Egyvilág - Fórum

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Érzékeny témák

A különféle csoportok (negatív) jellemzői, az egyes csoportok között fennálló különbségek, egyenlőtlenségek érzékeny kérdésnek számítanak. Emiatt ezeket gyakran letagadják, nem beszélnek róluk. Ilyenek például a nemek közötti különbségek, mondjuk az, hogy a férfiak jobbak-e matekból, mint a nők.

1.1. Az érzékenység alapjai

1)    Érzékeny csoportok

Milyen csoportokra nézve különösen érzékeny a kérdés, hogy milyenek, hogy különböznek-e egymástól?

·     Nemek, a férfiak és nők különbözősége

·     Jobb és rosszabb képességű emberek

·     Nemzetek, társadalmi csoportok, rasszok

·     Társadalmi rétegek

2)    Érzékeny területek

A kérdések érzékenységében amellett, hogy milyen csoportokra vonatkoznak, az is számít, hogy mit firtatnak. Néhány tipikus érzékeny terület:

·     Szellemi képességek

·     Negatív tulajdonságok

·     Érvényesülési, boldogulási lehetőségek

·     Csoportok jellemzői

Szemben az egyéni jellemzőkkel. Például az azért eléggé elfogadott, hogy minden ember megkapja a bizonyítványát, benne a matek osztályzatával – szemben azzal, ha a férfiak és nők ebbéli képességeit feszegetjük.

1.2. Az elismerés problémái

Milyen gondokat okozhat a csoportok tulajdonságainak, különbségeinek elismerése?

1)    Az elismerés kellemetlensége

A különböző negatív jellemzőket, rossz helyzetet egyfelől nyilván kellemetlen lenne elismerniük azoknak, akikre vonatkoznak. De kellemetlen azoknak is, akik közvetlenül nincsenek érintve, ha együtt éreznének a negatívan jellemzettekkel; ha úgy éreznék, hogy ezáltal (hamis, negatív) sztereotípiákban, előítéletekben gondolkoznának; vagy, ha mondjuk felsőbb osztálybeliként felvetődne bennük a privilegizált helyzetük igazságtalansága, illetve a rendszeré, amely biztosítja azt; ha bántaná őket a gondolat, hogy esetleg elvárható lenne tőlük az áldozatvállalás az alsóbb osztályok érdekében.

2)    Társadalmi feszültségek

A különbségek elismerésével félő volna, hogy a dolgok pozitív oldalán állók (a dolgos népek, a felsőbb osztálybeliek vagy akik jók matekból) lenéznék a negatív oldalon állókat – utóbbiak pedig megalázva, kizsákmányolva éreznék magukat. Ez megosztaná a társadalmat, feszültségeket és ellenségeskedést gerjesztene.

3)    Teljesítménybeli és a piaci rendszert érintő hátrányok

Ha valaki elfogadja, hogy gyengébbek a képességei, emiatt kevésbé igyekezhet, mondván, „gyenge vagyok, nincs értelme”; továbbá az elismerés nyomán elvárható szolidaritás, a segélyek is nem ritkán visszafogják a teljesítményt.

Másfelől a piaci rendszer, a versenygazdaság legitimitását is rontaná, ha elismernénk, hogy eltérő adottságú emberek kerülnek versenyhelyzetbe bennük, hiszen az igazságtalan.

Minderre fel aztán a negatív jellemzőket, különbségeket gyakran elhallgatják, letagadják, dívik a politikailag korrektség, egyformának tekintik, és akként is kezelik a különbözőket.

Lásd ehhez ‘Az ember kétneműsége’ témában a nemi különbségek tagadását; az ‘Oktatás’ témában a diszkriminációmentesség túlzásba vitelét; valamint az ‘Ideológiák’ témában az egyenlőség ideológiáját.

1.3. Az el nem ismerés problémái

Ám a negatív jellemzők, különbségek el nem ismerése is problémás:

1)    A tények makacs dolgok

Azaz akkor is csak úgy vannak, ha nem veszünk róluk tudomást, letagadjuk őket. Ráadásul a tagadás nagyrészt képmutató is, hiszen a legtöbben, ha nem is hangoztatják nyilvánosan, tisztában vannak a valósággal, az benne van a köztudatban.

A nyilvánvaló tagadása pedig, amikor a férfiakat és nőket egyformának próbálják beállítani, amikor a gyengébb és jobb képességű tanulókat egyformán próbálják kezelni, amikor el kell hallgatni a tényeket, nehogy rossz fényt vessenek bizonyos csoportokra, amikor a valóságot nem illik kimondani, nos, a hasonlók irritálhatják a józanul gondolkozókat. Ezen túl pedig még feszültségeket is ébreszthetnek, például mert azok ellen fordíthatnak, akikről nem szabad rosszat mondani.

2)    A problémák elhanyagolása

A negatív jellemzőket, a különbségek okozta problémákat akkor lehet hatékonyan kezelni, ha elismerjük őket. Például a gyengébb képességű gyerekekből a rájuk szabott módszerekkel többet lehet kihozni; illetve egy kevésbé szorgalmas népcsoportot is akkor lehet hatékonyan segíteni abban, hogy gondoskodjanak magukról, ha feltárjuk a probléma valódi gyökereit. Ha ezekre nem vagyunk hajlandóak, a problémák megmaradnak.

3)    Az elvárások és képességek összeütközése

A gyengébb képességek, különbségek tagadásával az érintettek olyan elvárásokkal találhatják szembe magukat, melyeknek nehéz megfelelniük.

4)    Nem aknázzuk ki a különbségekben rejlő lehetőségeket

Például azokat, amelyek a nemek közötti munkamegosztásban rejlenek. (Természetesen nem azt mondom, hogy azok a nők és férfiak, akikben megvannak az inkább az ellenkező nemre jellemző képességek, azokat ne bontakoztathassák ki, ne használhassák.)

Lásd ‘Az ember kétneműsége’ témában a nemi különbségek tagadásának rossz oldalát; valamint az ‘Oktatás’ témában, hogy a gyengébb és jobb képességű diákoknak egyaránt rossz, ha egy kalap alá veszik őket.

2.   A csoportok és tagjaik helyes szemlélete

2.1. A csoportok helyes szemlélete

Először is, mindig tartsuk szem előtt, hogy…

A csoportok heterogénak, tagjaik különböznek egymástól.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy minden férfi magas: átlagosan valóban elég magasak, de közöttük is vannak magasabbak és alacsonyabbak is. Mondhatni: általában vannak kivételek. Lehet azt mondani, hogy a férfiak magasak, de ez csak a férfiak összességére, az átlagra vonatkozhat, nem minden egyes férfira külön-külön. Ezt szemlélteti az alábbi ábra.

