Egyvilág - Fórum

Emberek, kapaszkodjatok, mert ez most körülbelül olyan sokatmondó lesz, mint amilyen lényeglátó és mélyenszántó. Lesz itt szó a vírusról, annak környezeti, gazdasági és politikai összefüggéseiről, utána pedig a mindent átható pártoskodásról – és a megoldásról.

Kezdjük a vírussal. Hirtelen eléggé a feje tetejére állt a világ, nem igaz? Nem kicsit, de annyira talán mégsem, hiszen minden relatív: a jelenlegi generációk egy szokatlanul békés korban nőttek fel, csak a legöregebbek élték meg a világháborút, a legutóbbi nagy kataklizmát, nem vagyunk hozzászokva a megrázkódtatásokhoz. Valójában ez most egy közepes válság, ami esélyeket is tartogat, mert nem akkora, hogy kiüsse a civilizációt, hogy komolyan egymásnak essünk miatta (mintha, mondjuk, elfogyna a víz, az élelem, vagy kiöntene a tenger) – így akár némi átfogó bajtársiasság érzéséhez is hozzásegíthetne bennünket. Ugyanakkor ahhoz meg akár kellően erős is lehet, hogy a pofon kijózanítson bennünket, valamennyire észhez térjünk eddigi önteltségünkből.

Az utóbbi egy-kétszáz év, tényleg jelentős, fejlődése ugyanis sokakat elvakított, nem látják, hogy mindezzel együtt is, mennyire távol állunk a mindenhatóságtól. Most legalább a saját szemünkkel láthatjuk, hogy nem vagyunk a világ urai, hogy elég egy kis darab RNS ahhoz, hogy megakassza az egész hatalmas emberi gépezetet. Hátha most majd sikerül egy-két fokkal szerényebbé és alázatosabbá válnunk a világgal szemben – amire nagy szükség volna, hogy megmentsük – no, nem a világot, hanem magunkat. (Lásd ehhez a ‘Globális problémák’ és az ‘Elvarratlan szálak’ témákat a könyvből, illetve hogy az egész mű a szerénységgel kezdődik.)

A VÍRUS ÉS A KLÍMA

Ez ügyben a legmeglepőbb számomra az, hogy milyen kevés szó esik arról, hogy ez a mostani helyzet egyúttal egy egyedülálló lehetőség is a klímaprobléma kezelésére. (Miközben az áldozatokkal természetesen együtt érzünk.)

Miért is? Azért mert, ami most történik a gazdaságban, az jó közelítéssel pontosan az, amire a felmelegedés kezeléséhez szükség volna: erőteljes gazdasági lassításra – amire magunktól körülbelül soha nem lettünk volna hajlandóak. (És aminek most is minden igyekezetünkkel próbálunk ellenállni, és mást sem várunk, mint a V alakú visszapattanást.) Két oldalról érdemes ezt közelebbről szemügyre venni:

Az egyik, hogy most nemcsak az történik, hogy társadalmi szinten belassult a gazdaság, hanem az is, hogy az embereknek egyéni szinten is módjuk nyílik megtapasztalni, hogy „másképp is lehet”, hogy nem szükségszerű az, hogy lélekszakadtig robotoljunk, a fennmaradó időnket meg azzal töltsük, hogy igyekszünk mindent elkölteni, vásárolni, fogyasztani. (Lásd majd ‘A boldogság forrásai’ témában az egyszerű dolgok örömét.) Ez a kényszerű leállás most életmódbeli, szemléletbeli változásokra is lehetőséget ad – amire nagy szükség van, mert, mint mondani szoktam, a nagyléptékű, nagymértékű társadalmi változásokat alapszinten, az emberek fejében kell megalapozni.

Ez azonban, önmagában, nem elegendő, a rendszert is meg kellene reformálni, mert ahogyan most van, az sokáig nem tűri a kényszerpihenőt. Nincs ugyanis megoldva, hogy mi lesz az új munkanélküliekkel, a csődközeli cégekkel, hogy honnan veszi az állam a pénzt a rendszer életben tartásához. (Vélhetőleg leginkább a nyomdából, de erről majd alább.) Az irány, amelyben a hosszabb távra való tekintettel is el lehetne kezdeni gondolkozni, az a rövidített munkaidő, ami lehetővé tenné, hogy alacsonyabb termelés mellett is mindenkinek legyen munkája. Az igaz, hogy így kevesebbet is keresnénk, de ha most sikerül megtapasztalni, hogy az anyagiakon kívül másban is meg lehet találni az örömöt, hogy a több szabadidő, a nyugodtabb élet is boldogít, (főleg, ha majd nem leszünk kényszerűen be- és összezárva) – akkor volna remény arra, hogy az emberek tartósan is hajlandóak legyenek elfogadni a szerényebb életet. (Miáltal, nem utolsósorban, túl is élnénk saját magunkat.)

Nyilván így sem egyszerű; azért is, mert közben még azt is jó volna elérni, hogy a tőke, a gazdagok is beérjék kevesebbel, illetve nagyobb mértékben járuljanak hozzá a közterhekhez, a közjóhoz. (Illetve nyilván azoknak kellene inkább szerényebbre venni, akik eddig nagy lábon éltek, nem azoknak, akik most is szűkölködnek.) Ráadásul a gazdaság javasolt átalakítása hatékonyságvesztéssel is járna, például mert egy darab nyolcórás munkás hatékonyabb megoldás, mint két 4 órás; a tőke pedig (nemzetközi koordináció hiányában) elmenekül onnan, ahol drágább a termelés, meg persze onnan is, ahol meg akarják adóztatni. Nyitott kérdés tehát van bőven. Én csak annyit mondok, hogy nagyon jó volna kihasználni ezt a mostani lehetőséget, és inkább ezekre a kérdésekre kellene elkezdeni megkeresni a választ, ahelyett, hogy kezünket-lábunkat törjük, hogy újra felpörgessük a régi, önpusztító motorokat. Mert ha onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, akkor egyszer csak elfogy az oxigén. (Bólogatás + onnan folytatás.)

Meg még néhány gondolat a globalizáció jövőjéről. Először is, jó esélyt látok arra, hogy a nemzetközi utazgatás érezhetően csökken majd, már csak azért is, mert lehet, hogy ezt a vírust, annak újabb variánsait, teljesen eltüntetni nem lehet majd, fel-felüti majd a fejét itt-ott a világban, mint az influenza. Közben talán a cégek is jobban meggondolják, hogy mennyire szórják szét a tevékenységüket a világba; nem utolsósorban pedig az országok számára is felértékelődik majd az önellátás képessége. Egy szó, mint száz, a globalizáció most némileg zárójelbe lesz rakva – persze nem teljesen. Lásd ehhez a Globalizáció témát, benne különösen annak kézben tartását.

VÍRUS, POLITIKA, GAZDASÁG

Pontosabban, ami a magyar politikában zajlik járványügyileg. Kezdjük azzal, hogy énszerintem, magának a járványnak a kezelését illetően, a lehetőségekhez képest, összességében és nagy vonalakban a kormány nem végez rossz munkát. De. Azért mondom ilyen körmönfontan, merthogy közben, szokás szerint, számos visszatetsző dolgot is művelnek. Nézzük pro és kontra.

Mit csinálnak jól?

(Avagy, elnézést ballerek.)

● A járványügyi intézkedések: a kijárási korlátozás, a boltok, stb… nyitva tartásának szabályozása, a határzár, stb…

Ezeket, nagy vonalakban, a probléma mértékével arányosnak érzem – és amennyire látom, működnek is.  Persze vitatható, hogy pontosan mekkora szigor kellene, meddig kell fenntartani a korlátozást, és a többi. Ez mind meglehetősen szubjektív: aki veszélyben érzi magát vagy a szeretteit, az nagyobb szigort szeretne, aki a pénzét félti, az kisebbet, aki az olaszokra meg a kínaiakra néz, az nagyobbat, aki a svédekre, az kisebbet, és így tovább.

● A gazdasági intézkedések

Erről kicsit bővebben.

