HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Email: egyvilag@gmail.com

Friss topikok

  • Szalay Miklós: Ami némileg elsikkadt, hogy van olyan fajta is, amit meg lehet csinálni, pénzügyileg sem annyira b... (2022.05.01. 15:07) A metaverzum és társai
  • Szalay Miklós: Orbán rendszerét még ki lehet egészíteni: ● A családtámogatási rendszerrel ● Az intézményi szövet... (2022.04.04. 22:00) Politika, választások (2022. február)
  • Szalay Miklós: Hozzá kell tenni a fentihez, hogy azért nem minden súlyosan bántalmazott, büntetett, rosszul nevel... (2021.12.29. 18:03) Elvek, szabályok, normák
  • Szalay Miklós: Az energia mibenlétéhez még: Az energiára azt lehet mondani, hogy egy dolog állapotában rejlő leh... (2021.03.11. 21:51) Anyag, energia, erők
  • Szalay Miklós: Interaktív élet fája: www.onezoom.org/ Némi angol tudás nem árt hozzá, de szerintem anélkül is k... (2021.03.04. 00:55) Élet és fajok

Apa, kezdődik! (A klímaváltozás, 2022. szeptember)

2022.09.11.

 

A klímaváltozás

 

Pontosabban annak immár a bőrön, a pénztárcán és az éhbélben, (de legalábbis az ízlelőbimbókon) érezhető hatása.

 

A jó hír az, hogy nagyszerű tettet hajtott végre az emberiség: túlélt még egy nyarat – sőt, szerintem a következőt is túl fogja, sőt még 10, mi több, ha szerencsénk lesz, akár 40 évig is működhet a civilizáció. Úgyhogy semmi vész, mindenki csinálja csak tovább, ahogy eddig. (Szarkazmus)

 

Komolyabbra fordítva, végre egy olyan nyár, a felperzselt Magyarországgal, a lángoló Európával, az elapadó folyókkal, a háttérben meg a háborúval és az elszabaduló árakkal, ami után már azoknak az arcát is kezdheti égetheti a homok, akik igyekeznek minél mélyebben beledugni a fejüket. Már hogy eddig is mondogattuk, hogy igen világvége meg minden – de mivel közvetlen, érzékelhető hatása nem sok volt, megmaradhatott ez egy távoli, absztrakt fenyegetésnek, amivel lehet ijesztgetni, de kellően ködös ahhoz, hogy könnyű legyen ignorálni még azoknak is, akik elhitték, a többieknek meg tagadni, és nem keveseknek nagy szájjal lehurrogni, hogy micsoda egy libsi lázálom már megint. Nincs is semmi. Az ember túl kicsi ahhoz, hogy ilyesmit okozzon. A Nap okozza. Régen is ingadozott a klíma, stb…: az embereknek a bőrüket kell, hogy égesse a probléma, hogy hajlandóak legyenek tudomást venni róla, és ha majd nem olyan sokára egyszer csak nem lesz mit rakni a szájukba, azt végre tényleg megérzik.

 

Egyszersmind ezzel a borzasztó aszállyal, amit Csongrád-Csanád Vármegyében volt szerencsém testközelből végigizzadni, a felrepedezett talajjal, a talpam alatt ropogó sárga fűvel, a félnövésben kiszáradt kukoricaföldekkel, (ami egyelőre csak az élelmiszerárak további elszállásának képében a várost is el fogja érni) – mindezekkel azt is láthatjuk, hogy nagyszerű fajunk mennyire a természet kegyétől függ továbbra is. Az ember, a természet ura – röhögnöm kell. Saját magunknak nem vagyunk az urai, mert ha azok lennénk, nem játszanánk el a jó szerencsénket, ezt a Föld nevű édenkertet, bármihez képest, amiről csak tudomásunk van a Merkúrtól a Trappist-1-ig. Szerénység, egyebek mellett a világgal szemben is, lásd rögtön a könyv legelején.

