Egyvilág - Fórum

[ Frissítve 2021.11.11-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]

Mely nem az igazi, de mégiscsak az első valamirevaló kezdeményezése az ellenzéknek már több mint egy évtizede.

Mi volna az igazi? Természetesen az, ha össze tudnának olvadni legfeljebb két-három nagy párttá – mert e nélkül elkerülhetetlenül megosztottak maradnak, és eleve ezzel sok szavazatot veszítenek. Bár ne kellene tudnom megérteni azokat, akiknek hozzám hasonlóan elveszi a kedvét a közvélemény-kutatásokban a Fidesz tornya mellette megjelenő tizenkettő pici pöcök. De a saját kicsi királyságát senki sem akarja feladni továbbra sem. (Bár ez ritkán volt másképp, kevés ország egyesült, kevés birodalom létesült háború nélkül a történelem folyamán.)

Sajnos már most kiviláglott, hogy ez a koalíció is hajlamos varrás mentén repedni, például, ahogy a második előválasztási vitában egymásnak ment Márki és Dobrev, illetve ahogy az azt megelőző machinációk során nem a legtisztességesebb eszközök is előkerültek. Pedig az első forduló még eléggé más volt, azt mondtam magamnak, végre most megmutatták, hogyan kellene kinéznie a politikának, ahogy értelmes emberek, lényegi kérdésekről, kulturáltan beszélgettek. Meg hogy milyen kár, hogy az ellenzék ellenzékéből alig látta ezt valaki. Mekkora kontrasztot mutatott ez a kormánypárti csapokból megállás nélkül folyó sorosozós-migráncsozós-demagóg néphülyítéssel! (Na ennél azért a második forduló is lényegesen jobb volt.) Bár eleve meglehetősen tudathasadásos is ez az egész versengés: tudva levő ugyanis, hogy túlzottan nem különbözhetnek össze, még csak a véleményük sem térhet el túlzottan egymástól, mert azzal a koalíció életképességét kérdőjeleznék meg.

(Egyébként, ha igaz, amiket a DK machinálásairól hallottunk, akkor abban is Gyurcsány megszűnni nem akaró politikai ambíciói mutatkoznak meg. Azt már kénytelen volt belátni, hogy direkt módon, a saját arcával nem nyerhet, kitalálta hát a feleségét – ami, szóval, nem egy nagy álca. És lehet, hogy annak idején tényleg azért mondta, hogy elkxrtuk, mert őszintén szerette volna kijavítani a hibáját – attól azonban az még sajnos tény, hogy elkxrták – meg az is, hogy azóta a Fidesz számára majdnem olyan jó mumusnak, mint Sxros. Rég le kellett volna lépnie a színről, és nyugodtan élveznie valami csendes helyen a kiprivatizált vagyonát. Bár tegyük hozzá szomorúan, az is igaz, hogy nem igazán volt még egy akkora politikus sem az ellenzéki oldalon, mint ő.)

Eddig, mert most hirtelen mintha lenne valami hasonló: Márki-Zay. Aki, mint korábban a hódmezővásárhelyi győzelmével, most is alaposan meglepte a Fideszt. (Meg ami azt illeti, engem is. Egyébiránt, a vásárhelyiek, egy részük, azért sem volt teljesen elégedett vele, mert, úgy érezték, a polgármesterség csak ugródeszka a számára.) Ezzel együtt több szempontból is jó választásnak tűnik az ellenzék számára. Egyfelől mert jól beszél, hozzáértőnek tűnik, és bizonyos gyakorlata is van, nemcsak a közigazgatásban, hanem a Fidesz legyőzésében is.

Másfelől fogást sem nagyon lehet találni rajta. Olyanok, hogy a felesége milyen szülésznő, hát kérem… Illetve én ott lakom Vásárhely mellett, és láttam óriásplakátokat, melyeken néhány éve a dzsolidzsóker Sorossal vágták össze az arcát a fideszes propagandaművészek; most meg Ceausescuval – akihez pontosan annyi köze van, hogy az arcuk némileg hasonlít, meg egy fotón egy irányba néztek, meg mindkettejüknek két füle van. Erre a Fidelitas leikertornyozza őket. Ezen kívül pedig eleddig Gyurcsánnyal sem közösködött – bár nagyon ez sem hozta zavarba a Fidesz Stop Gyurcsány, Stop *.* kampányát. (Egyébként ismét meg lehetett figyelni a megszokott két nap szünetet, ameddig az agytröszt kiforgatta, hogy akkor hogyan tovább a kommunikációval.)

