Egyvilág - Fórum

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.    Elvek, szabályok, normák

1.1. Elvek és szabályok

1)    Mire jók ezek?

Miért alkotunk szabályokat, miért élünk szabályok szerint?

○    Megmondják, hogy mit és hogyan tegyünk

Ami, bár korlátok közé szorít bennünket, egyúttal azonban támpontokat is nyújt.

○    Kiszámíthatóság

Ha vannak szabályok, akkor előre tudhatjuk, hogy mi várható az emberektől, hogyan fognak cselekedni, kevesebb meglepetés ér bennünket.

○    Hatékonyabb együttműködés, rend

Mondjuk egy szerződést tekintve, mindkét fél tudhatja, hogy a másik mikor és milyen szolgáltatást fog nyújtani, ehhez képest szervezheti meg a saját tevékenységét, mindketten hatékonyabban tudnak dolgozni. Másfelől, hogy a társadalom szabályok, törvények szerint működik, az rendet teremt, nem kell káoszban élnünk.

○    Konfliktuscsökkentés

A szabályok megszabják az emberek jogait és kötelességeit, miáltal tudni lehet, hogy ki a hibás, ha valami zűr van – ami segít elkerülni a vitákat, konfliktusokat.

Másfelől az igazságszolgáltatás állami kézbe vétele is hatékony eszköz az ellenségeskedés csillapításában, a kölcsönös bosszúk körének megakasztásában.

2)    Az elvek és szabályok – elvek vagy szabályok

Miben különböznek egymástól az elvek és szabályok?

○    Az elvek általánosak – a szabályok konkrétak

○    Az elvek egyszerűek – a szabályok részletesek

„Pacta sunt servenda”, vagyis a szerződéseket teljesíteni kell: ez egy jogelv, igen egyszerű és általános, mindössze három szó, és mindenféle szerződére, körülményre vonatkoztatható.

Persze ahhoz, hogy az elveket a gyakorlatban is alkalmazni lehessen, sok mindent végig kell gondolni, meg kell állapítani, bele kell menni a részletekbe: mi számít egyáltalán szerződésnek, mikor történik szerződésszegés, mit lehet tenni ilyenkor, mentesülhet-e a felelősség alól a szerződést megszegő, stb… Az elveket szabályok konkretizálják, teszik egyértelművé.

* * *

Miért van szükség elvekre és szabályokra is, mi a jó az egyikben és a másikban?

Az elvek, azok általánossága azért jó, mert nem lehet minden helyzetet előre látni; és még ha lehetne is, nem volna könnyű minden helyzetre szabályt alkotni, a rengeteg szabály között eligazodni. Egy-egy elv képes lefedni a különféle élethelyzetek széles körét, és ha nincs az adott szituációra pontosan illeszkedő szabály, az alkalmazó képes az elvvel összhangban intézkedni, a közeli szabályokat megfelelően kiterjeszteni.

A szabályok meg nyilván azért jók, mert egyértelműbbek, könnyebb nekik megfelelni, könnyebb alkalmazni őket, kiszámíthatóbb a hatásuk. Abban, hogy mennyire hagyatkozunk az elvekre, mennyire alkotunk szabályokat, egyensúlyra érdemes törekedni, a szabályozandó terület sajátosságainak megfelelően.

1.2. Normák

Normának a társadalmi szabályokat nevezzük, vagyis olyan előírásokat, melyek az emberek széles körére meghatározzák, hogy milyen helyzetben mit kell tenniük, hogyan kell viselkedniük. Egy normához általában kényszerítő mechanizmus is járul, vagyis a szabályt megsértők valamilyen szankcióra számíthatnak.

Kétféle norma van: a társadalmi normák és a jogszabályok.

Társadalmi norma például, hogy az ember ne piszkálja az orrát nyilvánosan, ne viselkedjen illetlenül; vagy a vérfertőzés tilalma. Az ilyesmit az emberek általában elítélik, rossz szemmel nézik – bár bíróság elé citálni azért nem szokás a vétkezőket. A társadalmi normák tehát olyan informális társadalmi szabályok, melyekhez kényszerítő mechanizmus járul – de jogi, állami kényszer azért nem.

A jogszabály ezzel szemben olyan norma, amelynek a keletkezése az államhoz kötődik, a társadalomban általánosan kötelező, és az érvényesülését az állami szervek szükség esetén kényszerrel biztosítják. Egy példa: „Aki mást megöl, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (A minősített esetek pedig még többel.)

Az alábbi táblázat a társadalmi normák és a jogszabályok jellemzőit, különbségeit foglalja össze:

Visszatérve a kikényszerítéshez, a vele való fenyegetéshez, ezekre nem feltétlen van szükség: a kötelezettek önkéntesen is követhetik a szabályokat, ha magukévá teszik, internalizálják azokat. Az internalizálás tehát azt jelenti, hogy maguk is úgy tartják helyesnek, a szabály mintegy etikai elvvé válik a számukra.

Néhány megállapítás a társadalmi normák és a jog viszonyáról. Jellemző, hogy a társadalmak fejlődésével a jog egyre inkább átveszi a társadalmi normák szerepét, formalizálva az addigi informális szabályokat; például ahogy egy civilizált társadalomban a vérbosszú helyett már a bíróságok szolgáltatnak igazságot. Láttuk azonban, hogy bizonyos kihágásokat, a kisebb súlyú, de gyakori szabálysértéseket, a társadalmi normák hatékonyan képesek kezelni – érdemes tehát megőrizni őket, kihasználni az erejüket, nem kell arra törekedni, hogy a jog teljesen kiszorítsa azokat.

Már csak azért sem, mert a társadalmi normák gyakran támogatják a jogszabályok érvényesülését, azáltal, hogy általában véve előírják azok követését. (Kultúráról-kultúrára változó mértékben azért: van, ahol inkább a törvények, a rendszer kijátszása a menő.)

2.    Társadalmi normák

Azt már tudjuk, mik a társadalmi normák, és a jogszabályokkal összehasonlítva a főbb jellemzőiket is megismertük. Íme még néhány sajátosságuk:

1)    Dinamika

Miket lehet elmondani a társadalmi normák változásáról?

○    Tartós stabilitás

A társadalmi normák jellemzően hosszú időszakokon keresztül nem nagyon változnak.

○    Hirtelen változás

Amikor viszont változás történik, az gyakran hirtelen és nagymérvű: ezt nevezik normaszakadásnak (norm cascade). Példaként a kínai nők lábának évszázadokon át gyakorolt fájdalmas elkötözését lehet említeni, mellyel aztán a XX. század elején viszonylag gyorsan felhagytak. (@@Jobb magyar szó a normaszakadásra? Más példák?)

2)    Rossz társadalmi normák, szokások

Több szempontból, több mindenkinek is rosszak lehetnek:

○    A gyakorlóiknak

Mint az említett lábkötözés.

○    Társadalmi feszültségeket okozhatnak

Mint a nők elnyomása, sokfelé még ma is; vagy az indiai kasztrendszer.

○    A fejlődés gátját képezhetik ß

Például azáltal, hogy az elnyomott rétegek tehetsége, munkaereje kihasználatlan marad. (@@Meg még?)

○    Ökológiai károk

Mondjuk a cápák nagymérvű pusztítása, ami jelentős részben azért történik, mert a kínaiak szeretnek jeles alkalmakkor levest főzni az uszonyaikból.

A hasonlók egynémelyike lehet, hogy korábban, más körülmények között, kevésbé volt kártékony, például, mert kisebb volt a népesség, kevesebben akartak cápát enni – de akárhogy is, bármennyire is a kultúra részei ezek, ha komoly károkat okoznak, nem kell sajnálni megszabadulni tőlük.

3)    Szokások

Ezek annyiban különböznek a normáktól, hogy jóval kevésbé elvártak, nem kapcsolódik hozzájuk kényszerítő mechanizmus. Egy szokás például, hogy karácsonykor karácsonyfát állítunk: az emberek többnyire így tesznek még ma is – de ha valakinek nincs kedve, azon se nagyon ütközik meg senki. A szokások kevésbé arra hivatottak, hogy rendet tartsanak a társadalomban.

Azonban a szokásoknak, hagyományoknak is van a csoportokat definiáló, összetartó, a különböző csoportokat egymástól elkülönítő ereje; mint ahogyan a karácsony megünneplése is erősíti az emberekben a keresztényi tudatot és összetartozást. Érdemes még kiemelni, hogy ez az értelmetlen, káros szokásokra, normákra is igaz; például a különféle fájdalmas beavatási szertartások, erőfeszítést igénylő követelmények (például a muszlimok szigorú böjtje a ramadán alatt) is erősítik a csoportokat, a csoporthoz tartozás tudatát.

3.    Jog

3.1. A jog jelentése és története

1)    Jelentés

A jog egyfelől jelenthet jogszabályt, melynek a definícióját fentebb láttuk.

A jogszabályoknak két fajtája van: a törvény, (melyet a törvényhozó hatalom hoz létre, ami demokráciában a parlament); valamint a rendelet, (melyet a végrehajtó hatalom ad ki. A rendelet, attól függően, hogy a végrehajtó hatalmon belül kitől származik, lehet kormányrendelet, miniszteri rendelet, önkormányzati rendelet, stb…)

A jog másfelől jogosultságot is jelenthet, azt, hogy valakinek joga van valamihez.

2)    A jog története

Erről csak nagyon röviden: bár korábban is létezett jog (pl. Hammurapi törvényei Mezopotámiában), az első igazán fejlett jogrendszer a római volt. Ez a kontinentális (nem angolszász) jogrendszerek alapja, ezért is oktatják a római jogot a mai napig.

Egy másik fontos lépcsőfok volt a XVIII-XIX. században lezajlott átfogó kodifikáció, melynek során a felvilágosodásnak és a nemzetállamok létrejöttének köszönhetően a kontinentális Európa csaknem minden országában egységes törvénykönyveket hoztak létre. Ekkor jött létre a Code Civil (Napóleon törvénykönyve), illetve a BGB is (Bürgerliches Gesetzbuch, a Német Polgári Törvénykönyv).

3.2. A jogszabályok eredete és legitimációja

Honnan jönnek a jogszabályok, és miért fogadják el őket az emberek „jogosnak”, legitimnek?