 

(Egyébiránt a mezőgazdaság már jó ideje eléggé lesajnált státuszban van, előbb a hagyományos iparral, újabban meg a high-tech-kel szemben – és jó ideig én is így voltam vele – később viszont megtanultam értékelni: mert az a legfontosabb, hogy enni legyen. Egyebek mellett ezt is oly természetesnek vettük, azért mert mindig volt mit. Illetve a mondás, hogy: „Néhanapján szükséged van egy doktorra, egy jogászra, egy rendőrre, egy papra – de mindennap, naponta háromszor, szükséged van egy földművesre.” Miközben, ha leparasztoznak valakit, tudjuk, mit értenek alatta.)

 

És egy ilyen nyarat minimum egy nagyon komoly figyelmeztetésként kellene kezelni, a fejünkhöz kapni, hogy te jó ég, mindjárt a fejünkre dől az egész, nézzük már meg, nagyon gyorsan, hogy mit lehetne tenni. Ezzel szemben mit teszünk? Semmit. Minden megy tovább: vedd meg a legújabb ájfont, a mekiben legyél tényleg önmagad, gecc, nehogy már rosszabbul éljek, mint tavaly, hova menjünk nyaralni, háborúka, belpolitikai hajtépés, stb… Nagyszerű.

 

Ami még talán nem tudatosult kellőképpen, egy nagyon fontos különbség más természeti katasztrófák és a klíma között: az, hogy ez nem olyan, mint egy földrengés vagy egy hurrikán, ami jön, pusztít, aztán vége, lehet újjáépíteni. Ez itt marad – vagy rosszabb lesz, egy idő után magától is, a folyamat részét képező visszacsatolások miatt. Borzasztó hazárdjátékot játsszuk – vagy még rosszabb, mert ez nem is kockázat, a lényeget lehet tudni előre, jobban illik rá az, hogy tudatos öngyilkosság. Bár a részleteket, mint minden összetett problémánál, itt sem lehet tudni, például azt sem, hogy hol van az átbillenés pontja, mindenesetre az is könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak hirtelen lesz sokkal rosszabb.

 

(Apropó öngyilkosság: egy durva, de nem légből kapott párhuzam, hogy amit a klímával művelünk, abból könnyen a történelem legnagyobb tömeggyilkossága válhat. Pl. mert nem lesz mit enni. Nem, először nem nálunk, hanem a világ szegény országaiban, itt először csak drágább lesz. És mindannyian részei vagyunk a rendszernek, ami ezt készül kitermelni. Amilyen közmegvetés övezi a nácikat, és értetlenkedés a rendszert kiszolgáló kisembereket – miközben az eredményt tekintve valami eléggé hasonló előkészítésében működünk közre… Pedig nekünk még a Gestapo-tól sem kell félnünk.)

 

(Egy másik, ami egyrészt fonák módon vigasztaló lehet, másrészt meg az egyik oka is annak, hogy nem törődünk a fajunk jövőjével: az, hogy egyéni szinten mindenki a katasztrófa felé robog, bármit csinál ugyanis, hamarosan úgyis meg fog halni.)

 

De megint jön az ősz, meg talán egy-két kevésbé pokoli nyár is még, ami megint segít majd eltekinteni…

 

 

A háború és a klíma

 

De nem, nem igaz, hogy semmi sem történt klíma ügyben. Nagyon szomorú, de az egyetlen értékelhető mozzanat ez a háború – ami most megint fékez egyet a világgazdaságon, és ad egy leckét a bőségben élőknek, hogy hogyan lehetne szerényebbre venni. Mert legalább ilyen mérvű fékezésre volna szükség, nemcsak Európában, hanem világszerte. (Természetesen szervezettebben, és öldöklés nélkül; és ne feledjük, nemcsak a fogyasztás, hanem a népszaporulat tekintetében is.) Meg az irónia abban, ahogy most az emberiség kétoldali (jobb- és baloldali) agylágyulása kényszerít rá pont arra, amit magunktól kellene megtennünk. (Mármint Putyin nacionalizmusa és a Nyugat idealizmusa.)

 

Figyeljük meg, hogy rövid időn belül ez a második vészhelyzet, amelyért majdhogynem hálásnak kellene lennünk: lásd, ahogy a vírus is befékezte a gazdaságot egy kis időre. Sajnos úgy néz ki, az emberiség is rászorulna arra, hogy valami megvédje saját magától. (Ahogy az egyének is: lásd a cigis dobozokra nyomtatott elfeketedett tüdőket vagy a kötelező nyugdíjbiztosítást.)