Szintén szimpatikus, hogy nem nagyon ígérget, próbál megmaradni a gazdasági realitásoknál. Szívem szerint én is így csinálnám, ha egyszer odakerülnék – bár közben nem túlzottan volnék meggyőződve arról, hogy nem vesztemre. Mert félő, hogy még mindig olyan választóból van több, akik szeretik az illúziókat – ezt pedig nemcsak a többi, ígérgetésben kevésbé szemérmes ellenzéki jelölt gondolja így, hanem a Fidesz is, aki szerint a kutya ugat, ő meg megveszi a népet kilóra. Nem hiszem, hogy azok vannak többen, akiknek nem eladó a szavazatuk.

(Hiába, amikor az igazság kimondása árthat, a köznek, de főleg annak, aki beszél, akkor kérdezni sem érdemes. Figyelemreméltó, hogy ennek ellenére mennyi sajtótájékoztatót tartanak a miniszterek, a jelöltek, a jegybankárok; az újságok meg megírják, mi meg elolvassuk – de minek.)

Na meg, ahogy meg vannak félemlítve az emberek. A bizonytalan jövőtől is, hogy ezek mellett az árak mellett, honnan lesz majd lakása a gyereknek, hogy a mostani ellenzék majd eltörli a CSOK-ot, lebontja a kerítést, beengedi a migránsokat. (Amiért, meg kell hagyni, a tehetséges Mr. Gyurcsány is megtette a magáét, amikor annak idején kiment Szerbiába, hogy a kerítésen keresztül magyarázhasson annak európaiatlanságáról. Ne feledjük továbbá, hogy miknek köszönhetőek a valóban reménytelen lakásárak: részben pont a lakástámogatásoknak, részben pedig az évtizedes pénznyomtatásnak, magának a Fidesznek tehát. Így pedig amennyi támogatást adnak, azt nagyjából el is viszi a drágulás. Ki nyert ezen? Nem azok, akik lakást szeretnének, hanem akiknek már eleve van.) A miniszterelnök-jelöltek mindenesetre igyekeztek biztosítani mindenkit, hogy a kerítés meg a pénz is marad. (Ja, meg a buziktól is félünk még, bár a nyári hisztériához képest már kicsit kevésbé.)

Viszont állítólag lebontanák, visszacsinálnák a Fidesz bizonyos kétharmados törvényeit, beleértve a közalapítványi kiszervezéseket, sőt az alkotmányt is. Amit itt érdemes megfigyelni, az a jogi bűvészkedés, hogy hogyan tehetnék meg ezt kétharmad nélkül is. Ha épp jelen helyzetben ez a köz javát szolgálja, akkor is vicces, hogy mindent meg lehet oldani, a megfelelő precedensek előkeresésével, a szabályok megfelelő interpretációjával, csűrésével-csavarásával. (Lásd a könyvben az érdekek elsődlegességét a szabályokkal szemben, és épp a mostani részben a jogszabályok szükségszerű lazaságát, ami a gyakorlat szempontjából elengedhetetlen – egyszersmind azonban a kijátszásukra is módot ad.)

No és az „elszámoltatás”, mégpedig Márki szerint általános elszámoltatás, tehát nemcsak a Fidesz gátlástalan lenyúlásainak való utánanyúlás, hanem vissza a 4-es metróhoz, sőt az ügynöklistákhoz. Nos, de szép is volna – kevésbé biztos azonban, hogy ennek így akár csak az ellenzéki oldalon is megvolna a kellő támogatottsága.  Mondják ugyan, hogy van rá példa a környékünkön, Romániában és Szlovákiában is történt hasonló. Hát, ezzel együtt nem könnyű elképzelnem a kezet, mely most majd nem mos kezet. Esetleg a legkirívóbb delikvensek közül beáldoznak egyet-kettőt – azon túl viszont félő, hogy egy tiszta ember egymagában ezúttal sem csinál nyarat. Ne legyen igazam.

