Egyvilág - Fórum

A mostani üzenetet sem vettem félvállról: kifilézem a legújabb nemzeti konzultációt, hogy mire mennek ki azok a kérdések valójában, elmélkedek kicsit a trianoni évforduló kapcsán és az amerikai zavargásokról; no és persze EV. Először azonban:

A FELHATALMAZÁSI TÖRVÉNY ÉS TANULSÁGAI

Mindenekelőtt, hogy Orbán Viktor kegyeskedett visszaadni a határozatlan időre megkaparintott főhatalmat. Mint írtam, azt nem is vártam, hogy meg akarja tartani, a dolog arra lett kitalálva, hogy az ellenzék majd (teljes joggal) ellenkezik, ő erre lehazaárulózza őket, a nép meg újra rá szavaz. És sokan be is dőltek ennek a rendkívül fondorlatos trükknek, úgy, ahogyan a politikai manipuláció iparági nagykönyvében meg van írva.

Jó lesz, ha rögtön tisztázzunk valamit: nem maga a felhatalmazás volt itt a baj – a különleges körülmények ezt valóban indokolták. A baj az volt, hogy határozatlan időre kapta meg – ami azt jelenti, emberek, hogy ha úgy tartotta volna úri kedve, akkor elvileg örök időkre király maradhatott volna. És ugye nem felejtettétek még el, hogy Hitlerből hogy lett Führer? Úgy, hogy előbb megszavazták kancellárnak. Szerencsénk, hogy Orbán azért nincs akkora gazfickó, mint Hitler – de ez csak szerencse. Ugye értitek, hogy ez mit jelent? Azt, hogy a magyar néppel most bármit meg lehetne csinálni. És azt az egyet meg kell köszönnünk neki, hogy most rávilágított erre.

Kis kitérő az ominózus parlamenti kétharmadra, ami miatt mindez lehetséges. Ez eredetileg arra lett kitalálva, hogy fontos kérdésekben ne lehessen egyoldalúan, önhatalmúlag dönteni, széleskörű konszenzus kelljen hozzájuk. Annak idején, amikor ezt a számot meghatározták, még egészen másképp nézett ki a politikai térkép, (meg a hangnem is), nem igazán gondolták, hogy egyvalaki képes lehet a kezébe kaparintani ekkora hányadot. (No meg többségünkben még lángolt az idealizmus, hogy eljött végre a demokrácia, melyben majd a megértés és a jobbító szándék uralkodik; hogy végleg megszabadultunk az uralkodóktól, diktátoroktól, a nagy- és kiskirályoktól.) Hát ez igencsak megváltozott, ismét rá kellett döbbennünk, hogy az alapvető emberi természettől, a kapzsiságtól, a hatalomvágytól nincs menekvés, hogy a kétharmad nem elég.

A rendszer is hibás tehát: soha, senkinek sem szabadna megengedni, hogy korlátlan hatalomra tegyen szert. De ha már a rendszer nem véd meg benneteket, jó volna, ha legalább ti megtennétek, amit lehet, hogy legalább a kétharmadot nem szavazzátok meg nekik legközelebb. (Meg senki másnak se.) Azért, hogy ne tehessenek meg veletek kényük-kedvük szerint bármit, azért. És, ha még valaha lesz rá lehetőség, nagyon jó volna az alkotmányban is biztosítani ezt. Emlékezzetek majd erre a mostani tanulságra.

Ugyanakkor rendkívül sajnálatos, de továbbra sincs jobb, az ellenzék továbbra is megosztott, tétova – és így esélytelen. (És higgyétek el nekem, én volnék a legboldogabb, ha végre volna kire lecserélni Orbánt és a Fideszt, többek közt, mert a CEU-t az életben nem fogom megbocsájtani nekik.) De nem véletlen vannak hatalmon, megvan az az előnyük, hogy egységesek és határozottak. Tudom, hogy ez sokaknak megint fájni fog, de, alapvetően, a járványhelyzetet is jól kezelték, (ha ezzel nem is mindenki ért egyet), valamint az országot is kompetensen vezetik.

És ez itt a kulcsszó: kompetens. Orbán Viktor és barátai egy kompetens társaság: kompetensen kezelték a járványt, nem tökéletesen, de azért kompetensen viszik az ország ügyeit – ugyanolyan kompetensen, amilyen kompetensen veszejtik el a közpénz jellegét igen jelentős összegeknek (lopnak, szerintem), amilyen kompetensen zilálják szét az ellenzéket, és manipulálják a népet, illetve amilyen kompetensen betonozzák be a hatalmukat. (Ne értsük tehát félre: az, hogy kompetens sem azt nem jelenti, hogy kifogástalan, sem azt, hogy tiszta, jó szándékú, sem azt, hogy emiatt el kellene nézni a disznóságaikat. Azt jelenti, hogy elég jól el tudják végezni azt, amit akarnak.)

Mondjuk, az ellenzék padlón tartásához olyan nagy kompetenciára azért nincs szükség, eléggé szétesik az magától is. Meg, ahogyan a győzelemre esélytelenül, inkább már csak maguk közt versenyeznek, az ezüstért… Igen, tudom, hogy az önkormányzati választásokon értek el sikereket – de ahogyan korábban kifejtettem, ami ahhoz elég volt, azzal országgyűlési választást nem lehet nyerni. (Már csak azért sem, mert a kormány viszont hajlandó szembenézni azzal, amikor hibázik – és tanul belőle. Egészen biztosan nem lesz például még egyszer roncsderbizés, meg cirkuszi zene az ellenzék kampánygyűlésein. Mint ahogyan internet adó sem lett – sőt, az ominózus tüntetés óta kimondottan támogatják az olcsó internetet. Egyébként esküszöm, nem tudom, ezt hogy nézték be elsőre is, lassan egy évszázaddal az után, hogy Dr Goebbels szinte ingyen osztogatta a néprádiót.)

De azért persze a kormány mindent megtesz, hogy csírájában elfojtson minden kezdeményt az ellenzéki oldalon, és teszik ezt két okból: az egyik, hogy okultak a régebbi választási kudarcaikból, amit véletlen sem szeretnének megismételni; a másik pedig, hogy tudják a hosszú távú siker legfőbb titkát: hogy ne üljünk a babérjainkon. (Lásd még: Myspace és Altavista) Így aztán ott tesznek keresztbe az ellenzéknek, keltenek zavart, szállnak rá a bimbódzó ellenzéki figurákra, ahol csak tudnak. (Megmondom egyébként, mire emlékeztet engem ez a taktika: Putyin alacsony intenzitású konfliktusára Ukrajnában.)

Egyik jellemző taktikájuk, amit a járvány közben is több esetben megfigyelhettünk az, ahogyan az ellenzéki oldal kisebb-nagyobb botlásait-botrányait egyrészt felfújják, másrészt addig lebegtetik, ameddig csak lehet, harmadrészt pedig minden lehetséges módon hozzá kötik a támadni kívánt figurákat: lásd például az MSZP-s álmentőst, meg az orvos nélküli idősek otthonát. Közben meg, ha már épp ilyen szerencsésen esett, az önkormányzati bevételeket is megdézsmálták – ami egy ilyen járvány idején még érthetőnek is mondható – a probléma viszont az, hogy vélhetőleg visszaadni nem nagyon akaródzik majd. (Az önkormányzatokat, mint bármilyen független szerveződést, meg alapból nem szeretik, most meg aztán, hogy az ellenzék több fontos városban is átvette az irányítást, vélhetőleg végképp eldöntötték, hogy csak a baj van velük.) Na meg lassan a migráncsok is újra elkezdenek előbújni a föld alól.

Figyelemreméltó továbbá, hogy ezek az ősöreg manipulációs technikák is milyen kiválóan működnek manapság is, mindenekelőtt a félelemkeltés és az ellenségkép (migránsok, Soros). Ez pedig szomorú, mert ezeket a történelem során számtalanszor elsütötték már, köztudomásúak (is lehetnének), nem nehéz keresztüllátni rajtuk. Elvileg. Ennek ellenére tömegek veszik be ezeket napról-napra, egy az egyben. Többek között ezért is volna fontos az emberek kiművelése, (amivel az Egyvilág is próbálkozik), és ezért is akarja a politika inkább elbutítani a népet.

Így játszadozik tehát Orbán, és nem is csak a néppel: nem ritkán az ellenzéki politikusok is az ő kottájából játszanak, ahogyan a felhatalmazási törvénnyel kapcsolatban is megfigyelhettük. Mindez azonban csak annyi, amennyit a nép eltűr – mert eltűri, annyira azért nincs diktatúra, hogy ha az emberek tényleg akarnák, akkor le ne tudnák váltani őket, forradalom nélkül is. De megvan a kenyér, megvan a cirkusz is, és a népnek sajnos nincs oka úgy érezni, hogy volna olyan, aki ennél kompetensebben tudná intézni az ügyeket.

A közpénz jelleghez még annyit, hogy valószínűleg túl nagy lelkifurdalást nem okoz nekik zsebre vágni ezeket az összegeket – hiszen abban a tudatban vannak, hogy „közben azért a dolgunkat is elvégeztük, akkor meg nem megérdemeljük, fiúk?” Ennek kapcsán figyeljük meg a demokratikus rendszer egyik, elég jelentékeny, ellentmondását: azt hogy, ha elvileg, lényegében, nem jár több pénz a kormányzásért, akkor miért akarjon valaki egyáltalán hatalomra kerülni? Miért akarja a nyakába venni egy ország nyűgeit?

Mert ellenzékben lenni azért sokkal kényelmesebb, elég csak elégedetlenkedni és kritizálgatni. (Ahogyan a mostani ellenzék is, legalábbis egy része, megelégszik ennyivel. Apropó, mi lett a járvány alatt hallható ellenzéki vészharangokkal? A gazdasági mentőcsomag elégtelenségével, az érettségivel, a kórházak kiürítésével, a diktatúrával? Nem lett semmi, elhallgattak. Rendben, néhány áldozat biztosan volt, akikkel együtt érzünk – de nemzethalál, az nem lett egyikből sem. Ez meg természetesen azt nem jelenti, hogy sok esetben ne lenne jogos a kritika – de kritizálni nem elég.) Mindezzel nem az a célom, hogy igazoljam a korrupciót, csak szerettem volna felvetni ezt a (meglehetősen agyonhallgatott) szempontot, amire szintén ki kellene találni valamilyen megoldást. Lásd még a demokrácia további visszásságait is a könyvben.

Egy szó, mint száz, tisztelt ellenzék, kérlek benneteket, hogy ezt a kompetenciát, gyakorlatiasságot, egységet tanuljátok el, és akkor majd lesz esélyetek. Persze csak, ha nem érzitek magatokat kényelemben így is, ha nem elég a langyos víz, a megtisztelő örök második hely.

Na, ezt is jól elmondtam, idén hetvenkettedszerre.