 

Most az elszálló energiaárak nyomán rögtön kiderül az is, hogy lehet azt takarékosabban is, csak akarni kell, lásd a csökkenő energiafogyasztást, a felvásárolt napelemeket, a megugró keresletet az alacsonyabb rezsijű lakások iránt, stb… Az egyik beszélgetős kolléga szokta mondani, hogy a piac megoldja a dolgokat, ha valamire igény mutatkozik, akkor a kínálat is megjelenik. Ezzel, ebben a formában, én nem értek egyet – mert énszerintem van, amit megold, van, amit nem, sőt, olyan problémák is vannak, amit pont, hogy a piac teremt. Bár jelen esetben, ha nem is a piac, de az árak, azok valóban segítenek, hogy úgy mondjam, racionalizálni – ez azonban elsősorban Putyinnak köszönhető, nem a piacnak.

 

(Merthogy ha csak a piacon, a keresleten és kínálaton múlna, akkor bizony habzsolnánk tovább az olcsó energiát, és ameddig van mit elégetni, addig olyan is volna, aki kibányászná. Utána persze hirtelen minden kifogyna, amitől drága lenne – viszont akkor már késő volna, mert már mindenből CO2-t csináltunk. Aki még nem olvasta, annak tudom ajánlani a Piac gyakorlati hiányosságai témát a könyvből, meg akkor már az előnyeit is.) Más kérdés a szénerőművek felpörgetése, meg a fával való fűtés…

 

(Mellesleg, most a németek is választhattak, hogy hogy adják el a lelkület: lepaktálnak az oroszokkal – vagy beröffentik a szénerőműveket és megtartják az atomot – és hát az utóbbit választották, ami lehet ideiglenes, kevésbé emlékeztet Molotovra és Ribbentropra, és a jövő kárára boldogítja a jelent.)

 

 

De hát mit tehetnénk?

 

Jó, ami történik, az nem csak a mi hibánk, hanem a rendszeré is, amely pazarló és pazarlásra ösztönöz: gondoljunk csak a fegyverkezésre, a korrupcióra, meg hogy a rendszer mindent megtesz azért, hogy az embereket minél nagyobb fogyasztásra ösztönözze, és nem kínál kellő lehetőséget egy lassabb, szerényebb élethez. (Ráadásul nem is csak a pénzzel ösztönöz, hanem azzal is, hogy sokan a rendszerben valósítják meg magukat: abban csinálnak karriert, építenek vállalatbirodalmat, egymással versenyeznek, hogy kinek van nagyobb, kinek van több.)

 

Gondoljunk bele, ha egyedül volnánk, a rendszeren kívül, és látnánk, hogy ég a házunk, hát azonnal rohannánk, hogy tegyünk valamit. Vagy nem? Hát… nem biztos. Valószínűleg jobban mozdulnánk, azért is, mert az a saját házunk – de láttuk: sokan a saját jövőjükkel sem törődnek kellőképpen, mérgekre költik a pénzüket, most már dobozonként kétezret is, a pillanatnyi megkönnyebbülésért. A rendszeren és az embereken is változtatni kellene.

 

Az emberek megváltoztatásához viszont még a rendszernél is mélyebbre kell menni: a kultúrán kellene alakítani, sőt a biológiai örökségünket kellene hathatósan kezelni. („Kezelni”, mert változtatni azon nem áll módunkban.) És hogyha a politikai-gazdasági rendszert nehéz megváltoztatni, ami elvileg csak döntés kérdése, akkor ezeket még nehezebb. Ehhez mondhatni szintlépésre volna szükség – amit az hozhatna el, ha képesek volnánk meghaladni az emberi szemléletet, a kulturális beprogramozottságunkat, a köznapi realitást – és kozmikus perspektívából tudnánk szemlélni a létünket, meg ezt az egészet, annak látni a dolgokat, amik valójában. (Tudom, hogy ez eléggé ezoterikusan hangzik, de nem az, ahogy a múltkor kifejtettem.)