Mindezzel együtt a jövő évi választás továbbra is kétesélyes: a Fideszt erősíti, az általa felállított, neki lejtő pálya, a kezében lévő média és állami pénzesbödön, a megfélemlített nép és a Fidesz szavazók szektás része. No és persze a párt egysége. Az ellenzék mellett az infláció, a járvány, a Fidesz minden eddiginél arcátlanabb lenyúlásai, (melyekről, a legszektásabbakat kivéve talán, a fideszes szavazók is tudják, hogy micsodák, hiába a porhintés). Ott van aztán az a jó pár fiaskó, amit a Fidesz kormány az utóbbi egy-két évben elszenvedett, (Pegasus, Szájer, SZFE, stb…), a külföldi elvtársak bukása, az előválasztás – valamint Márki-Zay feltűnése, aki végre egy olyan ember, akiről el lehet hinni, hogy miniszterelnökként is megállná a helyét. (Bár egyelőre még mindig inkább technokrata, mint politikus – viszont tisztességes: és az nagy szó.)

Bár hogy nem volna könnyű dolga, az biztos. A saját megosztottságuk sem hagyná, hogy elvek mentén kormányozzon, a Fidesz pedig mindent megtett, hogy akkor is helyzetben maradjon, ha kormányon már nem lesz. (Ugye megvolt, hogy legújabban hogyan intézték el, hogy a Médiahatóság és aztán majd vélhetően a Számvevőszék is az övék maradjon? Meg Polt Péter. Meg aztán még az államfői poszt is.) Meg hát ez a pofátlanság csimborasszója közalapítványos vagyonátmentés az államtól a Fideszhez. Meg úgy általában minden, amire az elmúlt három ciklus alatt rátették a kezüket. Komolyan, már arról a módszeres szorgalomról példát lehetne venni, amivel saját magukról gondoskodnak – mert sokan önmagukért sem aktivizálódnak kellőképpen. (Persze a gengszterkedés kivételével értem a példavételt.)

Egy szó, mint száz, van ez a nem épp sziklaszilárd ellenzék, akik viszont most végre hajlandóak voltak értékelhető mértékben megemberelni magukat – valamint, nagy szerencséjükre, végre beesett hozzájuk egy épkézláb vezető is. Lehetne jobb is, de egy esélyt talán megérdemelnek. Ez van. Ez – vagy a maffia.

(És akárhogy unom is, nem lehet elmulasztani, hogy le ne írjam, hogy az erőszakosságukat tekintve természetesen nem összevethetők a valódi maffiával – a szervezettségüket és korrupciójukat tekintve viszont azok. No és természetesen, hogy nem az egyszeri Fidesz szavazókra gondolok itt, hanem a hatalmi „elitre” és a haverokra.)

[ Frissítve 2021.11.11-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]

Régen elemeztem a gazdaságot, most azonban a felgyorsult infláció, az emelkedő kamatok, Matolcsy és Varga csörtéi, valamint a közelgő választások közepette, azt hiszem, ráfér némi átlátható magyarázat arra, hogy mi folyik a magyar gazdaságban. Nos, röviden a következő:

● Infláció

Melynek több oka is van, egyebek mellett a gyenge forint, a korábbi monetáris lazaság és a még mindig alacsony kamatok, a lezárások feloldásával megugró kereslet, az emberek leszokása a munkáról, a gyenge termés – és világgazdasági problémák, mint a szállítmányozás döcögése és az elszálló energiaárak.

Akármiért is emelkednek azonban az árak, az infláció fáj a népnek – a nép pillanatnyi közérzeténél pedig nincs fontosabb abban, hogy hova ikszel majd jövőre.