Vagyis a férfiak átlagosan 180 cm magasak, de vannak közöttük 200 centisek éppúgy, mint 160-asok. (Ezek egyébként nem valódi adatok, de a helyzet a valóságban is hasonló.) Lásd ehhez még a ‘Véletlenszerűség’ témában a normális eloszlást.

A következő, amit tudni kell, hogy hogyan hasonlíthatjuk össze helyesen a csoportokat. A következő ábrán a férfiak magasságának eloszlása mellett a nőké is megjelenik.

Mint látható, összességükben, átlagosan a férfiak magasabbak a nőknél, de a két eloszlás között jelentős átfedés is van: sok olyan nőt és férfit lehet találni, ahol a nő a magasabb; például vannak 180 cm-es nők, és 160-as férfiak. Megint csak, lehet olyanokat mondani, hogy a férfiak magasabbak a nőknél, de ez csak összességében, átlagosan igaz, nem minden egyes férfira és nőre:

Lehet csoportokat összevető megállapításokat tenni, de ez általában csak a csoportok egészére, átlagára igaz, nem a csoportok minden egyes tagjára külön-külön.

Amikor ebben a könyvben, más témákban is, csoportokat jellemzek, azt mondom, hogy a magyarok ilyenek, az idealisták olyanok, a férfiak amolyanabbak, mint a nők, akkor azt az itt elmondottak szerint kell érteni, amikor azt mondom, hogy egy csoport átlagosan valamilyen, az ezt jelenti.

Maga az átlag egyébként általában informatív, de közel sem árul el mindent a csoportról, ahhoz az egész eloszlást ismerni kell. Az eloszlás elhelyezkedhet a vízszintes tengely mentén balra és jobbra, lehet csúcsosabb és laposabb, és nem is feltétlen ilyen szép szabályos, mint a fenti ábrákon. Az eloszlás alakjától és elhelyezkedésétől függően aztán akár jelentős számú kivétel is lehet az egyedek között, akiket az átlag nem jellemez megfelelően.

Akkor is egy értékkel jellemezzük a csoportokat, amikor sztereotípiákban gondolkozunk, lényeges különbség viszont, hogy ilyenkor úgy vagyunk vele, hogy a csoport minden tagja egyforma – például, amikor valaki azt hiszi, hogy a nők, minden egyes nő gyenge. A sztereotípiák minden egyedre szinte sosem igazak, másrészt az átlagra nézve is tévesek lehetnek, ha az átlagos nő sem gyenge. Bővebben lásd az ‘Attitűd, sztereotípia, előítélet’ témában.

Nem árt aztán tisztában lenni azzal is, hogy az egyes csoportok gyakran maguk sem egységesek. Ezt szemlélteti az alábbi ábra.

A helyesen tett csoportokra vonatkozó megállapításoktól nem kell félni.

Illetve a puszta megállapításokon felül azok megítélésétől, értékelésétől sem: ezek ugyanis reálisak és hasznosak, segítenek eligazodni a világban, segítenek kezelni a problémákat. El lehet tehát mondani, hogy milyenek a férfiak és nők, milyenek az amerikaiak, a magyarok, a cigányok és így tovább, és hogy ez miért jó vagy rossz. Csak közben ügyeljünk rá, hogy lássuk és másokkal is láttassuk, hogy hogyan értjük a dolgokat, hogy mi az átlagról beszélünk, és nem, nem minden egyes emberről. Továbbá azt se felejtsük el, hogy még így is tévedhetünk, lehet, hogy az átlag is más, mint amit gondolunk, legyünk mindig készek felülvizsgálni az elképzeléseinket.

Ebben a könyvben is ezt a filozófiát követem: kimondom az igazat, de úgy, hogy közben ügyelek rá, hogy jól gondoljam, és jól fogalmazzak. Elismerem, hogy ez még így is kellemetlen lehet egyeseknek, de a cél mindig csak a tisztánlátás és általa a gondok orvoslása, a világ jobbá tétele. Semmi esetre sem szeretnék sztereotípiákat terjeszteni vagy előítéleteket gerjeszteni, ezért is írtam le, hogy mik ezek, és velük szemben hogyan lehet reálisan, jól gondolkozni és nyilatkozni.

2.2. A csoportok tagjainak helyes szemlélete

Lehetőség szerint mindenkit egyénileg kell jellemezni és megítélni.

Azaz nem a csoportjára vonatkozó sztereotípiák, előítéletek alapján. Azért „lehetőség szerint”, mert a gyakorlatban ez nem mindig lehetséges teljes mértékben, gyakran nincs idő és energia a kellő alapossággal egyénileg megvizsgálni a másikat, kénytelenek vagyunk az illető csoportjáról rendelkezésre álló ismereteinkre is támaszkodni. Ilyenkor vizsgáljuk meg őt, amennyire tudjuk, ezen kívül a fentiek szerint törekedjünk arra, hogy a csoportra vonatkozó ismereteink helyesek legyenek, illetve tudjuk, hogy azok mennyiben alkalmazhatók a csoport egy tagjára.

Amikor a csoport egy tagját tekintjük, tudni kell azt is, hogy mi adja egy ember értékét: az, hogy képes a boldogságra, és elősegítheti mások boldogságát. (Bővebben lásd az ‘Értékek’ témában.) Annak pedig, hogy hogyan ítéljük meg egy ember értékét, nem szabadna függenie pusztán attól, hogy milyen csoportba tartozik; például, hogy fehér vagy színes bőrű.

Amellett, az emberek lehetőségeit sem szabadna, hogy korlátozza pusztán az, hogy milyen csoportba tartoznak, nem szabadna, hogy emiatt diszkriminálják őket.

2.3. Az út előre

Mit kezdjünk tehát negatív jellemzőinkkel, különbségeinkkel?

1)    Szemléljük őket helyesen.

2)    Tárgyilagosan és jóindulattal, merjük kimondani a tényeket, vegyük tudomásul a realitásokat.

3)    Javítsuk a helyzeten, ahol lehet, ahol meg nem lehet, ott fogadjuk el olyannak, amilyen, és használjuk ki a benne rejlő lehetőségeket.

4)    Viszonyuljunk egymáshoz megfelelően.

Vagyis fentiek szerint: tudjuk, hogy a csoportok nem egységesek, tagjaik nem egyformák, egyénileg ítéljük meg az embereket, tudjuk, mi adja az értéküket, stb…

Lásd ehhez ‘Az ember kétneműsége’ témában a nemi kérdés felvilágosult kezelését, az ‘Oktatás’ témában a diszkriminációmentességgel kapcsolatos helyes eljárást, a ‘Nemzet’ témában pedig a különböző nemzetek jellemzőinek leírását.