 

A játék mindenesetre, amit az emberiség játszik, mindenképp változni fog: a növekedés helyett egyre inkább a megmaradás lesz a cél. Kérdés, hogy az a játék, amit az emberek játszanak, az is változni fog-e. Megmondom, szerintem nem nagyon – merthogy „volt is, lesz is, fent is, de lent is” – egy leépülő rendszerben is van fent és lent, főnökök és talpasok, már nem annyira gazdagok és még szegényebbek, mint most; „minden kornak rendszere van”, mindenhol lehet teperni, főleg ha militarizálódik, és vele hierarchizálódik a társadalom, és őszintén, nem úgy néz ki, hogy ezek a csimpánzok képesek volna másra, rossz időkben kiváltképp. (A magyar meg aztán köztudottan katonanemzet, igaz-e.)

 

A kollektív játék megváltozásának egyik következménye az a trendtörés is, amihez már most nem sok kétség fér, hogy ugyanis a fiatalabb generációk nem fognak jobban élni, mint a szüleik – ami pedig jó ideje igaz volt. Ráadásul nem is csak a környezeti feltételek romlása miatt, hanem a gazdaságpolitika miatt is, ami szintén a jelent szereti előnyben részesíteni a jövővel szemben. Lásd csak az ingatlanárakat, már most, hogy egy mai fiatalnak gyakorlatilag képtelenség saját lakáshoz jutnia: nem az aszály miatt, hanem azért, mert a kipumpált hitelekkel megtermelt pénz nagyrészt azoknál landolt, akik egyébként is volt, aztán meg befektetésként az ingatlanpiacon. Mondtam már, hogy sajnálom a mai fiatalokat, és megértem, ha nincs nagy kedvük, és lehet, hogy beleszülettek a kényelembe – a kilátásaik viszont rosszabbak, mint a boomereknek. (Ebből a szempontból talán nekünk X-eknek volt a legjobb. Valamint tetszett, amikor a Kossuth-on bemondták, hogy bár a franciák pesszimisták, a magyarok még mindig úgy gondolják, hogy a gyerekeikre jobb jövő vár. Ja, gondolom. A remény. Meg a propaganda.)

 

(Mellesleg, nekem nincs gyerekem, de kérdezgetem a barátaimat, hogy az ő gyerekeiket mennyire izgatja a forró jövő – és némileg meglepődve azt hallom, hogy nem nagyon, a szokásos gyerekkori, kamasz problémákat élik meg. Nos, lehet, és addig a jó nekik – bár azt nem hiszem, hogy a csapból is folyó világvége valahogy be ne szüremlene a tudatalattijukba – ám, amíg van mit enni, addig sok élemedettebb ember is képes eltekinteni.)

 

* * *

 

A múltkoriban felvetett mozgalom lehetőségéről szeretnék még értekezni, amely arról szólna, hogy ne vásároljunk (sok) olyasmit, amire nincs szükségünk. Talán emlékszünk: ez egyfelől a környezeti terhelést is csökkentené, másfelől pedig az időt szabadítana fel nekünk, azáltal hogy kevesebbet kellene dolgoznunk. (Igen, sajnos a mostani rendszer ezt nem támogatja, de ha elegen lennének ilyenek, kénytelen volna alkalmazkodni.) Egy ilyen mozgalom, ha beindulna, valami olyan volna, ami tényleg tudna tenni valamit a klímáért, a világért, és a gyökerénél ragadná meg a problémát – szemben ezzel a sok mondvacsinált erőlködéssel az elektromos autótól a százhuszonnyolcadik klímakonferenciáig. Ezért veszem elő újra, és egészítem ki az alábbiakkal.