● Választási osztogatás

Orbán ezért osztogatni akar, és nagy lendülettel osztogat is. (SZJA visszatérítés és mentesség, minimálbér-emelés, megelőlegezett EU pályázatok, stb… Most ugyanis nem csak az infláció, hanem a többi közelmúltbeli fiaskói és az ellenzéki együttműködés miatt is rezeg a léc, így különösen nem drága semmi sem.) Az egyébként is gyorsan emelkedő árak közepette azonban osztogatni sem olyan könnyű, mert az emberek elkezdik majd költeni a plusz pénzt, ami még tovább tolja fel az árakat. Mit tehet akkor szegény miniszterelnök?

● Emelkedő kamatok

Szól Matolcsynak, hogy lesz szíves behúzni a monetáris féket, emelni a kamatokat. Ez sem túl kellemes, sem a bankoknak, akik drágábban jutnak forráshoz, sem az államnak, akinek megnőnek a kamatkiadásai, sem a vállalatoknak, akiknek a megnövekedett nyersanyagárak mellett még ezt is ki kell nyögniük – de legfőképp a népnek, már megint, mert az emberek is drágábban jutnak hitelhez, nőnek törlesztőik. Orbán szerint azonban még mindig inkább ez, csak hogy a nép úgy érezhesse, hogy az ő kezéből kapja, amit még kap.

Matolcsy közben nem túl boldog, részben, hogy eltiltják kedvenc játékszerétől, az alacsony kamatoktól, részben meg attól, hogy neki kell elvinnie a balhét a nép szemében. Be is szólogat Vargának, állampapírt is kevesebbet vesz, illetve visszafogja a kamatemelést, de azért azzal ő is tisztában van, hogy a saját pozíciója is Orbántól és a Fidesz választási szereplésétől függ.

Egyelőre foganatja se sok volt a kamatemelésnek, az árak szárnyalnak, a forint csöppet sem – és kérdéses is, hogy mennyire lehet ilyen körülmények közt hatással lenni ezekre, tekintve az infláció összetett okait és a nemzetközi bizonytalanságot.

● Az EU-s pénzek megakadása és a gigahitel

Mely előbbi valószínűleg váratlanul érhette nagyjainkat, merthogy korábban ilyen még nem volt. (Kétségkívül politikai okokból – és a melegellenes pedofiltörvény csak az egyik tényezője ennek, Orbán évtizedes kerékkötése és kellemetlenkedése közepette.) Fel is kellett venni helyette egy gigahitelt a piacról, hogy ingyen lehessen osztogatni a napelemet. Mindenesetre érdekes lesz figyelni, hogy végül megjön-e az EU-s pénz, ki miben enged.

Tényleg, emlékszik még valaki az államadósság elleni harcra? Amihez néhány palimadár még a saját pénzéből is utalt? És csak, hogy nehogy azt higgyük: a most elfolyó pénzeket nem Orbán varázsolja, és sem az ország gazdasági teljesítménye nem indokolja, ami biztos, hogy nem jobb, mint a járvány előtt volt, sem a józan gazdaságpolitika, láttuk az inflációt. Ezt a pénzt, már megint, az unokáitoktól veszi el Orbán, és azért adja nektek, hogy cserébe ti megszavazzátok. Ti pedig örömmel fogadjátok. (Biztos én is örömmel fogadnám.) Ilyen a politika és ilyenek az emberek.

Közben meg ezek a semmire sem jó rendezvények, súlyos tízmilliárdokért, mint az Eucharisztikus Konferencia meg a vadászati kiállítás… Időnként még mindig ámulok kicsit, hogy mennyi pénz van itt, „arra, ami tényleg kell”. (Varga közben biztos csóválja a fejét, de ő csak egy technokrata, akinek Orbán adja ki a kötelezőt. De legalább, a NER mércéhez képest, celebek és zenészek továbbra is fillérekért kaphatók . Ja meg, hogy a múltkorában háborogtam az Úrturistákon, annak a pénznek az elégetésén: nos, ők legalább a sajátjukat égetik.)

(Megjegyzem ez a mostani infláció kismiska ahhoz képest, ami akkor lesz, amikor igazán beüt majd a klímaváltozás, ha mást nem is nézünk csak azt, hogy egyre nehezebb lesz megtermelni 8 milliárd ember élelmiszerét… Nem is véletlenül veszi Bill Gates is a termőföldet.)

