Egyvilág - Fórum

● Az amerikai választások

Hogy Trump kiesett a pikszisből, ráadásul nem is valami elegáns módon. Meg kell mondjam, azon túl, hogy pl. Obama politikai nézeteivel és törekvéseivel jobban tudok azonosulni, azt is jó volt nézni, hogy egy újabb übermagabiztos (-nak látszó) alfa hím így pofára esik.

Egyébként megértem én azokat is, akik kevésbé vannak elragadtatva az eredménytől, féltik az országukat a ballerek tehetetlenkedésétől, a globalizáció lokális hátulütőitől, a munkahelyek exportálásától, a bevándorlástól, és hogy majd ingyenélőknek osztogatják az adóemelésből beszedett pénzeket, stb… Illetve Trumpnak is, minden arroganciája, nárcizmusa és beképzeltsége mellett voltak bizonyos elismerésre méltó tulajdonságai: kiváltképp, igen, szokás szerint, a gyakorlatiassága és tettrekészsége. Apropó, most olvastam el a könyvét, Az Üzletkötés Művészetét, ami egy eléggé szerénytelen öndicséret és sikersztory gyűjtemény – egy valamit azonban jól mutat, azt, hogy meg tudta fogni a dolgok végét, (szó szerint) tető alá hozott sok mindent, gyakran megküzdve az ésszerűtlen szabályokkal és lebzselő bürokratákkal.

Viszont ami elég egy építési vállalkozónak, az nem feltétlen elég egy ország, és nem kis részben a világ vezetőjének. Számos lényeges hibája volt ugyanis: a tájékozatlansága, az empátia hiánya, és különösen az, hogy csak a ma számított neki, hogy itt és most pörögjön a gazdaság, azon túl pedig utána az özönvíz. (Szó szerint. Mert ha valaki, ő már régen tudja, hogy „it’s the economy”, és ennek érdekében semmi sem volt drága neki, ész nélkül nyomtatta a pénzt, eladósította az államot, kilépett a klímaegyezményből, bármi, csak a GDP ne konyuljon.) Na meg a mindent túlszárnyaló egója.

Ami Bident illeti: sok mindent nem tudok róla, (azon kívül, hogy a Balatonon volt nászúton), meg hogy a legöregebb elnöke lesz az USÁ-nak. Reméljük a legjobbakat – csodát viszont, remélem ezt végre már megtanultuk, senkitől és semmitől ne várjunk. Amiben bízom, hogy az USA utcáin hadakozók a most a fejükhöz kapnak, hogy jé, új helyzet van, adjunk neki egy esélyt. Meg, hogy Trump legrövidlátóbb intézkedéseit vissza fogja csinálni.

(Ment aztán ez a nemzetközi gratulálgatás az eredmény TV-ben való bemondása után, hogy Viktorunk csak egy nappal később örült, Putyin meg kivárja a hivatalos végeredményt. Hát, szerintem is az volna az ésszerű, ha csak akkor üzennénk, miután már végleges, mert máskülönben mintegy mi magunk, a külvilág, (illetve a TV) iktat be egy talán-elnököt, a törvények helyett. Meg az egész gratulálósdi formális és képmutató volta – már hogy a legtöbben az ellenjelöltnek is ugyanígy gratuláltak volna, ha az győz. De hát ezt nevezik diplomáciának.)

● A románok Trianon ünnepnapja

Ehhez csak annyit, hogy ezek szerint románra is érdemes lesz lefordítani az Egyvilágot, mert láthatólag ott sincs minden rendben az emberek fejében. Ez ugyanis már megint egy teljesen felesleges, provokatív lépés volt, ami csak sót dörzsöl úgy a magyar kisebbség, mint az anyaország lassan hegedő sebeibe. Mert lehet örülni más bajának – de legalább tegyük ezt csendben.