3.   Az előítéletek csökkentése

Milyen módszerek vannak erre?

1)    Megismerés és megértés

·     Ezen belül a legfontosabb a személyes ismeretség a másikkal, a másik csoport tagjaival. Így az ember első kézből találkozik a valósággal, láthatja, hogy a másik is ember, nem is olyan nagyon más, mint saját maga, emberi arca lesz a csoportnak, megtapasztalhatjuk a sztereotípiák és az uszítás hamisságát, túlzásait. Szintén hasznosak a másik csoport egészéről szerzett ismeretek; hogy az hogy néz ki belülről, milyen alcsoportok alkotják, milyen viszonyok uralkodnak benne, milyen a kultúrája, stb…

Lásd ehhez a ‘Politikai konfliktusok’ témában a tudatlanságról és félelemről írtakat, a ‘Nyitottság’ témát, illetve a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témában egymás megismerését és megértését.

·     A csoportjelenségek, sztereotípiák, előítéletek és konfliktusok általában vett jellemzőinek, működésének ismerete is nagyban hozzásegíthet azok csapdáinak elkerüléséhez. Ezek nagyrészt le vannak írva az Egyvilágban.

·     Önismeret: látni, hogy miként munkálnak bennünk az előbbiek, hogyan forog a saját agyunk – és ennek megfelelően kezelni saját magunkat.

·     Az aktuális helyzet kívülről való, tárgyilagos szemlélése és tudatos kezelése; például amikor összetűzésbe kerülünk egy másik csoporttal.

Ez mind szép, de persze az ember racionalitása korlátozott, nem mindenki elég okos, hogy átlássa mindezt, gondolkozni fárasztó, az emberek gyakran nem eléggé nyitottak, az érzelmeik, indulataik pedig gyakorta átveszik az irányítást – a józan észre hagyatkozni tehát korántsem mindig elegendő.

2)    Önállóság

Az is segíthet elkerülni az előítéletességet, ha képesek vagyunk önállóan megérteni és megítélni a dolgokat, embereket és csoportokat, nem szorulunk rá másokra, hogy ezeket megmondják nekünk. Szintén hasznos, ha képesek vagyunk másoktól függetlenül meghatározni, hogy kik vagyunk mi, azaz önálló identitással rendelkezünk, illetve nem megyünk vakon a többiek után, ellenállunk a konformitásnak.

3)    Pozitív diszkrimináció

Ami azt jelenti, hogy egy csoport tagjait kedvezőbb helyzetbe hozzák, pusztán azért mert a csoporthoz tartoznak; például ha az egyetemi felvételin a feketék számára alacsonyabb ponthatárt határoznak meg.

Az ilyesmit egyszerűen és gyorsan be lehet vezetni, ám nem árt óvatosnak lenni vele, mert számos hibája van.

A pozitív diszkrimináció tehát távolról sem csodaszer – körültekintően alkalmazva azonban meglehet a haszna.

4)    Kölcsönös függés és együttműködés

Ez egy jó módszer. Lényege abban áll, hogy az egymással szemben előítéletekkel viseltető csoportokat olyan helyzetbe hozzuk, amit csak együtt tudnak megoldani. (Mármint ha az egyik csoport összefog a másikkal.) Ilyen helyzet lehet például, ha lerobban a busz, ami a két csoportot szállítja, és csak együttes erővel tudják eltolni azt a szervizig.

5)    Elkerülhetetlenség

Az ‘Önigazolás’ témában olvasható, hogy az elkerülhetetlen dolgok hajlamosak jobb színben feltűnni, mert az ember, hogy ne kelljen szenvednie, mintegy meggyőzi magát arról, hogy amit el kell viseljen, az nem is olyan rossz. Ez működhet az előítéletekkel kapcsolatban is, ha az előítéletes csoportok kénytelenek elviselni egymás társaságát. (Ami egyébként a kölcsönös megismerést is elősegíti.)

Ha ellenben úgy néz ki, hogy a helyzet nem is annyira megváltoztathatatlan, ha úgy tűnik, hogy van lehetőség a deszegregáció visszafordítására, akkor feszültség ahelyett, hogy csillapodna, hajlamos kirobbanni. Ezért, ha már valahol elhatározták, hogy felszámolják a szegregációt, elkülönülést, akkor azt jobb határozottan, erős kézzel csinálni.

Különösen az olyan helyeken lehet létjogosultsága az ilyen határozott, radikális, külsődleges beavatkozásoknak, ahol a helyzet igen rossz, és magától nem javul. Ahelyett, hogy az egymással szemben táplált érzések, attitűdök megváltozására várnánk, érdemes lehet közvetlenül a viselkedésre hatni, a fokozatos változtatások helyett egy lépésben felszámolni a szegregációt, ami majd maga után vonja az attitűdök megváltozását.

Természetesen a deszegregációt is ésszel kell csinálni, például:

·     Csak olyankor érdemes belevágni, ha tényleg elsősorban előítéletek okozzák, nem pedig valódi összeférhetetlenség.

·     Igyekezni kell elkerülni, hogy a csoportok olyan szituációban kerüljenek össze, ami tovább élezi a feszültséget.

Különösen fontos a felek egyenlő pozíciója, ügyelni arra, hogy az önértékelésükön ne essen csorba az elkülönülés megszűntetése miatt.

Ha tehát csak úgy összedobják az embereket, az nem megoldás.

Lásd még a ‘Politikai konfliktusok’ témában, hogy mit lehet tenni egy békésebb világért.

4.   A hátrányos helyzetű kisebbségek felzárkóztatása $ß

4.1. Az előrebocsátandók

A program alapfilozófiája:

·     Alapvető változást csak a gyerekekben lehet elérni. (Bár közben azért a felnőttekkel is törődni kell.) Lásd még ehhez kapcsolódóan az ‘Oktatás’ témában, hogy az sok mindennek a kulcsa.

·     Csak a kisebbségiek bevonásával és támogatásával lehet sikert elérni.

·     Alapvető változásokat csak hosszútávon lehet elérni. Hosszú távra biztosítani kell a program feltételeit.

4.2. A program

Ez tehát egy oktatásra alapozott program.

4.3. Megjegyzések a programhoz

1)    Partnerség, nyíltság és becsületesség a részvevők, a kisebbség felé

2)    A kisebbségek saját felelőssége a felzárkózásban

3)    A felzárkózás hosszú folyamat

4.4. A kisebbségi kultúra és a felzárkóztatás

Az együttélés, felzárkózás tekintetében a kultúra gyakran a gondok fontos forrása.