[ Frissítve 2021.11.11-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]

Vége van a nyárnak, és ahogy lassan 40 foknál hűvösebb szelek járnak, a klímakatasztrófa képe is hátrébb lép kettőt az emberek agyában – egészen jövő nyárig, amikor majd hármat előre. Ez ügyben ugyanúgy megfigyelhető, hogy mennyit számít a pillanatnyi közérzet, hogy mit érzünk közvetlenül a bőrünkön, mint a politikában. (Lásd majd alább a választási osztogatást.) Valójában azonban semmi nem lett jobb, nem lettek kevésbé aktuálisak a gondolatok sem, melyek időközben merültek fel bennem.

Mi itt a déli végeken egy meglehetősen forgalmas légi útvonal alatt lakunk, a járvány előtt könnyen meg lehetett számolni 10-20 repülőt is egyszerre a levegőben. Aztán, ahogy beütöttek a lezárások, hirtelen gyakorlatilag az összes lekopott az égről – és meg kell, hogy mondjam, én speciel fellélegeztem ettől. (Persze én könnyen lélegzek, hisz egyébként sem ülök rajtuk – na meg persze szegény turizmus, és mindenki, aki abból él.) Mostanra viszont, ha nem is teljesen, de olyan 70%-ban visszaállt a forgalom. És ez baj, nem a rajta ülőknek, hanem a világnak, jól tükrözi, ahogy elherdáltunk egy újabb lehetőséget, hogy továbbra sem számít semmi, csak az itt és a most.

Mert hogy áll hozzá majdhogynem mindenki, de főleg az üzleti réteg? Úgy, hogy utánam az özönvíz. Hogy az én életemben még majdcsak kitart valamennyire, csak az én kicsi karrieremet még végig tudjam tolni valahogy, és hogy addig is ki tudjam sajtolni a világból magamnak, amit még lehet. Ami a saját, egyéni szempontjukból teljesen racionális is egyébként – közösségi szinten viszont kollektív öngyilkosság, nem más, mint a valóságba átültetett és globálissá nagyított híres fogolydilemma, melyről régóta világosan tudni, hogyan taszít mindenkit romlásba. Mert valóban, mit is tehet bárki egymaga? Mert ha mindenki habzsol, majd hülye leszek én kimaradni az utolsó vacsorából. És ezt nevezik egyesek értelmes fajnak.

[ Sok, a környezetvédelem iránt egyébként elkötelezett ember is utazik, ül fel a repülőre, azzal a jogos kifogással, hogy ha ő egyedül maradna a fenekén, attól semmi nem változna. Ez igaz is, mindenkinek ott kellene maradnia. Így viszont, hogy senki sincs, aki egy ilyen váltást koordináljon, azok is maradnak a régiben, akik hajlandóak lennének változtatni – ha látnák, hogy más is megteszi. És akkor még nem beszéltünk annak a még több embernek a megneveléséről, akik kevésbé belátóak. ]

Nyilván, akik a megélhetésért küzdenek, azok kevésbé érdemlik meg a kárhoztatást, bár jellemzően ők is sok mindent megvesznek, amire valójában nincs szükségük. (Illetve megvetetik velük a csábító reklámokkal, hogy költsd is el, amit megkerestél – sőt költsd el azt is, amit majd csak ezután fogsz megkeresni, tessék, itt egy jó kis fogyasztói hitel, jó olcsón, mert attól pörög a gazdaság, és gazdagszik tovább a gazdag.)

Illetve, amit sokan észre sem vesznek, hogy fordítva ülnek a lovon. Mit jelent ez? Azt, hogy alapvetően nem azért dolgoznak sokat, mert szükségük van valamire, és ahhoz meg akarják szerezni a pénzt. Hanem azért, mert „ez az élet rendje”, egyfelől a köztudatban az van, hogy az a normális, ha valaki reggeltől estig dolgozik és pénzt keres, az a menő, ha valaki karriert csinál – akkor is, ha emiatt semmi másra nem marad ideje, mindenhova rohannia kell, mindent úgy kell bepréselnie a szabad perceibe, folyamatosan fáradt és leterhelt. Másfelől a rendszer is erre van beállítva, részint ahogy elköltteti a pénzt az emberekkel, részint, hogy a legtöbb állás teljes munkaidős, választása sem igazán van annak, aki lassítani szeretne, tömegesen legalábbis ezt most nem tehetnék meg.