● Abortusztüntetések Lengyelországban

Szintén csak röviden: az, hogy az élet a fogantatással kezdődik, technikailag igaz ugyan – de ettől még egy megtermékenyített petesejt nem ember. Hogy mikortól tekinthető annak, mikortól illetik meg egy ember jogai, arról lehet vitatkozni. Egy megszületett csecsemőt például már gyakorlatilag mindenki teljes jogú embernek ismer el. Mélyebben nem akarok itt belemenni, csak annyit mondanék el, hogy szerintem addig, ameddig alapos okkal feltehető, hogy az embrió nem érez semmit, nincs agya, idegrendszere, addig nincs probléma az abortusszal. Meg még annyit, hogy akik ezeket az abszolút tiltásokat kikövetelik, valószínűleg nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen élethelyzetek vannak – illetve hogy a nőknek legalábbis a nagy része nem passzióból veteti el a gyerekét.

A tanár lefejezése Franciaországban és a lövöldözés Bécsben, illetve, hogy ezt követően Macron (érthető módon) beszólt, a Közel-Kelet pedig forrog. Mi ezekből a tanulság? Milyen tényezők élezik a szembenállást?

1) Bár a mérsékeltek általában jól megférnek egymással, köztük is óhatatlanul keletkeznek feszültségek, helyenként akár fokozott mértékben is, részben a kulturális különbségek, részben a gazdasági érdekellentétek okán. Ezeket a mérsékeltek többnyire képesek tolerálni, a feszültség rejtve marad – de ők is csak „emberből vannak”, nem teljesen immunisak az uszítással szemben, ami hozzáadódva a meglévő feszültségeikhez végül őket is fellázíthatja.

2) Minden népnek, kultúrának megvannak a maga szélsőségesei, akiknek kimondott célja a népek közötti viszony elmérgesítése, a konfliktus kirobbantása.

3) Lesben állnak továbbá az opportunista politikusok is, akiknek mindegy, csak hatalmon maradhassanak, és ha ehhez a népek hergelése kell, akkor hergelik őket – egyben minden viszály őket erősíti.

Ezen felül mindennemű súrlódásnak, konfliktusnak, ami eltérő nemzetiségűek között történik, legyenek azoknak csak személyes okai, könnyű nemzetiségi színezetet adni, felhasználni azokat a népek egészének egymásnak ugrasztására. (Ennek próbálják elejét venni a felelősebb vezetők, amikor egy-egy terrorcselekmény után sietnek kihangsúlyozni, hogy ez nem a másik nép bűne, csak a terroristáké.)

Mindenesetre, akárhogy is nézzük, minden bizonnyal kevesebb feszültség volna a világban, ha mindenki szépen otthon maradt volna, ideértve nemcsak azokat, akiket most bevándorlóknak nevezünk, hanem a korábbi európai gyarmatosítókat is, akik most, nem kis részben, a saját korábbi expanziójuk visszahatását kénytelenek elszenvedni. Ennyiből érthető és nem értelmetlen Kelet-Európa ódzkodása a multikulturalizmustól. Az is fontos azonban, hogy ettől a létező és méltányolható igénytől meg tudjuk különböztetni az említett opportunista politikusok  manipulációit, melyekkel nemcsak meglovagolják a nép meglévő érzületeit, de gerjesztik is a félelmet, fűtik az elutasítást – legfőképp a saját hatalmi céljaik érdekében. (Ami bennünket illet pedig, vegyük észre, hogy Orbán nem is csak a migráns témát üli meg kérlelhetetlenül, hanem a magyar népen belül is elmélyítette az árkokat a politikai oldalak között.)

Az viszont mára akkor is világos, hogy valóban nem lehet ész nélkül mindenkit befogadni, mert jönnek velük a szélsőségesek is. Nem beszélve arról, hogy ha a befogadottak nem integrálódnak, megmaradnak kulturális zárványnak, akkor, a mellékelt ábra szerint, a későbbi generációik radikalizálódhatnak, főleg egy ilyen vészterhes világban, amely nem tud pozitív jövőképet adni a fiataloknak.