(Itt üzenném továbbá az indexes srácoknak, hogy véletlenül se rakjátok ki ezt se a címlapra, mert a végén még egyesek szembe találnának találkozni a valósággal – ami kellemetlen lehet, de az első lépése volna annak, hogy javítsunk a helyzeten. Köszi!)

(Jaj, egyébként úgy megy ez az Indexnél, hogy csak olyan blogokat raknak ki, amelyeknél engedélyezve van a hirdetés. Nálam alapból nincs, úgyhogy, amikor írok egyet, ahol nem negatív a valószínűsége, hogy kikerüljön, akkor mindig be kell kapcsolnom – miután nem rakták ki, meg újra ki. Nem a legnagyobb tétel – de minek.)

(Két szó még annak kapcsán, hogy felmerült, hogy a kormány őket, mármint az Indexet is, kivégzi – amit most, hogy alólam is kilőtték a CEU-t, sajnos már eléggé el tudok képzelni; és értük is hasonló kár volna, mint a CEU-ért. Mert utóbbi sorsából láthatjuk, hogy Orbán nem habozik mindent szét kúrni-fúrni-túrni, ami nem őt szolgálja, amiről úgy érzi, hogy a hatalmát veszélyeztetheti, tekintet nélkül arra, hogy az másoknak, az országnak is, érték. Mert az Index, amellett, hogy fontos szerepet tölt be abban, hogy a hatalmi visszaéléseknek azért legyen valami gátja: a nyilvánosság; amellett, hogy azért határozottan balra lejt; ezek mellett egyben mégiscsak az ország legolvashatóbb és legolvasottabb lapja is – és pont ez az, ami némi reményt nyújt a számukra: az, hogy szerintem sok Fidesz szavazó is szeret másról is olvasni, mint turulmadáron lovagló migráncsokról, és így mindenképpen többeket érintene hátrányosan, nagyobb elégedetlenséget keltene, ha eltörölnék, mint az, hogy mi lett a CEU-val.) (De azért bárcsak kicsit szűkebb ívben sz@rnának a fejemre…)

(Végül pedig figyeljük még fel a látványos különbségre, hogy nemcsak mi, hanem a többi kelet-európai ország is lényegesen könnyebben megúszta a járványt, mint a nyugatiak. A lehetséges okokról lásd a linkelt cikkekben, angolul.)

A NEMZETI KONZULTÁCIÓ

Na, ez is, már megint. Egyébként biztos sokan tisztában vannak vele, hogy mik ezek a kérdések, és mire mennek ki valójában, de szeretném, ha valahol explicit módon fel lenne tárva, erről fog szólni ez a rész. (Egyébként, mivel én hajlamos vagyok mindent felszeletelni és kielemezni, ebből a szempontból háromféle embert látok: azokat, akik tudják, mire megy ki a játék, és hasfájásuk van tőle; azokat, akik szintén tudják, de azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt – de egészen biztos, hogy olyanok is akadnak, akik még mindig képesek komolyan venni ezt az egész „konzultációsdit”.)

Mert, csak hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez nem konzultáció, ez egy propagandaeszköz. És véletlenül sem azért küldik ki, mert kíváncsiak a véleményetekre, hanem, hogy ezzel is befolyásoljanak, manipuláljanak benneteket, és amikor konzultációnak nevezik, akkor a szemetekbe hazudnak. Íme:

1. A járvány újabb hulláma esetén Ön az alább javasolt intézkedések közül melyiket támogatná?

Ez és a következő szakmai kérdések, és nyilvánvalóan nem fog számítani (nem is szabad, hogy számítson), az, hogy Józsi bácsi melyiket támogatná. A cél a látszat megalapozása, rögtön itt az elején, hogy számít – pedig nem.

2. Ön egyetért-e azzal, hogy a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata.

3. Ön szerint szükség van arra, hogy tovább erősítsük az idősotthonok járványügyi védelmét?

Naná, hogy erősítsük, miért ne erősítenénk. Értjük: ők gondoskodnak rólunk, az öregjeinkről.

4. Ön egyetért azzal, hogy a kormánynak arra kell törekednie, hogy a védekezéshez szükséges felszereléseket Magyarországon lehessen előállítani, így csökkentve a kiszolgáltatottságunkat?

Naná, hogy arra kell törekedni. Figyeljük meg, hogyan segítenek jól válaszolni azzal, hogy „csökkentve kiszolgáltatottságunkat” – mert ki szeret kiszolgáltatva lenni?

5. Ön egyetért azzal, hogy a járvány alatt az iskolás gyereket nevelő családok és tanárok számára legyen ingyenes az internet?

Hát persze, hogy az internet. (Emlékszünk a tüntetésre.) Ingyenes. A gyerekeknek meg a családoknak. (Legalábbis ameddig nem nekünk, a válaszadóknak kell kifizetni helyettük.)

6. A járvány időben való észlelése és a védekezésre való felkészülés érdekében Ön szerint szükség van állandó magyarországi járványügyi figyelőszolgálatra, így csökkentve a kiszolgáltatottságunkat?

Miért ne volna szükség? Főleg, hogy a kiszolgáltatottságunkat is csökkenti.

7. Ön szerint a járvány elleni védekezés idején a bankok és multinacionális vállalatok is járuljanak hozzá a védekezés költségeihez?

A bankok meg a multik? Hát kérdés ez egyáltalán? Sajnos a nemzeti oligarchák hozzájárulásáról valahogy nem szól a fáma. Ők már megmentették Zentét, akinek arca van és neve. Természetesen nem ennek az ártatlan gyereknek megmentése a gond, hanem az, hogy ez is píár, némi elveszett jellegű pénzből finanszírozva. (Bár az is csak rosszabb helyekre kerülhetett volna ennél, az is igaz.) Ja és aztán jött a kérdés, hogy akkor ugye a többi hasonlót is megmentik majd? Na jó – válaszolták – de őket már mentse meg inkább a TB.

8. Ön egyetért azzal, hogy ösztönözni kell a hazai termékek, hazai szolgáltatások vásárlását, és népszerűsíteni kell a hazai turizmust?

Nem. A hazait, azt soha. (Irónia) Főleg, hogy a vendéglátóhelyek fele már Lölőé.

9. Ön szerint a kormánynak a járvány elmúltával is fenn kell tartania a munkahelyvédő és -teremtő programokat?

No comment. Mondjuk amennyire a munkások érdekeire eddig tekintettel voltak… Főképp mert, a szavakon túl, a multikkal csak annyira lehet packázni, ameddig még megéri nekik itt maradni, tehát, ha legalább összeszerelő üzemnek meg akarunk maradni, akkor nem nagyon.

10. Ön elutasítja Soros György tervét, amely beláthatatlanul hosszú időre eladósítaná hazánkat?

Hát igen, egy kérdés mindenképp kellett, ami Sorossal kezdődik, és a nemzet pusztulásával végződik. Merthogy ugye, itt a nagy vírus mizéria közepette sem feledkeztetek meg a főgonoszról, meg az ő sátáni tervéről, amitől mi egyfolytában megvédünk benneteket? Jobban is teszitek, mert rengeteget költöttünk rá a pénzetekből, hogy az agyatokba véssük… (Egyébként ez egy újabb példája annak is, amikor valami elhagyja az öreg száját, aminek egyébként sincs foganatja, itt meg még hónapokig pumpálják. Amúgy viszont, tegyük hozzá, hogy amikor már explicit módon is felmerül az, hogy az állam úgy vegyen kölcsön, hogy azt sose fizeti vissza, az már valóban eléggé szomorú. Mondjuk implicit módon most is ez van, csak úgy, hogy újabb kölcsönökből fizetik ki a régieket.)

11. Ön mit gondol, Magyarország védje meg a magyar vállalatokat az ellenséges célú külföldi felvásárlástól?

Ellenséges! Külföldi!

12. Ön egyetért azzal, hogy a kormány továbbra is lépjen fel a bevándorlás ellen, és tartsa fenn a magyar határ szigorú védelmét?

MIGRÁNCSOK! Ugye ők is rémlenek még? Nehogy még itt a járvány lecsengésével majd öt percre elfelejtsetek félni. Ez (és az előző) tehát a fenyegetettség érzésének fenntartását szolgálja. (Nem vitatva természetesen, hogy a probléma létezik – csak nem annyira, amennyire sulykolják.)

13. Ön egyetért azzal, hogy a magyar kormány a Brüsszellel való nyílt konfliktus árán is tartson ki a bevándorlást tiltó szabályok mellett?

Brüsszellel szemben?! Uraim, az öreg ördöggel szemben is! Na, ez az egy talán nem teljesen kamu – de ez sem azért, mintha nem úgy lenne megfogalmazva, hogy ne is lehessen rá másképp válaszolni, hanem azért, hogy legyen mit lobogtatni, ha szembe akarnak menni az Unióval. (Teszem hozzá, hogy, akárcsak a hazai ellenzékre, az Unióra is ráférne egy adag gyakorlatiasság és határozottság, valóban.)

Szóval, ha szerintetek megér 5-10 milliárdot, hogy megtudjuk, hány ősfideszes van (amennyien visszaküldik), meg hogy 98 vagy 99% szerint kell támogatni a hazait, akkor ne csináljatok gyújtóst belőle. Istenem, ha ezredennyi pénzem volna az Egyvilágra!

TRIANON

Melynek most volt a 100. évfordulója. (És amelyről, amennyire érzékeltem, méltó módon és mértékben emlékeztek meg.) Hadd reflektáljak rá én is kicsit.

Nos, azt nem hiszem, hogy bárki vitatná, hogy Magyarországgal alaposan elbántak – különös tekintettel arra, hogy mennyi felelősségünk volt nekünk a háború kirobbantásában. A sajnálatos az, hogy a világ csak az első nagy háború elcseszettnek bizonyuló „lezárásából” tanulta meg, hogyan kell békét kötni – mi meg (mint rendesen) a vesztes oldalon álltunk. Mert mi is az, amit megtanultak? Az, hogy a vesztest nem szabad megalázni, kisemmizni, mert az rögtön újabb sérelmeket okoz, feszültséget kelt, ami újabb háborúba torkollhat. Akkoriban azonban ez még nem volt köztudomású, a győztesek pedig igyekeztek minél többet kifacsarni a vesztesekből. Persze Magyarország kicsi volt, (és még kisebb lett), ahhoz, hogy rajta múljon a következő világégés – ahhoz azonban bőven elég volt a diktátum, hogy kérdés se legyen, hogy a nácikkal tartunk-e.

Hogy az ország kétharmadának elcsatolása durva túlzás, az biztos. Más kérdés, hogy akkor mi lett volna jogosnak mondható. A korabeli Magyarország lakosságának nagyjából fele volt csak magyar, rengeteg nemzetiségi élt benne, akiknek a kollektív jogait nem ismerték el. Az ébredező öntudatukkal e nemzetek önállóságra törekedtek, ami egyrészt önmagában méltánylást érdemel, másrészt a szeparáció a belső ellentéteket is csökkenti. Bizonyos, jelentős, akár területi engedmények tehát tolerálhatóak és időszerűek is lettek volna – de azért nem ekkorák. Kivált, hogy így mennyi magyar került külföldre.