A különböző kultúrák összeférhetetlenek lehetnek, minek folytán a különböző népcsoportokat zavarhatja egymás közelsége; mondjuk, ha az egyik csendesebb, a másik hangosabb életvitelhez szokott. (Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy a kisebbségi kultúra rosszabb lenne a többséginél.)

Az összeférhetetlenségen kívül a kultúra a felzárkózást is akadályozhatja; például ha a kisebbségnél nem szokás a gyerekeket iskolába járatni, ha túl korán kiházasítják őket, ha olyan sok gyereket vállalnak, hogy nem tudnak megfelelően törődni velük, ha elszórják a pénzüket, amikor éppen van, és így tovább.

A gond tehát, mondhatni, a kultúrával lehet, nem a bőrszínnel – és ezt megint csak nem kell félni elismerni, tárgyilagosan és jóindulatúan kimondani.

Azt is meg kell hagyni azonban, hogy nemcsak a kultúra lehet a bajok oka; vegyük csak a kisebbség elnyomását, kizsákmányolását, ahogyan a feketékkel tették a fehérek hosszú ideig.

Lásd végül az ‘Egyenlőtlenség’ témában az egyenlőtlenségek kezelését.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Az agresszió alapjai

1.1. Az agresszió fajtái

Az agresszió nemcsak fizikai lehet: agresszió bármi, amivel a másik sérelmére törünk; így amellett, hogy felpofozunk valakit, akkor is agresszívak vagyunk, ha szóban szidalmazzuk, rosszindulatú pletykákat terjesztünk róla, vagy részt veszünk a kiközösítésében.

1.2. Az agresszió haszna

Az ember hajlamos az agressziót egyértelműen rossznak gondolni. Kétségkívül nagyrészt az, a kép azonban árnyaltabb, tökéletlen világunkban az agressziónak is megvannak a hasznai, például:

·     Az evolúció során általa volt lehetséges az erősebb túlélése, a későbbi generációk erejének növekedése.

·     Amikor önvédelemből okozunk sérelmet másnak.

·     Amikor a sérelem okozása mögött jó szándék van; mint amilyen egy atyai pofon.

·     Aztán, az életet általában véve jó szándékkal is nehéz, talán lehetetlen is lenne úgy élni, hogy közben senkinek ne okozzunk sérelmet. Ezt tesszük, ha nem fogadjuk valakinek a közeledését, elutasítunk egy munkára jelentkezőt, vagy nem adjuk ki a lakásunkat valaki olyannak, akivel később meggyűlhetne a bajunk.

·     Az agresszió, illetve a vele való fenyegetés fenntarthatja a rendet a közösségben; egy rendes társadalomban ezért sem bánja a legtöbb ember, hogy van rendőrség. Továbbá sérelem okozásával, büntetéssel igazságot is lehet szolgáltatni.

·     Lásd továbbá a ‘Politikai konfliktusok’ témában, hogy bár a háború igen rossz dolog, azért annak is lehetnek bizonyos hasznai.

1.3. Az agresszió ideológiája

Az agressziót azért időnként a kelleténél jobbnak, szükségesebbnek állítják be; például:

·     Amikor azt mondják, hogy ez az ára az emberi vállalkozó kedvnek, hogy nélküle az ember nem indult volna neki az óceánnak, hogy felfedezze Amerikát, nem repülne rakétákkal az űrbe. (Holott azért van egy-két békésebb dolog is, ami az ilyesmikre motiválhatja az ember, mondjuk a kíváncsiság.)

·     Ahogyan gyakran túlhangsúlyozzák a győzelem jelentőségét, ahogyan a siker hajlamos összekapcsolódni mások legyőzésével, legalábbis az olyan helyeken, ahol a társadalmat erősen áthatja a versengés szelleme.

·     Ahogyan a felül lévők, a gazdagok ideologizálják a helyzetet azzal, hogy a versengés természetes, tehát rendjén van az, hogy a társadalomban is vannak nyertesek és vesztesek. Lásd azonban ‘A boldogság keresése és korlátai’ témában, hogy ami természetes, az nem feltétlen jó.

1.4. Az agresszió háttere

1)    Biológiai háttér

Arról nincs vita, hogy a természetben nagyon is ott van a versengés. A másik legyőzésével több utódunk lehet, nem csoda tehát, hogy az élőlények nem kímélik egymást, hogy ott van bennük a másik legyőzősére való késztetés, és nem csoda, hogy az ember is képes az agresszióra.

2)    Társadalmi háttér

Sok múlik a kultúrán is, melyek közül egyesek agresszívabbak, mások kevésbé azok. Gondoljunk például az ókori spártai vagy római társadalomra, melyekhez képest mai, távolról sem idilli viszonyaink is békésnek tűnnek.

2.   Az agresszió tényezői

Mik befolyásolják az agressziót?

1)    Nemi különbségek

A férfiak, az átlagot tekintve, agresszívabbak a nőknél. A másik figyelemreméltó különbség az, hogy a férfiak agressziója inkább fizikai, míg a nők inkább lelki terrorban utaznak: kirekesztik a másikat, pletykákat terjesztenek, stb…, fejlett szociális érzéküket alkalmazzák ezen a téren is.

2)    Alkohol

Az alkohol egyrészt oldja a gátlásokat, könnyebben engedünk az indulatainknak; másrészt tompítja a gondolkozást, részegen a társas helyzeteknek csak a legszembetűnőbb vonásait fogjuk fel, nem gondolunk bele a szándékokba, abba, hogy mi miért történik.

3)    Diszkomfort

Magyarul, ha valaki valamiért kényelmetlenül, kellemetlenül érzi magát, szenved, fél, feszült, nyomás alatt van, kimerült. Ezek könnyen ingerlékennyé, agresszívvá tehetik az embert, és nem is csak azzal a dologgal szemben, ami miatt rosszul érzi magát. (Például, ha fáj a fogam, vagy nem aludtam, mert a szomszédban házibuli volt, az másokkal szemben is türelmetlenné tehet.)

4)    Erőszakra utaló ingerek, az erőszak látványa

Az ember erőszakosabban viselkedhet, ha előtte erőszakra utaló ingerek érték, előhangolódott az erőszakra. Ilyen inger lehet például a fegyverek vagy erőszakos cselekmények látványa. Az előhangolásról (priming) általában lásd a ‘Fogalmak, szimbólumok, jelentés’ témában.

Örökzöld téma, hogy a médiában megjelenő erőszak mennyiben járul hozzá a való világbeli erőszakhoz. Különösen az erőszakos filmeket és videojátékokat szokás kárhoztatni. Nos, a jelek szerint, ezek valóban képesek agresszívabbá tenni az embereket, legalábbis akkor, ha eleve hajlamosak az erőszakra. (Kiegyensúlyozott emberekre tehát nem feltétlenül vannak rossz hatással.)

5)    Arctalanság

Ha mások nem tudják, kik vagyunk, névtelenek maradhatunk, illetve ha elveszhetünk egy tömegben, akkor könnyebben követünk el erőszakos cselekedeteket.

Másfelől, akkor is könnyebben teszünk csúnya dolgokat, ha az áldozatunk az, aki arctalan; például, ha az ellenséges katonának leginkább csak az egyenruháját figyeljük. Még kevésbé izgatjuk magunkat, ha az áldozatokat még emberi mivoltuktól is megfosztják, illetve igyekeznek őket alsóbbrendűnek láttatni. Ilyen, amikor csak apró pöttyöknek látszanak onnan, ahonnan rájuk dobjuk a bombát, vagy amikor a nácik úgy állították be a zsidókat, hogy azok nem is emberek. A hasonló helyzetek ugyanis csökkentik az áldozatok iránti empátiánkat.

6)    Konformitás

Az ember hajlamos hasonulni, konformálódni a körülötte lévőkhöz, egyebek mellet az agressziót illetően is. Például, ha azt látjuk, hogy a társaságunk kiközösít vagy befogad valakit, jó eséllyel magunk is csatlakozunk hozzájuk ebben. A konformitás tehát mind növelni, mind csökkenteni képes az agressziót.

Itt említhető továbbá, hogy már az segíthet az erőszak elkerülésében, ha az embernek van mintája arra, hogy hogyan lehet erőszak nélkül, kulturáltan megoldani a dolgokat. Ez a helyzet például, ha már láttuk magunk körül, hogy mások hogyan jelzik egymásnak a problémáikat, kívánságaikat, miképp kérnek és tesznek eleget a másik kéréseinek – ahelyett, hogy rögtön nekimennének a másiknak.

7)    Az indulatok levezetése ß

Van olyan elképzelés, hogy ha az ember kiadja a mérgét, párnákat ütlegel, összetör néhány tányért, esetleg véres filmeket néz, azzal kiadja a dühét, csökkennek az indulatai. Nos, ez legalábbis nem egy biztos módszer, valójában, a jelek szerint, még fokozhatja is az indulatokat.

8)    Empátia

Azaz, ha átérezzük, amit mások éreznek, belelátunk a fejükbe. Érzéseik átélésével átérezhetjük a másik fájdalmát, amit az agressziónk okoz neki; gondolkozásának megértésével pedig felfoghatjuk a szándékokat, ha a látszat csal, ha a másik akaratlanul ártott nekünk. Hogy ezekre képes legyen valaki, ahhoz valószínűleg öntudat kell, az empátia tehát az embernek gyakorlatilag egyedülálló lehetősége az erőszak csökkentésére.

9)    Büntetés

A büntetésekről az ‘Elvek, szabályok, normák’ témában lehet olvasni. Itt csak a legfontosabbakat említem:

·     Az elrettentő erőt illetően a kilátásba helyezett büntetés bekövetkezésének valószínűsége fontosabb, mint a nagysága.

·     Ha a kilátásba helyezett büntetés túlságosan súlyos, az ideiglenesen elrettenthet, de a potenciális elkövetők kevésbé értékelik át magukban a büntetendő cselekedetet, kevésbé tartózkodnak majd attól maguktól is. A kemény büntetés ezen kívül annak megbosszulására sarkallhat. Továbbá azt sem árt tudni, hogy a súlyos büntetésekkel nevelt gyerekek gyakran maguk is agresszív felnőttekké válnak.

·     Az agresszív emberek gyakran azokkal szemben erőszakosabbak, akik nem ütnek vissza, akiktől nem kell tartaniuk.

·     Lásd továbbá az ‘Óvatosság, rugalmasság, kivárás’ témában, hogy olyan is van, hogy az emberek egyszerűen nem gondolkoznak, nem számolnak tetteik következményeivel, a büntetéssel.

10)   Észérvek

Végigtekintve az itt felsorolt számos tényezőn, az észérvekről annyit, hogy nem feltétlen csökkenthető velük az agresszivitás.

11)   Egyebek

·     Esetenként a figyelem felkeltése lehet az erőszakos cselekedetek célja.

·     Ha sarokba szorítanak valakit, attól szintén agresszívvá válhat.

12)   Az agresszió fokozódása

Az erőszak hajlamos fokozódni, önmagát erősíteni, visszacsatolás figyelhető meg benne. Hogyan történik ez?

Először is, a sérelem gyakran visszavágást von maga után, ez nyilvánvaló.

·     A visszavágás gyakran erősebb, mint az eredeti sérelem, már csak azért is, mert az ember a saját fájdalmát érzi igazán. A viszontválasz aztán még erősebb lehet, és így tovább…

·     Ha viszont a visszavágás gyengébb, mint az eredeti csapás, az arra ösztönözheti azt, aki először ütött, hogy lealacsonyítsa a másikat. Miért? Mert a visszavágás elmaradása miatt megmarad a bűntudata, és a tettét azzal próbálja igazolni, hogy a másikat alacsonyabb rendűnek, hibásnak tekinti, akit nem akkora bűn bántani. Miután pedig lealacsonyította őt, még könnyebben, még erősebben fogja újra bántani, majd még inkább le fogja alacsonyítani, stb… Az efféle lealacsonyításról lásd az ‘Önigazolás’ témában.

Látható módon az agresszió fokozódásának megelőzéséhez az a jó, ha a visszavágás arányban áll az eredeti csapással.

Az elmondottakból azt érdemes még leszűrni, hogy agresszivitását tekintve az ember, bizonyos fokig legalábbis, rugalmas és formálható. Lásd ennek kapcsán a ‘Konfliktuskezelés’ témát, illetve a ‘Politikai konfliktusok’ témában, hogy mit lehet tenni egy békésebb világért.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Attitűd

Az attitűd valamihez való hozzáállást jelent. Egy dolog iránt pozitív az attitűdünk, ha szeretjük, tetszik nekünk, jó dolognak tartjuk, pozitívan ítéljük meg azt. Negatív az attitűd, ha valamit nem szeretünk, nem tetszik, rossznak tartjuk, negatívan ítéljük meg. Attitűdünk gyakorlatilag bármi iránt lehet, például szerethetjük a csokoládét, tetszhetnek nekünk az impresszionista festmények, jó ötletnek tarthatjuk a szabad piacot – illetve lehet, hogy nem szeretjük az anyósunkat, a külföldieket és a kisebbséget, vagy elvetjük a kommunizmust.