1)    Szokások, kultúra

A szokások társadalmi normává ß, azok pedig törvénnyé alakulhatnak. A törvények így eleve bírják a nép jóváhagyását.

Lásd még alább a szokásjogról írtakat.

2)    Legitim hatalom által, legitim módon meghozott szabályok

Vagyis, ha mind a hatalmat, mind a jogszabályalkotás módját jogosnak fogadják el az emberek, akkor az így készült törvényeket, rendeleteket is legitimnek fogják tekinteni; mint például amikor egy demokratikusan választott parlament a jogalkotásra vonatkozó törvényeknek, a házszabálynak megfelelően hoz törvényeket.

3)    Természetjog

Bár az előbb elmondottak adhatnak bizonyos legitimitást a jogszabályoknak, mégis, ameddig emberek alkotják meg őket, addig megmarad a kétely: az ember ugyanis tökéletlen, gyakran a saját érdekei vezérlik, személete, gondolkodása szubjektív, ki van téve a körülmények befolyásának, stb… A történelem során sok emberi törvényről be is bizonyosodott azok tökéletlensége, embertelensége.

Ezért is merült föl, hogy nem lehetne-e az embertől függetlenül létező, általános eszményeket, jogelveket találni, hogy aztán azokra, a természetjogra építve alkothassuk meg a jogrendszereinket, szilárd alapot biztosítva azoknak.

Nem könnyű azonban a természetjogra alapozni.

Mégis, sokan vélik, hogy szükség volna valamire, ami az egyes nemzetek törvényei felett áll. Ezt a törvények felett álló törvényt azonban magunknak kell megalkotnunk: a nemzetközi szerződések és törvénykezés jelenthetnek gyakorlati megoldást a problémára.

3.3. A jog felépítése

1)    Jogrendszerek

Melyek egy-egy ország jogszabályainak összességét jelentik, és attól rendszerek, hogy bennük a jogszabályok összefüggenek egymással, rendszerezett és ellentmondásmentes egységet alkotnak.

Jogrendszer alapvetően kétféle van:

○    Kontinentális jogrendszer

Ami attól kontinentális, hogy Európa kontinentális részén (vagyis nem Angliában) fejlődött ki. Jellemző rá, hogy a bírósági döntések elsősorban a jogszabályokra támaszkodnak, semmint a korábbi bírósági ítéletekre; az hogy a döntéseket a bíró vagy bírók hozzák meg, nincs esküdtszék; valamint a jog felosztása két jogterületre, magánjogra és közjogra.

○    Angolszász jogrendszer

Vagy más néven szokásjog, mivel itt a jogszabályok kevésbé részletesen szabályoznak, a döntések nagyobb mértékben alapulnak precedensekre; van továbbá esküdtszék; és kevésbé jellemző magánjogi-közjogi felosztás. (@@Vagy egyáltalán nem?)

2)    Jogágak

A jogot, jogterületeket szokás kisebb egységekre osztani, melyeket jogágaknak nevezünk. Néhány példa:

●   Polgári jog

Mely mellérendeltségi viszonyban álló személyek vagyoni viszonyait és személyhez fűződő jogait szabályozza.

●   Büntetőjog

Egyrészt meghatározza a büntetendő tényállásokat, hogy mely tettek elkövetése esetén vonják felelősségre az embert – másrészt pedig büntetési tételeket rendel a tényállásokhoz, megszabja a büntetést.

●   Alkotmányjog

Ez a jogág egyebek mellett az állami berendezkedés és az állampolgárság kérdéseit, az alapvető szabadságjogokat szabályozza.

●   Nemzetközi jog

Mely az államok, szuverének, hatalmak egymás közötti viszonyaival, illetve a nemzetközi szervezetek szabályozásával foglalkozik.

●   Egyéb jogágak

A fentieken kívül számos jogág van még: a munkajog, társasági jog, közigazgatási jog, polgári eljárásjog, büntetőeljárás jog, stb…

3.4. A jog nemcsak az igazságot szolgálja

Ius est ars boni et aequi, azaz a jog a jó és méltányos művészete: ez talán a legismertebb jogi maxima, és egyfelől azt akarja kifejezni, hogy a jog igyekszik jó és méltányos lenni, másfelől pedig, hogy ezt nem mindig lehet objektív, mérnöki módon elérni, gyakran kompromisszumokra van szükség, a jogászkodáshoz bizonyos beleérzési képesség, „művészi véna” is elkél.

Azonban korántsem a felek, a jogosult, a sértett érdekei az egyedüli tényezők a jogi eljárásban. Mi minden versenyez velük?

●   Társadalmi rend, közérdek

Amennyiben ezek szembekerülnek a felek, a jogi eset közvetlen szereplőinek érdekeivel, az jelentősen befolyásolhatja az ügy kimenetelét.

●   Különérdekek

Nem ritka, hogy a hatalom birtokosai, a társadalom felső rétegei a saját érdekeik szolgálatába állítják a jogot, a törvényt.

Mindazonáltal demokráciákban is sokan próbálják kijárni, hogy a szabályok nekik kedvezzenek.

●   Alkalmazás

A jogszabályok megalkotása során arra is gondolni kell, hogy azok a gyakorlatban is alkalmazhatóak legyenek – amiért nem ritkán az igazságukból is fel kell adni. Emlékszünk rá, hogy nem lehet mindenre szabályt alkotni, nem lehet minden szóba jöhető tényezőt figyelembe venni, ezért a jogszabályok bizonyos fokig mindig általánosak.

Illetve a jogszabályok alkalmazásának körülményeit, a követendő eljárást sem lehet túlrészletezni – így aztán, hogy e szabályokat mégis kellő hatékonysággal és igazságossággal használni lehessen, jelentős mozgásteret kell biztosítani a jogalkalmazónak: innen a bírók meglehetősen széleskörű lehetősége a mérlegelésre, és a büntetési tételek „lazasága”. (Utóbbiról lásd még alább.)

A megfelelő egyensúly azonban itt is lényeges. A jogszabályok megfogalmazása túl laza sem lehet, különben gumiszabályokat kapunk, melyeket könnyű a különféle különérdekeknek megfelelően nyújtani, nem érvényesül a jogszabályalkotó szándéka, a közjó védelme.

* * *

Végül, még ha az is a cél, akkor is nehéz igazságosan, objektív módon ítélni, azért is, mert nem lehet belelátni az emberek fejébe, például nem lehet tudni, hogy egy bűntett mekkora szenvedést okozott az áldozatnak, vagy hogy a büntetés mennyire fáj majd az elítéltnek. Ez pedig, a fentebb elmondottakkal együtt, teret nyit a szubjektivitásnak, így nem kis részben a bíró személyes mérlegelésén múlik az ítélet, a vádlott sorsa: ius est ars…

4.    Büntetések

A büntetőjogot fentebb viszonylag részletesen tárgyaltam, láthattuk, hogy mennyire szabályozott, formalizált a bűnesetek jogi kezelése. Elhangzott továbbá, hogy a társadalmi normákhoz is tartoznak kikényszerítő mechanizmusok, büntetések – bár ezek informálisak, például amikor az emberek „rossz szemmel néznek” a vétkesre. Ezenkívül bevezetésképpen érdemes még utalni az ‘Agresszió’ témára.

Lássuk, mi fontosat lehet még elmondani a büntetésekről.

4.1. A büntetés céljai

A büntetés többféle célt szolgálhat:

○    Igazságtétel

Hogy az elkövető megkapja, amit megérdemel, és a sértetteknek is igazságot szolgáltassanak, helyreálljon az emberek igazságérzete.

○    Bűnmegelőzés

Egyrészt a leendő elkövetők elrettentésével; másrészt a megbüntetettek átnevelésével, illetve hogy legközelebb kétszer is meggondolják elkövetnek-e valamit; harmadrészt pedig az elkövetők társadalomból való kivonása által.

○    A társadalmi béke és nyugalom fenntartása

Hogy az emberek ne maguk álljanak neki igazságot tenni, amiből csak kölcsönös bosszulkodás fakad; illetve, hogy a bűnmegelőzés révén a népnek ne kelljen állandó félelemben élnie.

4.2. Nehézségek

1)    Az igazságos büntetések kiszabását több minden nehezíti:

○    A jogszabályok viszonylagos általánossága, az ítélkezés szubjektivitása

 Mint elhangzott.

○    Nem lehet az emberek fejébe látni

Melyre már szintén utaltam: nem lehet tudni, hogy egy bűntett mekkora szenvedést okozott; de nem lehet tudni az elkövető tudatállapotát sem, hogy szándékosan tette-e, amit tett; meg azt sem, hogy a kiszabandó büntetés mennyire fáj majd az elítéltnek.

○    A büntetések más neműek, mint a bűnök

Például súlyos testi sértésért is szabadságvesztés jár, nem a „szemet szemért” idejét éljük már. Emiatt is nehezebb olyan büntetést kiszabni, amely a bűntett által okozotthoz hasonló mértékű hátrányt, fájdalmat mér az elkövetőre.

○    A büntetések meg is bélyegeznek

A büntetés következményei nem feltétlenül érnek véget azzal, hogy valaki például leüli, a börtönviseltség, a büntetett előélet, később is megnehezítheti az életét: az emberek továbbra is bűnözőként tekintenek rá, kiközösítik, nehezebben kap munkát, stb… Az elítéltnek így gyakran súlyosabb büntetést kell elszenvednie a szándékoltnál, az igazságosnál, illetve nehezebb visszailleszkednie a társadalomba.

2)    A büntetések nem kívánt következményei, nem célravezető büntetések

○    A tiltott gyümölcs édesebb

○    A börtönben még rosszabbá válhat az elítélt

Leginkább a rossz társaság miatt, de a túl szigorú büntetéstől meg is keseredhet, a társadalom elleni bosszúra ß is megszomjazhat.

○    A társadalomba való visszailleszkedés nehézsége

○    A büntetések nemcsak az elkövetők büntetik

Hanem különösen a hozzátartozókat is: a feleséget, gyerekeket, szülőket.

4.3. A büntetés hatásossága

1)    A büntetés bekövetkezésének valószínűsége fontosabb, mint a súlyossága

Magyarul, az embert jobban visszatartja, például lopástól, ha jó eséllyel elkapják, még ha nem is büntetnék meg túlságosan – ahhoz képest, mintha súlyosabb büntetés volna kilátásban, bár kevésbé valószínű, hogy lebukik.