A másik meg, hogy mennyire mondhatjuk azt, hogy Magyarország „jogosan” a miénk? Mennyire mondhatja bárki, hogy az ő országa az ő jussa? Lehet, hogy kevésbé, mint elsőre gondolnánk, mégpedig azért, mert a mai népek többnyire úgy kerültek a jelenlegi területükre, hogy elvették azt másoktól: tekintsük csak Amerikát, Nyugat-Európát, vagy akár a homo sapiens-t és a neandervölgyieket. És mi magyarok sem vagyunk kivételek: a Kárpát-medencét sem üresen találtuk, itt voltak már, egyebek mellett, az avarok. (No meg ugye a fehér ló legendája…, hogy a legszebb lovunkért cserébe csak egy kis földet, vizet és füvet kértünk, és ezzel mintegy „megvásároltuk” az országot… Na persze. De mondom, ezzel gyakorlatilag mindenki így van, és az elcsatolt területek sem illetik meg jobban azokat sem, akik megkapták azokat.)

És most már mit lehet tenni… A szomszédos országok részéről értékelendő, ha gesztusokat tesznek, ugyanakkor az is igaz, hogy nyertesként könnyebb szépeket mondani. Revízióra, a legszélsőségesebbeken kívül, nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolna, így 100 év után. Ami felé törekedni lehet, az a gazdaságilag, életszínvonalában egységesebb, politikailag toleránsabb, a népek, nemzetek közötti együttműködésen és bizalmon alapuló Európa, melyben a kisebbségeket tiszteli a többség, (és viszont), és senkinek sem kell elszakítva éreznie magát az anyaországától. (És talán idővel lehet majd egy, bizonyos fokú, közös európai identitásunk is – de az sem holnap lesz még.)

(Ja, és tessék még egy egészen trendi materializációja nemzeti tragédiánknak, ha járvány közben elkerülte volna a figyelmeteket.)

USA ZAVARGÁSOK

Ezeket én is csak távolról figyelem, úgyhogy nem akarok a szakértő szerepében tetszelegni, csak a benyomásaimat, a bennem felmerülő gondolatokat írom le alább.

Először is azt, hogy (ő magát, a családját meg a közvetlen érintetteket kivéve természetesen) körülbelül mindegy is, hogy maga George Floyd milyen ember volt, meg hogy valóban a rendőr ölte-e meg: ami számít, és amit világosan mutatnak az azóta történtek, azok az elfojtott, és most kirobbanó társadalmi feszültségek a világ legnagyobb hatalmú országában.

Ezeknek, szerintem, alapvetően két gyökere van: az egyik a hagyományos faji, kulturális szembenállás – a másik pedig a súlyosbodó anyagi egyenlőtlenségek. Ami az előbbit illeti, bár a megelőző néhány évtizedben nem elhanyagolható erőfeszítéseket tettek, a jelek szerint bőven van még feszültség fehérek és feketék (illetve színesek) közt, melynek minden bizonnyal nem használ sem az illegális bevándorlás, sem a feketék magasabb bűnözési rátája, sem a rasszok eltérő demográfiája, és a fehérek frusztráltsága, hogy belátható időn belül kisebbsége kerülhetnek, legalábbis a nem latinó fehérek. (Ami a bűnözési rátát, a társadalomba való nehezebb beilleszkedést illeti, az egyfelől jórészt a hátrányos társadalmi helyzetükből fakad, másfelől pedig megerősíti a faji előítéleteket – ami aztán fenntartja a hátrányos helyzetet: az ismerős ördögi kör, mely nemcsak Amerikára jellemző.)

A másik az anyagi egyenlőtlenségek. Jelenti ez a feketék (hátrányos helyzetükből is fakadó) rosszabb anyagi helyzetét – de az „átlagfehérek” romló lehetőségeit is, ami miatt ők is egyre elégedetlenebbek, és hajlamosabbak csatlakozni a rendszerellenes megmozdulásokhoz: nemcsak a feketék ügye iránti szimpátiáról van tehát szó a részükről. Régi vesszőparipám, hogy az egyenlőtlenségek növekedéséhez, kivált újabban, a globalizáció és a technológiai fejlődés is jelentősen hozzájárulnak – de ha valahol, akkor Amerikában, a hagyományos és igencsak szabadjára engedett piaci erők is komoly szerepet játszanak benne. (Ironikus egyébként, hogy Trumpot is nagyrészt ez az elégedetlenség szavaztatta meg a leszakadó tömegekkel – aki viszont egy őskapitalista, és ha valaki, akkor ő még inkább szereti bedobni a gyeplőt a lovak közé: ami összességében lehet, hogy gyorsítja a gazdaságot – az egyenlőtlenségeket viszont tovább súlyosbítja. Persze függ ez attól is, hogy közben hogyan viszonyul a globalizációhoz, a tőke szabad mozgásához, a szabadkereskedelemhez. Meg hogy Kína hogyan viszonyul ahhoz, hogy ő hogyan viszonyul ezekhez…)

Figyeljük meg aztán, hogy mindkét mondott okot, az etnikai, és a gazdasági feszültséget is, az amerikai fehérek javarészt maguknak köszönhetik. (Bár persze a fehérek sem egy egységes csoport.) Először is, ha nem viszik oda a sok rabszolgát, akkor most lényegesen kisebbek volnának a faji feszültségek. (Bár később is volt bevándorlás, az igaz.) Másfelől a kapitalista rendszer, pontosabban a nagyfokú piaci szabadság is választás kérdése volt. És nyilván nem véletlenül döntöttek így, hiszen mindkét aspektusnak megvan a gazdaságilag előnyös oldala: az ingyen (illetve a bevándorlás esetén az olcsó) munkaerő, valamint a piac gazdasági, ösztönző ereje. Az árral viszont, főleg a hosszabb távú következményekkel, sajnos ritkán számolnak az emberek.

A következményekről annyit, hogy ami folyik, az szerintem alapból Trumpot erősíti, mert a legtöbben rendre vágynak. Kérdés, hogy ezt az elnök mennyire tudja megadni nekik. (Aki, lefogadom, hogy nem ilyen ciklust képzelt el magának.) Ám a helyzet odaát is az, hogy nincs jobb. (Pontosabban bal: a baloldal, amennyire én innen látom, ott sem sokkal összeszedettebb, mint idehaza.) Tanulság még, hogy a jó ügyeket is túl lehet tolni: ha túlzottan erőltetjük, amit el szeretnénk érni, azzal végső soron magunk ellen dolgozhatunk, mert a rámenősségünkkel, agresszivitásunkkal egyrészt felbőszíthetjük az ellenlábasokat, de még nagyobb baj, hogy elveszíthetjük azoknak a támogatását, akik ugyan nem feltétlen társaink az elvben, de szimpátiával tekintenek az ügyünkre. (Jelen esetben a faji egyenlőségre – de ez másra is áll.) A legtöbb ember számára a törés-zúzás, szobordöntögetés, érthető módon, riasztó.

A zavargásokon kívül aztán amellett sem lehet elmenni szó nélkül, amilyen rosszul a járványt kezelik odaát – ami már, így együtt, jelentős presztízsveszteséget jelent a szabad világ vezető hatalmának. (De ha mellérakjuk azt, amit Nyugat-Európában produkáltak, akkor a liberális demokráciák általában véve sem vizsgáztak valami fényesen.) Ez pedig jól példázza a sajnálatos tényt, hogy bizony, bizonyos szituációkban, a diktatórikus rendszerek hatékonyabbak tudnak lenni. (Ami viszont természetesen nem mentség a bűneikre, és nem szabad, hogy feledtesse a hátrányaikat. Akit érdekel, ezen a linken talál egy alapos összefoglalót a demokrácia és diktatúra előnyeiről-hátrányairól. Lásd benne elsősorban a válsághelyzetek kezelését.)

Na meg még az, hogy amikor ez megy a világ legerősebb, legszervezettebb országában, amikor a vírus gazdasági következményei miatt tömegeket fenyeget a létbizonytalanság, a lecsúszás, akkor el tudjátok képzelni, hogy majd képesek leszünk a bolygót megmenteni? Ugyan kinek nem nagyobb a kisebb gondja is Föld – pontosabban a jövő generációinak nyomoránál? És itt már nem az absztrakt „jövő” nemzedékeiről van szó, hanem az unokáinkról, illetve egyre inkább a gyerekeinkről… De hát úgyis tudjátok. (Apropó, itt ez a cikk, hogy még egy ekkora gazdasági fékezés is, ami most történt, töredéke annak, amire szükség volna a felmelegedés megállításához. Illetve, bár már utaltam rá, most is elmondom, hogy nem volna elég szimplán fékezni, közben az egyenlőtlenségeket is kezelni kellene, mert lám, most is rögtön a szegények azok, akiket a leginkább sújt a visszaesés – ami azon túl, hogy méltánytalan, a szükséges lassítás ellen is hangolja a nincsteleneket.) Jut eszembe egyébként, hova lett közben Greta?

(Meg itt van még egy az amerikai helyzetet illetően, hogy természetesen a kormány ezt a nemzetközi ziccert sem hagyta ki egy kis sorosozásra.)

Végül pedig szeretnék még a figyelmetekbe ajánlani egy videót, melyben három másik emberrel beszélgetünk az amerikai helyzetről. Akik benne vannak a Facebook-csoportban, már tudnak róla, és most a többieknek is mondom, hogy ilyen beszélgetéseink rendszeresen szoktak lenni, változatos, többnyire társadalmi témákról. Mostanra összegyűlt már egy pár, elérhetitek őket ezen a linken. A megjelenő oldal tetején a videók linket keressétek.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.    Az alkotások, alkotók megítélését befolyásoló tényezők

A siker és elismerés sok minden másból is fakadhat, mint a minőségből, hogy egy alkotás mennyire jó, hogy egy alkotó mennyire képes kiválót alkotni. Különösen igaz ez a művészetben, de a tudomány sem mentes a hasonló tendenciáktól.

Mi minden befolyásolja hát, hogy mely alkotás, mely alkotó válik elismertté, sikeressé?

1)    Kritikusok, esztéták

Akik megpróbálják megmondani nekünk, mi a jó, mivel érdemes foglalkoznunk. És egy jó kritikus ezt meg is tudja tenni, annál is inkább, mert, mint ‘A minőség felismerése a művészetben’ témában kifejtem, a művek minősége objektív kérdés. (Ellentétben természetesen az ízléssel, hogy kinek konkrétan mi tetszik.)

A kritikusok tevékenysége tehát hasznos lehet: megszűrik a manapság már kezelhetetlenül bő kínálatot, nem kell érdemtelen alkotások tömkelegén keresztülrágnunk magunkat, illetve segíthetik a művek megértését is. Azonban a kritikus is ember, nekik is megvannak a maguk hibái, kinek mi.