Honnan lesznek az embernek attitűdjei, hogy alakul ki a hozzáállásunk? ß

Egyrészt kialakulhat az saját magunkban. Történhet ez racionálisan, átgondolva, hogy az adott dolog jó vagy rossz, mondjuk ha számba vesszük a szabad piac előnyeit és hátrányait. Jellemzőbb azonban, hogy egyszerűen érzés alapján dől el, hogy valamihez pozitívan vagy negatívan viszonyulunk, mondjuk, amikor megkóstoljuk a csokoládét, és az ízlik nekünk, vagy felbosszantjuk magunkat a hangoskodó kisebbségen.

Másrészt az is gyakori, hogy másoktól vesszük át az attitűdjeinket, például, ha valaki idegengyűlölő környezetben nő fel, és az rá is átragad.

Az attitűdjeink, ha nehezen is, de képesek változni, illetve befolyásolni is lehet őket.

2.   Sztereotípia

1)    Jelentése

Sztereotípia az, amikor valamilyen tulajdonságot rendelünk egy csoporthoz, egyúttal annak minden tagjához. Ilyen például, amikor valaki úgy gondolja, hogy a nők, minden nő, gyenge, gondoskodásra szorul. A sztereotípiák is többféle dologra vonatkozhatnak, legjellemzőbben mégis az emberekkel kapcsolatban merülnek fel.

Fontos látni, hogy a sztereotípia, önmagában, csak egy megállapítás, mindenféle hozzáállás, attitűd nélkül: csak annyit mond, hogy „ezek az emberek mind ilyenek”, arról nem szól, hogy az nekünk tetszik vagy sem. Az azonban igaz, hogy a sztereotípiákhoz gyakran kapcsolódnak attitűdök; például amikor valaki úgy gondolja, hogy a cigányok, mindahányan vannak, nem szeretnek dolgozni – amit ő nem szeret, elítél. Ekkor, ha emberünk találkozik egy konkrét cigánnyal, rögtön azt feltételezi róla, hogy az sem szeret dolgozni, elítéli őt, tehát előítélettel viseltetik iránta. Az előítéletekről alább lesz szó.

A sztereotípiák a világ fejünkben való egyszerűsítésének egyik módszere, az általánosítás egyik fajtája. Ezekről lásd a ‘A megismerés buktatói’ témában.

2)    A sztereotípiák haszna és kárai

·     Hasznuk

Bár a sztereotípia szó eleve negatívan cseng, meglehet a hasznuk: segíthetnek gyorsan és kevés energiával eldönteni, mit tegyünk.

·     Káraik

o  A sztereotípiák tévesek lehetnek, két értelemben is.

Egyfelől, az egyénre nézve szinte mindig tévesek, hiszen ha például van egy egységes elképzelünk arról, hogy mennyire gyengék a nők, attól az egyik vagy a másik irányban szinte mindenki eltér, az egyedek szóródnak az átlag körül. ß

Másfelől, bár az átlagra nézve igaz lehet a sztereotípia, ez sem biztos, koránt sem. Például, ha felmérnénk az összes nő erejét, és ennek vennénk az átlagát, az lehet, hogy egybeesne az előzetes sztereotip elképzelésünkkel – viszont nyugodtan tévedhetünk ebben a tekintetben is, például alulbecsülhetjük a nők erejének nagy átlagát. (Mondjuk, mert azok a nők, akikhez korábban szerencsénk volt, és akik alapján kialakítottuk az elképzelésünket, gyengébbek voltak a valódi átlagnál, torzított volt a mintánk.)

o  A sztereotípiák káros előítéletek alapját képezhetik.

Például, ha úgy véljük, hogy minden cigány lusta, illetve el is ítéljük őket emiatt, annak a szorgalmas cigányok is kárát látják.

3)    A sztereotípiák kialakulása, érvényesülése

Az attitűdökhöz hasonlóan a sztereotípiák is kialakulhatnak saját magunkban. Ilyenkor egy emberről vagy egy részcsoportról viszünk át valamilyen tulajdonságot az egész csoportra. Lásd az iménti példát, amikor a nők összességéről azon nők alapján gondolkozunk, akikhez éppen szerencsénk volt.

Másrészt a sztereotípiákat is kaphatjuk kívülről, a társadalomtól, a környezetünktől. Lehet például, hogy adott vallás azt tartja a nőkről, hogy gyengék, mi pedig a többi tantétellel együtt ezt is a magunkévá tesszük.

Miután pedig már adott módon gondolkozunk egy csoportról, úgy véljük, hogy a nők, minden nő, gyenge, ha találkozunk a csoport egy tagjával, egy konkrét nővel, róla is rögtön úgy véljük majd, hogy gyenge.

3.   Előítélet

3.1. Az előítélet jelentése, károssága, kialakulása

1)    Jelentés

Előítélet az, amikor eleve bizonyos attitűddel rendelkezünk egy csoport minden tagja iránt, abból kifolyólag, hogy az adott csoporthoz tartoznak. Ilyen például, amikor valaki csak az alapján negatívan ítél meg egy embert, hogy az cigány. ß

(@@Emlékszünk, hogy az attitűd lehet érzelmi és értelmi alapú: nem szeretünk valakit vagy negatívan ítéljük meg. Az előítélet iménti definíciójában így mindkettő benne van, az is, amikor eleve viszolygunk valakitől, és az is, amikor eleve kedvezőtlenül ítéljük meg őt. Az elő„ítélet” elnevezés viszont inkább csak az utóbbira utal. Szerintetek rendben van ez a definíció így, hogy az attitűd mindkét formája benne van?)

Az előítéletek jellemző fajtái a negatív faji és nemi előítéletek. Előbbire példa a cigányokkal szembeni negatív előítéletek, utóbbira ha a nőket nemcsak gyengébbnek, kevésbé értelmesnek, stb… tartja valaki, hanem le is nézi.

Szintén jellemző, hogy hogyan gondolkozunk azokról a csoportokról, melyekhez magunk is tartozunk, és azokról, melyekhez nem. Alapvetően a saját csoportunkat hajlamosak vagyunk jónak, jobbnak látni, mint más csoportokat, illetve, mint amilyenek valójában: elfogultak lehetünk. Ha nemzetekről, népekről van szó, ilyen lehet a nacionalizmus és a sovinizmus (utóbbi az, amikor a nemzeti büszkeség a felsőbbrendűség tudatával és a más népek iránti gyűlölettel párosul), ha pedig emberfajtákról beszélünk, akkor a rasszizmust kell itt említeni.

2)    Az előítéletek kárai

Ha előítéleteink vannak, akkor sokakat nem reálisan ítélünk meg, illetve gyakran eleve negatívan viszonyulunk olyanokhoz is, akikhez nem kellene. Ez aztán sok mindenkire hátrányos következményekkel járhat:

·     A megítéltekre, amit nem kell sokat magyarázni.

·     Saját magunkra, hiszen tévedésbe esünk, és feleslegesen gyűlölködhetünk.

·     Mások, a közösség is kárát láthatja, például mert terjed az ellenségeskedés, vagy mondjuk mert előítéleteink miatt nem alkalmazunk olyanokat, akik alkalmasak volnának egy-egy munkára, amivel a közt is szolgálnák.

3)    Az előítéletek eredete

A már szokásos minta szerint az előítéletek is kialakulhatnak bennünk, vagy kaphatjuk őket készen. Amikor bennünk alakulnak ki, akkor egy egyénre vagy részcsoportra vonatkozó attitűdünk kerül át az egész csoport minden tagjára. Például, ha rossz tapasztalatokat szereztünk a szomszédságunkban lakó cigányokkal, az könnyen lerontja a véleményünket az összes cigányról.

Készen kapjuk az előítéleteket például, ha egy rasszista társadalomban nevelkedünk. De az előítéleteket szándékosan, intézményesítetten is lehet szítani, mondjuk, ahogyan a zsidók ellen uszítottak központilag a náci Németországban.

3.2. Az előítéleteket elősegítő tényezők

1)    Tudatlanság

Illetve azon belül:

·     A másik ember nem ismerése

Ha ugyanis kellően nyitottak vagyunk, és vesszük a fáradságot a másik megismerésére, akkor gyakran kiderül, hogy az előítéleteink hamisak.

·     Az előítéletesség jelenségének nem ismerése

2)    Konformitás

Az ember sok mindenben hajlamos hasonulni azokhoz, akik körülveszik, többek között azok előítéleteit is könnyen átveheti.

3)    Stressz, frusztráció

Amikor az embernek baja van, nem tudja azt elhárítani, olyankor jól jön valaki, akit hibáztathat, akire haragudhat, akin kitöltheti a dühét. Az ilyen helyzetek felerősíthetik az előítéleteket, úgy egyéni, mint társadalmi szinten, gondoljunk csak például a gazdasági válságokra.

4)    Érdekütközés

Nem túl meglepő, hogy amikor az érdekeim szemben állnak valaki máséival, az megkönnyíti, hogy rosszakat gondoljak róla. Ilyen például, amikor egy országba beáramló bevándorlók elveszik a munkalehetőségeket a helyiek elől.

5)    Helyzetünk és önmagunk értékelése

Amikor valaki lent van, jól eshet, ha van valaki még lejjebb. Így a lent vagy lecsúszóban lévők, gyakran maguk is az előítéletek áldozatai, szintén előítéletessé válhatnak a még náluk is nyomorultabbakkal szemben. (@@Jó volna ide egy példa. Arra gondoltam, hogy Indiában az alsóbb kasztok talán így viszonyulnak a még alsóbbakhoz, de ebben nem vagyok biztos. Jó példa lenne ez? Jobb ötlet?)

Másrészt, ahogyan az ‘Önigazolás’ témában olvasható, hogy igazoljuk tetteinket, hajlamosak lehetünk lealacsonyítani az áldozatainkat. (Minek folytán úgy érezhetjük, hogy nem is vétettünk akkorát, tulajdonképpen helyesen cselekedtünk.) Így, ha valamiért felléptünk egy csoport (személy) ellen, lealacsonyítandó őket felerősödhetnek bennünk az előítéletek. (Mire következő alkalommal még erősebben léphetünk fel a csoport ellen.)

6)    Előítéletre hajlamos személyiség

Végül, vannak, akik személyiségüknél, gondolkozásmódjuknál fogva fogékonyak az előítéletekre. Az ilyen ember zárt, konzervatív, tekintélytisztelő, gyanakvó, nem tűri a gyengeséget, híve a megtorlásnak – és nem egy adott csoporttal szemben, hanem általában véve hajlik az előítéletességre.

Itt jegyezhető meg továbbá, hogy a szülők előítéletei könnyen átkerülhetnek a gyerekekbe.

3.3. A sztereotípiák, előítéletek stabilitása

A sztereotípiákat és előítéleteket több okból is nehéz megingatni:

1)    Szelektív figyelem és emlékezet

Ahogyan ‘A megismerés buktatói’ témában olvasható, az ember ragaszkodik ahhoz, amit gondol, nem szívesen változtat az elképzelésein. (A megismerés konzervativizmusa) Nincs ez másképp a sztereotípiákkal, előítéletekkel kapcsolatban sem: inkább az olyan dolgokra figyelünk fel, jegyzünk meg, idézünk fel, melyek megfelelnek a bennünk élő sztereotípiáknak, előítéleteknek – a nekik ellentmondó információk felett pedig elsiklunk.

2)    Önbeteljesítő várakozás

Ami annyit tesz, hogy előzetes (sztereotip, előítéletes) elképzeléseink úgy befolyásolják azt, hogy hogyan fordulunk a másikhoz, hogy belőle az éppen olyan viselkedést vált ki, amely megerősíti az előzetes elképzeléseinket.

Például ha (tévesen) eleve azt gondoljuk valakiről, hogy ő egy hűvös, barátságtalan ember, akkor eleve így közelíthetünk felé, mire ő is hasonlóan reagál – pedig ha barátságosan fordultunk volna hozzá ő is kedves lett volna.

Hasonlóan, ha az a sztereotip kép él a fejünkben, hogy egy cigány sem szeret dolgozni, főnökként eleve húzhatjuk a szánkat, ha cigány beosztottakat kapunk, mire ők akkor is kisebb kedvvel dolgoznak, ha egyébként a munkával nem is lenne gondjuk – mi pedig levonjuk a következtetést, hogy lám, igazunk volt.

3)    A kognitív disszonancia szerepe

Az ember tisztában lehet azzal, hogy a sztereotip gondolkozás hibás, az előítéletek rosszak, miáltal saját ilyetén tendenciái feszültséget kelthetnek benne. (Ez a kognitív disszonancia egy példája.) Ennek a feszültségnek a csökkentésére aztán az emberek különféle technikákat alkalmazhatnak. Megpróbálhatják kerülni a szembenézést az előítéletességükkel, menekülhetnek az igazságtól; de előítéleteik kimagyarázásával, racionalizálásával is próbálkozhatnak.

Az utóbbira példa a fehér diák, aki normál körülmények között ugyanúgy segít fekete társának, mint egy másik fehérnek, ha el kell magyarázni valamit. Ha azonban kiderül, hogy a segítségre szorulók előzőleg nem tettek kellő erőfeszítést, hogy megértsék az anyagot, van tehát egy lehetséges kifogás, akkor már kevésbé segít a feketének. Egy másik példa, amikor valaki úgymond „nem a homoszexuálisok ellen van, hanem a család mellett”.