Ami az MNB-t illeti, nos, az elég alaposan megnyitotta a pénzcsapokat – ami ilyen körülmények között érthető is. (Békeidőben kevésbé, lásd erről az előző levelemben.) Közben, a forint árfolyamára való tekintettel, némi kamatot is emelt, ami ebben a helyzetben különösen kényes kérdés, hiszen a vállalatoknak, a gazdaságnak az alacsony kamat kellene. Ami „szerencse”, hogy utazni egyébként sem nagyon tudunk mostanában, (importcikkeket) vásárolni is kevesebbet, de főleg az, hogy az olaj is bezuhant. Meg bízzunk benne, hogy az infláció továbbra sem hagyja őket hidegen…

Alapvetően azzal is egyetértek, amiket kormányoldalon léptek gazdasági terén. (A hiteltörlesztés felfüggesztése, adó és járulék elengedések, bértámogatás, stb…) És igen, azt is beleértve, hogy csak fél kézzel szórják a pénzt – merthogy sokan azt kifogásolják, hogy ez kevés. Ne feledjük azonban, hogy ingyen pénz nincs, amit most az állam elkölt, az valakinek a zsebére megy: vagy a jövő generációknak (államadósság), vagy a megtakarítással rendelkezőknek (ha pénzt nyomtatnak, és beüt az infláció). Mert valószínűleg annak sem örülnének a költekezést követelők, ha aztán elértéktelenednének a megtakarításaik. A pengő is régen volt már, ugyebár. (Meg azért sem árt az óvatosabb költekezés, mert, mint mindig, most is félő, hogy ezeknek a forintoknak is jelentős részét lenyúlnák; ahelyett, hogy a valóban segítségre szorulókhoz jutnának, valakik érdemtelenül gazdagodnának belőlük, a kormányoldali haverok, a spekulánsok, meg kb. mindenki, akinek lehetősége volna rá.)

Vagy, ha ne adj’ isten államcsőd lenne, az sem volna éppen kellemes – bár ezt nem nagyon tudom elképzelni, eléggé biztos vagyok benne, hogy szükség esetén a jegybank „kisegítené” az államot, bizonyos fokig már most is azt teszi. Más kérdés, ha erre kerül a sor, hogy az a forint, amit az állampapírjainkból majd visszakapunk, mennyit ér majd. A másik pedig, ami ahhoz kell, hogy megmaradjon a pénzünk vásárlóereje, az, hogy a termelés ne álljon meg, főképp azokban a szektorokban, amelyeken most is vásárolnak az emberek, különösen a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban. (Milyen szerencsés, hogy a mezőn kevésbé lehet elkapni…)

Korántsem szimpatikus viszont, hogy a kormányzati kleptokrácia, a NER nem annyira siet részt vállalni a terhekből, vagy hogy a képviselői fizetéseket még emelik is. (Távolabbról nézve viszont az iszonyatos pénzeken ücsörgő, az adóelkerülésben igencsak jártas multiknak és a szupergazdagoknak is jobban a zsebébe kellene nyúlni.)

Azt se feledjük továbbá, hogy nem lehet tudni, hogy meddig tart ez az egész, meddig kell támogatni a gazdaságot: akár évekig is. Ebben a helyzetben nem lehet az a cél, hogy fenntartsuk a békebeli teljesítményt – hanem hogy lélegeztetőgépre kössük a gazdaságot, addig, ameddig egyszer majd képes lesz újra a saját lábára állni. (Ennyi azonban valóban szükséges, ha azt szeretnénk, hogy ne épüljön le túl sok kapacitás.) Meg természetesen azt kell biztosítani, hogy ilyen vagy olyan módon mindenkinek meglegyen, ami feltétlenül szükséges.

Az ideális persze az volna, ha az államnak meg a magánembereknek is megvolna most a tartalékuk, és nem az unokák pénzét kellene költeni – ez azonban ábránd marad: egyfelől az ekkora vészhelyzetek ritkák, az emberek és a rendszer viszont rövidlátók, úgy a politika és a költekező politikusok, mint a piac, ahol ma kell sikeresnek lenned, eladnod, különben kiestél. Ráadásul ezek közben az embereket is folyamatosan költekezésre buzdítják, a reklámok, a hitellehetőségek által, illetve az államnak is az a jó, ha az emberek vásárolnak, pörög a gazdaság.

(Plusz némi önreflexió: a kifejtett véleményem vélhetőleg nem független a személyiségemtől: egyrészt, hogy alapból ódzkodom az eladósodástól; másrészt meg, hogy tekintettel a fentebb klímaügyben elmondottakra, részemről azt sem bánnám, ha tartósan belassulna a gazdaság. Továbbá, ha már az állami segítségnél tartunk, hadd nevezzem az EV-t is, amihez immár 10 éve egy kµrva kanyi vasat nem kapok se jobbról, se balról. Mondjuk, amiket itt leírok, félő, hogy nem is fogok…)

Tehát, visszatérve a kormányzati intézkedésekhez, vannak pozitívumok – ám, ahogyan azt Szalay első tétele kimondja, a kormány nem tud olyat csinálni, hogy az ellenzéknek tetsszen. (Biztos ismerjük a viccet a nyuszikáról sapkában és anélkül.) Ugyanakkor, való igaz, mindeközben a kormány számos olyan dolgot is művel, amitől a hideg futkározik a hátamon.

Mit csinál rosszul a kormány?

(Avagy, elnézést jobberek.)

● A felhatalmazási törvény

Mely már a legutóbbi levelem után született, ki is kellett egészítettem a honlapon az üzenetemet azzal, hogy ez bizony számításból született, azzal a céllal, hogy az ellenzék, egyébként teljes joggal, nemet mondjon rá, és erre fel majd lehessen őket hazaárulózni. (Amit, ahogy elnézem, a nép jó része be is kajált.) Mert, emberek: határozatlan időre pénz sem adunk kölcsön, nemhogy a főhatalmat. Közben meg ment az álszent papolás az „összefogásról”… Nahát ezzel azóta el is hallgattak. Láthatóan Orbán ilyen időkben sem képes elnyomni alapvető hataloméhségét. (Bár azt azért nem hiszem, hogy valódi diktatúrára törne.)

● Propaganda

Például, hogy hetekig nyomatják ugyanazt az esetet a fővárosi idősek otthonáról, ahol nincs orvos; vagy hogy már megint sikerült előhúzni a főgonosz Sorost a kalapból, ráfogni a forintgyengülést. (Ami persze biztos nem az MNB világviszonylatban is laza monetáris politikája és az általános gazdasági bizonytalanság miatt volt. Lásd még a cikk megfogalmazását: Soros György támadása „állhat” a háttérben, „a gyanú szerint”, na meg a „szakértők”… Közben azonban a másik oldal sem mentes a túlhajtott rugózástól, lásd Trump esetét a fertőtlenítővel.)

Az is felháborító, ahogyan az EU-nak, legközelebbi szövetségeseinknek, és rengeteg pénzünk forrásának szólogat be a kormány. (Hogy Türk Tanácstól több segítséget kaptunk, meg hogy legalább ne akadályozzanak, stb…) Akkor is, ha az EU érezhetően keresi, és nem nagyon találja a helyét a jelenlegi helyzetben – ami viszont szintén érthető, hiszen e válság kezelésének természetes eleme a kompartmentalizáció, azaz az országok, területek erősebb-gyengébb elszigetelése, ami helyi irányítást kíván. No meg a szokásos tesze-toszaság, ahogyan a felhatalmazási törvényre reagáltak, hogy majd, egyszer, talán, most már aztán tényleg kizárják a Fideszt, irgum-burgum…

Egyébiránt meg kissé késve, de a kormány végül csak ráérzett, hogy a vírus még jobb, mint a migráncs, egy újabb fenyegetés, amitől meg lehet védeni a népet. (Ráadásul még igazi is.) És sokan ennek árnyékában le is nyelnek mindent, főleg az eltúlzott felhatalmazást. Közben pedig megfigyelhetjük, hogy a vírus a memóriára is hatással van. Mert hol vannak már a migránsok? (Jó, mindjárt lesz egy kicsi, de megszokott szirénázásnak, hálistennek, vége…) Valamint, rémlik még egyáltalán a tervezett újabb nagyszerű nemzeti konzultáció a gyöngyöspatai romák és a börtönviseltek kártérítéseiről? No és, apropó, az álomgyilkosságos olimpiára emlékszik-e még valaki, amit milyen jó volna még mindezek tetejébe, ha szervezhetnénk? (Apropó, arra is kíváncsi leszek, ezek után jelentkezik-e még bárki szervezőnek. Hacsak a kínaiak meg nem mentik a világ becsületét, már megint.)