Az is sokat tud lendíteni továbbá egy alkotáson illetve az alkotóján ha nem egy kritikus, esztéta, hanem egy már befutott, hírneves ember, alkotó méltatja azt, fülszöveget, előszót ír egy könyvhöz, stb…

2)    Politika

A politika többféle módon is hatással van a művek sikerére:

○    A kultúra, mint összetartó erő

A különféle csoportok és különösen a nemzet számára a kultúra az egyik legfontosabb összetartó erő. A nemzet indulásakor szinte szomjazza a közös kultúrát, és akik szerencséjükre éppen ekkoriban alkotnak, a művek, melyek pont ekkor születnek, könnyen bekerülhetnek abba, amit én nemzeti panteonnak nevezek: a nemzet megdicsőült, hősként tisztelt alakjai, ikonikus alkotásai közé – ahogyan történt az például Petőfivel és Arannyal, a Himnusszal és a Szózattal.

A nemzeti panteon azonban egy idő után hajlamos betelni, miután már megvan a szükséges mennyiségű hős és alkotás. Ezt követően már sokkal nehezebb, gyakorlatilag lehetetlen hasonló státuszt elérni, legyen az ember bármilyen kiváló. Lásd ezekről a ‘Nemzet’ témában.

○    A diktatúrák dicsősége

A különböző diktatórikus rezsimek, fáraók és királyok, a kommunisták és nácik gyakran szeretik önnön nagyságukat nagyszabású építkezésekkel hirdetni. Ehhez nyilván, meg is vannak az eszközeik, hiszen kevésbé kell megbeszélniük a néppel, hogy mire költsék a pénzt.

○    A különböző politikai oldalak favoritjai ß

Gyakran az alkotók is húznak valamelyik oldalhoz – azok pedig futtatják őket; vegyük csak a Kossuth-díjat, hogy nem kimondottan véletlen, hogy melyik párt regnálása idején kik kapják meg azt. Másfelől, sokan a különféle alkotásokat is hajlamosak politikai alapon, a szponzor alapján megítélni: ha ők építették azt a színházat, akkor utálom, ha mi, akkor szeretem. (@@Mennyire jellemző az, hogy a múlt alkotói közül is megvannak a politikai oldalak favoritjai?)

○    Politikai korrektség

Értve ez alatt, hogy az olyasmi nem kifejezetten veszi jól ki magát, ha egy díjat javarészt csak fehérek kapnak meg, vagy ha egy nemzetközi díj ß (mondjuk az irodalmi Nobel) gyakrabban kerül az egyik földrészre mint a másikra. (Akkor sem, ha adott esetben tényleg azok érdemelnék meg jobban.)

3)    Üzlet, marketing

Az alkotás többeknek üzlet: azoknak, akik pénzért alkotnak, eladják a műveiket, illetve a szórakoztatóiparnak; üzlet aztán azoknak, akik befektetési céllal veszik a műtárgyakat; de üzlet a kiadóknak, a médiának, az egész iparágnak is, mely az alkotók és a befogadók között közvetít.

Mindezeknek természetesen érdeke a kereslet befolyásolása, a saját portékájuk kelendőbbé tétele. Lásd ehhez az ‘Érdekes gazdasági jelenségek’ témában, hogy a marketing sok mindent, a rossz minőséget is eladja; az ‘Érdekes kulturális jelenségek’ témában pedig a média és a celebek szimbiózisát.

No és természetesen az sem mindegy, hogy ki mennyire tudja eladni saját magát: van, akinek jobb érzéke van ehhez, van akinek rosszabb, illetve vannak, akik jobb pozícióban vannak hozzá. (Mint például a híres, befutott művészek gyerekei.)

4)    Közfigyelem

Hogy mire figyelünk oda, mit veszünk meg magunk is, miből lesz siker, azt nagyban befolyásolja az, hogy mások mire figyelnek. Egyfelől saját környezetünket, barátainkat követjük ebben, másfelől a nagyközönséget: például, ha valamire rá van írva, hogy bestseller, azt nagyobb eséllyel emeljük le a polcról.

5)    Elismertség

Nemcsak a közfigyelem, a népszerűség emelhet ki alkotókat, alkotásokat a tömegből, hanem a (kvázi) hivatalos elismertség is. Említettem fentebb a nemzeti panteont, a hősként tisztelt alkotók, ikonikus alkotások körét. Hozzátehetjük, hogy van egy egyetemes panteon is, a világszerte ilyen státusszal bírók köre; melynek tagja például Einstein és Mozart,d a piramisok és a Mona Lisa. Ezek mindannyian nagyfokú elismertséggel rendelkeznek, a nemzeti illetve az egyetemes kultúra megkerülhetetlen, központi figurái. És, mint ilyenek egyben a tanagyag részét is képezik, a nimbuszuk fenntartásáról egyebek mellett az oktatás is gondoskodik. Az oktatás is programozza tehát, mit tekintsünk értékesnek, ki és mi legyen elismert.

Lásd itt mindjárt a díjakról és a hírnévről mondottakat is.

2.    Díjak, versenyek

Ha valaki megkap valamilyen díjat, megnyer egy versenyt, az egyfelől önmagában egy erős pozitív ítélet róla, másfelől pedig ráirányítja a közfigyelmet is, hozzájárul, hogy mások részéről is emelkedjen az adott alkotó vagy mű renoméja.

De természetesen az sem csak a minőségen múlik, hogy ki, mi kap díjat, ki nyeri a versenyt. Mi minden befolyásolja ezt?

●   Minőség

Általában azért, a többi mellett, ennek is jelentős a szerepe.

●   Politika

Emlékezzünk rá, amit fentebb a politikai oldalak favoritjairól, a Kossuth-díjról, illetve a politikai korrektségről írtam.

●   Üzlet, pénzért megvehető díjak ß

Egy üzleti vállalkozásnak, a termékei kelendőségének jót tehet, ha azzal hirdetheti magát, hogy ilyen meg ilyen díjakat kapott, használhatja azok emblémáját. Egyúttal díjat alapítani is jó üzlet lehet, ha a vállalatok így vagy úgy „szponzorálják” azokat, gyakorlatilag megveszik, hogy ők legyenek a díjazottak. (Illetve, másfajta díjaknál sem feltétlen lehetetlen megvesztegetni a zsűrit.) (@@Én konkrétan nem nagyon látok bele ebbe, de elég valószínűnek tartom, hogy van, ahol így működik. Van aki jobban tudja?)

●   Ismeretség

Nyilván az sem hátrány, ha valaki versenyen kívül is ismeri a zsűri tagjait, jóban van velük.

●   Téma

A díjakat odaítélők is emberek: szeretnek nemes lelkű, kifinomult, okos emberként gondolni magukra, illetve szeretik, ha mások is így látják őket – ami befolyásolja őket abban, hogy kinek adják a díjat. Ezért is vannak bizonyos „nyerő kategóriák”:

○    Társadalmilag érzékeny témák

Mint a hazafiság, a rasszizmus, az elesettekkel, elnyomottakkal való együttérzés és különösen a Holocaust. Ezek természetesen valóban fontos és figyelmet érdemlő problémák, tragédiák; itt csak annyit mondok, hogy ezen felül is bizonyos előnnyel indulnak a más témájú alkotásokhoz képest.

Lásd továbbá alább, a díjak mellékfunkciói között, hogy az ítészek politikai állásfoglalást is kifejezhetnek azzal, hogy kinek ítélik őket.

○    Művészkedő, intellektuáliskodó alkotások, a magas kultúra

Hogy melyik díjnál melyek a nyerő kategóriák, az változó lehet. Az Oscart például inkább talán a társadalmilag érzékeny témák vihetik el könnyebben, míg Cannes-ban a művészkedő alkotások indulhatnak nagyobb eséllyel ß.

●   Önszelekció

Ez alatt azt értem, amikor egy közönségszavazásnál, (például, amikor interneten, SMS-ben lehet szavazni, hogy melyik énekes a legjobb egy TV-s vetélkedőben), azoknak a kedvence fog inkább győzni, akik egyáltalán hajlandóak szavazni. (Különösen, amikor még nincs is ingyen a szavazás; vagy ha mondjuk van egy szívdöglesztő pasi a versenyzők között, ő is eleve nagyobb eséllyel indulhat, csak azért mert a kiscsajok lelkesebben szavaznak a többi fajta nézőnél.)

●   Elismertség

Ha valami már elismert, kapott néhány díjat, az könnyebben kap még újabbakat. Miért? Mert a zsűri így eleve komolyabban veszi a művet; mert kevésbé kell gondolkodniuk, mérlegelniük, egyszerűbb a döntés; illetve mert nem akarnak kilógni a sorból. (Mármint, hogy ők mást választanának, mint a többi díj döntnökei.)

Lásd továbbá alább, hogy magának a díjnak a rangjára is hatással van, hogy kik, mennyire elismert személyiségek fogadták már el.

Mindezeknek persze megvan az a hátrányos következménye, hogy aki még nem kapott díjat, az nehezebben kap, akkor is, ha megérdemelné; akiket viszont elhalmoznak velük, az többet kaphat a kelleténél. Fontos tanulság tehát, hogy amit elismernek, az nem feltétlenül annyira jó, mint amennyire elismerik; illetve, hogy az el nem ismert dolgok közt is lehetnek jók.

Még két megjegyzés ahhoz, hogy gyakran nem a minőség dönt:

●   Hogy vannak olyan témakörök, ahol eleve rendkívül szubjektív a minőség kérdése, például amikor boroknak vagy ásványvizeknek osztogatnak díjakat.

●   De máshol is gyakori, hogy az élboly gyakorlatilag ugyanolyan jó, lényegében lehetetlen is minőségi alapon választani közülük.

Bárhogy is azonban, a díjak elismertséget, közfigyelmet és hírnevet hoznak azoknak, akik megkapják őket.

* * *

A díjaknak, azon túl, hogy különféle alkotókat, alkotásokat jutalmaznak velük, vannak bizonyos mellékfunkciói is:

●   Üzlet

Lásd erről fentebb, hogy az is jól járhat a díjjal, aki kapja, meg az is, aki adja.

●   Különféle ügyek támogatása, politikai állásfoglalás

Mondjuk, amikor Nobel-békedíjjal tüntetnek ki egy elnyomó diktatúrában tevékenykedő polgárjogi aktivistát. Ezzel a döntnökök nemcsak a díjazottat jutalmazzák, hanem egyszersmind kifejezik szolidaritásukat az elnyomottakkal, az adott diktatúrában és általában, illetve kinyilvánítják rosszallásukat az elnyomással, a diktatúrákkal szemben. Ez pedig csökkenti annak a jelentőségét, hogy konkrétan kit díjaznak.