2)    A túl szigorú büntetések hátulütői

A szigorúbb büntetéseknek alapból nagyobb a visszatartó erejük – de ellenkező irányú hatásaik is vannak:

○    Még rosszabbá válhat az elítélt

Ahogy fentebb írtam.

○    Kisebb hajlandóság a tettek átértékelésére

○    A büntetéseknek fokozatai kell, hogy legyenek

Nem lehet mindenért súlyos büntetést adni, mert akkor az elkövetőnek nem lesz további veszítenivalója, nem lesz mivel sakkban tartani őt – illetve azért sem árt, ha a büntetések arányban állnak az elkövetett bűnökkel, mert így az igazságos.

○    Ha valaki állandóan súlyos büntetéseket kap, hozzászokhat

○    A súlyosan bántalmazott, büntetett gyerekekből sérült, agresszív felnőttek lesznek ß

Illetve az olyanokból, akik agresszív példákat látnak maguk körül – ezeket ismerik, imitálják majd ugyanis.

○    Hatékonyabb a büntetés, ha egyébként jó kapcsolat áll fenn a büntető és megbüntetett között ß

Ezért is érdemes alkalmasint világossá tenni a megbüntetettnek, hogy a büntetésnek nem kell a jó viszony végét jelentenie.

3)    Visszaesők

Szép számmal vannak olyanok, akik a megbüntetésük után újra bűnöznek, a jognak nem sikerül jó útra téríteni őket, visszaesnek.

5.    Szabályok a gyakorlatban

5.1. A szabályok tökéletlensége

Ahogy az eddig elmondottakból is kitűnhet, tökéletlen világunkban a szabályok is tökéletlenek.

●   Szabályok és érdekek

Az érdekek világában élünk, azok gyakran felülkerekednek az elveken, szabályokon; így, ha valaki megsért ugyan valamilyen szabályt, de érdekeket nem, akkor gyakran kevésbé kell félnie a büntetéstől – ellenben érdekeket sértve, akkor is számíthat kellemetlenségekre, ha közben szabályt nem hág át.

●   A jog nemcsak az igazságot szolgálja

Ahogy azt részletesen kifejtettem.

●   Kiskapuk

Vagyis, hogy gyakran megvan a lehetőség kibújni a szabályok alól.

Itt lehet elmondani végül, hogy a törvények szellemének a megvalósulása az, ami fontos.

5.2. Szabályok betartása és megszegése

1)    A szabályokat nem mindig tartják be

Óvatosan építsünk tehát arra, hogy mások majd tiszteletben tartják azokat.

2)    A szabályokat nem mindig tartatják be

Sok esetben a szabály ott van ugyan – csak éppen senki nem fárasztja magát túlságosan azzal, hogy be is tartassa, kikényszerítse őket.

Illetve az sem ritka, hogy a szabályok megalkotói, érvényesítői eleve nem is gondolják, hogy azokat teljesen betartják majd, el sem igazán várják azt.

3)    Mikor lehet megszegni a szabályokat?

Mások és a társadalom érdekében többnyire nem árt, ha akkor is betartjuk azokat, ha nem kell félnünk a büntetéstől. Mikor lehet mégis nyugodtabb szívvel áthágni a szabályokat?

○    Ha súlyosan rossz, embertelen cselekedeteket írnak elő

Mint mások elnyomása, illetve ha nagyfokú boldogtalanságot okoznánk a betartásukkal.

○    Ha nem okoz rosszat a szabályszegés

Mint amikor átmegyünk a piroson, amikor nem jön senki.

○    Ha épp a szabályok megszegésével szolgáljuk azok szellemének érvényesülését

Mondjuk, ha éppen azzal lehet elkerülni egy balesetet, hogy átlépjük a sebességhatárt.

Fontos azonban, hogy ne csak az ürügyet keressük a szabályszegésre; valamint, hogyha valaki más szabályt szeg, az nem indok arra, hogy magunk is így tegyünk, nem mentség rá, ha így tettünk.

4)    Miért jó mégis olyankor is betartani a szabályokat, amikor haszontalannak tűnnek?

○    Rutinná válnak, nem kell mindig mérlegelni

A rutinnak megvannak az előnyei, például, ha olyankor is kiteszem az indexet, amikor nincs ott senki, megszokom a mozdulatot, olyankor is automatikusan működni fog, amikor tényleg szükség van rá.

○    A szabályszegésünk másokat is arra ösztönözhet

Ami nem tesz jót a társadalmi rendnek. (Meg esetenként mi magunknak se.)

○    Mások bosszantásának elkerülése

Az emberek ugyanis általában helytelenítik, ha valaki kilóg a sorból, semmibe veszi a szabályokat.

○    Megbüntetnek

Ezen háborogni pedig nem ér, akkor sem, ha épp nincs értelme a szabálynak: ha az ember úgy dönt, hogy szabályt szeg, akkor számoljon ezzel. Illetve, mint mondani szokták…

A szabály az szabály.

Amellett rendszerint okkal hozták meg őket, előre figyelmeztetnek, hogy mire számítsunk, ha szembe megyünk velük, nemcsak ránk nézve kötelezőek, és betartásuk többnyire, összességében hozzájárul az élhetőbb társadalomhoz – szóval kár méltatlankodni miattuk. (Eltekintve természetesen a valóban súlyosan rossz szabályoktól.)

5.3. A szabályok megváltoztathatóak

A szabályokat emberek hozzák meg, érvényesítik és változtatják meg – azon túl tehát, hogy nem ritkán tökéletlenek, nem mindig tartatják be őket, kőbe vésve sincsenek, meg lehet változtatni őket.

Történhet ez „közös megegyezéssel”, annál is inkább, hiszen láttuk, hogy a szabályokat időnként maguk a szabályalkotók sem gondolják 100%-ig komolyan, illetve gyakran maguk sem tudják előre, hogy pontosan hogyan is volna a legjobb – érdemes lehet tehát „tárgyalni” róluk.

No és természetesen van, amikor a szabályalkotók önkényesen, egyoldalúan változtatják meg a szabályokat, általában önérdekből.

Akárhogy is, a szabályok túl gyakori változtatgatása nem tesz jót: betartani is nehezebb őket, illetve az általános körülmények stabilitása is romlik – ami pedig fontos volna a közöttük élőknek, működőknek.

[ Frissítve 2021.08.19-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]

● A megfigyelési botrány

Pegasus, kémszoftver a mobilokon, tudjátok. Néhány megfigyelés ennek kapcsán:

   ○ Amilyen kétélű fegyver ez a hekkelősdi: már hogy könnyen és kényelmesen lehet kémkedni vele – viszont ez hasonlóan könnyen ki is derülhet, amikor a hekkelőt hekkelik meg. Az olyanoknak, akikről eleve mindenki tudja, hogy rosszfiúk, (mondjuk Észak-Koreának), ez kisebb gond – de akik szeretnék fenntartani a jogállamiság látszatát, már problémákat okozhat.

   ○ Hogy láthatóan olyan megbízhatóan lukacsos ezeknek az eszközöknek a biztonsági rendszere, hogy tartós bizniszt lehet rá építeni. Túlságosan tehát nem is igyekeznek befoltozni őket. Miért lehet ez?

Egyfelől mert a gyártóknak, programozóknak fontosabb meg érdekesebb is új funkciókat csinálni, az új verziót minél gyorsabban kihozni, mint a régit rendbe rakni. Az erőltetett fejlesztés miatt ott marad a sok trehányság. Nem segít továbbá a szoftverek manapság jellemző felfújtsága, túlbonyolítása sem.

A felhasználót is az érdekli, ami látszik, a máz alá nem lát be.

A kormányoknak, illetve mindazoknak, akik kihasználják ezeket a tátongó lyukakat, nekik sem érdekük, hogy betömködjék azokat. Pedig egészen bizonyos, hogy leginkább csak szándék kérdése volna – és hadd mondjak erre csak egy kézenfekvő módot: ha a Google a rengeteg pénzével egyszerűen megvenné ezt az izraeli céget, amelyik a kémprogramot csinálta. (Vagy ha nem adják, hát akkor csinálna egy ötször jobbat.) Eléggé visszatetsző is nekem, hogy az oprendszerek gyártóinak most sem nagyon ment neki senki, csak az izraelieket piszkálták kicsit.

   ○ Ha kint van egy ilyen eszköz, nincs olyan, hogy azt csak jóra használják. Egyfelől az eladónak is az az érdeke, hogy minél több mindenkinek eladja, ha tőrőlmetszett gengsztereknek esetleg nem is, de kisebb-nagyobb csibészeknek már igen. A vevőknél pedig szintén ott a csábítás, hogy ha már egyszer a kezükben van ez a nagyszerű lehetőség, miért ne használják ki rendesen. Meg a vicc, hogy de hiszen benne van a szerződésben, hogy csak terrorelhárításra fogják használni. (Nem is beszélve arról, hogy aki akar, magának is fejleszthet hasonlót, biztos vagyok benne, hogy nem a Pegasus az egyetlen repülő faló.)

   ○ Elhangzott továbbá, hogy de hát minden állam kémkedik. Jó, csak nem mindegy, hogy ki után. Itt nálunk nem az állam ellenségeit figyelték meg, hanem a Fidesz politikai ellenfeleit, újságírókat, egy CEU-s diákot, stb… Meg hogy azzal jöttek, hogy a titkosszolgálatok Magyarországon függetlenek a politikától. Igen, épp látjuk, mennyire. (Ahogy az Alkotmánybíróságtól kezdve az ügyészségen keresztül az MNB-ig sok minden más is rendkívül független.) Meg, hogy minden jogszerű volt – hát igen, azt nem olyan nehéz, amikor valaki olyan törvényt hoz, amilyet csak akar. Meg ahogy a Fidesz szabotálja az ügy kivizsgálását…

   ○ Aztán, ismét láthattunk, amint látványosan, napokra megakad a kormányzati kommunikáció az ilyen kínos ügyek kapcsán. Hasonló volt, amikor Szájerről derült ki, hogy szíve szerint inkább a Pride-ra menne, mint a Békemenetre. Ennyi időbe telik, amíg az agytröszt kitalálja a vezérszólamot, hogy mivel próbálják meg eladni az eladhatatlant.

   ○ Talán ez a mostani eset, egy kicsit, tudatosította az emberekben, hogy bárki, bárkit, bármikor megfigyelhet a kütyüin keresztül, illetve általában, hogy mennyire lehet bízni az online tevékenységünk titkosságában. Úgy is, mint hogy ugyanolyan könnyű a világon bárhonnan ráizzítani a Pegasust egy magyar telefonszámra is, mint itthonról. (Bár most aligha ez történt, hiszen láthatóan az ellenzék lett megcélozva. Vagy ami azt illeti, innen Magyarországról is akár Orbán külföldi ellenfeleire: nem azért, hogy megtette, hanem hogy miért nem feltétlenül csak belügy az, ami itt történt. Ja meg hogy okostelefonja a kisebb-nagyobb fideszeseknek is van, és minden bizonnyal számukra sem öröm, hogy most kiderült, ha a magasságosnak rossz napja van, akár az ő életükben is kutakodhat.)

Végül pedig, hogy talán nő majd egy kicsit a „vagyonom”, a 3310-esem piaci értéke. Illetve a régi oprendszerek, főleg az XP: nem azt mondom, hogy azokon nincsenek rések – de akkor még a lényegi funkciókra koncentráltak, és mégiscsak több mint egy évtizedig az egész világ azt használta… (Putyin meg még mindig.)

+ Egy ismertető a Pegasusról.

● A legújabb nemzeti konzultáció

A tavalyi konzultációt még részletesen kielemeztem, most viszont nem mennék bele ennyire, inkább csak megmutatom, hogyan lehetne lényegesen rövidebbre fogni, (és szórakoztatóbbá tenni), mert ettől a két oldal szövegtől már azok is megunják az életüket, akik még mindig hisznek. Tehát:

   1) Migránsoktól féltek-e?

   ○ Igen     ○ Nem

   2) Sorostól féltek-e?

   ○ Igen     ○ (Nem)

   3) Aktuálisan féltek-e még ettől-attól? (Tudjátok, vírusok, buzik, hasonlók…)

   ○ Igen

   4) Kívánjátok-e, hogy Orbán mindeme veszedelmektől megoltalmazza Mária Országát?

   ○ Igen, akarjuk!

   5) ♫ Felke-elt a napunk, ♪ Orbán a mi urunk… ♪ ;) Aztán, több pénzet, azt akartok-é?

   ○ Még szép!

   6) Hiába, egy vérből vagyunk – kis különbség, hogy nekünk lesz is, és nem csak a morzsák, amiket nektek szórunk, hehe. Na de a legfontosabb: az ellenzék és Brüsszel rossz, ☮rbán jó. Értem?

   ☣ ☠yur☢sány

És akkor ezt így ki lehetne küldeni minden évben, mert mindig erről van szó. És ismételten elnézést azoktól, akik még mindig komolyan tudják ezt venni; valamint azt sem mondom, hogy Orbán mindent rosszul csinált, és azt sem, hogy az ellenzék mindent jobban csinálna, de még csak azt sem, hogy Brüsszellel minden rendben van. Annyit mondok, hogy ez az egész a kezdetektől fogva színtiszta propaganda.

Mert ha valóban a fontos kérdéseket szeretnék megbeszélni, volna még itt egy-két apróság, amiről valahogy hallgatnak, mint a sír. Mi van a Fudannal 500 milliárdért? Mi van a kínai selyemvasúttal? Mi van az egyetemek és számos vagyonelem fideszes kiszervezésével több ezermilliárd értékben? Mi van az autópályák magánosításával? Mi van a 30000 halottal…

● A szexuális népszavazás

És akkor jött ez. Egy „népszavazás”, melynél szintén lehet tudni az eredményt előre: azt is, hogy 98% úgy válaszol, ahogy kell, meg azt is, hogy kb. annyian fognak elmenni rá, mint ahányan a konzultációt visszaküldik, tehát érvénytelen lesz. (Kicsit többen, mert gyerekek, de inkább kevesebben, mert nem jön házhoz.) Semmire sem jó, még érvelni sem lehet vele komolyan, csak Orbán erre van ráállva, és nincs jobb ötlete. Néhány megfigyelés:

   ○ A dolog műbalhé jellege: vagyis, hogy én legalábbis nem hallottam róla, hogy akár egy gyereket is átoperáltak volna Magyarországon. Gondolom a világban azért volt pár ilyen eset, illetve helyenként nálunk is biztos előfordult egy-két túlbuzgó LMBTQ-s, de ez is messze nincs akkora probléma, hogy indokolja ezt az országos légiriadót.

   ○ Hogy a Brüsszeli pénzek visszatartása annyira kiakasztotta a főnököt, hogy hirtelen már az sem baj, ha akkor a Fudanról, az autópályákról, de még az Európai Ügyészségről is lehet szavazni.

[Update: a Fudanról mégsem lehet.]

Zárójel: az lehet, hogy a helyreállítási alapnak nem sok köze van a „gyermekvédelemhez”, és az sem valószínűtlen, hogy ha utóbbi (meg a korábbi kellemetlenkedések) nem lettek volna, akkor most jönne a pénz. Annyit lássunk azonban, amit csak a vak nem lát, hogy ezeknek a pénzeknek jelentős része a sleppnél landol. (Továbbra sem az egyszeri Fidesz szavazó kis pénzecskéjét értem ez alatt, hanem a NER oszlopos tagjait.) Meg annyit, hogy ami nem, az is Orbán hatalmát támogatja, mert a népet egy érdekli, a kenyér, és a neki lehulló morzsákkal is megelégszik. És hogy elég visszás, hogy míg Orbán teli szájjal szidja az EU-t, ők azért csak fizessenek, támogassák őt… Ezzel együtt valóban sajnálatos, hogy ennek a csörtének is a nép issza meg a levét.

   ○ Hogy ezek a népszavazási kérdések hasonlóan jól mutatják a világban eluralkodó elmebajt, mint az emojis plakátok. (Utóbbiak közül a kedvencem, hogy dühíti-e önt Brüsszel. Már hogy nem nehéz kitalálni, hogy melyik igaz magyart dühíti a legjobban az összes közül.)

   ○ Lehet, hogy a kapkodás miatt van, de most a „Nem” a jó válasz, nem pedig az „Igen”, mint általában.

Nem tudom, talán az ősszel, ha, isten ne adja, eljön a negyedik hullám, megint lesz egy kis csend az őrületben…

● Úrturisták

Meg ami még eszembe jutott róla. Vagyis ahogy a nemzetközi milliárdosok, Branson, Bezos és majd még számosan, akik nem tudnak mit kezdeni a millióikkal, lövöldözik ki magukat az űrbe. Azt hiszem, ez is elég jól illusztrálja a közelgő armageddont – egyfelől, hogy épp most evett meg a vírus 4 millió embert, miközben a bolygó megfő, és ahelyett, hogy sürgősen megpróbálnánk összehúzni magunkat, ezeknek a mindennapi valóság talajától elrugaszkodott felhőlakóknak mi sem fontosabb, mint, hogy 100 milliókért, tonnányi üzemanyag elégetése árán 4 percig lebeghessenek. A másik meg, hogy az egyenlőtlenségek is éppen most szálltak el az évtizedes pénzpuma meg az azt megkoronázó válságkezelés folytán, helyenként már majdhogynem éhséglázadások vannak, a jövő pedig régóta nem volt ennyire bizonytalan. Branson meg azt üzeni a gyerekeknek 86 kilométer magasból, hogy hajj, hát ha ő megcsinálta, akkor mire lesz majd képes a következő nemzedék! Nos, életben maradni, reméljük, lehetőleg a civilizáltság bizonyos fokú megőrzésével. Ezek tényleg nem a földön járnak.

Bár ők inkább csak jelképei az eszetlenségnek, egy-két űrhajó nem sokat számít az autók tengerében – ahol mindenki épp azon van, hogy újra minél gyorsabban pörögjön a gép. (Részemről pedig meg kell, hogy mondjam, hogy egy másodpercig sem bánom, hogy nem csináltam karriert ebben a telhetetlen, tehetetlen, önpusztító rendszerben, és fikarcnyit sem vágyom pozícióra benne. Arra vágyom, hogy újratervezhessem, helyrehozhassam azt.)

[ Mellesleg, ha most közgazdászként egy „rendes állásban” dolgoznék, ahol magam is jól keresnék, azzal még sokkal inkább a gazdagokat tenném még gazdagabbá. Az adómat meg idióta politikusok költenék el nagyrészt idióta dolgokra. Nem is beszélve az időről és energiáról, ami a munkába járásra, adminisztrációra, karriertülekedésre menne el – ami most mind megmarad a könyvre. ]

Itt említhető aztán a globális társasági adóról szóló megegyezés, hogy a nagy nemzetközi multik végre ne tudjanak kibújni az adófizetés alól. Az azonban még kérdéses, hogy mennyire lehet ezt a gyakorlatban is megvalósítani, annál is inkább, mert bőven vannak, akik inkább megmaradnának adóparadicsomnak. (Így kishazánk is.) Pontosan így játssza ki a nemzetközi tőke az országokat egymással szemben: a lényeg mindenkinek az, hogy neki jusson egy kicsi, az nem számít, hogy összességében ezzel a világ népei egymásnak vágnak alá. Talán azzal lehetne megfogni ezeket a vállalatokat, ha adófizetés híján nem is működhetnének az adott országban – ezzel is van azonban probléma, főleg a kisebb helyeken, hogy ugyanis a nép sem nagyon honorálná, ha a Facebook-ot vagy a Guglit hirtelen nélkülöznie kellene.

Véleményem szerint egyébként, azzal lehetne jobbá tenni a világot, ha senkinek nem lehetne nagyobb vagyona, mint mondjuk 10 millió dollár. De legyen 100, velem lehet alkudni. (Jó, ennek a részleteit még át kellene gondolni, illetve megvalósítani is nyilvánvalóan jóval nehezebb lenne, mint így kijelenteni.) Ez ellen azt szokták felhozni, hogy jaj, de akkor majd a vállalkozók nem vállalkoznak, nem teremtenek munkahelyeket. Erre azt felelem, hogy rendben van, akinek ennyi pénze van már, annak köszönjük az eddigi fáradozását, majd lesz helyette más. Azért is, mert ezek a gigatőkések egyszersmind a feltörekvő vállalkozókat is elnyomják, és nem elsősorban az ügyességük révén, hanem a tőkeerejükkel. (Önszorgalomból illetve a közösség iránti felelősségtudatuknál fogva esetleg a gigák is folytathatnák, illetve a tanácsaikat is szívesen fogadnánk, valamint még szívesen felírnánk a nevüket a dicsőségfalra.) Azon kívül pedig ha, ó borzalom, így is csökkenne a termelés, hát ezen a ponton éppen arra volna szüksége a bolygónak.

Az egyik apró bökkenő, hogy ebből is csak világszintű együttműködéssel lehetne valami, különben a gazdagok Depardieu-ként költöznének engedékenyebb vidékekre, a vagyonukkal együtt. Az ilyen mérvű együttműködés jelen körülmények között gyakorlatilag elképzelhetetlen, azt alaposan meg kellene alapozni, hogy esély legyen rá. Vegyük még észre, hogy amit javaslok, az azért távolról sem kommunizmus, nem kell mindenkinek egyenlőnek lennie, elég tér maradna a magántulajdonnak és a vállalkozó szellemnek. Ez korlátozott kapitalizmus. (Mondjuk, arról szintén gondoskodni kellene valahogy, hogy a limit feletti részeket se lopják szét politikai-bürokrata haramiák.)

Addig is annyit mondok, hogy nyugodtan szégyellheti magát mindenki, aki a luxusnak ezt a fokát kifizeti, miközben a világ úgy néz ki, ahogy. Építsen inkább belőle 10 iskolát, meg küldjön 500 Ft-ot az EV-re. (Az tuti, hogy küldik ezek után.) És nem, nem minden luxusra mondom ezt: némi luxust megérdemel az, aki megdolgozott érte. Az eszetlen luxusra, arra mondom.

Gil Scott-Heron – Whitey on the Moon

(Meg volt még Branson cégének, a Virgin Galactic-nak egy fészes hirdetése, hogy akar-e a nép nyerni egy utat az űrbe, gondolom, hogy ne érezzük teljesen kirekesztve magunkat – elkövették azonban azt a hibát, hogy meghagyták kommentelhetőnek, aztán elég szépen meglátszott, hogy nem csak én gondolom úgy, ahogy. Azóta már nem érhető el, de azért itt a link.)

[ Azt még hozzátenném, hogy a rendes, tudományos űrkutatást viszont támogatom. Sokan mondják, hogy erre is minek költünk, amikor a Földön is van elég baj, előbb itt kellene rendet tenni. Nos, amikor olyan elszállt ötletek hangzanak el, hogy építsünk városokat a Marson, akkor egyet tudok érteni az efféle hangokkal. Olyankor viszont, amikor a tudásunk kiterjesztéséről van szó, szondákról, melyeket a bolygókra küldünk, távcsövekről, melyekkel az univerzumot kémleljük, az más kérdés: nemcsak kenyérrel él ugyanis az ember, az ilyesmi a szellemi étvágyunkat elégíti ki. ]

● Járvány

Mely most épp lecsendesedett – vagy csak szünetet tart, mint tavaly nyáron. Akárhogy is, most ugyanúgy elengedték a végét, mint tavaly, úgy, hogy még bőven nincs annyi beoltott, hogy nyájimmunitástól lehessen beszélni, és hogy egyre jönnek a mind fertőzőbb mutációk. Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy további párezer halottól bárki különösebben meglepődne, amikor majd beköszönt az ősz meg a tél.

A különbség az, hogy most már mindenkinek adott a lehetőség, idehaza legalábbis, hogy beolttassa magát, és jogosan lehet majd azt mondani, hogy akit kiterít a vírus, az magára vessen. Nem is azt mondom, hogy egyáltalán nem szabadott volna enyhíteni – csak azt, hogy nem teljesen, a stadionokat fél kapacitással engedni, legalább a tömegközlekedésen fenntartani a maszkviselést, hasonlók. (Akkor is, ha ezekből nem lett gond, mert ha nem lett, az ugyanúgy nem a bölcs előrelátásunknak köszönhető, mint a 30.000 halott azután, hogy tavaly ősszel nem szigorítottunk időben.)

Ennek kapcsán még:

   ○ Az oltási igazolvány meg nem követelése

Tehát, hogy immár több helyen, fürdőkben, rendezvényeken nem kötelező. Ezt én nem helyeslem, mert éppen az ilyenekkel lehetne direkt kényszer nélkül ösztökélni az oltatlanokat arra, hogy térjenek már észre. De hát a néphangulat, a gazdaság élénkítése, meg a közelgő választások mindent visznek. (Bár az ősszel még visszaüthet ez.)

   ○ A szokások végleges átalakulása

Vagyis, hogy a járvány és a korlátozások miatti életmódbeli változások egy része véglegessé válhat. Például, helyenként, a távmunka, de pl. olyasmi is, hogy az emberek kevesebbet járnak majd színházba, szórakozni, kozmetikushoz, stb… A szokás hatalma: sok mindent az emberek azért csinálnak úgy, ahogy, mert már megszokták, automatikusan az a terv a jövő hétre, a jövő évre is, mint ami a múlt héten, tavaly volt, és ez leginkább csak úgy változhat, ha jön valami, ami kizökkent a rutinból, megtapasztaljuk, hogy másképp is lehet. (Egyebek mellett a fogyasztói-életmódbeli szokásainknál is erre volna szükség, a világ megóvása érdekében.)

   ○ Karikó Katalin látogatása Orbánnál

Erről csak annyit, hogy szerintem rosszul tette, ráadásul akkor, amikor Orbán épp maga alá gyűri a magyar felsőoktatást. Illetve, hogy mondja, hogy ő (Karikó) nem politizál – ami annyiból igaz lehet, hogy nekem olyan benyomásom van róla, mint aki valóban nem törődik semmi mással csak a beojtott RNA-val. Az viszont a tudósos naivitását mutatja, ha nem látja, hogy már azzal legitimációt, támogatást biztosít hazánk jelenlegi urának, hogy szóba áll vele – amit Orbán nem habozott kihasználni.

(És akkor jön majd még a pápa, akitől szintén eléggé meg voltak ijedve a Fideszben, hogy majd nem pacsizik le Orbánnal, annyira, hogy a kormánypárti megmondóemberek már odáig jutottak, hogy keresztényellenes. A pápa. Jelen állás szerint egy fél órát azért lenyom vele, de az nyilvánvaló, hogy nem szívesen. Akárhogy is, azért ez a pápa részéről sem lehet mentes a politikától, hiszen közben a magyarországi egyház politikai hátszelére is figyelemmel kell lennie. De abban is biztos vagyok, hogy Dél-Amerikában volt neki szerencséje Orbánnál nagyobb kiskakasokhoz is.)

● A tanárképzés lebutítása

Írja az újság, hogy „az új Nemzeti alaptantervhez igazítják a tanárképzést, a pedagógusok egyetemi felkészítéséből pedig törlik a „felesleges” tartalmakat”. Egyfelől azt saját tapasztalatból is alá tudom írni, hogy elég sok, nemcsak szakmai, hanem még az általános műveltség szempontjából is felesleges dolgot bele kellett tömnöm a fejembe nekem is, felsőbb szinteken legalábbis. (Hogy aztán három nap alatt teljesen elfelejtsem. Lásd a felfújt, felesleges, gyakorlatiatlan tananyagokról írtakat az Oktatás témában.)

Azonban félő, hogy itt ennél többről van szó, nagyjából mindenről, ami nem feltétlenül szükséges – ami jól illeszkedik a nép általános elbutulásának már egy ideje zajló trendjébe. Utóbbinak számos jele van, lásd például a kvízműsorok eltűnését a tévéből, lecserélésüket mindenféle ügyességi vetélkedőkre; ezt a cikket az IQ csökkenéséről a nyugati országokban; de a nyelvvizsga-követelmények felfüggesztését is, (örökre?). Mindez a mellett, hogy kicsit belegondolva sok mindenkinek, a politikának, a piacnak, de még a vallásoknak sem érdeke az önállóan gondolkodó, öntudatos polgár.

Nem azt mondom, hogy ez a mostani intézkedés a szándékos elbutítás céljából született – inkább csak azt, hogy sokan nem annyira bánják. (Többek között maguk a diákok sem mind.) Mert ott van az emberhiány is, hogy a régiek nyugdíjba mennek, most meg nem túl sokan akarnak tanárnak menni, (és nem is feltétlen a legjobbak), a működőképességet pedig fenn kell tartani, ha másképp nem megy, a minőség rovására. (Illetve tegyük mellé a diplomák mennyiségének erőltetett növelését, szintén a minőség rovására is.) A tanárszakmánál pedig ezt halmozottan veszélyes, hiszen annak a minősége aztán minden másnak a minőségére is hatással lesz…

(Lásd még az orvos nélküli orvosi ügyeleteket.)

● Az Index helyzete

Értekeztem már erről, először az Index haláláról, aztán a feltámadásáról. Mostanában ahogy nézem, még tartja magát viszonylag középen, de mintha némileg érezhetőbben mutatkoznának már rajta az elorigósodás jelei: egyrészt a jobbra húzó cikkek szaporodása, mint az igencsak PR szagú Mészáros interjú, másrészt meg a bulvárosodás, különösen a szebb napokat is látott „Mindeközben” szekció átmenetele celebhíradóba. (Illetve a fészes posztjaiké, amikről épp most iratkoztam le.) Némileg attól tartok, hogy a szorosnak ígérkező jövő évi választás oltárán az Indexet és beáldozzák majd. (Mert látható módon úgy vannak vele, hogy a több propaganda, több plakát mindig jobb – ami, nagy átlagban lehet, hogy úgy is van, sajnos el tudom képzelni, hogy az embereknek csak a kisebb részénél telik be a pohár, ha elárasztják őket.)