Ezzel együtt, akik tényleg rászorulnak, nem akarnak ártani, csak emberhez méltó módon élni, és hajlandóak együttműködni, azokon valamilyen formában segíteni kell. Lehet ezt úgy, hogy odavisszük a segítséget, ahol szükség van rá, segítünk békét teremteni ott, ahonnan a menekültek jönnek. Ha ez így nem lehetséges, akkor pedig szigorú feltételeket lehet szabni a befogadáshoz. Tisztázni kell velük először is azt, hogy megértjük a helyzetüket – de ez itt egy másik ország, másik kultúra, és ha itt szeretnének élni, akkor el kell fogadniuk az itteni szabályokat, igyekezniük kell alkalmazkodni: mindenekelőtt békésen élni, viselkedni, de akár úgy öltözködni is, ahogy itt szokás; illetve együtt kell működniük az integrációban.

A másik pedig, ami szintén nem ördögtől való, hogy ha vége a vészhelyzetnek, és lehetőség lesz rá, akkor haza mennek. (Vegyük észre, hogy az sem mindegy, hogy csak kevesen jönnek, mint békeidőben – vagy tömegesen, mert utóbbi esetben sokkal könnyebben keletkeznek tartós kulturális enklávék.) Valamint annak, hogy a segítség nem feltétlen, meglehet az a további kedvező hatása is, hogy érdekeltté teszi a mérsékelteket abban, hogy kivessék maguk közül a szélsőségeseket.

(Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, és hogy a gyakorlatba való átültetés előtt elméletben is bele kellene menni még ennél mélyebben. Ez itt csak néhány fő tényező és irányvonal volt uszkve egy oldalban.)

Mindenesetre, ha szeretnénk, hogy a népek valaha is tartós békében éljenek, akkor két dolgot kell megcéloznunk:

1) Minden nép mérsékeltjeinek meg kell tenniük, amit csak tudnak a saját szélsőségeseik kordában tartására.

2) Fel kell számolni a nyomort, a tudatlanságot, mindazokat a tényezőket, amelyek kitermelik a szélsőségeseket, terroristákat.

Már hogy előző levelemben az Index haláláról írtam. Nos, annyira nem is halt meg, sőt: osztódott.

Még az ominózus kollektív felmondáshoz jutott eszembe azóta egy fontos tényező, hogy ugyanis évek óta ott lebegett már a lelki szemeik előtt Orbán rémképe, hogy egy nap eljön értük, ezért is csinálták meg az elhíresült függetlenségmérőjüket, amit a felmondás előtt átállítottak zöldről narancssárgára. Már régóta nyomasztotta tehát őket a helyzetük, folyamatos feszültségben éltek – ami most kirobbant. Nos, immár startupként, szabadok – innentől viszont Orbán helyett a létbizonytalanság kísérti őket.

Ami a régi Indexet illeti, eddig bejött a tippem, hogy egy eléggé jellegtelen, viszonylag semleges hangvételű lap lesz belőle: mert, ha pártatlanság alatt tényleg pártatlanságot értünk (nem pedig ellenzékiséget), akkor szerintem pártatlanabb lett. Továbbra is van benne (megérdemelt) kormánykritika, bár messze nem olyan harsány, mint korábban – viszont egy-két, a kormányra nézve pozitív tudósítást is láttam már rajta. Egyelőre tehát távolról sem ment le Origóba. Hogy ez tartósan így marad-e, arra életbiztosítást azért nem kötnék – de a jelenlegi felállás sem annyira rossz a kormánynak, már hogy íme egy újabb törésvonal az ellenzéken belül, a két lap egymástól szipkázza el az olvasókat, ráadásul mindkettő visszafogottabb lett, a Telex is. (És ez mostanra nem is a legújabb törésvonal már, hiszen azóta befigyeltek a Pálinkás József és Berki Krisztián féle legújabb pártok is. Közben meg Fegyőr még mindig kormányváltásról fantáziál…)