●   Magának a díj renoméjának az emelése

Ha egy már elismert személyiség átvesz, elfogad egy viszonylag ismeretlen díjat, az magának a díjnak a rangját, ismertségét is emeli. (Illetve az azt odaítélők presztízsét is.) Ez is egy tényező abban, hogy az elismertség vonzza a további díjakat, elismertséget.

* * *

A díjak odaítélésének alapvetően két módja van, mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai.

●   Zsűri által

●   Közönségszavazás

3.    Hírnév

A fentiekből az is kitűnik, hogy az sem csak a minőségtől függ, hogy ki lesz híres.

1)    Celebek

Vegyük mindjárt a celebeket – akikben nem sok minőség van, mégis híresek. Ezzel együtt azért nem haszontalanok, az emberek elszórakoznak, elcsámcsognak rajtuk, témát adnak a mindennapi beszélgetésekhez – ezért elhamarkodottan elítélni sem kell őket.

Tanulságos aztán velük kapcsolatban, hogy a puszta hírnévből is jól meg lehet élni; vegyük észre továbbá, hogy minden híres embernél, az alappal híreseknél is dolgozik a celebfaktor $: mondjuk egy híres és okos tudósra is sokan inkább azért kíváncsiak, mert híres, és csak kevésbé azért, mert okos.

Valamint, a sztárok, celebek árucikkek is, sok más ember is belőlük él – ebből is érthető a sztárolás jelensége, ami lényegében ennek az árucikknek a megcsinálása, árfolyamának növelése, fenntartása. Lásd fentebb az alkotók és a befogadók között közvetítő iparágat, illetve az média és a celebek szimbiózisát.

2)    A hírnév megszerzése és fenntartása

Megszerezni általában nehezebb a hírnevet, mint fenntartani.

3)    A hírnév árnyoldala

De híresnek lenni sem fenékig tejfel. Az híres emberekre odafigyelnek, az igazán híresekre pedig állandó, széleskörű figyelem irányul, ami miatt sehol nem lehet nyugtuk, az utcán sem, nem tudnak nyugodtan elvegyülni, mint az átlagember. Aztán, a hírességeknek, legalábbis azoknak, akik okkal híresek, állandó magas elvárásoknak kell megfelelniük, állandóan teljesíteniük kell, ami jelentős nyomással jár. Harmadszor, a hírnév kiemel a tömegből, célponttá tehet; különösen, sok híres embert környékeznek a saját őrült rajongóik, akik akár fizikai fenyegetést is jelenthetnek rájuk nézve.

Persze lehet mindezt úgy is tekinteni, mint a hírnév, illetve a vele járó jólét árát; a közönség nagy része nem is nagyon érti, mi gondja lehet egy gazdag és híres embernek. Akárhogy is azonban, sok híresség nem bír el a nyomással, két végén égeti a gyertyát, a kábítószerek rabjává válik – és nem kevésen végül ezért távoznak idő előtt az élők sorából. (Bár a korai halál a legendává válásban is segít.)

4)    Egyebek

○    A hírnév fokozatai

○    A hírnév korlátozott mennyisége

○    Aki híresebb, az drágábban tudja eladni magát

○    Hírességek és marketing

○    A felkent alkotók, mint a minőség definíciója

4.    Az alkotások címkéi

Címke az, amivel az emberek jellemeznek egy dolgot, illetve amiként tekintik azt. A címkék nem változtatnak a dolog lényegén, mégis nagy jelentőséggel bírnak annak megítélésekor, a dolog hatását illetően. Bővebben a ‘Címkék, szerepek, identitások’ témában lehet róluk olvasni.

Mindjárt világosabb lesz. Címkéi többek között a művészeti alkotásoknak is vannak; ilyenek például:

●   Az alkotó

●   Eredetiség

●   Kor

●   Felhasznált technika

Például, amikor a kézzel festett képeket többre értékelik a számítógéppel készülteknél.

●   Elismertség, díjak, hírnév

Az emberek ugyanis egészen más szemmel néznek ugyanarra a műre, ha az elismert, díjakat kapott, híres – holott maga a mű pont ugyanaz volna mindezek nélkül is.

●   Pénzbeli érték, ár ß

●   Szponzor

Ehhez meg arra emlékezzünk, hogy sokan politikai alapon ítélik meg a különféle alkotásokat.

5.    Művészeti alkotások és a változó idők

Ahogy telik az idő, a művészeti alkotásoknak megváltozhat az értéke, funkciói.

1)    Értékváltozás

Az idő múlásával a mű ugyanaz marad – a világ viszont változik körülötte: változnak a kifejezési formák, különösen a nyelv. (Ezért vélhetőleg ugyanazt a művet ma már más nyelvezettel, más formában írnák meg.) És változik a történelmi kontextus is. (Amiért meg a mű tartalma lenne más ma. Teszem azt, ha Tolsztoj később él, lehet, hogy nem a napóleoni háborúkat választotta volna a Háború és Béke történelmi hátteréül, hanem a második világháborút.)

Ekképp a régi művek általában nem ugyanazt az élményt nyújtják a mai olvasónak, közönségnek mint a korabelieknek. Egyúttal azonban új értéket is nyerhetnek: különösen, ami annak idején csak egy regény, egy költemény volt a sok közül, az mára a kultúrkincs megbecsült darabjává avanzsálhatott, és ezáltal fontos szerepet játszhat a nemzet összetartásában is. Másfelől pedig a régi művekből kordokumentum válhat, tudósítva a maiakat a múltbeli állapotokról, művészetről, nyelvezetről, stb…

2)    Értékállóság

Vannak azért örök témák is, különösen az emberi lélek, az emberi viszonyok problémái, jelenségei, melyek gyakorlatilag mai is ugyanazok, mint bármikor a történelem folyamán – így amit ezekről akár hosszú idővel ezelőtt írtak, az általában ma is érvényes.

Másfelől van, hogy a művek, műfajok inkább csak a divatból mennek ki, ha másfelől fújna a divat szele, az emberek ugyanúgy tudnák élvezni ezeket a háttérbe szorult alkotásokat ma is. (Gondoljunk például a Rock and Rollra.)

Emberek, kapaszkodjatok, mert ez most körülbelül olyan sokatmondó lesz, mint amilyen lényeglátó és mélyenszántó. Lesz itt szó a vírusról, annak környezeti, gazdasági és politikai összefüggéseiről, utána pedig a mindent átható pártoskodásról – és a megoldásról.

Kezdjük a vírussal. Hirtelen eléggé a feje tetejére állt a világ, nem igaz? Nem kicsit, de annyira talán mégsem, hiszen minden relatív: a jelenlegi generációk egy szokatlanul békés korban nőttek fel, csak a legöregebbek élték meg a világháborút, a legutóbbi nagy kataklizmát, nem vagyunk hozzászokva a megrázkódtatásokhoz. Valójában ez most egy közepes válság, ami esélyeket is tartogat, mert nem akkora, hogy kiüsse a civilizációt, hogy komolyan egymásnak essünk miatta (mintha, mondjuk, elfogyna a víz, az élelem, vagy kiöntene a tenger) – így akár némi átfogó bajtársiasság érzéséhez is hozzásegíthetne bennünket. Ugyanakkor ahhoz meg akár kellően erős is lehet, hogy a pofon kijózanítson bennünket, valamennyire észhez térjünk eddigi önteltségünkből.

Az utóbbi egy-kétszáz év, tényleg jelentős, fejlődése ugyanis sokakat elvakított, nem látják, hogy mindezzel együtt is, mennyire távol állunk a mindenhatóságtól. Most legalább a saját szemünkkel láthatjuk, hogy nem vagyunk a világ urai, hogy elég egy kis darab RNS ahhoz, hogy megakassza az egész hatalmas emberi gépezetet. Hátha most majd sikerül egy-két fokkal szerényebbé és alázatosabbá válnunk a világgal szemben – amire nagy szükség volna, hogy megmentsük – no, nem a világot, hanem magunkat. (Lásd ehhez a ‘Globális problémák’ és az ‘Elvarratlan szálak’ témákat a könyvből, illetve hogy az egész mű a szerénységgel kezdődik.)

A VÍRUS ÉS A KLÍMA

Ez ügyben a legmeglepőbb számomra az, hogy milyen kevés szó esik arról, hogy ez a mostani helyzet egyúttal egy egyedülálló lehetőség is a klímaprobléma kezelésére. (Miközben az áldozatokkal természetesen együtt érzünk.)

Miért is? Azért mert, ami most történik a gazdaságban, az jó közelítéssel pontosan az, amire a felmelegedés kezeléséhez szükség volna: erőteljes gazdasági lassításra – amire magunktól körülbelül soha nem lettünk volna hajlandóak. (És aminek most is minden igyekezetünkkel próbálunk ellenállni, és mást sem várunk, mint a V alakú visszapattanást.) Két oldalról érdemes ezt közelebbről szemügyre venni:

Az egyik, hogy most nemcsak az történik, hogy társadalmi szinten belassult a gazdaság, hanem az is, hogy az embereknek egyéni szinten is módjuk nyílik megtapasztalni, hogy „másképp is lehet”, hogy nem szükségszerű az, hogy lélekszakadtig robotoljunk, a fennmaradó időnket meg azzal töltsük, hogy igyekszünk mindent elkölteni, vásárolni, fogyasztani. (Lásd majd ‘A boldogság forrásai’ témában az egyszerű dolgok örömét.) Ez a kényszerű leállás most életmódbeli, szemléletbeli változásokra is lehetőséget ad – amire nagy szükség van, mert, mint mondani szoktam, a nagyléptékű, nagymértékű társadalmi változásokat alapszinten, az emberek fejében kell megalapozni.

Ez azonban, önmagában, nem elegendő, a rendszert is meg kellene reformálni, mert ahogyan most van, az sokáig nem tűri a kényszerpihenőt. Nincs ugyanis megoldva, hogy mi lesz az új munkanélküliekkel, a csődközeli cégekkel, hogy honnan veszi az állam a pénzt a rendszer életben tartásához. (Vélhetőleg leginkább a nyomdából, de erről majd alább.) Az irány, amelyben a hosszabb távra való tekintettel is el lehetne kezdeni gondolkozni, az a rövidített munkaidő, ami lehetővé tenné, hogy alacsonyabb termelés mellett is mindenkinek legyen munkája. Az igaz, hogy így kevesebbet is keresnénk, de ha most sikerül megtapasztalni, hogy az anyagiakon kívül másban is meg lehet találni az örömöt, hogy a több szabadidő, a nyugodtabb élet is boldogít, (főleg, ha majd nem leszünk kényszerűen be- és összezárva) – akkor volna remény arra, hogy az emberek tartósan is hajlandóak legyenek elfogadni a szerényebb életet. (Miáltal, nem utolsósorban, túl is élnénk saját magunkat.)