● Az amcsik olajra lépése Afganisztánban

Anélkül, hogy az afgánoknak egyáltalán szóltak volna, és mire azok felocsúdtak, a tábort már kifosztva találták. Hát ugye nem ők az elsők, akiknek elege lett az egészből, és inkább hagyják a fenébe, mint hogy Afganisztán legyen Amerika szovjet Vietnámja… És persze már megint ki tudja, hogy mi lesz ennek a vége, hogy a Tálibok jönnek-e vissza, vagy Kína ugrik be a hatalmi vákuumba; hogy hány terroristát termel ki, vonz magához az a hely a következő években; meg hogy kinek lesz még kedve együttműködni a Nyugattal ilyen húzások után… Továbbá annyiból sem túl meglepő, hogy az amerikaiak elhúztak, hogy időközben otthon is lett némi problémájuk, illetve a tavalyi év, a BLM harcok, a Capitolium ostroma után a demokráciát is nehezebb lehet már nekik akkora elánnal terjeszteniük.

[ Azóta a Tálibok már be is masíroztak Kabulba, lényegében harc nélkül dőlt össze a kártyavár – ez pedig egy újabb nagy, immár ki tudja hányadik blamázs az USA-nak, de általában a Nyugatnak és a demokráciának is. Ha jól értem, azt nagyjából lehetett tudni, hogy előbb-utóbb valami ilyesmi lesz a vége, arra viszont aligha számítottak, hogy ez ennyire könnyedén következik be. Ha számítottak volna, nem hiszem, hogy ilyen hirtelen és teljes mértékben távoztak volna. Mert ha legalább valamennyi katonát, katonai tanácsadót hagytak volna, akkor a Tálibok esetleg meggondolták volna, hogy érdemes-e az amerikai haderővel ujjat húzni, illetve a nyugatbarát vezetésnek meg a helyi erőknek is lett volna miben bíznia, kire támaszkodnia, lett volna kinek ellenállásra ösztökélnie őket, egyáltalán kiadni a parancsot. Most aztán a Tálibok ezt a NATO által kiképzett helyi hadsereget is megkaparintották, annak összes felszerelésével, fegyvereivel együtt… Mission Accomplished, gratulálunk. ]

[ Biden azzal próbálta védeni a lépést, hogy nem vívhatják örökké más nemzetek háborúját; ami igaz is lehetne – csakhogy itt nemcsak az afgánokról van szó. Persze róluk is, szerencsétlenekről, legalábbis azon részükről, akik nem szeretnének egy bigott teokráciában élni, akik eddig bíztak a Nyugatban – mely egyszer csak hátat fordít nekik, magukra hagyta őket. De ha az ország terroristák fészkévé válik, azt az egész világ, de főleg Amerika is meg fogja érezni. No meg a várható menekülthullám, mely már előre félelmet gerjeszt Európában, és a populisták malmára hajtja a vizet, (beleértve Orbánt is). Így az USA és a Nyugat végső soron jóval nagyobb árat fizethet majd a kivonulásért, mintha ottmaradt volna. Főleg, hogy igaz, hogy az egész 20 éves kaland drága volt, de mostanra már csak viszonylag kisebb haderő állomásozott ott, amit viszonylag olcsón fenn lehetett volna tartani. (Vagy a felét, és a környező országokra, a környékbeli ásványkincsekre és a globális bizniszre való tekintettel is.) Meg hát, ha az ember egyszer bevállal valamit, odamegy, az bizony azzal jár, hogy végig is kell csinálnia, ott kell maradnia, ameddig tényleg stabilan rend nem lesz. Ha másért nem, a saját érdekében. ]

[ Ez tehát egy újabb lecke egyrészt a háborúskodást illetően, ahol, mint a könyvben is írom, ha jót akarunk, nem elég győzni, utána rendet is kell rakni. Annak idején Bush-nak könnyű volt learatnia a győzelmi babérokat: látható módon a katonai győzelem a dolognak messze a könnyebbik felét jelentette. Másrészt pedig, hogy sajnálatos, de a demokrácia nem mindenütt életképes – ahogy azt az Arab Tavasz nyomán is megfigyelhettük már. (Szintén lásd a könyvben.) ]

[ Afganisztán új urai egyelőre próbálják a szebbik arcukat mutatni, de csak a jóisten a megmondhatója, hogy mivé fajul a helyzet. Talán, már megint, Kína meg az Oroszok majd megteszik azt a szívességet, hogy némileg kordában tartják az új rezsimet… ]

[ Frissítve 2021.08.19-én. ]

Újra itt a nyár, elcsendesedett a járvány, és menetrendszerűen ki is tört a szivárványos égiháború a szexuálpolitikában, ismét áll a bál a pedofilok körül, hogy nő-e még a gyerek, anya valójában apa-e, és hogy ki mondja el a gyereknek, hogy mi a nem, ha nem. A tavalyi Kaleta-botrány, a Szájer-kaland és az ezeket követő újabb, esetenként fideszes kötődésű ügyek kapcsán érthető, miért igyekszik Orbán ekképpen erősíteni a Fidesz léket kapott konzervatív imídzsét. A Kaleta-esetről, illetve annak kapcsán általában a pedofíliáról nemrégiben értekeztem, aki nem olvasta, annak ajánlom figyelmébe: egyebek mellett a mentális problémák általános természetét, illetve az eset politikai kapcsoltságát is taglaltam benne.

A gyermekek védelmezésével természetesen mindig biztosra lehet menni, és a mostani történet pedofília-ellenes részével sem volt gondja az ellenzéknek, illetve számomra sem tűnik eltúlzottnak. Pl. nem arról van szó, mint ahogy első hallásra tűnhetett, hogy majd ott lesznek az interneten az elkövetők adatai, névvel, címmel, arcképpel, hogy a nép kedvére lincselhessen. Az adatigénylést indokolni kell, a lekért adatokat nem szabad nyilvánosságra hozni, és alapvetően arra szolgál, hogy a szülők, hozzátartozók ellenőrizni tudják, hogy a gyerekkel közvetlenül kapcsolatba kerülő személyeket (pl. bébiszitterek, edzők) korábban ítélték-e el ilyen jellegű bűncselekmény miatt.

Később azonban, mint tudjuk, több igencsak megkérdőjelezhető módosítással éltek kormányoldalról. Mindenekelőtt azzal, hogy a homoszexualitás „népszerűsítését” is megtiltanák a gyerekek irányába. Ez pedig, így, már rögtön amiatt aggályos, hogy egyazon jogszabályban van szó a pedofíliáról, mely nem véletlenül bűncselekmény – és a homoszexualitásról, ami egészen más, és senkinek sem árt. És hiába, hogy a törvény betűje nem tesz egyenlőségjelet a kettő közé, maga a tény, hogy egymás mellett említik őket, óhatatlanul besározza az utóbbit, és nem kevésbé az, hogy egy gyermekvédelmi törvényben van szó róla, mint valami bűnös dologról, melytől a gyermekeket meg kell (és lehet) védeni. (Amellett ez a kifejezés, hogy „népszerűsítés”, is szemet szúr, mintha ez valami szabadidős tevékenység volna, illetve olyasmi, amivé tenni lehet az embereket. Bár az más kérdés, hogy az alapvető indíttatásaikat mennyire fojtják el az emberek – meg hogy az mennyire tesz jót nekik meg a körülöttük élőknek.)

Egy másik kitétel szerint  „A gyermekvédelmi rendszerben az állam védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát.” Figyeljük meg: nem simán az önazonossághoz való jogát védi – azt valójában pont, hogy nem védi, hanem rákényszerít egyfajta „önazonosságot”, a születéskori nemnek megfelelőt. Védelemnek állít be tehát egy kényszert. És milyen jogon szól bele egy demokráciában az állam bárkinek is az „önazonosságába”?

Aztán: „Tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf […] tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja […], valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Ezt vajon hogy képzelik el? Minden pornóoldalt letiltanak? Ha jól értem, a cél az volna, hogy ha nem is a szexualitástól en bloc, de a homoszexualitástól elszigeteljék az ifjúságot. Ez, amellett, hogy az internet korában lehetetlen, több szempontból is káros. Alapból azért, mert maga az, hogy takargatjuk, azt mondja, hogy ez valami csúnya, bűnös dolog, megbélyegzi a homoszexualitást. A gyerekek meg úgyis tudni fognak róla – csak éppen innen-onnan, mindenféle ellenőrizetlen forrásból; akiknek meg közülük történetesen tényleg ilyen hajlamaik vannak, kérdéseik volnának, válaszokra, megnyugtatásra vágynak, csak még jobban fognak szenvedni. (Azon kívül az efféle tiltások gyakran öngólt is lőnek, mert minden izgatóbb, ami tilos. Nem is beszélve arról, hogy akkor ugye mi legyen egy csomó klasszikus művel, alkotóval Szapphótól, Shakespeare-en át a Harry Potterig…)

Megjegyzem, van abban valami, hogy az utóbbi időben igencsak kurrensé vált a kisebbségek helyzete általában is (lásd BLM), közelebbről pedig a szexuális kisebbségeké, a melegeké, több területen is: a szórakoztatóiparban, lásd korábbi üzenetemben, Dúró Dóra Darálója kapcsán, hogy a Disney filmektől a Csillagok Háborújáig, számos helyen megjelentek a meleg karakterek. De az üzletnek, marketingnek is feltűnt, hogy ez az egy még eddig nem volt, el is kezdték meleg párokkal hirdetni a kólát; no és a politikában, kiemelt figyelemmel az EU LMBTIQ stratégiájára. (Mellesleg, és nyilván nem ez a lényeg, de hogy ez az LMBTIQ elnevezés felettébb szerencsétlen, abban szerintem a szimpatizánsok közül is sokakkal egyetértünk.)

Ebben a felfűtött légkörben pedig annyira nem irreális, hogy egyes túlbuzgó jogvédők ideje korán próbálnák érzékenyíteni a gyerekeket, akkor, amikor azokat még egyfelől nem is érdekli a dolog, másfelől pedig még eléggé érzékenyek maguktól is. (Erről bővebben alább.) Sőt, minden bizonnyal történt is már néhány ilyen eset Nyugaton, ezt elhiszem, esetleg idehaza is. A másik, hogy egy gyerek tényleg nem feltétlen van abban a helyzetben, hogy életre szóló döntéseket hozhasson, visszafordíthatatlan változásokat idézzen elő a testén, megváltoztassa a nemét, átoperáltassa magát. Ilyen is történhetett már – de azért nagyítóval kell keresni.