● Demagógia

Mint az 53. heti nyugdíj, amit szerintem még a kedvezményezettek sem nagyon értettek, hogy miért most kell előjönni vele. Na meg a másik, hogy nyelvvizsga nélkül is kiadják a diplomákat – amivel ismét nagyot léptünk előre azok elsajtpapírosodásának irányába. (Na persze, akik megkapták, meg az anyukájuk, nyilván nem fognak megsértődni.) Ezt megint csak nehéz másképp értelmezni, mint politikai tőkeszerzésnek, merthogy pont most lenne itt a kiváló alkalom, hogy tanulják a nyelvet, felkészüljenek a vizsgára, igen, akár digitálisan is. Ráadásul pont most enyhül a munkaerőhiány is – úgyhogy értjük.

● Egyebek

Mint a székesfehérvári kórházigazgató igencsak gyanús kirúgása. Ezek mögé én nem látok be, de nekem is az a benyomásom, hogy nem az a valódi ok, amit mondtak. Amiben szintén vannak kételyeim, az a kórházak erőltetett kiürítése – már csak abból a szempontból is, hogy ha ezek az erősen fertőző betegek bekerülnek a rendes kórházakba, nem fogják-e összefertőzni a többi beteget. No és persze, azok nehézségei, akiket hazaküldtek – akik viszont állítólag nem is voltak annyira sokan. (Vagy mégis. Na, a sajtóról majd mindjárt bővebben.)

* * *

Végigtekintve a pozitívumokon és negatívumokon: ugye milyen komplikált? Ugye mennyivel egyszerűbb, úgy ahogy van gyűlölni vagy imádni a kormányt vagy bárki mást? (Elnézést mindenki, aki szívesebben elvan a saját párhuzamos valóságában.) Ha mégis szeretnénk tisztábban látni, segíthet, ha a cselekedeteket megpróbáljuk elvonatkoztatni a cselekvőtől, hogy az, hogy utáljuk Orbánt, vagy épp rajongunk érte, ne befolyásoljon maguknak az intézkedéseknek a megítélésében, abban, hogy elégséges-e a gazdasági mentőcsomag, vagy hogy korai-e a korlátozások enyhítése: próbáljunk úgy nézni az utóbbiakra, hogy eltekintünk attól, hogy ki rendelte el őket. Illetve próbáljuk meg elképzelni, hogy ugyanezeket az intézkedéseket a saját oldalunk hozta, gondoljunk bele, ez vajon változtatna-e a véleményünkön. (Tudom, tudom, a saját oldalunk soha nem hozna ilyen intézkedéseket. Mégis, tegyük fel, hogy igen.)

Nem árt továbbá hozzátenni, hogy a körültekintő, pártatlan ítélkezés, az, hogy a dolgok nem fehérek és feketék nem jelenti azt, hogy pontosan közepesen szürkék. Ettől még lehetünk lesújtó véleménnyel Orbánról, Gyurcsányról, akárkiről: a kép lehet sötétszürke – csak annyi, hogy általában nem tök fekete, ha értitek, mire célzok.

Ezeken kívül lássuk még azt is, hogy ez a mostani egy sosemvolt helyzet, amelyben sem a betegség, sem a társadalmi összefüggések nem ismertek, túlságosan tehát nem lehet okosnak lenni. (Okoskodni viszont annál inkább, főleg felelősség nélkül és utólag.) Mindezzel együtt fontos hangsúlyozni, hogy amit jól csinálnak, az nem igazolja az elkövetett disznóságokat.

Végül még a tervezett újraindítás kapcsán néhány gondolat. Most már annyival jobb a helyzet, hogy kiépültek a kórházi kapacitások, az azonban igen valószínű, hogy a nyitással többen fognak megfertőződni, és meg is halni. Hogy mennyien, azt senki sem tudja – de még ha tökéletesen ismernénk is a következményeket, akkor is kemény kérdésekkel kellene szembesülnünk: hány emberéletet ér meg az, hogy ne álljon a gazdaság? Ezret? Százat? Egyet se? És az efféle kérdésekre, tetszik – nem tetszik, valakinek meg kell adnia a feleletet, fel kell vállalnia ennek az ódiumát. Pontosan ez a vezetők egyik fő feladata. Azon meg ne lepődjünk meg, ha mismásolnak, ember nincs, aki ilyeneket a nép szemébe mondana. (Hát még, ha politikus.) A magam részéről mindenesetre még várnék, és megfigyelném, mi történik más országokban, ahol lazítanak, és csak igen fokozatosan enyhítenék.

És most: a harmadik felvonás.

PÁRTOSSÁG – PÁRTATLANSÁG

(Avagy, ami miatt ez sem lesz címlapon.)

A népszerűtlenség titka ugyanis: mondd az igazat. Mutasd be a világot olyan csúnyának, bonyolultnak és árnyaltnak, amilyen az valójában, és senkinek sem fogsz kelleni. Miért? Azért, mert az emberek olyannak akarják látni a dolgokat, ahogyan nekik tetszene, azt szeretik, ha megerősítik őket a meglevő nézeteikben. (Lásd a megismerés konzervativizmusát, 6. pont.) Ezen kívül pedig egyszerű magyarázatokra vágynak, nem szeretik fárasztani magukat a részletekkel. (Ami az objektivitásra és pártatlanságra törekvő EV szerencsétlensége is – egyúttal azonban éppen ez a kihívás, ami miatt érdemes csinálni.)

Továbbá, manapság rendkívül jellemző tendencia a pártoskodás. Eleve így van ez: az emberek eltérő elveket vallanak, egyesek a hagyományokhoz ragaszkodnak, mások a fejlődést pártolják. Eltérnek az érdekeik is, mint a kisembernek, aki szeretné, ha az állam gondoskodna róla – és a tőkésnek, a vállalkozónak, aki attól boldog, ha minél kevesebbet hall az államról. Az utóbbi tíz évben pedig különösen megszaladt a politikai polarizáció, külföldön is, de Magyarországon még inkább, ahol Orbán Viktor alaposan feltüzelte a széthúzás lángjait, a saját hatalmi céljai érdekében. Ennek eredményeként az emberek mindinkább az ellenséget kezdték el látni egymásban, és ilyenkor jön csak el igazán az egyoldalú, a saját politika nézeteinket alátámasztó, súlyosan leegyszerűsített magyarázatok ideje. (Amin, a jelek szerint, közös problémánk, a vírus, sem enyhített.)

Hogy a pártoskodás ma mindent áthat, az embereket, a közösségi médiát, a sajtót, az nehéz nem érzékelni. Ennek ellenére az emberek nagy része tudatosan nem gondol bele ebbe, csak fújja a párvonalat, és fúj a másik oldalra, annak rendje és módja szerint. Ráadásul, még aki körül is néz, hajlandó is elbeszélgetni a közállapotokról, azok nagy része is bólint egyet, hogy hát igen, milyen szörnyű – a következő kanyarban viszont már ugyanúgy utálkozik és rajong, mintha mi se történt volna. És okos, értelmes emberek is…

Meg ahogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”… Magyarán, amikor valaki, mint én is itt fentebb, a sok fekete mellé egy-két piros pontot is be mer írni a kormánynak, akkor rögtön el van könyvelve egy vérnarancsnak, narancskullancsnak – vagy pont fordítva, attól függően, milyen pártállású a vitapartner. Pedig mára, elvileg, közmondásos, hogy aki nincs velünk, az nem feltétlen van ellenünk, hogy ha az egyik táborral nem teljesen ért egyet valaki, az nem jelenti automatikusan azt, hogy az ellentáborral meg igen. Mert az igazság rendszerint középen van. Ugye?

Néhány idevágó példa, amit érdemes szemügyre venni:

Gyurcsány Ferenc Facebookja Vs Orbán Viktor Facebookja

Nyissatok meg egy-két tetszőleges posztot, és nézzétek meg a kommenteket alattuk, amilyen élesen elválik és összecsap a két tábor; ahogy sokan nem veszik észre, hogy elvakultan rajongani valakiért, körülbelül ugyanaz, mint gyomorból utálni – csak pepitában.