Nyilván így sem egyszerű; azért is, mert közben még azt is jó volna elérni, hogy a tőke, a gazdagok is beérjék kevesebbel, illetve nagyobb mértékben járuljanak hozzá a közterhekhez, a közjóhoz. (Illetve nyilván azoknak kellene inkább szerényebbre venni, akik eddig nagy lábon éltek, nem azoknak, akik most is szűkölködnek.) Ráadásul a gazdaság javasolt átalakítása hatékonyságvesztéssel is járna, például mert egy darab nyolcórás munkás hatékonyabb megoldás, mint két 4 órás; a tőke pedig (nemzetközi koordináció hiányában) elmenekül onnan, ahol drágább a termelés, meg persze onnan is, ahol meg akarják adóztatni. Nyitott kérdés tehát van bőven. Én csak annyit mondok, hogy nagyon jó volna kihasználni ezt a mostani lehetőséget, és inkább ezekre a kérdésekre kellene elkezdeni megkeresni a választ, ahelyett, hogy kezünket-lábunkat törjük, hogy újra felpörgessük a régi, önpusztító motorokat. Mert ha onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, akkor egyszer csak elfogy az oxigén. (Bólogatás + onnan folytatás.)

Meg még néhány gondolat a globalizáció jövőjéről. Először is, jó esélyt látok arra, hogy a nemzetközi utazgatás érezhetően csökken majd, már csak azért is, mert lehet, hogy ezt a vírust, annak újabb variánsait, teljesen eltüntetni nem lehet majd, fel-felüti majd a fejét itt-ott a világban, mint az influenza. Közben talán a cégek is jobban meggondolják, hogy mennyire szórják szét a tevékenységüket a világba; nem utolsósorban pedig az országok számára is felértékelődik majd az önellátás képessége. Egy szó, mint száz, a globalizáció most némileg zárójelbe lesz rakva – persze nem teljesen. Lásd ehhez a Globalizáció témát, benne különösen annak kézben tartását.

VÍRUS, POLITIKA, GAZDASÁG

Pontosabban, ami a magyar politikában zajlik járványügyileg. Kezdjük azzal, hogy énszerintem, magának a járványnak a kezelését illetően, a lehetőségekhez képest, összességében és nagy vonalakban a kormány nem végez rossz munkát. De. Azért mondom ilyen körmönfontan, merthogy közben, szokás szerint, számos visszatetsző dolgot is művelnek. Nézzük pro és kontra.

Mit csinálnak jól?

(Avagy, elnézést ballerek.)

● A járványügyi intézkedések: a kijárási korlátozás, a boltok, stb… nyitva tartásának szabályozása, a határzár, stb…

Ezeket, nagy vonalakban, a probléma mértékével arányosnak érzem – és amennyire látom, működnek is.  Persze vitatható, hogy pontosan mekkora szigor kellene, meddig kell fenntartani a korlátozást, és a többi. Ez mind meglehetősen szubjektív: aki veszélyben érzi magát vagy a szeretteit, az nagyobb szigort szeretne, aki a pénzét félti, az kisebbet, aki az olaszokra meg a kínaiakra néz, az nagyobbat, aki a svédekre, az kisebbet, és így tovább.

● A gazdasági intézkedések

Erről kicsit bővebben.

Ami az MNB-t illeti, nos, az elég alaposan megnyitotta a pénzcsapokat – ami ilyen körülmények között érthető is. (Békeidőben kevésbé, lásd erről az előző levelemben.) Közben, a forint árfolyamára való tekintettel, némi kamatot is emelt, ami ebben a helyzetben különösen kényes kérdés, hiszen a vállalatoknak, a gazdaságnak az alacsony kamat kellene. Ami „szerencse”, hogy utazni egyébként sem nagyon tudunk mostanában, (importcikkeket) vásárolni is kevesebbet, de főleg az, hogy az olaj is bezuhant. Meg bízzunk benne, hogy az infláció továbbra sem hagyja őket hidegen…

Alapvetően azzal is egyetértek, amiket kormányoldalon léptek gazdasági terén. (A hiteltörlesztés felfüggesztése, adó és járulék elengedések, bértámogatás, stb…) És igen, azt is beleértve, hogy csak fél kézzel szórják a pénzt – merthogy sokan azt kifogásolják, hogy ez kevés. Ne feledjük azonban, hogy ingyen pénz nincs, amit most az állam elkölt, az valakinek a zsebére megy: vagy a jövő generációknak (államadósság), vagy a megtakarítással rendelkezőknek (ha pénzt nyomtatnak, és beüt az infláció). Mert valószínűleg annak sem örülnének a költekezést követelők, ha aztán elértéktelenednének a megtakarításaik. A pengő is régen volt már, ugyebár. (Meg azért sem árt az óvatosabb költekezés, mert, mint mindig, most is félő, hogy ezeknek a forintoknak is jelentős részét lenyúlnák; ahelyett, hogy a valóban segítségre szorulókhoz jutnának, valakik érdemtelenül gazdagodnának belőlük, a kormányoldali haverok, a spekulánsok, meg kb. mindenki, akinek lehetősége volna rá.)

Vagy, ha ne adj’ isten államcsőd lenne, az sem volna éppen kellemes – bár ezt nem nagyon tudom elképzelni, eléggé biztos vagyok benne, hogy szükség esetén a jegybank „kisegítené” az államot, bizonyos fokig már most is azt teszi. Más kérdés, ha erre kerül a sor, hogy az a forint, amit az állampapírjainkból majd visszakapunk, mennyit ér majd. A másik pedig, ami ahhoz kell, hogy megmaradjon a pénzünk vásárlóereje, az, hogy a termelés ne álljon meg, főképp azokban a szektorokban, amelyeken most is vásárolnak az emberek, különösen a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban. (Milyen szerencsés, hogy a mezőn kevésbé lehet elkapni…)

Korántsem szimpatikus viszont, hogy a kormányzati kleptokrácia, a NER nem annyira siet részt vállalni a terhekből, vagy hogy a képviselői fizetéseket még emelik is. (Távolabbról nézve viszont az iszonyatos pénzeken ücsörgő, az adóelkerülésben igencsak jártas multiknak és a szupergazdagoknak is jobban a zsebébe kellene nyúlni.)

Azt se feledjük továbbá, hogy nem lehet tudni, hogy meddig tart ez az egész, meddig kell támogatni a gazdaságot: akár évekig is. Ebben a helyzetben nem lehet az a cél, hogy fenntartsuk a békebeli teljesítményt – hanem hogy lélegeztetőgépre kössük a gazdaságot, addig, ameddig egyszer majd képes lesz újra a saját lábára állni. (Ennyi azonban valóban szükséges, ha azt szeretnénk, hogy ne épüljön le túl sok kapacitás.) Meg természetesen azt kell biztosítani, hogy ilyen vagy olyan módon mindenkinek meglegyen, ami feltétlenül szükséges.

Az ideális persze az volna, ha az államnak meg a magánembereknek is megvolna most a tartalékuk, és nem az unokák pénzét kellene költeni – ez azonban ábránd marad: egyfelől az ekkora vészhelyzetek ritkák, az emberek és a rendszer viszont rövidlátók, úgy a politika és a költekező politikusok, mint a piac, ahol ma kell sikeresnek lenned, eladnod, különben kiestél. Ráadásul ezek közben az embereket is folyamatosan költekezésre buzdítják, a reklámok, a hitellehetőségek által, illetve az államnak is az a jó, ha az emberek vásárolnak, pörög a gazdaság.

(Plusz némi önreflexió: a kifejtett véleményem vélhetőleg nem független a személyiségemtől: egyrészt, hogy alapból ódzkodom az eladósodástól; másrészt meg, hogy tekintettel a fentebb klímaügyben elmondottakra, részemről azt sem bánnám, ha tartósan belassulna a gazdaság. Továbbá, ha már az állami segítségnél tartunk, hadd nevezzem az EV-t is, amihez immár 10 éve egy kµrva kanyi vasat nem kapok se jobbról, se balról. Mondjuk, amiket itt leírok, félő, hogy nem is fogok…)

Tehát, visszatérve a kormányzati intézkedésekhez, vannak pozitívumok – ám, ahogyan azt Szalay első tétele kimondja, a kormány nem tud olyat csinálni, hogy az ellenzéknek tetsszen. (Biztos ismerjük a viccet a nyuszikáról sapkában és anélkül.) Ugyanakkor, való igaz, mindeközben a kormány számos olyan dolgot is művel, amitől a hideg futkározik a hátamon.

Mit csinál rosszul a kormány?

(Avagy, elnézést jobberek.)

● A felhatalmazási törvény

Mely már a legutóbbi levelem után született, ki is kellett egészítettem a honlapon az üzenetemet azzal, hogy ez bizony számításból született, azzal a céllal, hogy az ellenzék, egyébként teljes joggal, nemet mondjon rá, és erre fel majd lehessen őket hazaárulózni. (Amit, ahogy elnézem, a nép jó része be is kajált.) Mert, emberek: határozatlan időre pénz sem adunk kölcsön, nemhogy a főhatalmat. Közben meg ment az álszent papolás az „összefogásról”… Nahát ezzel azóta el is hallgattak. Láthatóan Orbán ilyen időkben sem képes elnyomni alapvető hataloméhségét. (Bár azt azért nem hiszem, hogy valódi diktatúrára törne.)

● Propaganda

Például, hogy hetekig nyomatják ugyanazt az esetet a fővárosi idősek otthonáról, ahol nincs orvos; vagy hogy már megint sikerült előhúzni a főgonosz Sorost a kalapból, ráfogni a forintgyengülést. (Ami persze biztos nem az MNB világviszonylatban is laza monetáris politikája és az általános gazdasági bizonytalanság miatt volt. Lásd még a cikk megfogalmazását: Soros György támadása „állhat” a háttérben, „a gyanú szerint”, na meg a „szakértők”… Közben azonban a másik oldal sem mentes a túlhajtott rugózástól, lásd Trump esetét a fertőtlenítővel.)

Az is felháborító, ahogyan az EU-nak, legközelebbi szövetségeseinknek, és rengeteg pénzünk forrásának szólogat be a kormány. (Hogy Türk Tanácstól több segítséget kaptunk, meg hogy legalább ne akadályozzanak, stb…) Akkor is, ha az EU érezhetően keresi, és nem nagyon találja a helyét a jelenlegi helyzetben – ami viszont szintén érthető, hiszen e válság kezelésének természetes eleme a kompartmentalizáció, azaz az országok, területek erősebb-gyengébb elszigetelése, ami helyi irányítást kíván. No meg a szokásos tesze-toszaság, ahogyan a felhatalmazási törvényre reagáltak, hogy majd, egyszer, talán, most már aztán tényleg kizárják a Fideszt, irgum-burgum…

Egyébiránt meg kissé késve, de a kormány végül csak ráérzett, hogy a vírus még jobb, mint a migráncs, egy újabb fenyegetés, amitől meg lehet védeni a népet. (Ráadásul még igazi is.) És sokan ennek árnyékában le is nyelnek mindent, főleg az eltúlzott felhatalmazást. Közben pedig megfigyelhetjük, hogy a vírus a memóriára is hatással van. Mert hol vannak már a migránsok? (Jó, mindjárt lesz egy kicsi, de megszokott szirénázásnak, hálistennek, vége…) Valamint, rémlik még egyáltalán a tervezett újabb nagyszerű nemzeti konzultáció a gyöngyöspatai romák és a börtönviseltek kártérítéseiről? No és, apropó, az álomgyilkosságos olimpiára emlékszik-e még valaki, amit milyen jó volna még mindezek tetejébe, ha szervezhetnénk? (Apropó, arra is kíváncsi leszek, ezek után jelentkezik-e még bárki szervezőnek. Hacsak a kínaiak meg nem mentik a világ becsületét, már megint.)