 

Ez tehát az egyénnek, az ő életminőségének is jót tenne, azzal, hogy kiszabadulhatna a mindennapos hajszából. Ehhez szeretnék itt példákat hozni, hogy mennyi olyan dolog van, amiben olcsón és környezetbarát módon is örömét lelheti bárki. Tehát: olvasás, zenehallgatás, filmnézés, játék és minden, ami információ, mert az manapság könnyen és olcsón hozzáférhető. Séta, túrázás, biciklizés, sport. Írás, festés és mindenféle alkotás, számítógéppel is, ami önmagában ezerféle lehetőséget kínál, és nem kell megvenni belőle a legújabbat. Beszélgetés, társasjáték, családi és közösségi élet; gondolkozás az élet dolgairól és a világ megismerése. A házunk szépítgetése, kertészkedés, állatokkal való foglalatoskodás, és így tovább… Csak hogy lássuk, milyen sokféle lehetőség van pénzszórás nélkül is jól érezni magunkat, hogy egy takarékosabb élet is mennyi lehetőséget kínál – és hozzá időt is. (Lásd majd a könyvben az egyszerű dolgok örömét ‘A boldogság forrásai’ témában.)

 

(Tegyük hozzá, azért valamennyit dolgozni is kellene természetesen – meg azt is, hogy sajnos a körülmények ebben a tekintetben is romlanak, ahogy egyre kevesebb terem, egyre drágább az élelmiszer, amikor már a puszta létfenntartáshoz is erőlködni kell. Igen, ezt is könnyebb volna, könnyebb lett volna hamarabb meglépni. Másfelől, bármilyen szomorú is egyéként, azt, hogy észrevegyék ezt a könyvet, meghallgassák a javaslataimat, elősegíti a rendszer megrendülése: azért, mert az emberek akkor fognak elgondolkozni, akkor kezdenek új utakat keresni.)

 

(Valamint az egyenlőtlenségek csökkentése tudna még hozzájárulni ahhoz, hogy a tömegeknek is meglegyen a lehetősége belépni ebbe a visszafogott életmódba.)

 

A kulcsmondat mindenesetre az, hogy:

 

LE KELL LASSÍTANI A VILÁGOT!

 

A termelést, a fogyasztást és a népszaporulatot is, mert ez az egyetlen biztos módja a katasztrófa elkerülésének. Ezt már az elején leírtam a könyvnek, és azóta csak még inkább így vélem. Azért is, mert ez az egyetlen olyan megoldás, ami az összesfajta környezeti, klíma, nyersanyag, élelmezési és egyéb problémákat egyszerre képes kezeli. Gondoljunk bele például abba, hogy a CO2 (és a metán) nem csak az autókból jön, hanem a mezőgazdaságból, az iparból, sokféle forrásból – és hogy nem is ez az egyetlen súlyos probléma, hasonló a környezet, az élővilág pusztulása, a különféle nyersanyagforrások kimerülése, nem is beszélve a túlhajszolt társadalomról. Ezt nem oldja meg az elektromos autó, de még a fúziós erőmű sem. A lassítás azonban az összes ilyenen egyszerre segítene. (Lehet, hogy már mondtam, de a fontos dolgokat nem árt elismételni.)

 

(Meg azt is biztos mondtam már, hogy azért a tudománynak, technológiának is fontos szerepe lehet a probléma kezelésében – csak az, hogy a megoldás kulcsát nem ezek jelentik.)

 

Illetve a másik kulcsszó: konszolidálni, amit eddig elértünk. Ez a mostani világ ugyanis olyan, mint egy felhőkarcoló, amit ész nélkül építettek, bővíttettek és egyre csak magasítanak tovább – nem törődve az alapokkal. Minden változás megváltoztatja egy rendszer stabilitását, a fejlődés is, tehát ideális esetben a fejlődéssel egy időben figyelni kell arra is, nehogy meginogjon az egész építmény, vagy legalább szakaszonként megállni, ellenőrizni, milyen hatással van az új felépítmény a régi szerkezetre, megerősíteni, ahol kell, konszolidálni azt. Most ennek volna itt már nagyon az ideje, ez után a valóban szédítő fejlődés után, amit az utóbbi időben az emberiség nagyon hirtelen véghezvitt.