Érdekes aztán belegondolni, amikor valaki egy konkrét ügyről nyilatkozik, hogy hogyan vág az egybe a politikai beállítottságával. Például a minap valaki, akiről úgy tudom, hogy balos, helyeslően beszélt a svéd „emberkísérletről”, hogy ott nem vezettek be olyan szigorú korlátozásokat, mint a többi ország. Ez hirtelen szöget ütött a fejembe, merthogy alapból a ballerek voltak azok, akik komolyabban vették a vírust, a jobberek hajlottak a bagatellizálásra. Akkor most mi van? Aztán kapcsoltam, hogy balról nézve a központi szigorkodás (beleértve a hazait is) szintén rosszul veszi ki magát. A legtöbb ember megnyilvánulásait vissza lehet vezetni az alapvető szemléletmódjára – ha néha kicsit kacifántosabb úton is.

Illetve, mint utaltam rá, nem az elvek az egyetlen, ami az embereket kormányozza, hasonlóan fontosak az érdekek is: például, amikor hallom, hogy valaki az EU mellett beszél – és hát persze, annak dolgozik. Vagy amikor valaki a kormányt védi, dicséri – és nyilván, hisz megtolták pár millióval. Hasonlóan tanácsos figyelembe venni a különféle sajtótermékek mögöttes irányultságát, hátszelét is, amikor próbáljuk eltalálni, hogy az általuk leírtakhoz képest mégis merre lehet az objektív valóság.

Itt is egy újabb példa, ugyanannak az eseménynek a címlapi elővezetése a sajtó két ellentétes deklinációjában:

Az Origón:

Nigériai férfi erőszakolt meg egy nőt Budapesten: elfogták - videó

A nőt fojtogatta is az erőszak közben.

És az Indexen:

Fizetés helyett megerőszakolta a prostituáltat az egyetemista

A 22 éves nigériai férfi egy internetes oldalon került kapcsolatba a nővel Budapesten.

Nézzük meg ezeket kicsit közelebbről, mert már a puszta szalagcímek is egy művészet, ahogy össze vannak rakva. Origó: rögtön az elején kétséget sem hagynak bennünk, hogy ez bizony egy NIGÉRIAI! Értitek. MIGRÁNS! Férfi! És nemcsak megerőszakolta, hanem még fojtogatta is! Azt viszont nem tudjuk meg, hogy a nő prostituált volt. Plusz el is kapták a tettest, úgyhogy ismét meg lettünk védve. És az Index? Az is teljesen jellemző: prostituált volt a nő, az elkövető pedig egyetemista és csak másodsorban nigériai. Azon kívül pedig az interneten kerültek kapcsolatba – hiszen az Indexnél minden hír, ami szájber. (Ami ízlés dolga, nekem kicsit sok, szoktam is gondolni, hogy még egy szó a világot megváltó mesterséges intelligenciáról vagy a legeslegújabb okostelóról meg az appokról, és menten elolvasom a soros cikket a migráncsokról az Origón.) Persze egyenlőségjelet tenni azért távolról sem lehet a két orgánum közé: mert igaz ugyan, hogy az Index szeme előtt is lengedezik egy féligáteresztő baller fátyol – közben azonban az Origó egy narancssárga tengeralattjáróba van hetedíziglen belakatolva.

Szóval, hogy a sajtó ugyanolyan pártos, mint a nép. Ugye ezzel sem mondok újat? Ugye első blikkre el tudjuk helyezni a következőket jobbra vagy balra? Index, Origó, M1, Kossuth, RTL, TV2, Hír TV, ATV. Meg ugye, második blikkre, ezek is mennek? Blikk, Bors, 444, 888, Magyar Narancs, HVG, Pesti Srácok, 168 óra, Rádió 1, Klub Rádió, stb, stb…

(Apropó, itt van egy nehezebb: National Geographic. Erre azért harmadik pillantásra se mindenki mondaná, hogy politikailag nem teljesen offé. Pedig, ugyan messze nem annyira, mint az imént felsoroltak, de ha megnézzük a műsorait, ebben is érezhető a balos irányultság. Ami tudományos tematikáját tekintve annyira azért nem meglepő – de nem is törvényszerű, mert a Spektrumnál viszont soha nem éreztem, hogy húzna valamerre. Ráadásul, számomra, a műsorai is érdekesebbek, kevésbé mentek el a szórakoztató – doku-reality irányba. És ha már az elvileg pártatlan médiumok pártosságánál tartunk, a közvélemény-kutatók mellett se menjünk el, érdemes ránézni például erre.)

Honnan a sajtónak ez a pártossága? Egyrészt onnan, hogy hasonló világnézetű emberek dolgoznak bennük, ami a termékükre is átragad. Másrészt viszont, akiket kiszolgálnak, azok is pártosak: egyfelől az olvasók, nézők, akik a saját gondolkozásmódjukkal összhangban álló cikkekre, műsorokra vágynak. De nem az olvasók az egyetlenek, akiket a médiatermékek kiszolgálnak: az újságok, tévék gyakran a tulajdonosaik, megrendelőik, a kormány, a pártok, a médiamágnások nézeteit terjesztik, az ő érdekeiket mozdítják elő.

Hogy az egyik ember így látja a világot, a másik meg úgy, a sajtó meg kielégíti az ebből fakadó féloldalas igényeket, az mondhatni természetes, önmagában nem baj. A gond ott kezdődik, ha szélsőségesen torzítják a valóságot, durva manipulációra használják a sajtót – ami manapság sajnos nem ritka. No meg az is problémás, hogy sokaknak, újságíróknak és olvasóknak egyaránt, nem tűnik fel, hogy színes a szemüvegük, azt hiszik, hogy ők bizony objektívan látják a dolgokat – pedig nem. (Ami nem mond ellent annak, hogy szét tudják válogatni a médiumokat jobbra és balra, mégpedig azért, mert a saját oldala mindenki szerint igazat ír, a másik viszont hazudik, reggel, délben és este.)

Persze aki pénzért ír, az többnyire tisztában van vele, hogy hány forint egy nigériai migráns. Ebből a szempontból tehát, szerintem, éppen hogy az elv-emberek a rövidlátóbbak: például el tudom képzelni, hogy az Index-nél is úgy vélik, hogy ők aztán a felvilágosult, objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás netovábbja. És megint csak: az érdemeiket nem akarom elvenni, mert tudnak minőségi, jó cikkeket írni, és az igazmondás is elvi kérdés náluk – csak épp az ő orrukon is torzít némileg a Google Glass. (Meg még ha kicsit szűkebb ívben is sz@rnának a fejemre…)

Apropó, akartok egy gyors tippet, hogy honnan lehet tudni, hogy egy cikk torzít? Onnan, hogy ha csak jót vagy csak rosszat mond valamiről. Nézzétek meg, hogy a sok negatívum mellett mond-e bármi pozitívot is (vagy fordítva) – és ha nem, akkor majdnem biztos, hogy elfogult, egyoldalú.

Meg még egy megfigyelés, ami megérdemel egy bekezdést, mégpedig az, hogy, benyomásom szerint, érdekes módon, épp a szólásszabadság letéteményesei, a liberális oldal tűri kevésbé a közönség megnyilvánulásait, ha azok nem is mindig a legkulturáltabbak. Ezzel azért vagyok képben, mert kénytelen vagyok számon tartani egyetlen markinglehetőségem, az internetes kommentelhetőség állapotát; és úgy találom, hogy kivételekkel ugyan, de inkább a baloldali újságok, blogok azok, amelyek vagy nem is engednek egyáltalán kommentelni (Index, és a rajta megjelenő politika blogok), vagy ellenőrzik a közönséget, szigorúan moderálnak (444) – miközben a jobber médiában, nagy átlagban, szabadabban lehet szájalni: a 888, Pesti Srácok, Mandiner mind szabadon kommentelhetők, de még a Bors-ról se peckáztak ki úgy, mint a Blikk-ről. (Bár inkább a reklámozás miatt.) És nem nagyon értem, hogy miért izgatják ennyire magukat: nem elfér a közönség is, ott az alján? Ha nem tetszik, amiket mondanak, nem kell rájuk nézni. (Vagy a közönség tagjai rányomhatnak, hogy melyik kommentelőt nem akarják látni, ahogy a Mandínernél van újabban.) Ráadásul, szerintem, a kommentelhetőség még a forgalomnak is jót tesz.