● Demagógia

Mint az 53. heti nyugdíj, amit szerintem még a kedvezményezettek sem nagyon értettek, hogy miért most kell előjönni vele. Na meg a másik, hogy nyelvvizsga nélkül is kiadják a diplomákat – amivel ismét nagyot léptünk előre azok elsajtpapírosodásának irányába. (Na persze, akik megkapták, meg az anyukájuk, nyilván nem fognak megsértődni.) Ezt megint csak nehéz másképp értelmezni, mint politikai tőkeszerzésnek, merthogy pont most lenne itt a kiváló alkalom, hogy tanulják a nyelvet, felkészüljenek a vizsgára, igen, akár digitálisan is. Ráadásul pont most enyhül a munkaerőhiány is – úgyhogy értjük.

● Egyebek

Mint a székesfehérvári kórházigazgató igencsak gyanús kirúgása. Ezek mögé én nem látok be, de nekem is az a benyomásom, hogy nem az a valódi ok, amit mondtak. Amiben szintén vannak kételyeim, az a kórházak erőltetett kiürítése – már csak abból a szempontból is, hogy ha ezek az erősen fertőző betegek bekerülnek a rendes kórházakba, nem fogják-e összefertőzni a többi beteget. No és persze, azok nehézségei, akiket hazaküldtek – akik viszont állítólag nem is voltak annyira sokan. (Vagy mégis. Na, a sajtóról majd mindjárt bővebben.)

* * *

Végigtekintve a pozitívumokon és negatívumokon: ugye milyen komplikált? Ugye mennyivel egyszerűbb, úgy ahogy van gyűlölni vagy imádni a kormányt vagy bárki mást? (Elnézést mindenki, aki szívesebben elvan a saját párhuzamos valóságában.) Ha mégis szeretnénk tisztábban látni, segíthet, ha a cselekedeteket megpróbáljuk elvonatkoztatni a cselekvőtől, hogy az, hogy utáljuk Orbánt, vagy épp rajongunk érte, ne befolyásoljon maguknak az intézkedéseknek a megítélésében, abban, hogy elégséges-e a gazdasági mentőcsomag, vagy hogy korai-e a korlátozások enyhítése: próbáljunk úgy nézni az utóbbiakra, hogy eltekintünk attól, hogy ki rendelte el őket. Illetve próbáljuk meg elképzelni, hogy ugyanezeket az intézkedéseket a saját oldalunk hozta, gondoljunk bele, ez vajon változtatna-e a véleményünkön. (Tudom, tudom, a saját oldalunk soha nem hozna ilyen intézkedéseket. Mégis, tegyük fel, hogy igen.)

Nem árt továbbá hozzátenni, hogy a körültekintő, pártatlan ítélkezés, az, hogy a dolgok nem fehérek és feketék nem jelenti azt, hogy pontosan közepesen szürkék. Ettől még lehetünk lesújtó véleménnyel Orbánról, Gyurcsányról, akárkiről: a kép lehet sötétszürke – csak annyi, hogy általában nem tök fekete, ha értitek, mire célzok.

Ezeken kívül lássuk még azt is, hogy ez a mostani egy sosemvolt helyzet, amelyben sem a betegség, sem a társadalmi összefüggések nem ismertek, túlságosan tehát nem lehet okosnak lenni. (Okoskodni viszont annál inkább, főleg felelősség nélkül és utólag.) Mindezzel együtt fontos hangsúlyozni, hogy amit jól csinálnak, az nem igazolja az elkövetett disznóságokat.

Végül még a tervezett újraindítás kapcsán néhány gondolat. Most már annyival jobb a helyzet, hogy kiépültek a kórházi kapacitások, az azonban igen valószínű, hogy a nyitással többen fognak megfertőződni, és meg is halni. Hogy mennyien, azt senki sem tudja – de még ha tökéletesen ismernénk is a következményeket, akkor is kemény kérdésekkel kellene szembesülnünk: hány emberéletet ér meg az, hogy ne álljon a gazdaság? Ezret? Százat? Egyet se? És az efféle kérdésekre, tetszik – nem tetszik, valakinek meg kell adnia a feleletet, fel kell vállalnia ennek az ódiumát. Pontosan ez a vezetők egyik fő feladata. Azon meg ne lepődjünk meg, ha mismásolnak, ember nincs, aki ilyeneket a nép szemébe mondana. (Hát még, ha politikus.) A magam részéről mindenesetre még várnék, és megfigyelném, mi történik más országokban, ahol lazítanak, és csak igen fokozatosan enyhítenék.

És most: a harmadik felvonás.

PÁRTOSSÁG – PÁRTATLANSÁG

(Avagy, ami miatt ez sem lesz címlapon.)

A népszerűtlenség titka ugyanis: mondd az igazat. Mutasd be a világot olyan csúnyának, bonyolultnak és árnyaltnak, amilyen az valójában, és senkinek sem fogsz kelleni. Miért? Azért, mert az emberek olyannak akarják látni a dolgokat, ahogyan nekik tetszene, azt szeretik, ha megerősítik őket a meglevő nézeteikben. (Lásd a megismerés konzervativizmusát, 6. pont.) Ezen kívül pedig egyszerű magyarázatokra vágynak, nem szeretik fárasztani magukat a részletekkel. (Ami az objektivitásra és pártatlanságra törekvő EV szerencsétlensége is – egyúttal azonban éppen ez a kihívás, ami miatt érdemes csinálni.)

Továbbá, manapság rendkívül jellemző tendencia a pártoskodás. Eleve így van ez: az emberek eltérő elveket vallanak, egyesek a hagyományokhoz ragaszkodnak, mások a fejlődést pártolják. Eltérnek az érdekeik is, mint a kisembernek, aki szeretné, ha az állam gondoskodna róla – és a tőkésnek, a vállalkozónak, aki attól boldog, ha minél kevesebbet hall az államról. Az utóbbi tíz évben pedig különösen megszaladt a politikai polarizáció, külföldön is, de Magyarországon még inkább, ahol Orbán Viktor alaposan feltüzelte a széthúzás lángjait, a saját hatalmi céljai érdekében. Ennek eredményeként az emberek mindinkább az ellenséget kezdték el látni egymásban, és ilyenkor jön csak el igazán az egyoldalú, a saját politika nézeteinket alátámasztó, súlyosan leegyszerűsített magyarázatok ideje. (Amin, a jelek szerint, közös problémánk, a vírus, sem enyhített.)

Hogy a pártoskodás ma mindent áthat, az embereket, a közösségi médiát, a sajtót, az nehéz nem érzékelni. Ennek ellenére az emberek nagy része tudatosan nem gondol bele ebbe, csak fújja a párvonalat, és fúj a másik oldalra, annak rendje és módja szerint. Ráadásul, még aki körül is néz, hajlandó is elbeszélgetni a közállapotokról, azok nagy része is bólint egyet, hogy hát igen, milyen szörnyű – a következő kanyarban viszont már ugyanúgy utálkozik és rajong, mintha mi se történt volna. És okos, értelmes emberek is…

Meg ahogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”… Magyarán, amikor valaki, mint én is itt fentebb, a sok fekete mellé egy-két piros pontot is be mer írni a kormánynak, akkor rögtön el van könyvelve egy vérnarancsnak, narancskullancsnak – vagy pont fordítva, attól függően, milyen pártállású a vitapartner. Pedig mára, elvileg, közmondásos, hogy aki nincs velünk, az nem feltétlen van ellenünk, hogy ha az egyik táborral nem teljesen ért egyet valaki, az nem jelenti automatikusan azt, hogy az ellentáborral meg igen. Mert az igazság rendszerint középen van. Ugye?

Néhány idevágó példa, amit érdemes szemügyre venni:

Gyurcsány Ferenc Facebookja Vs Orbán Viktor Facebookja

Nyissatok meg egy-két tetszőleges posztot, és nézzétek meg a kommenteket alattuk, amilyen élesen elválik és összecsap a két tábor; ahogy sokan nem veszik észre, hogy elvakultan rajongani valakiért, körülbelül ugyanaz, mint gyomorból utálni – csak pepitában.

Érdekes aztán belegondolni, amikor valaki egy konkrét ügyről nyilatkozik, hogy hogyan vág az egybe a politikai beállítottságával. Például a minap valaki, akiről úgy tudom, hogy balos, helyeslően beszélt a svéd „emberkísérletről”, hogy ott nem vezettek be olyan szigorú korlátozásokat, mint a többi ország. Ez hirtelen szöget ütött a fejembe, merthogy alapból a ballerek voltak azok, akik komolyabban vették a vírust, a jobberek hajlottak a bagatellizálásra. Akkor most mi van? Aztán kapcsoltam, hogy balról nézve a központi szigorkodás (beleértve a hazait is) szintén rosszul veszi ki magát. A legtöbb ember megnyilvánulásait vissza lehet vezetni az alapvető szemléletmódjára – ha néha kicsit kacifántosabb úton is.

Illetve, mint utaltam rá, nem az elvek az egyetlen, ami az embereket kormányozza, hasonlóan fontosak az érdekek is: például, amikor hallom, hogy valaki az EU mellett beszél – és hát persze, annak dolgozik. Vagy amikor valaki a kormányt védi, dicséri – és nyilván, hisz megtolták pár millióval. Hasonlóan tanácsos figyelembe venni a különféle sajtótermékek mögöttes irányultságát, hátszelét is, amikor próbáljuk eltalálni, hogy az általuk leírtakhoz képest mégis merre lehet az objektív valóság.

Itt is egy újabb példa, ugyanannak az eseménynek a címlapi elővezetése a sajtó két ellentétes deklinációjában:

Az Origón:

Nigériai férfi erőszakolt meg egy nőt Budapesten: elfogták - videó

A nőt fojtogatta is az erőszak közben.

És az Indexen:

Fizetés helyett megerőszakolta a prostituáltat az egyetemista

A 22 éves nigériai férfi egy internetes oldalon került kapcsolatba a nővel Budapesten.