Az is ötletes megoldás, hogy amikor az elképzeléseinkkel ellentétes információk érkeznek, akkor új kivétel kategóriát alkotunk, mint például „okos nő”. Ezzel megvédtük sztereotípiáink, előítéleteink széleskörű érvényességét, továbbra is úgy gondolhatjuk, hogy a nők buták, bár, rendben van, akad néhány kivétel. (Mondják, hogy „a kivétel erősíti a szabályt”. Ennek így nincs értelme – de, mint látjuk, megvédeni $ a kivétel megvédheti a szabályt.)

4)    Végső attribúciós hiba

Az attribúció tulajdonítást jelent, közelebbről azt, hogy az okozatokat milyen okoknak tulajdonítjuk, mit gondolunk, mi van a dolgok mögött. A végső attribúciós hiba azt jelenti, hogy a csoportok tagjainak viselkedését rossz okoknak tulajdonítjuk.

Az ember a saját csoportja tagjainak pozitív viselkedését jellemzően a saját erényüknek tekinti, míg negatív megnyilvánulásaikat a körülményeknek tudja be. Más csoportok tagjai esetén fordított a helyzet: ha rosszat tesznek, az a saját hibájuk, ha jót, az nem nekik köszönhető. (@@Ugye jól gondolom, hogy az emlegetett saját erény – saját hiba nem szükségszerűen közös az adott csoport tagjaiban, azok lehetnek egyéniek is. Szerintetek?)

Továbbá, magyarázataink jellemzően megfelelnek sztereotípiáinknak, előítéleteinknek. Például ha az ember egy cigány gyereket lát az utcán hétköznap délelőtt, rögtön arra gondol, hogy biztos lóg az iskolából. Ha ellenben egy fehér gyerek sétál el mellette, akkor inkább az merül fel benne, hogy valószínűleg iskolaszünet van.

5)    Visszacsatolások $

Ahogyan már eddig is láttuk, a sztereotípiák és előítéletek képesek megerősíteni magukat. Ennek számos csatornája van.

3.4. Különleges sztereotípiák, előítéletek

1)    Jóindulat mögött rejtőző sztereotípiák

Mint például a nőkkel szembeni atyáskodás. Ilyenkor úgy véljük, hogy a nők mind gyengék, gyengébb képességekkel rendelkeznek, ezért azonban nem ítéljük el őket, jóindulattal vagyunk irántuk, szeretnénk rajtuk segíteni.

2)    Pozitív előítéletek

Nem minden előítélet negatív. Ha például felnézünk a tudósokra vagy a felsőbb kaszt tagjaira, csodáljuk őket valamennyiüket, pozitív attitűddel vagyunk irántuk, akkor pozitív előítélettel bírunk.

3)    Rejtett előítéletek

Az előítéletek manapság már nem túl szalonképesek, ezért, ha mégis megvannak bennünk, hajlamosak vagyunk rejtegetni őket mások, de önmagunk elől is, megpróbáljuk elnyomni őket. (Emlékezzünk rá, hogy az előítéletesség kognitív disszonanciát okozhat.)

A rejtett előítéletek azonban esetenként előbújhatnak. Lehet például, hogy az ember ügyel arra, hogy úgy beszéljen, ahogyan az elvárható, a viselkedésében mégis észrevehető jelei vannak az előítéletességének, mondjuk merev a tartása, kevesebbet mosolyog, kevésbé kedélyes egy fekete társaságában.

Előtörhetnek aztán az előítéletek olyankor is, amikor az ember legyengül, kimerült, nincs ereje elfojtani őket.

Emlékezzünk továbbá a kognitív disszonanciánál elmondottakra, hogy hogyan magyarázzuk ki, racionalizáljuk az előítéleteinket, hogyan kapunk egy-egy kifogáson, ürügyön. (Hogy a fekete diák nem készült, vagy hogy nem a homoszexualitás ellen, hanem a családért vagyunk.) Amikor tehát nem nehéz ilyeneket találni, olyankor is jobban megnyilvánulhatnak rejtett előítéleteink.

3.5. A megítéltek reakciói

Pontosabban azokéi, akikre a sztereotípiák, előítéletek vonatkoznak, illetve nem is az összes, csak néhány érdekesebb reakció.

1)    Beletörődés, vigasz keresése

Beletörődni különösen akkor szokott az ember, ha úgy tűnik, nincs kiút. A vigasszal kapcsolatban pedig elég visszás, de egyesek abban találhatják meg, hogy igaznak fogadják el az ellenük irányuló előítéleteket, mondván, „csak azt kapjuk, amit megérdemlünk – a rendszer tehát igazságos”.

2)    Önattribúció

Ami jellemzően annyit tesz, hogy a saját (rossz) teljesítményemet nem a körülményekkel magyarázom, hanem vagy a saját (rossz) adottságaimmal, vagy valamilyen (negatív) sztereotípiával; például ha nő vagyok, és megbuktam matekból, azt mondom, hogy persze, hiszen nő vagyok, akik rosszak matekból.

Ezzel egyúttal gyakorlatilag menthetetlennek nyilvánítom magamat, hiszen nem rajtam múlik, hogy mire vagyok képes, és a fejlődésre sincs remény – minek folytán valószínűleg igyekezni sem fogok annyira. Az önattribúció így áshatja alá még inkább az ember teljesítményét, és erősítheti a sztereotípiákat.

Az beletörődés és az önattribúció továbbá az előítéletekkel és sztereotípiákkal szembeni ellenállásunkat is aláaknázza, mert elfogadjuk őket, mert magunkat tekinthetjük a legjobb példának rájuk.

3)    Sztereotípia fenyegetés

Ilyenkor az ember nem utólag tulajdonítja a rossz teljesítményét valamilyen sztereotípiának, hanem előre attól fél, hogy nehogy megfeleljen nekik; például, ha nőként úgy megyünk be a matekvizsgára, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a nők matematikai képességeit sokan nem tartják sokra. Ez eleve fokozhatja a stresszt, előre lerontva a teljesítményünket, és valóban, erősítve a sztereotípiákat. (A pozitív sztereotípiák ugyanakkor növelhetik az önbizalmunkat, javítva teljesítményünket is. Például az ázsiaiakról sokfelé azt tartják, hogy jók matekból.)

Lásd végül ‘A csoportok problémáinak kezelése’ témát, benne többek között, hogy (a sztereotip látásmóddal szemben) hogyan lehet helyesen szemlélni a csoportokat és azok tagjait, illetve hogy mit lehet tenni az előítéletek ellen.