 

Azt tehát nem olyan nehéz tudni, hogy mit kellene tenni. (Bár aki nagyon akarja, még mindig kábíthatja magát olyanokkal, hogy majd a tudomány megoldja. Vagy még jobb: a piac.) A nagyobb kérdés a hogyan. Ami biztos, hogy átfogó és mélyreható változtatásokat kellene eszközölni – amiket azonban nem lehet parancsszóra végrehajtani, mert az emberek ellenállnak: a rendszer haszonélvezői kapaszkodnak belé, a sokkal több, mint elégről sem hajlandóak lemondani – aki meg alul van benne, az nem tud elképzelni mást, akkor sem, ha ez ami most van, egyre kevésbé lesz képes kielégíteni a tömegeknek az alapvető igényeit is. Az emberi fejekben kell elkezdeni megalapozni a változásokat – amit mondtam már, de ezt nem lehet elégszer ismételni.

 

Mert amit nem látott még az ember, azt elképzelni sem nagyon tudja. Például, aki most él, az nem látott még háborút a környéken, nem látott olyan mértékű klímaváltozást, ami most fenyeget, hogy ne teremjen elég ennivaló, nem látott még globális társadalmi összeomlást, nem látott visszafejlődést: ezek a legtöbbek számára elképzelhetetlenek – és mint ilyenek, tenni is kevésbé hajlandóak ellenük: minek, valami ellen, ami úgysem lehetséges? Azonban a múlt gyakran nem elég a jövő megjósolásához, a jövő másmilyen is lehet, mint amit eddig láttunk.

 

(Meg ahogy egyes cikkekből, hasonlókból lejön, hogy a klímaváltozás az „jön” – mintegy magától: milyen lesz, hogyan készüljünk fel rá, hogyan fogunk élni, stb… Mintha ez egy természeti csapás lenne, mintha nem mi magunk csinálnánk, és mintha nem tehetnénk ellene, ha akarnánk.)

 

Eszembe jutott még a generalistaság felértékelődése az új körülmények között, azé, ha az ember több mindenhez ért. (Kedvenc témám, talán érthető, miért.) A nagyfokú specializáció ugyanis elsősorban stabil körülmények között hasznos, amikor biztosított a specialisták együttműködése, és a speciális környezetek, szerepek fennmaradása, amire a specialisták specializálódtak; nem is csak az emberi világban, hanem az élővilágban is. Egy emberi specialista például az üstdobos, egy állati pedig a hangyász – környezetük pedig a nagyzenekar és a szavanna termeszvárakkal: ha azonban a rendszer megremeg, a környezet megváltozik, az üstdobos nem fog tudni kenyeret sütni, és a hangyász sem halászni, ha hirtelen épp azt lehetne csak enni. A generalisták ellenben, az ezermester vagy a galamb, a patkány viszont a jég hátán is megél.

 

Már most megfigyelhetjük, hogy vagyonokat spórolhat az, aki képes saját maga kipucolni a lefolyót, megragasztani a bicikligumit, vagy, óvatosan persze, rendbe rakni a konvektort, a bojlert. Ez valószínűleg csak fokozódni fog. Ezért is javasolnám, hogy vissza kellene hozni az iskolákban a hasonló gyakorlati feladatok oktatását. A régi „technika” tantárgy hasonló volt, de az is inkább szakmunkásnak készítette elő a diákokat. Én azt mondom, hogy az említettekhez hasonló, a háztartásban előforduló kisebb, önállóan is elvégezhető műveleteket kellene megmutatni és gyakoroltatni. Sokkal több értelme volna például a magyar oktatásban jócskán túlzásba vitt nyelvtannál, (kit érdekel például, hogy milyen fajta jelzők, meg határozók vannak, elég volna nagyjából annyi, hogy ez egy jelző, az meg egy határozó), de mondjuk nézetem szerint a kémia is túl volt tolva. (És akkor még bele tudnék menni, de inkább javasolnám az Oktatás részt a könyvből.) Természetesen az informatika is maradhatna emellett, már hogy ha jól tudom, a technika tantárgy ment át abba.