De mondom, ez csak tendencia, mert pl. az Origo sem kommentelhető (az volt, ameddig egy baloldali hekkertámadás miatt kikapcsolták), valamint a HVG-n vagy a Magyar Narancson is odaírhatja az ember a véleményét. A tendencia viszont, számomra legalábbis, érzékelhető. És az okok? Két tippem van: az egyik, hogy az utóbbi években a jobber trollok lehet, hogy jobban rászálltak a baloldali médiára, mint fordítva. A másik meg a baloldaliak általában vett nagyobb lelki érzékenysége. Talán.

Jó, jó – mondhatjátok nekem – de mivel vagy különb te magad? Te is itt osztod, mint a világ esze, nem ugyanúgy azt képzeled, hogy te tudod a tutit?

Jogos. De igen, valóban úgy vélem, hogy objektívabban látom a dolgokat az átlagnál, és hogy jó volna ebbe az irányba kimozdítani az embereket. Megmondom, hol van szerintem a különbség. Először is ott, hogy pártállástól függetlenül igyekszem meglátni a jót és a rosszat is a dolgokban, úgy Orbánban, mint az ellenzékben, stb… Valamint, amikor mondom a magamét, hasonló mértékben szoktam kapni az ívet jobbról és balról is, egyik felől azért, mert túl kormánypárti vagyok, a másik irányból meg mert nem eléggé. Ez nekem azt mutatja, hogy közelebb lehetek a többnyire középen lévő igazsághoz. Közben pedig, több-kevesebb sikerrel, igyekszem meghallgatni a kritikát, nyitott lenni mindkét oldal felé, tisztában lenni azzal, hogy attól még, hogy valaki tartózkodik a szélsőségektől, sok mindenben tévedhet, mert középen is nagy a mozgástér.

De nem is kell eltalálni a kristálytiszta igazságot. Mert nem az a fontos, hogy akkor most konkrétan elég nagy-e a gazdasági mentőcsomag, megtartsák-e az érettségit, szükség volt-e a korházak kiürítésére stb… A részletekben nem kell, hogy egyetértsünk, és persze, hogy eltér a véleményünk: ki így látja, ki úgy – kinek itt fáj, kinek ott – kinek ez az érdeke, kinek az: ezzel nincs gond. A gond az, ha vakok vagyunk az ellenoldal erényeire és a saját hibáinkra, nem halljuk meg az észérveket, mert már megsüketített a saját táborunk megafonja. Legyünk hajlandóak kinyitni a szemünket, a fülünket és az elménket, próbáljunk meg önállóan gondolkodni: mindössze ennyi kell – mert ez az út előre.

És hát… emberek: az ilyen egyszerű, alapvető igazságokon fordul meg a világ sorsa. Hallgassuk meg a másikat. Lássuk meg a jót benne. Lássuk meg a saját hibáinkat is. A világ nem fekete és fehér. Ezek annyira magától értetődőek, hogy az ember szinte szégyelli leírni őket, és döbbenetes, hogy a XXI. században még ilyesmiket kell az emberek szájába rágni – de ahogy a dolgok állnak, sajnos kell. Nem azért, mintha nem értenék ezeket: az alkalmazással, azzal vannak súlyos gondok. Meg hogy az álnok politikusok meglovagolják ezt, és ahelyett, hogy megpróbálnák összebékíteni a népet, még inkább felkorbácsolják az indulatokat – ti meg hagyjátok magatokat az orrotoknál fogva vezetni. Meg hogy a pártos narratívák sűrűjében fokozatok vannak ugyan, de olyan fórum szinte nincs is, ahol valóban pártatlanul állnának a világhoz, megmutatnák a népnek, hogy így is lehet. (Ami nem ugyanaz, mint ahol csak gondolják, hogy pártatlanok.) Bár, ugye, nézzük a dolgok jó oldalát, így legalább kisebb a konkurencia. Mert miről szól az Egyvilág? Pont erről: az alapvető fontosságú dolgok érthető és objektív elmagyarázásáról. Kézmosás.

Persze tudom, ki ez az alak, nem hallgattok rám. A többség legalábbis nem. De nem is kell, többet ér, ha saját magatok elgondolkodtok, hogyan mennek a dolgok a világban és a saját fejetekben. Abban mindenesetre bízom, hogy van legalább egy kisebbség, amely kellően unja már ezt az örökös agyatlan acsarkodást, manipulációt, hazudozást, szeretne tisztábban látni, és nem rest e célból nekiállni önállóan gondolkozni. Hajrá!

(A többiek meg most visszamehetnek a 444-hez vagy a 888-hoz. Apropó, ugye, hogy a kettő átlaga épp 666?) ;)

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.    A művészet funkciói és befogadása

1.1. A művészet funkciói

1)    A művet körülvevő emberek

Alapvetően háromféle érdekelt van:

●   Az alkotó

●   A befogadók

●   A közvetítők, az ipar

Az első kettő rögtön adja magát: az alkotó, aki elkészíti a művet és a befogadók, akik „fogyasztják”, befogadják azt. A harmadik csoport közvetít e kettő között: ők az ügynökök, a könyvkiadók, a zeneipar, a filmforgalmazók, a TV csatornák, és így tovább, egy egész hatalmas iparág – mely terjeszti műveket, egyúttal kiveszi a maga hasznát belőlük, illetve a saját érdekeinek megfelelően befolyásolja a piacot.

2)    A mű funkciói

Mi mindenre lehet jó egy alkotás? Különösen a következőkre:

●   Gyönyörködtetés

●   Elgondolkoztatás, üzenetek, tanulságok (illetve ismeretek) átadása

●   Nevelés

Lásd például a Szomszédok sorozat népnevelő célzatú kiszólásait. Továbbá az sem ritka, hogy a közönség önös célú befolyásolására használják a műveket, gondoljunk csak a kommunisták vagy a nácik propagandafilmjeire.

●   Szórakoztatás

Mint az egyszerű akciófilmeknél.

* * *

Lásd ehhez ‘A minőség felismerése a művészetben’ témában, hogy a jó művek gyakran egyszerre több funkciót is be tudnak tölteni, egyszerre lehetnek szépek és okosak, stb… Lásd továbbá az ‘Alkotás’ témában a többcélúságot.

3)    Motivációk

* * *

A művészet funkcióit illetően lásd még ‘A kultúra és az ember’ témában a kultúra társadalmi, politikai szerepét, hogy az kohéziót biztosít.

1.2. Műértés és műérzés $

A műalkotásokat egyfelől lehet érteni, lehet elemezni a szerkezetüket, a tartalmukat, meg lehet érteni a bennük található utalásokat, az eredetüket és a hatásaikat, stb… Ez a műértés.

Másfelől a műveket lehet érezni: ez az, amikor egy zene vagy egy kép szépsége megérint, vagy meghatódunk egy történeten. Ezt nevezem „műérzés”-nek.

Ez tehát két külön dolog; és attól még hogy valaki ért egy művet, nem feltétlen érzi is – és fordítva. Milyen jellemzői vannak a műértésnek és a műérzésnek?

Hogy így elválasztom egymástól a két fogalmat, természetesen azért nem arról van szó, hogy valaki vagy teljesen műértő vagy teljesen műérző: ezek különböző fokig jellemzik az embert, és keverednek benne. Mindenesetre vannak befogadók, akik inkább értik, és akik inkább érzik a műveket.

Ha teljesen magunkévá akarunk tenni egy művet, akkor mindkét fajta megközelítésre szükségünk van.

2.    Ízlés

2.1. Jelentése és jelentősége

1)    Mi az ízlés?

Az embert különféle motivációk mozgatják, adnak neki kellemes és kellemetlen érzéseket; ilyenek többek között a táplálkozás, a szerelem az esztétika vagy a humor is. Egyfelől a különböző motivációk emberről-emberre különböző erővel vannak jelen: van, akit az evés izgat jobban, mások inkább a szépségre fogékonyak. Másfelől viszont motiváción belül is változó, hogy mit mennyire kedvelünk: valaki a sósat szereti, valaki az édeset; van, akinek a komolyzene a kedvence, másnak meg a heavy metal, stb… Ezt az utóbbit nevezzük ízlésnek.

2)    Ízlés és evolúció

2.2. Az ízlés formálódása

1)    Beépített és szabad ízléselemek

Bizonyos dolgokat az emberek viszonylag egyformán kedvelnek. Ilyenek például az alapvető ízek: bár itt is vannak különbségek, (az egyik ember édesszájúbb, a másik inkább a sósat szereti,) alapvetően azonban ezek az érzületek úgy vannak megtervezve, hogy egyeseket kedveljünk, másokat utasítsunk el: nagy általánosságban az édeset kellemesnek, a keserűt kellemetlennek találjuk. Nyilván, ez nem véletlen: a cukor hasznos az emberi test számára, a só is kell, a keserű dolgok viszony gyakran ß károsak – érthető tehát, hogy az evolúció miért építette belénk ezeket az ízléselemeket.

A szabad ízléselemek pedig azok, ahol a természet nem szól bele, hogy mit szeressünk: az abszurd humort vagy a szóvicceket; a komolyzenét vagy a heavy metalt; vagy hogy konkrétan melyik ételt, a marha- vagy a birkapörköltet; és így tovább.

2)    Az ízlés nagyrészt tanult dolog

Az ember ízlése viszonylag hosszabb ideig változik, tovább annál a kb. 6 évnél, amikorra a személyiség alapvonásai már kialakulnak – felnőtt korban azonban már meglehetősen ß stabil.

Az ízlés kétféleképpen tud alakulni:

○    Felfedezés

Ez alatt azt értem, amikor valaki először találkozik valamivel, amit egyébként, látens módon már kedvel; gondoljunk például a tömegek azonnali fogékonyságára a Rock and Roll-ra, amikor az először megjelent. Ilyenkor nem mondható, hogy az ízlés megváltozna – amíg azonban az ember nem találkozik egy dologgal, nem is tudja, hogy létezik, addig, aktívan legalábbis, nem is kedvelheti, másban keresi az örömet. Ennyiben tanul az új értesüléssel, megtudja, felfedezi, hogy mi a jó neki.

○    Formálódás

Vagyis amikor ténylegesen meg is változik az ízlés. Ez történik gyerekkorban a család hatására, és folytatódik nagyjából ameddig az ember fel nem nő, idővel egyre inkább a családon kívüli hatások révén.

Fontos hatást gyakorolnak ez ügyben a barátok, a társaság is: a kialakulatlan ízlésvilágú fiatalok ugyanis igénylik a követhető mintát, a megerősítést, könnyen konformálódnak, hasonulnak az őket körülvevőkhöz, átveszik a csoport ízlését. ß

2.3. Az ízlések változatossága

Az ízlések több tekintetben: emberről-emberre, csoportról-csoportra (illetve népről-népre), korról-korra, kultúráról-kultúrára is igen változatosak.

Jellemző továbbá, hogy az ember úgy véli, hogy az a jó, ami neki tetszik, az ő ízlése a jó ízlés.

Helyes ízlés valószínűleg nincs.

Mik mutathatnak erre azoknak is, akinek egyébként ingere van másképp gondolni? Vegyük például azt, hogy az egyik ember sült krumplin nő fel, a másik meg rizsen – persze, hogy mást szeretnek, és miért volna az egyik jobb a másiknál: a táplálkozás terén talán egyszerűbb elvonatkoztatni a helyes ízlés elképzelésétől. Vagy, vannak félénkebb, érzékenyebb emberek, és vannak rámenősök, nyomulósak, és ha megpróbáljuk beleélni magunkat a helyükbe, beleérezhetünk, hogy személyiségük révén egyik a komolyzenét, a másik meg a rockot szereti – anélkül, hogy bármelyikük előbbre való volna.

2.4. Ízléscsoportok

Többféle olyan csoport van, melyben hasonló az tagok ízlése:

●   Hasonló ízlésű, de máskülönben különösebb kapcsolatban nem álló emberek

Mondjuk, akiknek a kék a színük, vagy akik kedvelik a tudományos-fantasztikus irodalmat.

●   Rétegízlés

Vagyis, hogy a különböző társadalmi rétegeknek (munkásosztály, középosztály, felsőbb körök) rétegen belül meglehetősen hasonló, közöttük pedig eltérő az ízlésük; például a munkások között népszerűbb lehet Lagzi Lajcsi, a középosztálynál pedig a filmdrámák. (@@ A felsőbb körökre valami jó példa?)

●   Szubkultúrák

Egy egész kultúra tagjai között azért meglehetős különbségek vannak ízlés tekintetében; például magyar ember is van, aki a komolyzenét kedveli, és van, aki a rockot – a rockerek viszont már mind a rockért rajonganak…

Végül lásd ‘A csoportok alapvető jellemzői’ témában, hogy mitől lehetnek hasonlóak egy csoport tagjai: egyfelől attól, hogy a hasonlók keresik egymás társaságát, másfelől pedig már a csoport tagjaiként hasonlóvá válnak egymáshoz.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.    Az alkotás, alkotások jellemzői

Ebben a témában elméleti oldalról foglalkozunk az alkotással. A gyakorlati oldalról lásd ‘Az alkotás gyakorlata’ témát, mely számos praktikus tanáccsal szolgál az alkotáshoz.

1)    Az alkotás mibenléte, minősége

Alkotás alatt itt elsősorban a művészetet és a tudományt értem – bár tágabb értelemben minden alkotásnak nevezhető, amikor valaki létrehoz valamit.

2)    Az alkotások tartalma és formája

Mint sok minden másnak, a különböző alkotásoknak is van tartalma, (vagyis a mondanivaló, a téma) – és formája, (vagyis a mód, ahogyan a tartalom megjelenik).

Az igazán jó alkotásokban mind a tartalom, mind a forma magas fokon áll.

A művészi tartalom minőségéhez leginkább szívre és beleérző képességre van szükség – a forma minőségéhez technikai tudás kell.

3)    A művészeti alkotások fajtái

○    Művészeti ágak, műfajok – és stílusirányzatok

Művészeti ágak például a zene, az irodalom, a festészet: ez a művészet legfelsőbb szintű felosztása. Ezeken belül vannak a műfajok, például a zenénél a rock, a pop, a jazz, és így tovább… Ezeket aztán gyakran még tovább lehet bontani: hard rock, punk rock, progresszív rock, stb… (Utóbbiakat nevezhetjük alműfajnak.)

A stílusirányzatok, többek között a barokk, a romantika vagy a szürrealizmus, nem az előbbi hierarchiába tartoznak, hanem átívelik a különböző művészeti ágakat, műfajokat: Ekképp van barokk zene és építészet is, szürrealista festmények és irodalom is, romantikus regények és költemények is – ily módon az egy adott stílusirányzatra jellemző stílusjegyek különböző területeken is megjelenhetnek, mondjuk a barokk monumentalitása, hatásvadászata, cizelláltsága úgy a barokk zeneművekben, mint az épületekben.

○    Az egyedi, eredeti alkotások – és a tucatművek, iparosmunkák

○    A hangulatfestő – és a markáns témával, mondanivalóval rendelkező művek

○    Az egyszerű mintákat ismételgető, variáló – és a „történetmesélős” művek

4)    Többcélúság

Egy mű több célt is szolgálhat. Miképpen lehet egy mű többcélú?

○    Többféle téma

○    Többféle hatás

○    Többszintűség

5)    Homályosság

Bizonyos műveket szándékosan nem egyértelműsítenek, nyitva hagyják őket. Ezt sokan nem díjazzák túlságosan, azok, akik az érthetőséget, a világos, direkt üzeneteket kedvelik – azonban a homályos a műveknek is megvan a létjogosultságuk. Lássuk, miket lehet elmondani róluk:

●   Mindenki mást olvashat ki belőlük.

●   Szimbolikus művek, mögöttes mondanivaló

●   A homályos, nyitott művek létjogosultsága

6)    Rombolás

Néhány megjegyzés az alkotás ellentétével kapcsolatban:

○    Rombolni könnyebb, mint alkotni.

Ennek ellenére esetenként még nagyobb visszhangot lehet kelteni vele.

○    Alkotó rombolás

Mely alatt érthetjük pusztán valami régi rossznak az eltakarítását, amitől önmagában jobb lesz a világ. (Lásd pl. ‘A kultúra és az ember’ témában, hogy a valóban ártalmas kulturális elemek nem baj, ha eltűnnek.) Illetve van, hogy az újnak kell helyet csinálni, ami, ha fájdalmas is, nem megy másképp, csak a régi lebontásával. (Persze előbb jó volna mindig józanul mérlegelni, hogy melyik képvisel nagyobb értéket.)