És hát, én igazán nem vagyok egy intoleráns fajta, de amikor elnézem ezeket a kólás plakátokat, bennem is felmerül, hogy tényleg kell ez? Itt és most? Mondjuk az igaz, hogy én még egy viszonylag prűdebb korban és környezetben szocializálódtam – de vannak még ezzel így pár millióan, és akkor képzelem, hogy hogyan hat ez a társadalom valóban konzervatív felére. Provokatívan, azt kell, hogy mondjam – akkor is, ha a liberális közösség ezt nem érzi. Sőt, még akkor is, ha a profit mellett a jó szándék is ott van a motivációk között, mert a szexuális és egyéb kisebbségek megbélyegzése és hátrányos megkülönböztetése valóban rossz dolog. (Nemileg ahhoz hasonlóan, mint amikor a jó érzésű baloldali Sorost kapta az arcába pár évvel ezelőtt, valahányszor csak kimerészkedett az utcára. Bár, ugye, a szándék ott más kérdés volt.)

A profitról szólva, ez a téma egyike volt a kevés, mindeddig kiaknázatlan motívumoknak, amire az emberek még felkapják a fejüket, amit még be lehet vetni a nézettség, az eladások növelése céljából, amivel még lehet feltűnést kelteni. (Merthogy sok minden mással már régóta nem lehet, többek közt az erőszakkal sem, mert a csapból is gyilkosság, krimi és horror folyik már mióta.) Bár az is igaz, hogy a multik meg a globális szórakoztatóipar mentalitásukban eleve liberálisak, tehát fekszik nekik a téma egyébként is, duplán is ösztönözve vannak annak kiaknázására.

Visszatérve Magyarországra, ebben a felfokozott kisebbségvédelmi hangulatban Orbán most úgy gondolta, meg tudja lovagolni a konzervatív ellenhullámokat, nagyobb támogatottsággal lophatja bele a pedofiltörvénybe a (névleg lehet, hogy nem, gyakorlatilag azonban) homofób kitételeit – erre a jogvédők felhördültek, a melegek demonstráltak – mire a konzervatívok még inkább felháborodtak – és így be is indult az oda-vissza pofozkodás. Ekképp, egyelőre, a liberális kezdeményezések is visszafelé sültek el. Miért? Azért, mert az ebben a kulturális és politikai környezetben nincs még itt az ideje, hogy ilyen frontális módszerekkel lehessen operálni.

(És azt se felejtsük el, hogy kinek jó a haddelhadd általában? A szélsőségeseknek, az imposztoroknak, azoknak, akik meg akarnak osztani és uralkodni, akik az emberek félelméből, biztonság és nyugalom iránti vágyából kovácsolnak hasznot. Orbán is kezdettől fogva erre játszik, Sorossal, a migránsokkal, a civilekkel, stb…)

Hasonlóan, az EU szintjén is gyakran idő előtt akarnak csodát tenni. Nyilván Brüsszelben elsősorban az EU párti, internacionális, liberális emberek gyűlnek össze, inkább ők akarnak a Bizottságban dolgozni, az ő baloldali szellemiségük és idealizmusuk hatja át az a helyet, az intézményeket, azok kezdeményezéseit – a kelleténél jobban megfeledkezve arról, hogy a hátországokban mi a helyzet, hogy ott gyakran más a mentalitás. EU-s szinten sem jött még el tehát az ideje, hogy erre a kulturálisan továbbra is heterogén kontinensre egységes szabályokat lehessen hozni. Főleg nem olyankor, amikor a politikában erős a populizmus, mely nem rest kihasználni a liberális túllövéseket. (Valamint, ahogy korábban is mondtam már, az integráció további jelentős mélyítése sem időszerű jelenleg, kiváltképp a kontinens föderalizációja. És a DK is jobban tenné, ha egyelőre hanyagolná azt.)

Hozzátenném, hogy az az erőteljes ellenreakció, amit a hazai és nemzetközi baloldal produkált most a „gyermekvédelmi” törvénnyel szemben, nem kis részben valóban politikai indíttatású, tehát nem csak ennek a törvénynek szól. Orbán az utóbbi immár jó pár évben számos alkalommal kihúzta a gyufát náluk, sokak lelkivilágába (és életébe) belegyalogolt már, egyszerű polgárokéba, egész szakmákéba, befolyásos politikusokéba. (CEU, SZFE, civilek, Brüsszelezés, stb…) Ez a sok minden is nyilvánvalóan hozzájárul a jelenlegi hangerőhöz, és hogy sokan anélkül is csatlakozzanak az ellenkórushoz, hogy teljesen tisztában lennének vele, hogy pontosan mi ellen is tiltakoznak most.

Akárhogy is, a tanulság ezúttal is megvan, hogy aminek nem jött el az ideje, azt nem kell erőltetni. Azért sem, mert azzal csak megerősítjük az ellenállást, a saját ügyünknek is inkább csak ártunk. Nem azt mondom, hogy akkor karba tett kézzel üljünk – de ilyen körülmények között inkább azon kell dolgozni, visszafogottan, de kitartóan, hogy megteremtsük a feltételeket, elhozzuk a dolgok idejét. Igen, ha tartós eredményeket akarunk, akkor előbb alapozni kell, ami unalmas és fárasztó, de nem lehet megúszni, akkor sem, ha mindenki inkább lánglelkű forradalmárként drámaian, egyszerűen, egy csapásra váltaná meg a világot. (És igen, az Egyvilág is így alapoz.)

A szexuális másság tekintetében is ilyen stratégiára volna szükség, objektív ismeretterjesztéssel, a megbélyegzés és megkülönböztetés igazságtalanságait konzekvensen feltárva, a közvélemény szimpátiáját elnyerve – a provokációt, a szükségtelen harsányságot, a vele keltett visszatetszést viszont kerülve. (A mostani Pride azért, úgy is, mint válasz erre a törvényre, rendben volt.) Mert alapvetően a közvéleményen, a nép világlátásán, hozzáállásán múlik, hogy merre mozdulnak a dolgok, nem pedig Orbánon és társain – hiszen ő maguk is a néptől függnek, inkább csak meglovagolják e tenger árjának hullámait. (Ha igyekeznek korbácsolni is azokat.) Elsősorban alulról kellene tehát dolgozni, alapozni, alaposan, kitartóan.

Konkrétabban:

1) Tetszik, nem tetszik a homoszexualitás és a nem standard nemiség a valóság része, mindenekelőtt ezt kellene elfogadnia az úgynevezett felnőtteknek.

Miért van ez? Azért mert sok minden más mellett ez is egy organikusan kialakult, „tompa” tulajdonsága az emberi fajnak. (Meg sok másik fajnak is.) Ez alatt természetesen még csak véletlenül sem azt értem, hogy a heterók tökéletesebbek lennének a többinél, hanem azt, hogy az evolúció egy vak folyamat, nem alkot sarkos, élesre csiszolt tulajdonságokat, mindig van szórás, mégpedig azért, mert az egész folyamat esetleges, a kiválogatódás pedig nem szigorú, amikor valami már elég a túléléshez, a szaporodáshoz, az úgy marad. (Lásd az Evolúció tökéletlensége témát a könyvben.) A szexualitás tekintetében is így van ez, így is elég spermium találkozik a petesejtekkel, elég gyerek nő fel, hogy a faj fennmaradjon, sokasodjon. Ezért van, hogy a szexualitás tekintetében sem szigorúan két kategória van, sem testileg, sem lelkileg, sem a nemi orientáció tekintetében. Teljesen logikus.

(Apropó, hogy egyáltalán vannak nemek, az sem a jóisten műve, hanem az a praktikus oka, hogy így jobban lehet kombinálni a géneket: a természet, az evolúció, a biológiai forma alakított így bennünket, és nem azért, hogy nekünk jobb legyen, hanem mert az evolúció így tud működni. Ugyanakkor a nemiség nem szükségszerű velejárója a létezésnek, elvileg nyugodtan tudnának létezni nem nélküli értelmes lények is. Különösen, ha a jóisten alkotott volna meg bennünket, „mesterségesen”, akkor nem lett volna értelme kétfélét csinálni. Lásd az evolúció logikája részt is.)

(Közben még azt röhögöm, hogy ezek az ún. felnőttek akarják felvilágosítani szerencsétlen gyerekeket… Emberek, előbb talán világosodjatok fel saját magatok.)

2) A gyerekeket a maguk szintjén, a koruknak, az értelmüknek, az érdeklődésüknek és annak megfelelően kell informálni, hogy milyen helyzetekkel, kihívásokkal szembesülnek ténylegesen. Ameddig tehát nem érdekli őket a téma, addig nem kell erőltetni, annál is kevésbé, mert ők alapból toleránsabbak ilyen kérdésekben. (Pontosabban, tudnak kegyetlenek lenni, de az is megteszi nekik, ha valaki pl. kövér vagy jobb tanuló: az, hogy homokos, számukra még nem rí ki különösebben a millió más tulajdonság közül, ami miatt rá lehet szállni egyes szerencsétlenekre.) Természetesen olyasmiket nem árt finoman bevinni a tudatukba, hogy nem megyünk el a cukros bácsival, már fiatalabb korban is. De az átfogóbb felvilágosítással sem lehet 18 éves korig várni, beleértve a homoszexualitást is; egyébként meg ebben a mai világban, mint mondtam, úgyis rég tudni fogják már, mi az ábra, csak innen-onnan, ki tudja honnan.

3) Az iskolákban tényszerű, tudományos eredményekre alapozott tájékoztatást kellene adni erről is, minden szinten – anélkül, hogy belebeszélnénk, hogy ki mit tegyen. Nem azt mondom, hogy ilyen jellegű tanácsadás egyáltalán ne legyen – csak azt, hogy annak, aki kéri, ezt különítsük el a tananyagtól, illetve szabjuk személyre, vegyük figyelembe a személyiséget és a körülményeket. (És arról már lehetne vitatkozni, hogy akkor kik és milyen felkészítés után adhassanak tanácsot, ki felügyelje őket.) Van tehát benne igazság, hogy egyebek mellett a szexuális felvilágosítást sem szabad átengedni ész nélkül akárkinek – de a politikának sem. Egy jobb világban egy széleskörű konszenzuson alapuló, amennyire csak lehet független szakmai testületek által összeállított alaptanterv születne, és nem csak erre a témára nézve. (És akkor majd nem kellene négyévente változtatgatni azt is.)

