeszti az étvágyat: a reklámokkal, azzal, hogy a gazdag ember a sikeres ember, a hitellehetőségekkel és a gazdaságpolitikával is. Mikor hallottunk olyat, hogy ekkora GDP már elég?

 

Amikor a rendszerről beszélek, elsősorban a piaci rendszert, a fogyasztói társadalmat értem alatta. Merthogy voltak más rendszerek, melyekben az emberek szintén emberek voltak, azokban is igyekeztek szerezni, mondjuk a feudalizmusban; aztán voltak ipari rendszerek is, ahol már gépesítve, hatékonyan aknázták ki az erőforrásokat, így a kommunizmus. A fogyasztás módszeres fokozása, a fentebb említett eszközök, a reklám, stb… azonban ezekre nem volt jellemző – ellentétben a piaccal, melynek beépített, integráns részei ezek. Ez az, amiben a piac, a kapitalizmus és a hozzájuk tartozó fogyasztói társadalom lényegileg más, mint a többi rendszer: a beléje kódolt mértéktelenség. Meg is van az eredménye, a bőség, hogy tele vannak a boltok polcai, ami jó is lehetne – ha nem volna fenntarthatatlan.

 

A túlfogyasztás sok szemetet termel, de nem csak azt, hanem használtcikkeket is, vagy eleve, vagy kis javítás után teljesen használható állapotban. Nézzünk csak szét a használtruha üzletekben, szinte ingyen felöltözhet az ember, de műszaki cikkekhez is töredékáron hozzá lehet jutni. Egy ilyen pazarló rendszerben szinte csak a lehulló morzsákból meg lehet élni, ha az embernek nem kell a legújabb, nem bánja, hogy más is felvette már a bőrkabátját, lehet, hogy kétszer is. (Meg az a sok minden, amit az interneten ingyen lehet használni.)

 

Ez a kellemes állapot tehát, eléggé úgy néz ki, nem tart örökké. Semmi újat nem mondok azzal, hogy az emberiség sáskarajként zabálja fel a bolygót, vágja maga alatt a fát, teszi tönkre nemcsak a kényelmét, de a létezését biztosító feltételeket, főleg, ami az élővilágot meg a klímát illeti. Eljön az idő, amikor nem lesz mit zabálnia, de félő, hogy még ennie se az embereknek, méghozzá tömeges méretekben. Így, ha magunk nem szabunk gátat az étvágyunknak, a Föld majd megteszi helyettünk – jaj de unalmas ez már, annyit halljuk. És annyira feleslegesen: mert a gyomrunk egyszerűen erősebb az agyunknál.

 

Ám, ahogy a bámulással meg a kikapcsolódással kapcsolatban elhangzott, itt sem azt mondom, hogy koplaljunk. Enni kell – még zabálni is lehet, ünnepnapokon – csak folyamatosan jó volna nem azt t/enni. Mértéket tartani kellene megtanulnunk, a táplálkozásban, a szaporodásban – meg úgy nagyjából minden másban, az anyagiak halmozásától kezdve, az alkoholon át például az érzelmeink kordában tartásáig. Egy újabb unalmas közhely, az igaz – csak az a fájdalmas, hogy ennek ellenére mennyire nem gyakoroljuk.

 

 

Egyvilag, az antitézis

 

A bámulásé: mert ez gyakorlatilag maga a tiszta, puritán tartalom, minden fényezés és bámulnivaló nélkül. És a zabálásé: ahogy a mértékletesség mellett érvel, és bemutatja mennyi minden másból is örömet meríthet az ember az anyagiakon kívül.

 

Csoda, hogy nem v/eszik?

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5718251433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása