Egyvilág - Fórum

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Az agresszió alapjai

1.1. Az agresszió fajtái

Az agresszió nemcsak fizikai lehet: agresszió bármi, amivel a másik sérelmére törünk; így amellett, hogy felpofozunk valakit, akkor is agresszívak vagyunk, ha szóban szidalmazzuk, rosszindulatú pletykákat terjesztünk róla, vagy részt veszünk a kiközösítésében.

1.2. Az agresszió haszna

Az ember hajlamos az agressziót egyértelműen rossznak gondolni. Kétségkívül nagyrészt az, a kép azonban árnyaltabb, tökéletlen világunkban az agressziónak is megvannak a hasznai, például:

·     Az evolúció során általa volt lehetséges az erősebb túlélése, a későbbi generációk erejének növekedése.

·     Amikor önvédelemből okozunk sérelmet másnak.

·     Amikor a sérelem okozása mögött jó szándék van; mint amilyen egy atyai pofon.

·     Aztán, az életet általában véve jó szándékkal is nehéz, talán lehetetlen is lenne úgy élni, hogy közben senkinek ne okozzunk sérelmet. Ezt tesszük, ha nem fogadjuk valakinek a közeledését, elutasítunk egy munkára jelentkezőt, vagy nem adjuk ki a lakásunkat valaki olyannak, akivel később meggyűlhetne a bajunk.

·     Az agresszió, illetve a vele való fenyegetés fenntarthatja a rendet a közösségben; egy rendes társadalomban ezért sem bánja a legtöbb ember, hogy van rendőrség. Továbbá sérelem okozásával, büntetéssel igazságot is lehet szolgáltatni.

·     Lásd továbbá a ‘Politikai konfliktusok’ témában, hogy bár a háború igen rossz dolog, azért annak is lehetnek bizonyos hasznai.

1.3. Az agresszió ideológiája

Az agressziót azért időnként a kelleténél jobbnak, szükségesebbnek állítják be; például:

·     Amikor azt mondják, hogy ez az ára az emberi vállalkozó kedvnek, hogy nélküle az ember nem indult volna neki az óceánnak, hogy felfedezze Amerikát, nem repülne rakétákkal az űrbe. (Holott azért van egy-két békésebb dolog is, ami az ilyesmikre motiválhatja az ember, mondjuk a kíváncsiság.)

·     Ahogyan gyakran túlhangsúlyozzák a győzelem jelentőségét, ahogyan a siker hajlamos összekapcsolódni mások legyőzésével, legalábbis az olyan helyeken, ahol a társadalmat erősen áthatja a versengés szelleme.

·     Ahogyan a felül lévők, a gazdagok ideologizálják a helyzetet azzal, hogy a versengés természetes, tehát rendjén van az, hogy a társadalomban is vannak nyertesek és vesztesek. Lásd azonban ‘A boldogság keresése és korlátai’ témában, hogy ami természetes, az nem feltétlen jó.

1.4. Az agresszió háttere

1)    Biológiai háttér

Arról nincs vita, hogy a természetben nagyon is ott van a versengés. A másik legyőzésével több utódunk lehet, nem csoda tehát, hogy az élőlények nem kímélik egymást, hogy ott van bennük a másik legyőzősére való késztetés, és nem csoda, hogy az ember is képes az agresszióra.

2)    Társadalmi háttér

Sok múlik a kultúrán is, melyek közül egyesek agresszívabbak, mások kevésbé azok. Gondoljunk például az ókori spártai vagy római társadalomra, melyekhez képest mai, távolról sem idilli viszonyaink is békésnek tűnnek.

2.   Az agresszió tényezői

Mik befolyásolják az agressziót?

1)    Nemi különbségek

A férfiak, az átlagot tekintve, agresszívabbak a nőknél. A másik figyelemreméltó különbség az, hogy a férfiak agressziója inkább fizikai, míg a nők inkább lelki terrorban utaznak: kirekesztik a másikat, pletykákat terjesztenek, stb…, fejlett szociális érzéküket alkalmazzák ezen a téren is.

2)    Alkohol

Az alkohol egyrészt oldja a gátlásokat, könnyebben engedünk az indulatainknak; másrészt tompítja a gondolkozást, részegen a társas helyzeteknek csak a legszembetűnőbb vonásait fogjuk fel, nem gondolunk bele a szándékokba, abba, hogy mi miért történik.

3)    Diszkomfort

Magyarul, ha valaki valamiért kényelmetlenül, kellemetlenül érzi magát, szenved, fél, feszült, nyomás alatt van, kimerült. Ezek könnyen ingerlékennyé, agresszívvá tehetik az embert, és nem is csak azzal a dologgal szemben, ami miatt rosszul érzi magát. (Például, ha fáj a fogam, vagy nem aludtam, mert a szomszédban házibuli volt, az másokkal szemben is türelmetlenné tehet.)

4)    Erőszakra utaló ingerek, az erőszak látványa

Az ember erőszakosabban viselkedhet, ha előtte erőszakra utaló ingerek érték, előhangolódott az erőszakra. Ilyen inger lehet például a fegyverek vagy erőszakos cselekmények látványa. Az előhangolásról (priming) általában lásd a ‘Fogalmak, szimbólumok, jelentés’ témában.

Örökzöld téma, hogy a médiában megjelenő erőszak mennyiben járul hozzá a való világbeli erőszakhoz. Különösen az erőszakos filmeket és videojátékokat szokás kárhoztatni. Nos, a jelek szerint, ezek valóban képesek agresszívabbá tenni az embereket, legalábbis akkor, ha eleve hajlamosak az erőszakra. (Kiegyensúlyozott emberekre tehát nem feltétlenül vannak rossz hatással.)

5)    Arctalanság

Ha mások nem tudják, kik vagyunk, névtelenek maradhatunk, illetve ha elveszhetünk egy tömegben, akkor könnyebben követünk el erőszakos cselekedeteket.

Másfelől, akkor is könnyebben teszünk csúnya dolgokat, ha az áldozatunk az, aki arctalan; például, ha az ellenséges katonának leginkább csak az egyenruháját figyeljük. Még kevésbé izgatjuk magunkat, ha az áldozatokat még emberi mivoltuktól is megfosztják, illetve igyekeznek őket alsóbbrendűnek láttatni. Ilyen, amikor csak apró pöttyöknek látszanak onnan, ahonnan rájuk dobjuk a bombát, vagy amikor a nácik úgy állították be a zsidókat, hogy azok nem is emberek. A hasonló helyzetek ugyanis csökkentik az áldozatok iránti empátiánkat.

6)    Konformitás

Az ember hajlamos hasonulni, konformálódni a körülötte lévőkhöz, egyebek mellet az agressziót illetően is. Például, ha azt látjuk, hogy a társaságunk kiközösít vagy befogad valakit, jó eséllyel magunk is csatlakozunk hozzájuk ebben. A konformitás tehát mind növelni, mind csökkenteni képes az agressziót.

Itt említhető továbbá, hogy már az segíthet az erőszak elkerülésében, ha az embernek van mintája arra, hogy hogyan lehet erőszak nélkül, kulturáltan megoldani a dolgokat. Ez a helyzet például, ha már láttuk magunk körül, hogy mások hogyan jelzik egymásnak a problémáikat, kívánságaikat, miképp kérnek és tesznek eleget a másik kéréseinek – ahelyett, hogy rögtön nekimennének a másiknak.

7)    Az indulatok levezetése ß

Van olyan elképzelés, hogy ha az ember kiadja a mérgét, párnákat ütlegel, összetör néhány tányért, esetleg véres filmeket néz, azzal kiadja a dühét, csökkennek az indulatai. Nos, ez legalábbis nem egy biztos módszer, valójában, a jelek szerint, még fokozhatja is az indulatokat.

8)    Empátia

Azaz, ha átérezzük, amit mások éreznek, belelátunk a fejükbe. Érzéseik átélésével átérezhetjük a másik fájdalmát, amit az agressziónk okoz neki; gondolkozásának megértésével pedig felfoghatjuk a szándékokat, ha a látszat csal, ha a másik akaratlanul ártott nekünk. Hogy ezekre képes legyen valaki, ahhoz valószínűleg öntudat kell, az empátia tehát az embernek gyakorlatilag egyedülálló lehetősége az erőszak csökkentésére.

9)    Büntetés

A büntetésekről az ‘Elvek, szabályok, normák’ témában lehet olvasni. Itt csak a legfontosabbakat említem:

·     Az elrettentő erőt illetően a kilátásba helyezett büntetés bekövetkezésének valószínűsége fontosabb, mint a nagysága.

·     Ha a kilátásba helyezett büntetés túlságosan súlyos, az ideiglenesen elrettenthet, de a potenciális elkövetők kevésbé értékelik át magukban a büntetendő cselekedetet, kevésbé tartózkodnak majd attól maguktól is. A kemény büntetés ezen kívül annak megbosszulására sarkallhat. Továbbá azt sem árt tudni, hogy a súlyos büntetésekkel nevelt gyerekek gyakran maguk is agresszív felnőttekké válnak.

·     Az agresszív emberek gyakran azokkal szemben erőszakosabbak, akik nem ütnek vissza, akiktől nem kell tartaniuk.

·     Lásd továbbá az ‘Óvatosság, rugalmasság, kivárás’ témában, hogy olyan is van, hogy az emberek egyszerűen nem gondolkoznak, nem számolnak tetteik következményeivel, a büntetéssel.

10)   Észérvek

Végigtekintve az itt felsorolt számos tényezőn, az észérvekről annyit, hogy nem feltétlen csökkenthető velük az agresszivitás.

11)   Egyebek

·     Esetenként a figyelem felkeltése lehet az erőszakos cselekedetek célja.

·     Ha sarokba szorítanak valakit, attól szintén agresszívvá válhat.

12)   Az agresszió fokozódása

Az erőszak hajlamos fokozódni, önmagát erősíteni, visszacsatolás figyelhető meg benne. Hogyan történik ez?

Először is, a sérelem gyakran visszavágást von maga után, ez nyilvánvaló.

·     A visszavágás gyakran erősebb, mint az eredeti sérelem, már csak azért is, mert az ember a saját fájdalmát érzi igazán. A viszontválasz aztán még erősebb lehet, és így tovább…

·     Ha viszont a visszavágás gyengébb, mint az eredeti csapás, az arra ösztönözheti azt, aki először ütött, hogy lealacsonyítsa a másikat. Miért? Mert a visszavágás elmaradása miatt megmarad a bűntudata, és a tettét azzal próbálja igazolni, hogy a másikat alacsonyabb rendűnek, hibásnak tekinti, akit nem akkora bűn bántani. Miután pedig lealacsonyította őt, még könnyebben, még erősebben fogja újra bántani, majd még inkább le fogja alacsonyítani, stb… Az efféle lealacsonyításról lásd az ‘Önigazolás’ témában.

Látható módon az agresszió fokozódásának megelőzéséhez az a jó, ha a visszavágás arányban áll az eredeti csapással.

Az elmondottakból azt érdemes még leszűrni, hogy agresszivitását tekintve az ember, bizonyos fokig legalábbis, rugalmas és formálható. Lásd ennek kapcsán a ‘Konfliktuskezelés’ témát, illetve a ‘Politikai konfliktusok’ témában, hogy mit lehet tenni egy békésebb világért.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Attitűd

Az attitűd valamihez való hozzáállást jelent. Egy dolog iránt pozitív az attitűdünk, ha szeretjük, tetszik nekünk, jó dolognak tartjuk, pozitívan ítéljük meg azt. Negatív az attitűd, ha valamit nem szeretünk, nem tetszik, rossznak tartjuk, negatívan ítéljük meg. Attitűdünk gyakorlatilag bármi iránt lehet, például szerethetjük a csokoládét, tetszhetnek nekünk az impresszionista festmények, jó ötletnek tarthatjuk a szabad piacot – illetve lehet, hogy nem szeretjük az anyósunkat, a külföldieket és a kisebbséget, vagy elvetjük a kommunizmust.

Honnan lesznek az embernek attitűdjei, hogy alakul ki a hozzáállásunk? ß

Egyrészt kialakulhat az saját magunkban. Történhet ez racionálisan, átgondolva, hogy az adott dolog jó vagy rossz, mondjuk ha számba vesszük a szabad piac előnyeit és hátrányait. Jellemzőbb azonban, hogy egyszerűen érzés alapján dől el, hogy valamihez pozitívan vagy negatívan viszonyulunk, mondjuk, amikor megkóstoljuk a csokoládét, és az ízlik nekünk, vagy felbosszantjuk magunkat a hangoskodó kisebbségen.

Másrészt az is gyakori, hogy másoktól vesszük át az attitűdjeinket, például, ha valaki idegengyűlölő környezetben nő fel, és az rá is átragad.

Az attitűdjeink, ha nehezen is, de képesek változni, illetve befolyásolni is lehet őket.

2.   Sztereotípia

1)    Jelentése

Sztereotípia az, amikor valamilyen tulajdonságot rendelünk egy csoporthoz, egyúttal annak minden tagjához. Ilyen például, amikor valaki úgy gondolja, hogy a nők, minden nő, gyenge, gondoskodásra szorul. A sztereotípiák is többféle dologra vonatkozhatnak, legjellemzőbben mégis az emberekkel kapcsolatban merülnek fel.

Fontos látni, hogy a sztereotípia, önmagában, csak egy megállapítás, mindenféle hozzáállás, attitűd nélkül: csak annyit mond, hogy „ezek az emberek mind ilyenek”, arról nem szól, hogy az nekünk tetszik vagy sem. Az azonban igaz, hogy a sztereotípiákhoz gyakran kapcsolódnak attitűdök; például amikor valaki úgy gondolja, hogy a cigányok, mindahányan vannak, nem szeretnek dolgozni – amit ő nem szeret, elítél. Ekkor, ha emberünk találkozik egy konkrét cigánnyal, rögtön azt feltételezi róla, hogy az sem szeret dolgozni, elítéli őt, tehát előítélettel viseltetik iránta. Az előítéletekről alább lesz szó.

A sztereotípiák a világ fejünkben való egyszerűsítésének egyik módszere, az általánosítás egyik fajtája. Ezekről lásd a ‘A megismerés buktatói’ témában.

2)    A sztereotípiák haszna és kárai

·     Hasznuk

Bár a sztereotípia szó eleve negatívan cseng, meglehet a hasznuk: segíthetnek gyorsan és kevés energiával eldönteni, mit tegyünk.

·     Káraik

o  A sztereotípiák tévesek lehetnek, két értelemben is.

Egyfelől, az egyénre nézve szinte mindig tévesek, hiszen ha például van egy egységes elképzelünk arról, hogy mennyire gyengék a nők, attól az egyik vagy a másik irányban szinte mindenki eltér, az egyedek szóródnak az átlag körül. ß

Másfelől, bár az átlagra nézve igaz lehet a sztereotípia, ez sem biztos, koránt sem. Például, ha felmérnénk az összes nő erejét, és ennek vennénk az átlagát, az lehet, hogy egybeesne az előzetes sztereotip elképzelésünkkel – viszont nyugodtan tévedhetünk ebben a tekintetben is, például alulbecsülhetjük a nők erejének nagy átlagát. (Mondjuk, mert azok a nők, akikhez korábban szerencsénk volt, és akik alapján kialakítottuk az elképzelésünket, gyengébbek voltak a valódi átlagnál, torzított volt a mintánk.)

o  A sztereotípiák káros előítéletek alapját képezhetik.

Például, ha úgy véljük, hogy minden cigány lusta, illetve el is ítéljük őket emiatt, annak a szorgalmas cigányok is kárát látják.

3)    A sztereotípiák kialakulása, érvényesülése

Az attitűdökhöz hasonlóan a sztereotípiák is kialakulhatnak saját magunkban. Ilyenkor egy emberről vagy egy részcsoportról viszünk át valamilyen tulajdonságot az egész csoportra. Lásd az iménti példát, amikor a nők összességéről azon nők alapján gondolkozunk, akikhez éppen szerencsénk volt.

Másrészt a sztereotípiákat is kaphatjuk kívülről, a társadalomtól, a környezetünktől. Lehet például, hogy adott vallás azt tartja a nőkről, hogy gyengék, mi pedig a többi tantétellel együtt ezt is a magunkévá tesszük.

Miután pedig már adott módon gondolkozunk egy csoportról, úgy véljük, hogy a nők, minden nő, gyenge, ha találkozunk a csoport egy tagjával, egy konkrét nővel, róla is rögtön úgy véljük majd, hogy gyenge.

3.   Előítélet

3.1. Az előítélet jelentése, károssága, kialakulása

1)    Jelentés

Előítélet az, amikor eleve bizonyos attitűddel rendelkezünk egy csoport minden tagja iránt, abból kifolyólag, hogy az adott csoporthoz tartoznak. Ilyen például, amikor valaki csak az alapján negatívan ítél meg egy embert, hogy az cigány. ß

(@@Emlékszünk, hogy az attitűd lehet érzelmi és értelmi alapú: nem szeretünk valakit vagy negatívan ítéljük meg. Az előítélet iménti definíciójában így mindkettő benne van, az is, amikor eleve viszolygunk valakitől, és az is, amikor eleve kedvezőtlenül ítéljük meg őt. Az elő„ítélet” elnevezés viszont inkább csak az utóbbira utal. Szerintetek rendben van ez a definíció így, hogy az attitűd mindkét formája benne van?)

Az előítéletek jellemző fajtái a negatív faji és nemi előítéletek. Előbbire példa a cigányokkal szembeni negatív előítéletek, utóbbira ha a nőket nemcsak gyengébbnek, kevésbé értelmesnek, stb… tartja valaki, hanem le is nézi.

Szintén jellemző, hogy hogyan gondolkozunk azokról a csoportokról, melyekhez magunk is tartozunk, és azokról, melyekhez nem. Alapvetően a saját csoportunkat hajlamosak vagyunk jónak, jobbnak látni, mint más csoportokat, illetve, mint amilyenek valójában: elfogultak lehetünk. Ha nemzetekről, népekről van szó, ilyen lehet a nacionalizmus és a sovinizmus (utóbbi az, amikor a nemzeti büszkeség a felsőbbrendűség tudatával és a más népek iránti gyűlölettel párosul), ha pedig emberfajtákról beszélünk, akkor a rasszizmust kell itt említeni.

2)    Az előítéletek kárai

Ha előítéleteink vannak, akkor sokakat nem reálisan ítélünk meg, illetve gyakran eleve negatívan viszonyulunk olyanokhoz is, akikhez nem kellene. Ez aztán sok mindenkire hátrányos következményekkel járhat:

·     A megítéltekre, amit nem kell sokat magyarázni.

·     Saját magunkra, hiszen tévedésbe esünk, és feleslegesen gyűlölködhetünk.

·     Mások, a közösség is kárát láthatja, például mert terjed az ellenségeskedés, vagy mondjuk mert előítéleteink miatt nem alkalmazunk olyanokat, akik alkalmasak volnának egy-egy munkára, amivel a közt is szolgálnák.

3)    Az előítéletek eredete

A már szokásos minta szerint az előítéletek is kialakulhatnak bennünk, vagy kaphatjuk őket készen. Amikor bennünk alakulnak ki, akkor egy egyénre vagy részcsoportra vonatkozó attitűdünk kerül át az egész csoport minden tagjára. Például, ha rossz tapasztalatokat szereztünk a szomszédságunkban lakó cigányokkal, az könnyen lerontja a véleményünket az összes cigányról.

Készen kapjuk az előítéleteket például, ha egy rasszista társadalomban nevelkedünk. De az előítéleteket szándékosan, intézményesítetten is lehet szítani, mondjuk, ahogyan a zsidók ellen uszítottak központilag a náci Németországban.

3.2. Az előítéleteket elősegítő tényezők

1)    Tudatlanság

Illetve azon belül:

·     A másik ember nem ismerése

Ha ugyanis kellően nyitottak vagyunk, és vesszük a fáradságot a másik megismerésére, akkor gyakran kiderül, hogy az előítéleteink hamisak.

·     Az előítéletesség jelenségének nem ismerése

2)    Konformitás

Az ember sok mindenben hajlamos hasonulni azokhoz, akik körülveszik, többek között azok előítéleteit is könnyen átveheti.

3)    Stressz, frusztráció

Amikor az embernek baja van, nem tudja azt elhárítani, olyankor jól jön valaki, akit hibáztathat, akire haragudhat, akin kitöltheti a dühét. Az ilyen helyzetek felerősíthetik az előítéleteket, úgy egyéni, mint társadalmi szinten, gondoljunk csak például a gazdasági válságokra.

4)    Érdekütközés

Nem túl meglepő, hogy amikor az érdekeim szemben állnak valaki máséival, az megkönnyíti, hogy rosszakat gondoljak róla. Ilyen például, amikor egy országba beáramló bevándorlók elveszik a munkalehetőségeket a helyiek elől.

5)    Helyzetünk és önmagunk értékelése

Amikor valaki lent van, jól eshet, ha van valaki még lejjebb. Így a lent vagy lecsúszóban lévők, gyakran maguk is az előítéletek áldozatai, szintén előítéletessé válhatnak a még náluk is nyomorultabbakkal szemben. (@@Jó volna ide egy példa. Arra gondoltam, hogy Indiában az alsóbb kasztok talán így viszonyulnak a még alsóbbakhoz, de ebben nem vagyok biztos. Jó példa lenne ez? Jobb ötlet?)

Másrészt, ahogyan az ‘Önigazolás’ témában olvasható, hogy igazoljuk tetteinket, hajlamosak lehetünk lealacsonyítani az áldozatainkat. (Minek folytán úgy érezhetjük, hogy nem is vétettünk akkorát, tulajdonképpen helyesen cselekedtünk.) Így, ha valamiért felléptünk egy csoport (személy) ellen, lealacsonyítandó őket felerősödhetnek bennünk az előítéletek. (Mire következő alkalommal még erősebben léphetünk fel a csoport ellen.)

6)    Előítéletre hajlamos személyiség

Végül, vannak, akik személyiségüknél, gondolkozásmódjuknál fogva fogékonyak az előítéletekre. Az ilyen ember zárt, konzervatív, tekintélytisztelő, gyanakvó, nem tűri a gyengeséget, híve a megtorlásnak – és nem egy adott csoporttal szemben, hanem általában véve hajlik az előítéletességre.

Itt jegyezhető meg továbbá, hogy a szülők előítéletei könnyen átkerülhetnek a gyerekekbe.

3.3. A sztereotípiák, előítéletek stabilitása

A sztereotípiákat és előítéleteket több okból is nehéz megingatni:

1)    Szelektív figyelem és emlékezet

Ahogyan ‘A megismerés buktatói’ témában olvasható, az ember ragaszkodik ahhoz, amit gondol, nem szívesen változtat az elképzelésein. (A megismerés konzervativizmusa) Nincs ez másképp a sztereotípiákkal, előítéletekkel kapcsolatban sem: inkább az olyan dolgokra figyelünk fel, jegyzünk meg, idézünk fel, melyek megfelelnek a bennünk élő sztereotípiáknak, előítéleteknek – a nekik ellentmondó információk felett pedig elsiklunk.

2)    Önbeteljesítő várakozás

Ami annyit tesz, hogy előzetes (sztereotip, előítéletes) elképzeléseink úgy befolyásolják azt, hogy hogyan fordulunk a másikhoz, hogy belőle az éppen olyan viselkedést vált ki, amely megerősíti az előzetes elképzeléseinket.

Például ha (tévesen) eleve azt gondoljuk valakiről, hogy ő egy hűvös, barátságtalan ember, akkor eleve így közelíthetünk felé, mire ő is hasonlóan reagál – pedig ha barátságosan fordultunk volna hozzá ő is kedves lett volna.

Hasonlóan, ha az a sztereotip kép él a fejünkben, hogy egy cigány sem szeret dolgozni, főnökként eleve húzhatjuk a szánkat, ha cigány beosztottakat kapunk, mire ők akkor is kisebb kedvvel dolgoznak, ha egyébként a munkával nem is lenne gondjuk – mi pedig levonjuk a következtetést, hogy lám, igazunk volt.

3)    A kognitív disszonancia szerepe

Az ember tisztában lehet azzal, hogy a sztereotip gondolkozás hibás, az előítéletek rosszak, miáltal saját ilyetén tendenciái feszültséget kelthetnek benne. (Ez a kognitív disszonancia egy példája.) Ennek a feszültségnek a csökkentésére aztán az emberek különféle technikákat alkalmazhatnak. Megpróbálhatják kerülni a szembenézést az előítéletességükkel, menekülhetnek az igazságtól; de előítéleteik kimagyarázásával, racionalizálásával is próbálkozhatnak.

Az utóbbira példa a fehér diák, aki normál körülmények között ugyanúgy segít fekete társának, mint egy másik fehérnek, ha el kell magyarázni valamit. Ha azonban kiderül, hogy a segítségre szorulók előzőleg nem tettek kellő erőfeszítést, hogy megértsék az anyagot, van tehát egy lehetséges kifogás, akkor már kevésbé segít a feketének. Egy másik példa, amikor valaki úgymond „nem a homoszexuálisok ellen van, hanem a család mellett”.

Az is ötletes megoldás, hogy amikor az elképzeléseinkkel ellentétes információk érkeznek, akkor új kivétel kategóriát alkotunk, mint például „okos nő”. Ezzel megvédtük sztereotípiáink, előítéleteink széleskörű érvényességét, továbbra is úgy gondolhatjuk, hogy a nők buták, bár, rendben van, akad néhány kivétel. (Mondják, hogy „a kivétel erősíti a szabályt”. Ennek így nincs értelme – de, mint látjuk, megvédeni $ a kivétel megvédheti a szabályt.)

4)    Végső attribúciós hiba

Az attribúció tulajdonítást jelent, közelebbről azt, hogy az okozatokat milyen okoknak tulajdonítjuk, mit gondolunk, mi van a dolgok mögött. A végső attribúciós hiba azt jelenti, hogy a csoportok tagjainak viselkedését rossz okoknak tulajdonítjuk.

Az ember a saját csoportja tagjainak pozitív viselkedését jellemzően a saját erényüknek tekinti, míg negatív megnyilvánulásaikat a körülményeknek tudja be. Más csoportok tagjai esetén fordított a helyzet: ha rosszat tesznek, az a saját hibájuk, ha jót, az nem nekik köszönhető. (@@Ugye jól gondolom, hogy az emlegetett saját erény – saját hiba nem szükségszerűen közös az adott csoport tagjaiban, azok lehetnek egyéniek is. Szerintetek?)

Továbbá, magyarázataink jellemzően megfelelnek sztereotípiáinknak, előítéleteinknek. Például ha az ember egy cigány gyereket lát az utcán hétköznap délelőtt, rögtön arra gondol, hogy biztos lóg az iskolából. Ha ellenben egy fehér gyerek sétál el mellette, akkor inkább az merül fel benne, hogy valószínűleg iskolaszünet van.

5)    Visszacsatolások $

Ahogyan már eddig is láttuk, a sztereotípiák és előítéletek képesek megerősíteni magukat. Ennek számos csatornája van.

3.4. Különleges sztereotípiák, előítéletek

1)    Jóindulat mögött rejtőző sztereotípiák

Mint például a nőkkel szembeni atyáskodás. Ilyenkor úgy véljük, hogy a nők mind gyengék, gyengébb képességekkel rendelkeznek, ezért azonban nem ítéljük el őket, jóindulattal vagyunk irántuk, szeretnénk rajtuk segíteni.

2)    Pozitív előítéletek

Nem minden előítélet negatív. Ha például felnézünk a tudósokra vagy a felsőbb kaszt tagjaira, csodáljuk őket valamennyiüket, pozitív attitűddel vagyunk irántuk, akkor pozitív előítélettel bírunk.

3)    Rejtett előítéletek

Az előítéletek manapság már nem túl szalonképesek, ezért, ha mégis megvannak bennünk, hajlamosak vagyunk rejtegetni őket mások, de önmagunk elől is, megpróbáljuk elnyomni őket. (Emlékezzünk rá, hogy az előítéletesség kognitív disszonanciát okozhat.)

A rejtett előítéletek azonban esetenként előbújhatnak. Lehet például, hogy az ember ügyel arra, hogy úgy beszéljen, ahogyan az elvárható, a viselkedésében mégis észrevehető jelei vannak az előítéletességének, mondjuk merev a tartása, kevesebbet mosolyog, kevésbé kedélyes egy fekete társaságában.

Előtörhetnek aztán az előítéletek olyankor is, amikor az ember legyengül, kimerült, nincs ereje elfojtani őket.

Emlékezzünk továbbá a kognitív disszonanciánál elmondottakra, hogy hogyan magyarázzuk ki, racionalizáljuk az előítéleteinket, hogyan kapunk egy-egy kifogáson, ürügyön. (Hogy a fekete diák nem készült, vagy hogy nem a homoszexualitás ellen, hanem a családért vagyunk.) Amikor tehát nem nehéz ilyeneket találni, olyankor is jobban megnyilvánulhatnak rejtett előítéleteink.

3.5. A megítéltek reakciói

Pontosabban azokéi, akikre a sztereotípiák, előítéletek vonatkoznak, illetve nem is az összes, csak néhány érdekesebb reakció.

1)    Beletörődés, vigasz keresése

Beletörődni különösen akkor szokott az ember, ha úgy tűnik, nincs kiút. A vigasszal kapcsolatban pedig elég visszás, de egyesek abban találhatják meg, hogy igaznak fogadják el az ellenük irányuló előítéleteket, mondván, „csak azt kapjuk, amit megérdemlünk – a rendszer tehát igazságos”.

2)    Önattribúció

Ami jellemzően annyit tesz, hogy a saját (rossz) teljesítményemet nem a körülményekkel magyarázom, hanem vagy a saját (rossz) adottságaimmal, vagy valamilyen (negatív) sztereotípiával; például ha nő vagyok, és megbuktam matekból, azt mondom, hogy persze, hiszen nő vagyok, akik rosszak matekból.

Ezzel egyúttal gyakorlatilag menthetetlennek nyilvánítom magamat, hiszen nem rajtam múlik, hogy mire vagyok képes, és a fejlődésre sincs remény – minek folytán valószínűleg igyekezni sem fogok annyira. Az önattribúció így áshatja alá még inkább az ember teljesítményét, és erősítheti a sztereotípiákat.

Az beletörődés és az önattribúció továbbá az előítéletekkel és sztereotípiákkal szembeni ellenállásunkat is aláaknázza, mert elfogadjuk őket, mert magunkat tekinthetjük a legjobb példának rájuk.

3)    Sztereotípia fenyegetés

Ilyenkor az ember nem utólag tulajdonítja a rossz teljesítményét valamilyen sztereotípiának, hanem előre attól fél, hogy nehogy megfeleljen nekik; például, ha nőként úgy megyünk be a matekvizsgára, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a nők matematikai képességeit sokan nem tartják sokra. Ez eleve fokozhatja a stresszt, előre lerontva a teljesítményünket, és valóban, erősítve a sztereotípiákat. (A pozitív sztereotípiák ugyanakkor növelhetik az önbizalmunkat, javítva teljesítményünket is. Például az ázsiaiakról sokfelé azt tartják, hogy jók matekból.)

Lásd végül ‘A csoportok problémáinak kezelése’ témát, benne többek között, hogy (a sztereotip látásmóddal szemben) hogyan lehet helyesen szemlélni a csoportokat és azok tagjait, illetve hogy mit lehet tenni az előítéletek ellen.

(Ennek az írásnak egy korábbi változatát itt lehet elolvasni. Újabb változat nincs.)

Az alábbi írás nem feltétlen tetszik majd mindenkinek, mégpedig azért, mert az emberek az egyszerű, hangzatos, érzelmileg átszínezett megoldásokat kedvelik: segítsünk mindenkin – vagy épp, hogy egy menekültet se fogadjunk be. A stabil és egyúttal kellően emberséges megoldás azonban ebben a kérdésben is középen van, a realitások földjén, ott, ahol mind a menekültek, mind a befogadók érdekeit megfelelően figyelembe vesszük. Ehhez szükséges, hogy módszeresen és szenvtelenül átgondoljuk a helyzetet, és hogy legyen egy tiszta etikai alapvetésünk.

Elvek

Milyen elvek, milyen világnézet áll az itt felvázolt kép, megoldási javaslat mögött?

1)    Akik komoly veszélyben, súlyos helyzetben vannak, azokon segíteni kell.

Mégpedig annál inkább, minél súlyosabb a helyzetük.

2)    Túlságosan nagy áldozatot a segítőktől, befogadóktól sem lehet elvárni. Az értékelhető mértékű szolidaritás az, amit el lehet várni.

Ez azért is jó, mert akik segítenek, így fognak huzamos ideig segíteni, illetve így fognak segíteni legközelebb is, nem unnak rá ugyanis a jótékonykodásra, elkerülik a belső konfliktusokat. Továbbá, ha mindenki megteszi a kötelességét, az várhatóan a probléma kezelése szempontjából is elég lesz.

3)    Aki segít, az nem baj, ha úgy segít, ahogy az neki is jó.

Teszem azt, ha a befogadó országok azt mondják, hogy hosszabb távra az maradhat, akivel nincs gond, képes itt beilleszkedni. Ez megint csak könnyebbé teszi a befogadók számára, hogy segítsenek.

4)    Az is értékelendő, ha a segítség részleges.

Mondjuk, ha csak egy részét fogadjuk be azoknak, akik jönnének, maradnának, a rászorulóbb részét. Továbbá az is rendben van, ha nem minden pontosan a befogadottak kívánsága szerint történik – bár természetesen humánusan bánunk velük, és a lehetőségekhez képest figyelembe vesszük a kívánságaikat.

Menekültek

Mit lehet elmondani a menekültekkel kapcsolatban?

1)    Valószínűleg többségében rendes emberek, de mindenféle lehet közöttük.

Valószínű, hogy az útra kelők, a hozzánk érkezők nagy része valóban komoly veszélyből érkezik, valóban politikai menekült, nem akar bajt keverni, nem akar mást, mint emberhez méltó életet élni, és ezért hajlandó tenni, dolgozni, alkalmazkodni is. Aki ilyen, az megérdemli a segítséget. Ám nem feltétlenül mindegyikük ilyen.

Sokan hajlamosak ugyanis kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, olyanok is, akiknek lenne más választásuk, mi több kimondottan ártó, felforgató szándékkal érkezők is megbújhatnak közöttük, magyarul terroristák.

Megjegyzem, hogy aki csak jobb életet akar, önmagában az sem elítélendő. Képzeljük magunkat a helyükbe: mi nem kapnánk az alkalmon? Nem kapunk sokan az alkalmon, hogy magyarként el lehet menni nyugatra? Ezzel együtt nem erkölcsi kötelesség utat engedni a gazdasági bevándorlásnak. Ha egy nép önszántából, illetve mert az neki is jó, hagyja ezt, rendben van – de ha nem hagyja, az is rendben van.

2)    Aki súlyos helyzetből, veszélyből menekül, annak elégnek kell lennie, ha mások megfelelően kisegítik ebből a helyzetből, emberhez méltó életet biztosítanak a számára. Ennél többet követelni azonban nincs joga.

Gondolok itt arra például, hogy egyesek mindenáron maguk akarják meghatározni, hogy melyik uniós ország fogadja be őket. Nyilván ahhoz, hogy az emberek megelégedjenek a leírtakkal, az is szükséges, hogy a befogadó országok szabályai, eljárásai kellően humánusak legyenek, a végrehajtásuk is kellően zökkenőmentesen, megbízhatóan menjen, illetve a kérelmezők addig is megkapják a szükséges ellátást, figyelmet. Ha ez nem teljesül, akkor érthető, hogy vonakodnak megfelelni a szabályoknak, még az olyanok is, akiknek azok egyébként kedveznének. A humánus és igazságos elbánáshoz mindenkinek joga van. Ha azonban a szabályok, eljárások megfelelőek, akkor a menedékkérőknek alá kell vetniük magukat azoknak.

Hozzáteszem, az, hogy „többet követelni nincs joga”, nem jelenti azt, hogy kérni se kérhet. Legfeljebb nem kapja meg. És nyilván, aki akar, az nyújthat is nekik többet.

3)    Félő, hogy akik ideértek, azoknak előbb-utóbb csalatkozniuk kell, felfokozott reményeikhez képest.

Ez további feszültségeket szülhet majd, vegyük csak a saját álmainkat és az EU realitásait. Ezért is jó, ha már az elején tisztázzuk irányukban, hogy mire számíthatnak és mire nem, beleértve azt is, ha egy részük csak ideiglenes menedéket kap, később haza kell mennie: a megtelepedetteket ugyanis már sokkal nehezebb, ha egyáltalán lehetséges távozásra bírni. Jobb most felvállalni némi konfliktust, mint hogy később robbanjon a felhalmozódó feszültség.

4)    Szintén megvan a valószínűsége annak, hogy a letelepülők magukkal hozzák a saját konfliktusaikat.

Hogy a síiták, szunniták és a megannyi más csoport itt fog veszekedni, vagy rosszabb. Nem feltétlenül most azonnal, hanem évek múlva, amikor már otthon érzik magukat.

5)    Ha az otthon maradottak látják, hogy lehet jönni, akkor valószínű, hogy még sokan jönnének.

És megint csak, nem csak az olyanok, akik joggal kérnek menedékjogot.

Befogadók

Térjünk át most a befogadókra.

1)    Jelenleg sok szegényebb országban sokkal több menekült él, mint az EU-ban. Ezért a jelenleginél nagyobb szolidaritás várható el Európától.

Akkor is, ha megvan a magunk baja is, hiszen még mindig sokkal jobb a sorsunk, mint ezeknek a szerencsétlen embereknek.

Nem árt felidézni továbbá a konfliktus sújtotta térségben történt régebbi vagy újabb keletű nyugati beavatkozásokat, azt, hogy bizonyos felelősség azért a nyugatot is terheli abban, hogy most olyan ott a helyzet, amilyen. (Jó, speciel Magyarországnak ezekhez kevés köze volt.)

2)    Alapjában véve a menekültek sehol sem hiányoznak túlságosan.

Több felől, még Németországból is hallatszanak ilyen hangok. (Németország speciális helyzetéről, engedékenységéről lásd még alább.) Ezzel együtt mindenhol megvan az a (baloldali) réteg, amelyik lelkesebb a befogadással kapcsolatban – valószínű azonban, ha közelebbről, súlyosabban érintenék őket a következmények, ők is veszítenének a lelkesedésükből.

3)    Kulturális különbségek

Ezektől nem lehet eltekinteni befogadók és befogadottak között, meg az általa okozott feszültségektől sem. (Melyek az iszlám általános megítélésének sem tesznek jót, ronthatják a vallások közötti viszonyt.) Igaz, a békés egymás mellett élés sem lehetetlen, ehhez azonban szerencsés feltételek, idő és munka kell, és hogy könnyebb nem lesz az élet a keveredéstől, az szinte biztos. Tegyük még hozzá, hogy ezzel kapcsolatban is változó, hogy kit mennyire zavar egy eltérő kultúra közelsége – azonban a közelebbi tapasztalat, érintettség itt is könnyen ronthat azok hozzáállásán, akik távolról most toleránsak.

4)    A felvetés, hogy a befogadottak majd segítenek a befogadó országok demográfiai problémáin, illetve, hogy olcsó munkaerőt jelentenek majd

Ez eléggé problémás, ameddig ez valóra válhatna, addig igen sokat kellene dolgozni, segíteni a nyelvi nehézségeken, megfelelő képzésben részesíteni őket, valamint a kulturális különbségek, mondjuk, ami a munkamorált illeti, sem feltétlen könnyítik meg a dolgot. Vélhetőleg munkaerőnek sem lesznek annyira jók, mint a kimondottan munkát vállalni érkező, megválogatott vendégmunkások.

5)    Távolról, tét nélkül kritizálni, tanácsokat osztogatni könnyű.

Jöjjenek ezek a hangok akár az EU-n belülről, akár kívülről, gondolok itt például arra, ahogy Magyarországot kritizálják. Nem mondom, hogy itt minden rendben volt, korántsem: a hatóságok tehetetlenkedése, az ügyintézés lassúsága, a politikusok bizonytalankodása joggal háborította fel a menekülteket és az itteni polgárokat egyaránt, valamint a retorikán is volna mit finomítani, szokás szerint. Azonban, ez mégiscsak egy sosemvolt helyzet, amire hirtelen, egyedül kellett reagálni, megpróbálni a szabályokat betarttatni, és annyira súlyos hibák, atrocitások azért nem történtek a hatalom részéről. Ezzel együtt tény, hogy van miben fejlődni – közben azonban legalább az EU megtehetné, hogy nagyobb támogatást nyújt a helyzet kezeléséhez, nemcsak nekünk, hanem az összes közvetlenül érintett országnak.

Tegyük hozzá, hogy az USA is tett egy gesztust bizonyos számú szír menekült befogadására, ami értékelendő. Valamennyit más, távolabbi nemeztek is tehetnének az ügyben, az azonban megint csak kevéssé reális, hogy a probléma nagy részét majd olyan országok veszik a nyakukba, akiket az egyébként nem érintene. Lásd ugye a világkvótát.

(Apropó retorika, abszolút jellemző, hogy melyik orgánum minek nevezi a hozzánk érkezőket: menekültnek, migránsnak, bevándorlónak vagy épp illegális bevándorlónak. Aki még nem vette észre, figyelje meg. No meg általban, ahogy a média húz egyik vagy a másik oldalra, mint rendesen...)

6)    A migráció és az EU-s belpolitika

A jelenlegi migrációtól egyelőre megkímélt országok politikusaira eléggé jellemző volt a megengedő hangvétel, részben saját politikai pozíciójuknak, részben idealizmusuknak, részben pedig annak köszönhetően, hogy ez idáig a nép még kevéssé érezte magán a bevándorlás negatív következményeit. Ahogy azonban ezek az országok is mind közelebbről tapasztalják a problémát, a helyzet változóban van, változik a közhangulat, a retorika pedig kénytelen alkalmazkodni ehhez.

A helyzet súlyosbodása pedig, ahogy az lenni szokott, kedvez a (jobboldali) szélsőségeknek, amivel félő, hogy végül nemcsak a mérsékeltek, hanem a menekültek is rosszabbul járnak. Ezért is jó, ha a jelenleg hatalmon lévők leszállnak a földre, és a realitások talaján állva alakítják politikájukat.

A másik veszély az EU tagországok közötti ellentétek fokozódása, az összetartás gyengülése. Máris tapasztalhattuk ezt a keleti és nyugati tagok között, vagy Nagy-Britannia euro-szkepticizmusának erősödésében. Ezt a tendenciát is egy reális, határozott közös álláspont és politika gyors kialakítása fékezhetné meg.

7)    A múlt árnyai

Konkrétan, ahogy a II. világháború árnya rávetül a mostani helyzetre. Ahogy, mondjuk a regisztrálással kapcsolatban rögtön felmerült, hogy micsoda dolog számot írni az emberek karjára. (Merthogy a lágerekben is számot tetováltak az emberekre.) Vagy a teherautóban megfulladt szerencsétlenek kapcsán, vagy, hogy a vonatok nem oda mentek, ahová mondták. Ezek a párhuzamok azonban alaptalanok, egészen más a helyzet, meg az elbánás is, szó sincs arról, hogy ezeket az embereket bántani akarnák.

A másik pedig Németország különleges hozzáállása a helyzethez, a saját sötét történelme miatt. Igen valószínű, hogy ennek híján a németek is kevésbé volnának engedékenyek. (Bár már egyre inkább kezdenek leszállni a földre ők is.)

Egy megoldási javaslat

Lássunk most egy javaslatot arra, hogy mit lehetne tenni.

1)    Tervezett, szervezett megoldás kell, mégpedig gyorsan.

Ami eddig folyt, az ugyanis nem mehet tovább. Különösen az, hogy az jön át a határon, aki csak akar, és oda megy Európában, ahova csak akar. Ha ennek a megállításához fal kell, akkor fal kell. A (megfelelően ellenőrzött) kapukat azonban nyitva kell hagyni a leginkább rászorulók előtt.

Annak a fontosságát pedig, hogy minél előbb megtaláljuk és érvényesítsük a megoldást, nem kell hangsúlyozni. Ez jót tenne mind a bizonytalan helyzet által is űzött valódi menekülteknek, mind a közös megoldástól ódzkodó EU tagoknak. A békeidőben el-eldöcögő EU-s döntéshozási rendszer viszont kétséges, hogy egy efféle válsághelyzetben hogy állja meg a helyét.

2)    Lehetne például azt mondani, hogy rövidtávra befogadunk ennyi, hosszú távra meg annyi embert.

3)    A rövidtáv addig tart, ameddig a kibocsátó helyeken nem rendeződik a helyzet.

Ahhoz azonban, hogy rövidtávról egyáltalán beszélni lehessen, az kellene, hogy a kibocsátó országokban is minél előbb nekiálljunk a helyzet rendezésének. Akik ugyanis huzamos ideig élnek egy helyen, az Európába befogadottak, óhatatlanul egyre inkább ide fognak kötődni, egyre nehezebben mennek haza, ha arról van szó.

4)    Hosszabb távon azok maradhatnak, akik addigra megfelelően megtalálják a helyüket itt, van munkájuk, nincs velük gond.

Ez ösztönözné a befogadottakat, hogy addig is igyekezzenek, ne legyen velük gond.

5)    A befogadottak megválogatása

Erre az elmondottak értelmében szükség van: 1) Mindenekelőtt rászorultsági alapon, hogy ki jön súlyos veszélyhelyzetből, ki valóban politikai menekült; 2) Az esetleges terroristák, zűrös elemek kiszűrése végett; illetve 3) Ami a hosszú távú letelepedést illeti, az is számításba jöhet, hogy ki hasznos a befogadónak, ki nem jelent terhet. Utóbbi esetben emellett bizonyos számú helyet ki is lehetne sorsolni, hogy a kevésbé hasznosaknak is meglegyen az esélyük a maradásra.

6)    Az egyes EU országoknak erejük arányában kellene befogadnia menekülteket.

Természetesen, ha akarnak, ennél többet is fogadhatnak. A most javasolt kvóta is ilyesmi. Ez az EU országok egymás iránti szolidaritását is kifejezné, erősítené az egyes országok hajlandóságát a befogadásra, valamint a befogadottak integrálását is megkönnyítené. Mindez azt is jelenti, hogy igen, Magyarországnak is be kellene fogadnia bizonyos számú menekültet, és itt valóban helyes, ha nem felejtjük el, hogy a magyarokat is befogadták például 56-ban. Az, hogy a menekültek egy része nem abba az EU országba kerül, amelyikbe leginkább szeretne, másodlagos, biztonságban lesznek, ez a lényeg. Természetesen, amennyire a leírtak keretei között lehetséges, azért figyelembe kell venni a kívánságukat.

7)    Sürgősen erősíteni kell az intézményrendszert és a döntéshozatalt.

Vonatkozik ez először is az operatív intézményekre, azokra, melyek közvetlenül foglalkoznak a menekültekkel, a befogadó táborokra, ügyintéző személyzetre, stb…

Másfelől pedig, magasabb szinten, létre kellene hozni egy külön EU-s szervet, mely csak a migrációs ügyekkel foglalkozik, és amennyire csak lehet hatékony, gyorsan tud reagálni, megvannak a megfelelő jogosítványai és erőforrásai. (Olyan, hogy Migrációs, Belügyi és Állampolgársági Biztos jelenleg is van, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a migrációnak, menekültügynek külön intézménye is van már, de ebben nem vagyok biztos.)

Továbbá, vélhetően az egész menekültügyi szabályozásrendszer sem az ilyen jellegű áradatra lett kitalálva. Ezt is megfelelően felül kell vizsgálni.

8)    Az elsődleges befogadó országok támogatása, az EU-s befogadás helyben történő adminisztrálása.

Elsődleges befogadók alatt a konfliktus zónákkal szomszédos országokat értem. Ha ugyanis a támogatásunkkal el lehet érni, hogy ott helyben megfelelő körülmények között élhessenek a menekültek, akkor kevesebben vágynak majd Európába, valamint ha az adminisztrációt is ott lehet intézni, akkor a jogosan kérelmezőknek nem kellene erre a veszélyes útra vállalkoznia. (Aki viszont mégsem a hivatalos utat választja, arról nagyjából tudható, hogy nem jogosan jönne. Tegyük még hozzá, hogy az is igen fontos, hogy a szóban forgó adminisztráció, válogatás tiszta legyen, igazságos és mentes a korrupciótól. Az embereknek meg kell bízniuk benne, különben megkerülik.)

9)    Hosszabb távra tekintve azonban az alap okokat kellene orvosolni.

Vagyis valahogy rendet kellene teremteni a Közel-Keleten – ami egészen bizonyos, hogy nem egyszerű. A migrációs nyomás azonban talán arra is jó lehet, hogy a nyugatot nagyobb aktivitásra ösztönözze ezen a téren.

Nyilván ehhez megfelelően be kellene vonni más hatalmakat is, elsősorban Oroszországot, az USÁ-t és Iránt. Illetve vélhetően bizonyos ideológiai rugalmasságra is szükség lesz a nyugat részéről, konkrétabban, egyelőre legalábbis, le kell mondani az olyan álmokról, hogy majd nyugati típusú demokráciák működnek az arab világ országaiban.

Láthatjuk ugye, hogy az Arab Tavasz sem éppen úgy sült el, ahogyan azt a nyugat első lelkesedésében képzelte. Sajnos be kell látni, hogy a demokráciát nem lehet akármilyen körülmények között egyik napról a másikra meggyökereztetni. Sajnos. Különösen úgy, hogy olyan brutális erők működnek a körzetben, mint az Iszlám Állam, melynek féken tartásához erős központi hatalom szükséges.

Ezzel együtt törekedni kell rá, hogy a helyi rendszerek kellően tiszteletben tartsák a saját polgáraikat, élhetővé váljanak ezek az országok. Ebből a célból diplomáciai eszközöket és nyomásgyakorlást is lehet alkalmazni. Csak abban nem érdemes reménykedni, hogy belátható időn belül mintaállamok lesznek belőlük.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a jelenlegi válságban rejlik némi esély is a nyugat számára. Az ugyanis, hogy a válság kezelésének humánus, életképes levezénylése esetleg enyhíthet valamelyest a Közel-Kelet népeinek közismert nyugatellenes érzelmein.

Végül meg kell még említeni, hogy sajnos könnyen elképzelhető, hogy a jelenlegi vándorlási hullám csak előképe a jövőnek, hogy ez tartós probléma lesz, elsősorban az éghajlatváltozás miatt. Ezért is jó, ha figyelünk a leckékre, melyeket most megtanulhatunk, ha felkészítjük magunkat, gondolkozásmódunkat és hozzáállásunkat, törvényeinket és intézményeinket a hasonló szituációkra.

(Nézzétek meg továbbá a könyvemet, mely megpróbálja módszeresen, mégis érthetően elmagyarázni, hogyan működik a világ: egyvilag.hu)