○    A rombolást is lehet élvezni.

Nemcsak az alkotást. Gondoljunk a moziban látható robbanásokra, tűzoszlopokra.

2.    Az alkotó

2.1. Az alkotók fajtái

Térjünk át most az alkotások mögött álló emberre. Lássuk először, milyen jellemző típusokba sorolhatjuk be őket:

1)    Profi és amatőr szinten alkotók

Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy vannak, akik professzionális minőségben, magas szintű technikai tudás birtokában alkotnak – és vannak az amatőrök, műkedvelők, akik lelkesek, de kevésbé ügyesek.

2)    Egyműves alkotók

Akiknek egy darab igazán jót sikerült összehozniuk; mint mondjuk Black (Wonderful Life); Tanita Tikaram (Twist in my Sobriety) vagy épp Madách Imre (Az Ember Tragédiája). Velük szemben állnak a többműves alkotók, akiknek több nagy dobásuk is volt; mint például Michael Jackson, Vangelis vagy Petőfi. Mindazonáltal ki kell hangsúlyozni, hogy egy nagy alkotást létrehozni sem kis dolog.

3)    Egyfunkciós és többfunkciós művészek

Különösen a színészeknél szembeötlő, hogy vannak, akik mindig többé-kevésbé ugyanazt a figurát játsszák (leginkább saját magukat, pl. Woody Allen), mások viszont többféle karaktert is hitelesen tudnak alakítani. (Pl. Rowan Atkinson, aki egyformán jól hozta Mr. Bean-t és a tőle meglehetősen elütő, cinikus Fekete Viperát.)

(@@Más művészeti ágakban mennyire jellemző az egyfunkciós-többfunkciós felosztás? Példák ezekre?)

4)    Szív, beleérző képesség – vagy technikai tudás

Mint fentebb említettem, bizonyos művészeknek a tartalomhoz, másoknak a formához van inkább képességük, ennek megfelelően előbbieknek inkább a szívük, beleérző képességük a nagy, utóbbiaknak pedig a technikai tudásuk. (Illetve akad, akik mindkét oldalról erősek.) Példaként gondoljunk Mozartra (mindkettő megvan benne) és Salierire (inkább csak a technika), a híres filmben (Amadeus).

Lásd még az ‘Érdekes kulturális jelenségek’ témában, hogy milyen sajátosságaik vannak a különböző tehetségeknek, mi jellemző az írókra, mi a zenészekre, tudósokra, stb…

(@@Mit szóltok ezekhez a példákhoz, végig az alkotók fajtái címtől kezdve? Ha tudtok jobbakat, mondjátok.)

2.2. Alkotói esendőség

Avagy, az alkotó is ember:

1)    Hiúság

Az ember egyebek mellett a szellemi, tudományos, művészi képességeire is hiú lehet; lásd a ‘Hiúság’ témát. Nyilván korántsem minden alkotó hiú, de azért nem kevesen azok.

2)    Amikor az alkotó önmagával versenyez

Amikor valaki már létrehozott egy-két jó dolgot, felmerülhet benne a kérdés, hogy vajon tud-e még olyat, mint régen, képes lesz-e még utolérni saját magát. Láttuk az egyműves alkotókat, hogy bizony vannak, akiknek ez nem sikerül.

3)    Ködösítés, miszticizálás

Mit értek ezek alatt? Azt, amikor a művelői nagy dolognak tűntetnek fel valamit – pedig (annyira) nem is az. Történhet ez a tudományban, például amikor egy munka a tudományoskodó nyelvezete, módszerei, a formális kinézete miatt értelmesebbnek, igazabbnak, jelentékenyebbnek tűnik, mint valójában; és a művészetben is, amikor miszticizálják az alkotást, már-már éteri hősöknek láttatva az alkotókat, ß valami földöntúlinak állítva be az alkotásra való képességet.

(Amiről itt beszélek tehát nem ugyanaz, mint a fentebb tárgyalt homályosság.)

* * *

Miért ködösítenek, miszticizálnak egyesek?

●   Mert az emeli a tekintélyüket, a szolgálataik iránti igényt.

●   Elleplezendő, hogy maguk sem értik igazán, amit csinálnak.

●   Vagy mert maguk is elhiszik a dolog misztikusságát.

* * *

A ködösítés egyik jellemző eszköze a tudományoskodó nyelvezet. Például, amikor azt mondják, hogy „érthető, hogy az emberek vágynak a szexre, hiszen az az agyban fokozott endorfin felszabadulással jár” – ami nem mond többet annál, hogy azért vágynak rá, mert az jó érzés. Hasonlóan egy közgazdász is elsütheti, hogy „a forgalmazott mennyiség ár szerinti deriváltja negatív”, amit szintén el lehetett volna intézni annyival, hogy minél drágább valami, annál kevesebb fogy belőle. Lásd még az ‘Érdekes gazdasági jelenségek’ témában a reklámokban alkalmazott tudományoskodást.

Itt említhető továbbá a különböző divatos, felkapott kifejezések (buzzwords) puffogtatása is, melyekre az emberek felkapják a fejüket, a mondanivalónk kurrensebbnek, magunk pedig intellektuálisabbnak, kifinomultabbnak tűnünk. Példák: kézműves (élelmiszerek), holisztikus, szinergia, felhőszolgáltatás, big data.

* * *

Valamint ne feledkezzünk meg arról sem, amikor „feltalálják a spanyolviaszt”, vagyis amikor valamilyen közismert jelenséget, közkeletű igazságot öltöztetnek tudományos köntösbe. Példa erre az úgynevezett „flow” jelenség, ami gyakorlatilag nem más, mint az önfeledség állapota. (@@Ugye?) Tegyük hozzá, hogy valóban nem árt tudományosan vizsgálni az ilyesmit is – csak túl nagy újdonságnak nem kell beállítani.

Lásd végül ‘Az alkotás gyakorlata’ témában, hogy kerüljük a ködösítést.

2.3. Az alkotók változása

1)    Az alkotással az alkotó maga is fejlődik.

Tanul az adott témáról, illetve általában az alkotásról, gyakorlatot, rutint szerez.

2)    Alkotói korszakok

Az alkotók életműve gyakran nem egységes, elkülönülő szakaszokra osztható, az azokra jellemző témák, stílus alapján. Jó példa erre Picasso vagy David Bowie.

3)    Jellemző tendenciák az alkotók művészetében $ß

Ahogy múlik az idő, gyakorta megfigyelhetők a következők:

○    A kamaszos, szerelmes témáktól az elvontabb, társadalmi kérdések felé fordulás

○    Kevesebb ötlet és játékosság

○    Komolyodás-komorodás

○    A technika kifinomulása

Illetve lásd itt a rutinról és a kifulladásról írtakat.

(@@Mit szóltok a tendenciákhoz?)

2.4. Egyebek

1)    Lemondás

Hogy valaki alkothasson, különösen ha valami nagyot, forradalmit akar létrehozni, az jelentős lemondást, önfeladást követelhet tőle.

3.    Az alkotási folyamat jellemzői

1)    A művészeti alkotás jellemzően egyszemélyes tevékenység.

Vagyis, egy könyvnek általában egy írója van, egy festménynek egy festője, és így tovább – ami nagyban elősegíti a koncepció és a mű egységességét.

2)    A tökéletesre törekvés

Tökéleteset az ember elsősorban saját magának akar alkotni – illetve a múzsájának, akire benyomást szeretne tenni, akinek örömet akar szerezni, aki iránt mély érzéseket táplál, melyek inspirálják.

3)    Az alkotóerő, inspiráció, ihlet forrásai

○    Az alkotás, önmegvalósítás, teljesítés vágya

○    Érzések, érzelmek

Alkotásra ösztönözhet egyfelől a boldogság, különösen az áhítat, a szépség megélése, a szerelem; gondoljunk csak a millió szerelmes versre, dalra.

Másfelől, a szenvedés is az alkotóerő jelentős forrása; illetve az alkotás sokaknak segít enyhíteni a fájdalmat, feldolgozni a negatív élményeket, orvosolni az aggodalmakat: ez az alkotás terápiás hatása. Lásd a ‘Problémák’ témában, hogy azok megtermékenyítik a művészetet, de akadályozzák is az elmélyülést.