És akkor jön, hogy ha már így megszenvedtem, akkor lássuk, mire verjem el, veszek egy új telót (pedig a tavalyit sem használom ki), ruhát, cipőt, (amikkel egyébként is tele a szekrény), mindenféle csecsebecsét (amiket úgysem lesz időm kiélvezni), na meg lesz tíz napom a nyáron, amikor felülök a repülőre, és eldorbézolok mindent, amire egész évben nem volt lehetőségem. (Továbbá egyéb fájdalmaimat is, ha meg nem is gyógyítja, de hátha egy időre kicsit feledteti majd pár új cucc.) Ezzel pedig tovább erősítem a rendszert, mert azért kell majd sok embernek sokat dolgoznia, hogy megtermeljék, amit megveszek. Egy ördögi kör ez, ami azzal együtt még működhetne, hogy az embereket felőrli – most azonban már a világot túrja szét. Ennek ellenére alig várták a pénzügyminiszterek, a politikusok, meg ezzel a beállítottsággal majdnem mindenki, hogy a repülők újra összefirkálhassák az eget a fejem felett.

A lelke mélyén tudja is ezt mindenki, aki egy kicsit is értelmes, egy részüknek azonban utána az özönvíz, másoknál a mindennapi leterheltség jótékonyan leárnyékolja az efféle aggodalmakat is, megint mások meg képesek elrakni a fülük mögé a kispolcra, ügyesen gyakorolva az egyébként nem haszontalan „duplagondolt” (double think). (Utóbbihoz egyébként nem is kell világkatasztrófa, elég megenni egy szelet húst, és nem gondolni rá, hogy egy érző lényt trancsíroztak fel érte.)

Reménytelen is, nem igaz? Akkor inkább tényleg szipkázzuk ki a világból, amit még lehet, oszt csókólom? Mit lehetne tenni?

Nos, először is, azt hiába várjuk, hogy felülről érkezzen a megoldás. Miért? Azért, mert a felül lévők a jelenlegi rendszer haszonélvezői, és ezért nem nagyon akarnak változtatni rajta. Figyeljük meg, hogy lényegi lassítást és a rendszer szükséges gyökeres átalakítását komoly helyen még csak tervezni sem tervez senki. Vannak ezek a légvárak a 1,5 fokkal, meg a CO2 kibocsátás csökkenésével, de ezeket egyfelől (Gambián kívül) senki nem veszi komolyan, másfelől meg szerintem tudják is, csak nem akarják tudni, hogy alapvető változtatások nélkül ez így eleve reménytelen. (Miközben a csapból is a szokásos mekkorát nőtt a GDP folyik – illetve mellette csörgedezik még egy kicsi abból is, hogy majd hogyan próbálunk alkalmazkodni a felperzselt Földhöz.) Legfőbb ideje volna legalább a terveket kidolgozni arra nézve, hogy hogyan kellene átszervezni a gazdaságot úgy, hogy kevesebbet termeljünk, dolgozzunk és fogyasszunk – de azért mindenkinek meglegyen, ami szükséges.

Hát akkor? Alulról. Amit mondani szoktam: az emberek fejében kellene elkezdeni alapozni, de sürgősen, megmutatni nekik, hogy másképp is lehet, másmilyen is lehetne úgy a rendszer, mint az életük, hogy a kevesebb fogyasztás nem jelent szükségszerűen kevesebb boldogságot, és hogy mi minden másban is örömöt lehet lelni, mint a vásárlásban. (Művelődés, társasági élet, művészkedés és kertészkedés, túrázás és biciklizés, az otthonunk és az utca rendbe rakása, hogy csak egy párat említsek.) És minderre volna végre idő is, azért, mert egyúttal dolgozni is kevesebbet kellene, kipihentebbek és nyugodtabbak lehetnétek. (Nem árt hozzátenni, hogy elsősorban nem azoknak kellene szerényebbre venni a fogyasztást, akiknek most is kevés jut.)