Az új régi Indexről szólva, az is érződik rajta, hogy egy érettebb generáció írja – ami nekem speciel jobban fekszik. Nem hiányzik ugyanis a régi gárda nyeglesége, az esetenkénti szükségtelen trágárkodásaik, sem a gyakorta átütő élcsapat-tudatuk – és most láthatjuk is, hogy valóban, senki sem pótolhatatlan. (Továbbá a 138. mobiltelefonon sem nagyon érdekelt, hogy hány kamera van – bár azt elismerem, hogy vannak, akiket igen.) Nem hiányolom továbbá a baloldali becsípődéseiket sem, a kedvenc témáik túltolását, amiről korábban előadtam, hogy ugyan én is szimpatizálok velük, szerintem is fontos kérdések, beszélni kell róluk – de azért nem minden félórában. Ami nekem hiányzik, azok a nagyobb lélegzetvételű, egy-egy témát alaposan körbejáró, feltáró, ismeretterjesztő cikkeik, melyekből tényleg tudtak jókat írni. (Mint pl. ez, a zenei skálákról.) Illetve talán a kormánykritika is kevesebb a megérdemeltnél, amilyen időket élünk – bár ez az idegeket azért kíméli.

És mintha a Telex-nél, a régi szerkesztőség új lapjánál is bizonyos fokig új lapot nyitottak volna, úgy értem, az ő hangvételük is konszolidáltabb lett. (Bár ez egyúttal a karakterüket is gyengíti.) Illetve az a benyomásom, hogy végre felfogták, hogy amit eddig csináltak, az nem pártatlanság volt, és elbizonytalanodtak, hogy akkor most, valóban, a pártatlanságot célozzák-e meg – vagy inkább továbbra is az ellenzéket, az ellenzékiséget, a baloldali értékeket képviseljék. (Ugye azt többen elmondták már, hogy a függetlenség nem egyenlő a pártatlansággal.) Ez azért egy dilemma lehet a számukra, már csak, mert sok támogatójuk azt várná tőlük, hogy hűek maradjanak régi önmagukhoz. Persze jelen körülmények között érthető is az útkeresés.

(No és persze, azt sem lehet elégszer elmondani, hogy az elfogultságnak, féloldalasságnak is vannak fokozatai, a Telexet, és a régi Indexet sem lehet, soha nem is lehetett egy lapon említeni a kormányközeli sajtó nyílt propagandájával, az Origóval és az úgynevezett „köz” médiával.)

Ami a jövőjüket illeti, mármint a Telexét, én nem hiszem, hogy a piac meg a támogatók képesek lesznek stabilan eltartani egy ilyen nagy szerkesztőséget. Kisebben viszont nem lehetetlen, pl. a 444 is elkaristol már egy ideje. Az is nehezíti a dolgukat, hogy megmaradt a régi Index is, ami, egyelőre legalábbis, nem rossz; no meg a gazdasági helyzet, ami sem a reklámbevételeknek, sem a támogatói adományoknak nem kedvez. Elválik, össze tudják-e magukat húzni, kitart-e a lelkesedésük akkor is, amikor majd kevesebb lesz a pénz. Én most arra tippelek, hogy a nagyokat ugyan nem érik utol, de megmaradnak egy kisebb, fiatalos, baloldali érzelmű, technofil rétegújságnak. Az ország, főleg ezzel a revideált hangvételükkel, csak jól jár velük – meg azért is, mert a kormányzati korrupció és hatalmaskodás féken tartásához égető szükség van a független sajtó minden megmaradt hírmondójára.

Időközben az Indexnél ismét főszerkesztőcsere volt, illetve szervezetileg is közelebb vonták őket a jobboldali tulajdonosokhoz. Hogy ez egy hangnemváltás előszele-e, azt meglátjuk.

(Ajánlom még figyelmetekbe azt a cikket a magyar médiapiac alakulásáról. Elég részletes, de ha mást nem, a grafikonokat, meg a végén összefoglalt tanulságokat érdemes áttekinteni.)