A gond az, hogy az akadémia is megosztott a kérdésben, az egyetemi embereket is jelentős mértékben befolyásolja a saját szubjektív nézőpontjuk, helyzetük és véleményük, sok mindent nem is lehet teljes bizonyossággal eldönteni, valamint az is jellemző, hogy túlbonyolítják a dolgot, a gyakorlat szempontjából mindenképpen. (Ilyenformán pedig ezúttal sem meglepő, hogy egyik oldalnak sem nehéz megtalálni a saját szakértőit.) Valamennyit azonban meglehetős objektivitással és érthetően is el lehet mondani a dologról. (Körülbelül annyit, amennyit az Egyvilág.)

Nem?

* * *

És akkor a kontextus: mire volt jó még ez a törvény és a körülötte örvénylő szélvihar?

● Arra, hogy addig sem a 30.000 halottról beszéltünk.

(Ezzel kapcsolatban azt bírtam még, amikor Orbán személyesen kiállt, hogy de hát pedig a kormány mindent jól csinált, a Tudományos Akadémia pedig legyen szíves majd megmagyarázni neki, hogy a magyarok miért fogékonyabban a vírusra, mint más népek. Illetve hogy nehogy majd az újonnan fideszesített egyetemek is az efféle kérdések megnyugtató megválaszolására legyenek befogva…)

● Közben kb. megháromszorozódott a pedofil témájú cikkek száma a sajtóban, hogy ennyi étvágygerjesztő után legyen min csámcsognia a népnek.

● Ismét sikerült megosztani az ellenzéket, már hogy a Jobbik megszavazta.

Figyeljük meg továbbá, hogy a politikában semmi nem az, aminek mondják.

Mint ahogy a pedofilellenes törvénybe is az utolsó pillanatban belekeverték a melegeket. A Lex CEU sem annak az elüldözéséről szólt ugyebár; a többi magyar egyetem és további vagyonelemek kiszervezése sem a Fidesz hatalomátmentése; a fiatalok adómentessége meg az SZJA elengedés sem választási osztogatás, soroljam még? Jó, mondok még egyet: amikor az MNB azért ajánlja a hiteltörlesztés megkezdését a moratóriumban lévő adósoknak, mert az adósok hogylétéért aggódik. (Semmint a bankokért, a gazdaságért, és végső soron leginkább a saját hatalmukért.) Mondjuk azzal, hogy a politikusok hazudnak, nem sok újat mondtam, nem árt azonban időnként körülnéznünk, hogy lássuk, tényleg mennyire – meg észrevenni, amikor odaállnak a kamera elé és blazírt képpel a képünk mondják a kizárólag a hívők számára nem teljesen nyilvánvaló hazugságaikat.

* * *

Feltűnt aztán, hogyan bukkant fel a szentencia, mely szerint „a gyerek szexuális nevelése a szülők joga”?  Ez kezdetben nem volt, láthatóan menet közben találták ki és adták ki az ukászt, mint valami jól hangzót, amivel el lehet adni ezt a törvényt. Ennek kapcsán, kicsit tágabb kontextusban, néhány gondolat arról, hogy mennyire magánügy a gyermekvállalás. (Mármint, hogy az is a szexualitás része, és könyékig benne van a közvetlen érintetteken kívül a tágabb családtól az államig sok mindenki.)

Így egyebek mellett a nemi szerepek, a társadalmi normák is hagyományosan arra ösztökélnek, hogy alapítsunk családot, adjuk tovább a nevünket, a vagyont, tartsuk fenn a nemzetet. (Nem is beszélve a fajilag, „hardveresen” belénk épített vágyakról, érzésekről, melyeket, megint csak, nem mi magunk választottunk.) A társadalmi elvárások azonban az utóbbi néhány évszázadban olvadásnak indultak, már nem olyan erős a kényszer – és ahogy a nyugati országokban tapasztalható demográfiai tendenciák mutatják, az új társadalmi, technológia körülmények között nem is olyan biztos, hogy a társadalmi ösztökélés nélkül a biológiai késztetések önmagukban elegendőek lennének egyáltalán a puszta fajfenntartásra. Az evolúció ugyanis nem tudott felkészíteni bennünk ezekre az új körülményekre, hiszen amikor kifejlődtünk, nagyon sok minden más volt, nem voltak nagy társadalmak, állandóan a figyelmünket követelő kütyük, ideológiák, stb… A kultúra pedig változékony, és mint látható, lehetnek olyan változatai, melyek kevésbé járulnak hozzá a fennmaradáshoz. (Ami kivált akkor lehet gond, ha világszerte eluralkodik, globalizálódik egy ilyen változat.)

Momentán, hogy a Föld eltartóképességéhez képest jóval több ember van a világon, az, ha kevesebben születnénk, még jól is jönne. Éppen hogy a túlnépesedés a jelenlegi globális problémáink egyik oka – a másik meg a túlfogyasztás. Régebben egyik sem volt gond, mert kevesen voltunk, és nem voltak ilyen hatékony eszközeink, amikkel bányászunk, gyártunk, a Föld nagy volt az emberiséghez képest, volt hely, arrébb lehetett menni, ha valahol valamit elrontottunk. Mostanra viszont betelt a Föld, egy dobozban vagyunk, és hiába elenyésző egy-egy ember hozzájárulása úgy a környezetszennyezéshez, a pazarláshoz, mint a népesség további növekedéséhez, 8.000.000.000-szor annyi, már több mint számottevő. Ezek a dolgok immár nem magánügyek. Magánügy addig lehet valami, ameddig nincs komoly hatással másokra – akár összességükben is. Ha komolyan gondolnánk, hogy meg akarjuk menteni magunkat, akkor most nem lehet elkerülni, hogy valamilyen hathatós módon be ne avatkozzunk abba, hogy mit csinálnak az emberek, mennyit fogyasztanak, mennyit szülnek. (Az emberek viszont ezt nem akarják, a politikusok meg tőlük függnek, főleg a demokráciákban, és zűrt sehol sem akarnak – úgyhogy ez így kb. reménytelen. Mit is szoktam mondani? Azt, hogy alapozni kellene. Az emberek fejében. Alaposan.)

De mi volna, ha ellenkezőleg, nagyon kevesen volnánk? Mi volna, ha már csak egy néhány ember létezne és a faj, sőt akár az értelmes élet léte kerülne veszélybe azzal, ha valakinek nem volna kedve gyereket vállalni? Vagy mi volna, ha sikerülne halhatatlanokká válnunk… De a gyakorlatban, ettől lényegesen kevésbé súlyos indokokkal is beavatkozik ebbe az állam már jó ideje, és ne csak a kínai egykepolitikára gondoljunk, hanem a magyar családi pótlékra, GYED-re, CSOK-ra és társaikra is… A gyermekvállalás tehát a gyakorlatban már régóta nem magánügy.

* * *

Még egy fokkal távolabbról, azt vegyük észre, hogy az állatok mennyivel „természetesebben” veszik ezt az egész ügyet, a szexualitást, gyakorlatilag ugyanolyan természetességgel hágják meg egymást, mint ahogyan esznek, és nem ájulnak el a többi egymást nyilvánosan hágó állat láttán sem. Meg attól sem fordul keresztbe a szemük, amikor egy hím zsiráf egy másik hímre mászik rá. (Talán idéztem már, hogy „a homoszexualitás több mint 450 fajban létezik – a homofóbia csak 1-ben”.) Nem azért, hogy romantizáljam az állati létet, mert azért hasonló természetességgel öklelik is fel egymást, csak hogy felhívjam a figyelmet az ember különállására ebből a szempontból, és a rejtélyre, hogy vajon honnan ez a nagy szemérmesség? Hogy miközben az egyik fő biológiai szükségletünkkel, az evéssel, tele a tévé, a másikat csak lopva szabad kielégítenünk. Meg hogy az étkezés terén az sem zavar senkit, ha a másik édeset szereti, míg ő a sósat. (Valószínű egyébként, hogy az emberi szemérmesség nem kulturális eredetű, mert annyira univerzális a különböző népek közt.)

Ez a szemérmeskedés, a társadalomé és az egyéné, azzal jár, hogy az emberekben elfojtások keletkeznek, ami feszültséget okoz, ami esetenként robbanáshoz vezet. Részben ebből a feszültségből, kielégítetlenségből táplálkoznak az erőszaktevők, a pedofilok tettei is. (Bár azért vannak a gőz kiengedésére kevésbé erőszakos csatornák is.) Továbbá, a vágyak erőssége, az elfojtással járó frusztráció, meg az, hogy ki mennyire tud és akar ellenállni ezeknek, emberről-emberre változó – valamint bizonyos csoportok esetében is erősebb a feszültség, ahol még szigorúbbak a normák, így a papoknál. Nem utolsósorban pedig a nemiség dugdosása zsarolhatóvá is tesz sokakat – és nemcsak olyanokat, akik ártottak másoknak vagy törvényt szegtek, de még csak melegnek sem kell lenni hozzá, elég például, ha egy politikusnak előkerülnek az intim képei. Lásd ezt a cikket, nem tévedés, a Pesti Srácokból, arról, hogy az KGB hogyan zsarolta a homoszexualitásukkal a diplomatákat, hogyan szervezte be őket azt kihasználva.

Nyilván nem azt mondom, hogy holnaptól mindenki az utcán csinálja, mert valóban szükség van a civilizáltságra szükségleteink kielégítése terén is. (Elvégre enni sem esszük meg a másét – vagy a másikat.) Csak annyi, hogy egyelőre nincs más választásunk, el kell fogadnunk, hogy félig állatok vagyunk, meg kellene értenünk, hogy miért úgy működünk, ahogy, az evolúció hatásait, és össze kellene egyeztetni állati ösztöneinket a kulturált felünkkel. Ez azonban nehezen megy, és a feszültségek állandó forrása, egyrészt a elfojtásokkal élő emberen belül, másrészt a dolgokat különbözőképpen látó emberek között.

Közben azt is láthatjuk, hogy amellett, hogy a nagy agyunk, az öntudatra ébredésünk sok szempontból hasznos volt, új problémákat is teremtett. A szexualitás megbonyolódása csak egy, másik hasonló, hogy emberi eszünk révén hatékonyan tudjuk kiaknázni a természeti forrásokat – állati ösztöneinknek viszont, hogy minél gyorsabban, minél többet a pofazacskónkba tömjünk, ezen a téren sem tudunk parancsolni…