Mennyivel kellene kevesebbet dolgozni? Nos, én, a kétségkívül szigorú saccometriai módszereimmel úgy becsülöm, hogy egy tökéletes világban elég volna heti két nap (formális) munka. A tökéletes világot úgy értem, hogy mindenki csak annyit fogyasztana, amennyire szüksége van, azon kívül pedig hirtelen mindenki megjavulna, és nem volna rengeteg erőforrás elpazarolva az emberi tökéletlenség miatt: nem kellenének többé hadseregek, kémek és kémelhárítók, rendőrség, zárak és börtönök, és így tovább. Igen, jól mondjátok, ilyen nincs, az emberek gyarlók és sosem lesznek tökéletesek. Nos, ez igaz, legyen akkor három és fél nap, úgy, hogy tökéletlenek vagyunk, de maihoz képest azért valamivel jobbak, (mert ma is vannak élhetőbb társadalmak), és legyen, a feltétlen szükségesnél is lehet többet fogyasztani valamivel. Mert velem lehet tárgyalni.

[ Tegyük hozzá, azért a szabadidejében is tehetne hasznos dolgokat az ember, rendbe tehetné az udvart, az utcát, tanítgathatná a gyerekét, vezethetne szakkört, stb… Ezért is írtam az előbb, hogy „formális” munka. ]

Közben a rendszert is át kellene alakítani. Kiterjeszteni a részidős munkavégzést, (a most egy ember által betöltött pozíciók időbeli feldarabolásával is, tehát pl. hétfőtől szerda délig egyvalaki, utána másvalaki végezné ugyanazt a feladatot), nem utolsósorban pedig tartósabb cikkeket kellene gyártani, kiépíteni illetve felturbózni a szervízrendszert, hogy valóban lehessen és megérje megjavíttatni az elromlott dolgokat. Ehhez mondanám el, hogy nálunk például használt, kidobott és megjavított TV van már majdnem a plafonon is, mert jóapám összeszedi és kijavítja őket – és ehhez nincs szüksége laboratóriumra, nem szokott nagy bajuk lenni. De teljesen működőképes, jó állapotú, néhány éves műszaki cikkeket is harmad áron meg lehet venni itt Pesten is. Én pl. most vettem így monitort, laptopot és egy fényképezőt. Ezen a téren némi fáziskéséssel sokkal olcsóbban megoldható az élet.

Más megoldás pedig nincs. Hiába írja alá háromhavonta hatezer tudós, hogy most már aztán tényleg tenni kellene valamit. Hiába erőlködik az EU is a fülpiszkálókkal meg a telefontöltőkkel, amikor minden más megy. (Bár legalább valamit megpróbál tenni.) Hiába akarja megemelni az energiahordozók adóját, és hiába vegzálják az olajvállalatokat, mert amikor ennek a hatása eléri a fogyasztót, az csak a rezsicsökkentős autokratákat erősíti majd. Valamint, ha az EU-ban értékelhető mennyiségű elektromos autó is kering majd, attól Afrikában meg Indiában még el lesz füstölve a benzin. (Meg úgy általában a zöld technológiák fele is csak greenwashing.) A világot le kell lassítani és punktum, addig mindenféleképpen, ameddig nem lehet fenntartható módon pörögni.

(Azt ugye tudjuk, hogy az EU alapjában egy balos képződmény, a baloldaliság pedig együtt jár több-kevesebb idealizmussal – mely a zöld indíttatásokat is magába foglalja. Az idealizmus viszont gyakran párosul gyakorlatiatlansággal. A gyakorlatiasság inkább a jobboldaliakra jellemző. Most pedig vegyük észre, hogy a klímaváltozás problémája egy tipikusan olyan probléma, mely egyszerre követelné meg a távolabbra tekintő idealizmust és a megoldáshoz szükséges gyakorlatiasságot. Az egyik baj a sok közül, hogy ez a kettő ritkán jár együtt – a mai polarizált légkörben meg még ritkábban.)