○    Kíváncsiság, játékosság

A tudományos alkotásra vonatkozólag is.

○    Mások művei

Az alkotók gyakran egymás műveiből merítenek ötleteket, inspirációt.

○    Mások érdeklődése, elismerése a munkánk iránt

○    Becsvágy

No és persze sokak számára az is fontos hajtóerő, hogy híressé, elismerté váljanak.

Lásd még ennek kapcsán az ‘Ember, társadalom és család a modern világban’ című témában, hogy mik ösztönzik munkára az embert.

4.    Eredetiség

Eredetit nehéz, és egyre nehezebb alkotni.

Eredetit alapból is nehéz alkotni, nyilván, mert valami újat kell kitalálni hozzá, nem elég a már látott dolgokat reprodukálni; illetve lásd ‘Az emberek gondolkozása’ témában az eredetiség hiányát. Ráadásul, ahogyan egyre több mindent alkottak már meg, egyre nehezebbé is válik találni valami újat.

Alább ezt a kérdést bontjuk ki a tudományra és a művészetre vonatkozólag.

4.1. Tudomány

1)    Fogynak a felfedezhető dolgok

Különösen a jelentősek. Gondoljunk vissza a felvilágosodás korára, amikor még bármerre fordult egy természettudós, nagy jelentőségű, feltáratlan titkok tömkelege várta az függvényanalízistől a mozgástörvényekig, a kémiai elemektől az evolúcióig, a fénytantól a csillagokig és galaxisokig. Manapság ehhez képest a morzsák maradtak – illetve ami jelentős megválaszolatlan kérdés még maradt, az igen nehezen hozzáférhető. (Pl. hogy honnan van a világ, mi az elme, milyenek az elemi részecskék.)

Miért van ez? Egyfelől, mert természettől fogva korlátos a törvények, jelenségek száma, ha felfedezünk egyet, kevesebb ismeretlen marad. Másfelől pedig a lehetőségeink korlátossága is határt szab a további megismerésnek; pl. fizikai vagy gazdasági okokból nem tudunk akármekkora részecskegyorsítót építeni, az agyat sem tudjuk tetszőleges módon tanulmányozni, stb… Lásd ehhez az ‘Elvarratlan szálak’ témában a tudomány határait és a fejlődés lassulását.

2)    Következmények

○    Egyre szűkebb területeket kell egyre mélyebben ismerni, hogyha valaki találni akar valami újat.

4.2. Művészet

1)    Az alkotások véges száma

A művészetben sem végtelenek a lehetőségek:

○    A (megkülönböztethető) művek száma véges.

○    Egyedi, feltűnően különböző műből még kevesebb van.

○    Műfajból, alműfajból még kevesebb van.

Illetve, a mai világban nem igazán vannak már meghatározó irányzatok.

2)    Az alkotók nehezebb helyzete, elkedvetlenedése

A kevesebb megalkotható, felfedezhető dolog pedig könnyen elveheti az új dolgok megalkotására, felfedezésére vágyók kedvét, egyre nehezebb dolguk van a kreatívoknak, zseniknek.

A mérleg másik serpenyőjében azonban ott van, hogy a sok felfedezett, megalkotott dolog mind megvan, a mai kor embere több mindent tudhat, élvezhet, mint a régiek; különösen, tisztábban láthatjuk a teljes képet.

3)    Az eredeti alkotások csökkenő számának további okai

4)    Az alkotók jobb és rosszabb művei

Bizonyos alkotókba több eredetiség szorult, másokba kevesebb, erre már utaltam, emlékezzünk az egyműves és többműves alkotókra. Másfelől senki sem alkot mindig jót, minden alkotónak, a jobbaknak is, vannak erősebb és gyengébb alkotásaik is.

5)    Kifulladás

Előbb-utóbb mindenből és mindenkiből kifogy a gőz. Különösen, akiknek folyamatosan produkálniuk kell magukat, mint mondjuk a hivatásos humoristáknak vagy a TV sorozatoknak, azoknak nem könnyű tartaniuk a színvonalat.

○    Az alkotók kifulladása

Egy idő után a legtöbbekből elfogy az eredetiség, kifogynak a mondanivalóból, csak önmagukat ismétlik. Itt megint csak hivatkozhatók az egyműves és egyfunkciós alkotók – de még a kitartóan eredetiek sem bírják örökké. (Pl. Vangelis vagy ß Picasso)

○    Az alkotások kifulladása, felfújása

Egyes írások, filmek jobbak lettek volna, ha rövidebbre fogják őket; gyakran pl. érezhetően csak azért mutatják be a szereplők magánéletét az akció mellett, hogy valamivel kitöltsék a másfél órát. Illetve szintén jellemző, hogy sorozatokat nyújtanak tovább a kelleténél – nyilván nagyrészt kereskedelmi okokból. (Csillagok háborúja, Indiana Jones, Die Hard, Walking Dead) (@@Az írásokhoz, filmekhez viszont nekem csak nem túl közismert konkrét példák jutottak eszembe: Spirótól a Feleségverseny, vagy Kustoricától, azt hiszem, az Underground. Ötletek?)

6)    Alkotások, műfajok előzményei

A különböző alkotásoknak, műfajoknak gyakran vannak előzményei, olyanoknak is, melyek elsőre újnak, eredetinek tűnnek.

5.    Technika

1)    Eredetiség és technika

Néhány megjegyzés e kettő viszonyáról:

○    A technikát lehet fejleszteni, az eredetiséget nem igazán; az eredetiség értéke

○    A technika felértékelődése

○    Technika, eredetiség és tehetségek

2)    Rutin

A rutinnak (nem csak az alkotásban, hanem tágabban, pl. az autóvezetésben is), megvan pozitív és negatív oldala:

Egyfelől az ember kevesebbet hibázik, jobb technikával dolgozik, gyorsabban és kevesebb fáradsággal el tudja végezni a munkáját.

Másfelől viszont nehéz lehet kitörni a rutinból, ha már rááll a kezünk, az agyunk valamire, azon nehéz változtatni – a rutin így az eredetiség kárára mehet, illetve megnehezítheti a változó körülményekhez való alkalmazkodást.

3)    Az alkotás technikai eszközei

Mint például a fényképezőgép, a számítógép vagy egy zongora. Miket lehet elmondani velük kapcsolatban?

○    A technikában segítenek, hatásosabbá teszik a műveket, így könnyebb formába önteni azokat – eredetiséget, szívet azonban nem adnak, nem pótolják ezeket.

○    Sokan azzal becsmérlik az eszközök segítségével készült műveket, hogy így könnyebb megcsinálni azokat.

Kétségtelen, hogy előnyt biztosítanak a használóiknak, például egy-két Photoshop szűrővel valóban könnyen látványosabbá tudjuk tenni a fényképeinket – egyrészt azonban az eszközök szemet, szívet nem adnak; másrészt az elkészült mű az, ami számít, nem pedig, hogy hogyan készült, milyen nehéz volt megcsinálni; harmadrészt pedig az egyszerűbb eszközöket használókról is elmondható, hogy ők sem puszta kézzel örökítették meg a pillanatot, hanem fényképezőgéppel.

○    Az eszközöket meg lehet venni.

Ellentétben az eredetiséggel és a szívvel. Lásd ehhez ‘A kultúra és az ember’ témában, hogy újabban minden eddiginél könnyebben elérhetőek az alkotás eszközei.

○    Az olcsóbb modellekkel, eszközökkel is sok mindent meg lehet csinálni, meg lehet tanulni.

Nem kell például drága fényképezőgép ahhoz, hogy megtanuljunk megkomponálni egy képet, megtalálni a perspektívát, kiválasztani a megfelelő expozíciót és blendét; illetve ha a drágább optikától jobban is nézne ki a kép, a jó kompozíció, az eszköz hozzáértő kezelése bőven képesek kárpótolni némi homályért és zajért.

Ezen kívül a számítógépek ma már igen olcsók, és velük szinte mindenfélét: képeket, zenéket, stb… mondhatni profi minőségben alkothat bárki, aki egyébként képes rá. És még egy, ami lényegében ingyen művelhető: az írás.