Nézzük meg ezeket kicsit közelebbről, mert már a puszta szalagcímek is egy művészet, ahogy össze vannak rakva. Origó: rögtön az elején kétséget sem hagynak bennünk, hogy ez bizony egy NIGÉRIAI! Értitek. MIGRÁNS! Férfi! És nemcsak megerőszakolta, hanem még fojtogatta is! Azt viszont nem tudjuk meg, hogy a nő prostituált volt. Plusz el is kapták a tettest, úgyhogy ismét meg lettünk védve. És az Index? Az is teljesen jellemző: prostituált volt a nő, az elkövető pedig egyetemista és csak másodsorban nigériai. Azon kívül pedig az interneten kerültek kapcsolatba – hiszen az Indexnél minden hír, ami szájber. (Ami ízlés dolga, nekem kicsit sok, szoktam is gondolni, hogy még egy szó a világot megváltó mesterséges intelligenciáról vagy a legeslegújabb okostelóról meg az appokról, és menten elolvasom a soros cikket a migráncsokról az Origón.) Persze egyenlőségjelet tenni azért távolról sem lehet a két orgánum közé: mert igaz ugyan, hogy az Index szeme előtt is lengedezik egy féligáteresztő baller fátyol – közben azonban az Origó egy narancssárga tengeralattjáróba van hetedíziglen belakatolva.

Szóval, hogy a sajtó ugyanolyan pártos, mint a nép. Ugye ezzel sem mondok újat? Ugye első blikkre el tudjuk helyezni a következőket jobbra vagy balra? Index, Origó, M1, Kossuth, RTL, TV2, Hír TV, ATV. Meg ugye, második blikkre, ezek is mennek? Blikk, Bors, 444, 888, Magyar Narancs, HVG, Pesti Srácok, 168 óra, Rádió 1, Klub Rádió, stb, stb…

(Apropó, itt van egy nehezebb: National Geographic. Erre azért harmadik pillantásra se mindenki mondaná, hogy politikailag nem teljesen offé. Pedig, ugyan messze nem annyira, mint az imént felsoroltak, de ha megnézzük a műsorait, ebben is érezhető a balos irányultság. Ami tudományos tematikáját tekintve annyira azért nem meglepő – de nem is törvényszerű, mert a Spektrumnál viszont soha nem éreztem, hogy húzna valamerre. Ráadásul, számomra, a műsorai is érdekesebbek, kevésbé mentek el a szórakoztató – doku-reality irányba. És ha már az elvileg pártatlan médiumok pártosságánál tartunk, a közvélemény-kutatók mellett se menjünk el, érdemes ránézni például erre.)

Honnan a sajtónak ez a pártossága? Egyrészt onnan, hogy hasonló világnézetű emberek dolgoznak bennük, ami a termékükre is átragad. Másrészt viszont, akiket kiszolgálnak, azok is pártosak: egyfelől az olvasók, nézők, akik a saját gondolkozásmódjukkal összhangban álló cikkekre, műsorokra vágynak. De nem az olvasók az egyetlenek, akiket a médiatermékek kiszolgálnak: az újságok, tévék gyakran a tulajdonosaik, megrendelőik, a kormány, a pártok, a médiamágnások nézeteit terjesztik, az ő érdekeiket mozdítják elő.

Hogy az egyik ember így látja a világot, a másik meg úgy, a sajtó meg kielégíti az ebből fakadó féloldalas igényeket, az mondhatni természetes, önmagában nem baj. A gond ott kezdődik, ha szélsőségesen torzítják a valóságot, durva manipulációra használják a sajtót – ami manapság sajnos nem ritka. No meg az is problémás, hogy sokaknak, újságíróknak és olvasóknak egyaránt, nem tűnik fel, hogy színes a szemüvegük, azt hiszik, hogy ők bizony objektívan látják a dolgokat – pedig nem. (Ami nem mond ellent annak, hogy szét tudják válogatni a médiumokat jobbra és balra, mégpedig azért, mert a saját oldala mindenki szerint igazat ír, a másik viszont hazudik, reggel, délben és este.)

Persze aki pénzért ír, az többnyire tisztában van vele, hogy hány forint egy nigériai migráns. Ebből a szempontból tehát, szerintem, éppen hogy az elv-emberek a rövidlátóbbak: például el tudom képzelni, hogy az Index-nél is úgy vélik, hogy ők aztán a felvilágosult, objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás netovábbja. És megint csak: az érdemeiket nem akarom elvenni, mert tudnak minőségi, jó cikkeket írni, és az igazmondás is elvi kérdés náluk – csak épp az ő orrukon is torzít némileg a Google Glass. (Meg még ha kicsit szűkebb ívben is sz@rnának a fejemre…)

Apropó, akartok egy gyors tippet, hogy honnan lehet tudni, hogy egy cikk torzít? Onnan, hogy ha csak jót vagy csak rosszat mond valamiről. Nézzétek meg, hogy a sok negatívum mellett mond-e bármi pozitívot is (vagy fordítva) – és ha nem, akkor majdnem biztos, hogy elfogult, egyoldalú.

Meg még egy megfigyelés, ami megérdemel egy bekezdést, mégpedig az, hogy, benyomásom szerint, érdekes módon, épp a szólásszabadság letéteményesei, a liberális oldal tűri kevésbé a közönség megnyilvánulásait, ha azok nem is mindig a legkulturáltabbak. Ezzel azért vagyok képben, mert kénytelen vagyok számon tartani egyetlen markinglehetőségem, az internetes kommentelhetőség állapotát; és úgy találom, hogy kivételekkel ugyan, de inkább a baloldali újságok, blogok azok, amelyek vagy nem is engednek egyáltalán kommentelni (Index, és a rajta megjelenő politika blogok), vagy ellenőrzik a közönséget, szigorúan moderálnak (444) – miközben a jobber médiában, nagy átlagban, szabadabban lehet szájalni: a 888, Pesti Srácok, Mandiner mind szabadon kommentelhetők, de még a Bors-ról se peckáztak ki úgy, mint a Blikk-ről. (Bár inkább a reklámozás miatt.) És nem nagyon értem, hogy miért izgatják ennyire magukat: nem elfér a közönség is, ott az alján? Ha nem tetszik, amiket mondanak, nem kell rájuk nézni. (Vagy a közönség tagjai rányomhatnak, hogy melyik kommentelőt nem akarják látni, ahogy a Mandínernél van újabban.) Ráadásul, szerintem, a kommentelhetőség még a forgalomnak is jót tesz.

De mondom, ez csak tendencia, mert pl. az Origo sem kommentelhető (az volt, ameddig egy baloldali hekkertámadás miatt kikapcsolták), valamint a HVG-n vagy a Magyar Narancson is odaírhatja az ember a véleményét. A tendencia viszont, számomra legalábbis, érzékelhető. És az okok? Két tippem van: az egyik, hogy az utóbbi években a jobber trollok lehet, hogy jobban rászálltak a baloldali médiára, mint fordítva. A másik meg a baloldaliak általában vett nagyobb lelki érzékenysége. Talán.

Jó, jó – mondhatjátok nekem – de mivel vagy különb te magad? Te is itt osztod, mint a világ esze, nem ugyanúgy azt képzeled, hogy te tudod a tutit?

Jogos. De igen, valóban úgy vélem, hogy objektívabban látom a dolgokat az átlagnál, és hogy jó volna ebbe az irányba kimozdítani az embereket. Megmondom, hol van szerintem a különbség. Először is ott, hogy pártállástól függetlenül igyekszem meglátni a jót és a rosszat is a dolgokban, úgy Orbánban, mint az ellenzékben, stb… Valamint, amikor mondom a magamét, hasonló mértékben szoktam kapni az ívet jobbról és balról is, egyik felől azért, mert túl kormánypárti vagyok, a másik irányból meg mert nem eléggé. Ez nekem azt mutatja, hogy közelebb lehetek a többnyire középen lévő igazsághoz. Közben pedig, több-kevesebb sikerrel, igyekszem meghallgatni a kritikát, nyitott lenni mindkét oldal felé, tisztában lenni azzal, hogy attól még, hogy valaki tartózkodik a szélsőségektől, sok mindenben tévedhet, mert középen is nagy a mozgástér.

De nem is kell eltalálni a kristálytiszta igazságot. Mert nem az a fontos, hogy akkor most konkrétan elég nagy-e a gazdasági mentőcsomag, megtartsák-e az érettségit, szükség volt-e a korházak kiürítésére stb… A részletekben nem kell, hogy egyetértsünk, és persze, hogy eltér a véleményünk: ki így látja, ki úgy – kinek itt fáj, kinek ott – kinek ez az érdeke, kinek az: ezzel nincs gond. A gond az, ha vakok vagyunk az ellenoldal erényeire és a saját hibáinkra, nem halljuk meg az észérveket, mert már megsüketített a saját táborunk megafonja. Legyünk hajlandóak kinyitni a szemünket, a fülünket és az elménket, próbáljunk meg önállóan gondolkodni: mindössze ennyi kell – mert ez az út előre.

És hát… emberek: az ilyen egyszerű, alapvető igazságokon fordul meg a világ sorsa. Hallgassuk meg a másikat. Lássuk meg a jót benne. Lássuk meg a saját hibáinkat is. A világ nem fekete és fehér. Ezek annyira magától értetődőek, hogy az ember szinte szégyelli leírni őket, és döbbenetes, hogy a XXI. században még ilyesmiket kell az emberek szájába rágni – de ahogy a dolgok állnak, sajnos kell. Nem azért, mintha nem értenék ezeket: az alkalmazással, azzal vannak súlyos gondok. Meg hogy az álnok politikusok meglovagolják ezt, és ahelyett, hogy megpróbálnák összebékíteni a népet, még inkább felkorbácsolják az indulatokat – ti meg hagyjátok magatokat az orrotoknál fogva vezetni. Meg hogy a pártos narratívák sűrűjében fokozatok vannak ugyan, de olyan fórum szinte nincs is, ahol valóban pártatlanul állnának a világhoz, megmutatnák a népnek, hogy így is lehet. (Ami nem ugyanaz, mint ahol csak gondolják, hogy pártatlanok.) Bár, ugye, nézzük a dolgok jó oldalát, így legalább kisebb a konkurencia. Mert miről szól az Egyvilág? Pont erről: az alapvető fontosságú dolgok érthető és objektív elmagyarázásáról. Kézmosás.

Persze tudom, ki ez az alak, nem hallgattok rám. A többség legalábbis nem. De nem is kell, többet ér, ha saját magatok elgondolkodtok, hogyan mennek a dolgok a világban és a saját fejetekben. Abban mindenesetre bízom, hogy van legalább egy kisebbség, amely kellően unja már ezt az örökös agyatlan acsarkodást, manipulációt, hazudozást, szeretne tisztábban látni, és nem rest e célból nekiállni önállóan gondolkozni. Hajrá!

(A többiek meg most visszamehetnek a 444-hez vagy a 888-hoz. Apropó, ugye, hogy a kettő átlaga épp 666?) ;)