(Hogy a világot le kell lassítani… Pontosabban le kellene lassítani – merthogy attól tartok, ezt a mostani rendszert nem lehet már megállítani, össze kell, hogy törjön-dőljön, anélkül lényegi változásokat remélni sem lehet. Elképesztő továbbá, ahogy semmi 30 év alatt jutottunk el idáig, a mennyország kapujától a pokol tornácáig, már hogy amikor 90 környékén kitört a demokrácia, győzött a kapitalizmus, azt hittük, elérkezett az örök aranykor. Ehhez képest, tessék. Borzasztó szerencsés voltam magam is, hogy akkoriban lehettem fiatal – és szegény mostaniak.)

[ Illetve az én szempontomból még annyiból is „szerencsésnek” mondható a helyzet, hogy én ezzel a telhetetlen, törtető rendszerrel akkor sem volnék kibékülve, akkor sem találnám benne a helyem, ha történetesen nem tenné tönkre a világot. Így viszont még egy oldalról indokoltnak és erényesnek találhatom a hozzáállásomat és kívülmaradásomat. ]

(Figyelemreméltó aztán, ahogy abban a tekintetben is viszi tovább a lendület az embereket, ahogy a jövőre készülnek: szülik a gyerekeket, beíratják őket az iskolába, tanulnak jogásznak, mérnöknek, közgazdásznak – mintha mi se történne éppen. Nem mondom, biztos kell is majd ez-az, orvos meg katona például mindenképp, csak ahogy a zenekar játszik tovább…)

(Meg még egy, ha már a mánál és a tegnapnál tartunk: a generációs ellentétek a klímaprobléma kapcsán, ahogy elő-előkerül a mostani idős generáció részéről, hogy bezzeg annak idején nem szemeteltek, nem pazaroltak annyit, megjavíttatták, ami elromlott, környezetbarátabban éltek. Másfelől a fiatalabb generáció részéről a vád, hogy ezt a mostani világot azért mégiscsak a korábbi generációk gurították össze, tették olyanná, amilyen. Nos, erről az a véleményem, hogy alapból senki sem jobb a többinél: a régiek sem azért nem habzsoltak, mintha bölcsebbek lettek volna, hanem mert nem volt mit – és a mostaniak sem lettek volna felelősségteljesebbek, ha korábban születnek. Az viszont tény, hogy a korábban születettek szerencsésnek mondhatják magukat, hogy nekik adatott meg, hogy felélhessék a jövőt. Még mindig ezt teszi majd’ mindenki, a fiatalabbak is.)

Mindenesetre, ha vannak, akik ezt olvassák és hajlandóak volnának változtatni, mondok ehhez egy egyszerűt: ne vegyetek felesleges dolgokat. (Oké, vegyetek kevesebb felesleges dolgot.) Hitelre pedig pláne csak valóban szükséges és hasznos dolgokat vásároljatok. (Mint a lakás vagy az oktatás, vagy valamilyen ésszerű, megtérülő vállalkozás.) Még ha most nem is lehetséges, hogy kevesebbet dolgozzatok, így is nyerhettek vele, mégpedig azt, hogy kevésbé lesztek függő helyzetben, kevésbé lesztek kiszolgáltatva, nyugodtabban élhettek. (És mondom, annyi minden van, amivel pénzköltés nélkül is jól érezhetitek magatokat.)

Megjegyzem, az elcseszett, ész nélkül élénkítő gazdaságpolitika és az infláció ennek is alávág, illetve, ha az emberek elkezdenék tömegesen megfogadni az előbbit, (lehetetlen), az is okozna némi izgalmat Vargának meg Matolcsynak. De ha egyszer mégis, valami csoda folytán eljönne ennek a nagyszerű napja, akkor fel lehetne kérni a közgazdászokat, hogy dolgozzák ki végre a rendszer átalakításának részleteit. A kevesebb fogyasztás – kevesebb munka alapképlet elméletben megáll. A gyakorlatba kellene átültetni, ami nem könnyű – viszont szükséges. Még egyszer, azért, mert máskülönben itt a vége, fuss el véle.