 

Visszatérve a klímaügyi mozgalomhoz, vegyük észre, hogy ez az első olyan probléma, amelyiknél az van, hogy vagy összefogunk, vagy belepusztulunk; vagy képesek leszünk felülemelkedni az állati ösztönökön, hosszú távra előre tekinteni, és ésszel csinálni – vagy búcsút inthetünk mindannak, amit eddig elértünk. Jó, nyilván lesznek túlélők – de akárhogy is, a tét sohasem volt ekkora. A globalizációval ugyan más feladványok is érkeztek, amelyeket csak széleskörű együttműködéssel lehetne hathatósan kezelni, különösképpen a multik, a nemzetközi tőke megadóztatása, ami, nem meglepő módon ugyancsak hamvába látszik halni – csak attól még mindig kevesebben halnak éhen meg szomjan, mint a klímától. Meg hát a kisebb színpadokon is, az országos színtől a kis közösségekig, a kezdetektől megy a pártoskodás: ahogy mondani szoktam, minden pocsolyában ugyanaz a vihar dúl.

 

És, sajnos igen, minden bizonnyal most is reménytelen, csak az alföldi pusztába sivatagba kiáltott szavak ezek…

 

Ace of Base – Cruel Summer

 

Apropó remény. A mostani kedvencem a témában, amikor valaki azt mondta a TV-ben, hogy „én optimista vagyok, szerintem van remény”… Hát igen, a túlélésre, gondolom. Meg a másik, hogy jönnek ezek, hogy igen, igen, de 1234-ben is volt ám egy ilyen aszály. Lehet, de akkor nem ment felfelé trendszerűen a hőmérséklet már évtizedek óta, sehol sem volt akkora CO2 kibocsátás, amiről tudjuk, hogy mit okoz. És valószínűleg lesz is még egy-két jobb év, mint amilyen ez volt, de a trend akkor is egyértelmű. Illetve a mondás, amin még mindig tudunk mosolyogni, hogy „ez nem annyira az eddigi életed legforróbb nyara, hanem a hátralevőnek a leghűvösebbje volt”. Valamint az érzés, hogy valami nem romolhat el, nem történhet baj vele – hiszen akkor mi értelme lett volna az eddigieknek? Hát, szóval, lehet hinni a gondviselésben, engem is megkísértett már, de amennyire látom, többnyire nem működik – meg mások is belefutottak már ebbe, lásd például Hitlert, akinek eléggé sikerült elkábítania magát azzal, hogy ő egy kiválasztott. Az emberiség eddigi sikereit sem valószínű, hogy nagyobb túlvilági erők védik, mint a nácik kezdeti hódításait.

 

Istenem, az emberiség, ez a szánalmas majomfajzat!

 

Bár még csak azt sem mondanám, hogy egyenként annyira majmok lennénk, mert szerintem elsősorban a kollektív viselkedésünk okolható ezért a bénultságért: egyfelől, hogy ránézünk a másikra, és azt mondjuk, aha, ha ő úgy csinálja, akkor én is úgy fogom, ha neki van, akkor nekem is kell, ha ő nem hajlandó alább adni, akkor majd hülye leszek én elkezdeni. Másfelől meg a rendszer, a piac, a fogyasztás szándékos pörgetése, a kultúra, ami megmondja nekünk, mi a siker, meg az élet, úgy általában.

 

Ezzel szemben, úgy látom, hogy az egyes ember, ha odamennénk hozzá, hogy hé, öreg, látod, mi van a világgal, ugye hajlandó leszel te is egy kicsit visszafogni magadat, akkor megtenné. Főleg, ha mutatunk neki alternatívát, hogy hogyan lehet közel annyira boldog, ha nem boldogabb, mint amikor éjt nappallá téve gürizett a legújabb többszázezres telóért, és ha a rendszer is biztosítana neki lehetőséget a váltásra. Nem mindenki, de az átlag kisember igen. A legtöbb ember alapból segítőkész, ezt mindenki megtapasztalhatta, aki az utcán kért már útbaigazítást. (Csak túl sokat nem érdemes kérni, elvárni. Én sem teszem, lásd majd a „Jóság elvárható mértéke” témát, az lesz a következő.)

 

Viszont a rendszer megváltoztatását is a fejekben kell megalapozni, mert az is az embereken múlik. Akárhogy is, ahogy most van, úgy a saját sírunkat ássuk, pedig senki nem kényszerít rá. A világ és a fajunk sorsa csak rajtunk áll.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6817929119

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása