Vagyis a háború.
Nekem se lesz mindig igazam, de ezúttal elég jól követik az események azt, amit jósoltam: hogy Putyin ezt nem fogja abbahagyni, ameddig azt nem tudja rá mondani, hogy győzött; az ukránok el tudják húzni a háborút, a Nyugat segítségével, de minél tovább tart, annál jobban szét lesz rombolva az országuk. Putyinnak nem sürgős, a Nyugat pedig anyagilag segít ugyan, de azon kívül lényegében nézi, hogy lesz Szíria Ukrajnából. Meg hogy a világban távolabb is súlyos következményekkel lehet számolni. Ezt elmondtam már a múltkor is.
Azóta tovább tisztult a kép számomra is. Hadd foglaljam össze először is a lényeget:
● Az ukránoknak, Ukrajna népének joguk volna úgy élni, ahogy szeretnének.
Akkor is, ha nagy orosz kisebbség van náluk, akkor is, ha inkább a Nyugattal akarnak barátkozni – különösen, hogy jóval inkább demokratikus ez a kívánság, mint ahogy az orosz döntések születnek. Ezzel együtt náluk is voltak túlkapások, lásd alább a nyelvtörvényt. Így lerohanni őket, azonban akkor is borzasztó dolog. (Vagy most mi is támadjuk meg Romániát? Mert valóban, Trianon is igazságtalan volt. Vagy akár Ukrajnát – nekünk is van ott kisebbségünk, akiket szintén sújtott a nyelvtörvény.)
● Oroszország nagyhatalmi görcse
Ami azt a vélekedést táplálja bennük, Putyinban, hogy nekik olyasmi is jár, ami másnak nem, hogy nekik joguk van egy saját „befolyási övezethez”, ahol ők az urak más országok felett is. Mivel így gondolják, ezért sértve érezték magukat, amikor Ukrajna a Nyugathoz közeledett, és most szakadt el a cérna. Ezért érzik jogosnak, amit művelnek. (Nyilván nem minden orosz, de Putyin biztosan.)
Mint a múltkor kifejtettem, a nagyhatalmi görcs általános jellemzője a nagyhatalmaknak. Csak akkor van baj, amikor valaki nem képes békésebb eszközökkel, kulturális, gazdasági, diplomáciai módon nyomulni – és igen, Amerikának is volt számos kevésbé békés húzása korábban.
● Hogy az oroszok, illetve Putyin ilyenek, azt tényként kell kezelni.
Mert akkor is olyanok, ha nincs igazuk. Ezzel nem tesszük magunkévá a nézeteiket és nem helyeseljük a cselekedeteiket, az igényeiknek sem hódolunk be – csak megalkudunk velük, azért, mert különben mindenki rosszabbul jár. Körülbelül, ahogy egy oroszlánt kezelnénk, aki akkor is ketté akarja harapni a gazellát, ha szerintünk az csúnya dolog. A tényeket tudomásul kell venni, a szomorú tényeket is, és azokkal kell megalkudni, nem pedig a gonosszal – és velük is csak a szükséges mértékig.
Azt továbbra is tartom, hogy ezt az egészet sokkal olcsóbban meg lehetett volna úszni, ha az elején hajlandóak vagyunk engedni, annyit, amennyit nagyon muszáj: nem odadobni Ukrajnát, csak biztosítani Putyint arról, hogy nem lesz a NATO meg az EU tagja, megmarad egy semleges puffernek. (Meg a Krímet is oda kellett volna adni, talán többet nem. Nem, Ukrajnával szemben ez valóban nem fair, de még mindig a legjobb deal, amit az orosz lánnal kötni lehet, nemcsak a Nyugatnak: nézzük meg mi történt már eddig is Ukrajnával meg szerencsétlen ukránokkal.) Rendben, utólag ezúttal is könnyebb okosnak lenni – de azért előzőleg is eléggé egyértelműen jelezte már Putyin, hogy mi baja, Ukrajna sokéves vegzálásával, meg a nagyszabású katonai felvonulással a támadás előtt, vélhetőleg a tárgyalásokon mondta is.
(Lásd részletesebben az előző írásomban, hogy mit kellett volna tenni; itt alább meg, hogy most mit kellene.)
Annál is inkább, mert, ahogy kinéz, így is az lesz, amit Putyin akar, sőt végül többet elvesz, mint amivel az elején megelégedett volna. Közben, nem mellesleg, az atomháborút és az éhínséget kockáztatjuk, és magunkra rántunk egy jókora gazdasági válságot: most élőben nézhetjük végig egy újabb demonstrációját annak, hogy „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”.
Abban viszont teljesen igazatok van, hogy pont, amikor az ember azt hitte, hogy legalább a nagyhatalmak szintjén elmúlt már az állati agresszió kora…
Aki kicsit mélyebben is érteni szeretné a helyzetet, annak érdemes alaposabban tájékozódnia, például a következőkről:
● Hogyan került annyi orosz lakos Ukrajnába
Nagyrészt úgy, hogy a szovjet időkben szándékosan csatoltak hozzá orosz lakosságú területeket, azzal a céllal, hogy növeljék az orosz befolyást – csak éppen senki nem gondolta, hogy egyszer majd a tagköztársaságokból független államok lesznek. (Illetve a Krím esete az ukrán születésű Hruscsovval, aki egy tollvonással átadta azt nekik.)
Tessék egy atya igazán értelmes és informatív előadása ezekről. (Nagyjából feléig elég meghallgatni.)
● Az elhíresült nyelvtörvény
Lavrov is ezt emelte ki indokként. Na most, azt elismerem, hogy ez egy durva lépés volt az ukránok részéről. (És ugyanannyira az volt a magyar kisebbség felől nézve is.) Azt nem hiszem, hogy az oroszok minden más lehetőséget kimerítettek volna a felülvizsgálatára: összefoghattak volna például velünk is, hogy gyakoroljunk diplomáciai nyomást, akár magának az EU-nak a segítségével. De nem, Lavrovék úgy gondolták, tudnak ők ennél egyszerűbbet, elfoglalták a Krímet, szították a szeparatistákat, mindenféle kibertámadásokkal zaklatták a szomszédjukat. Az ukránok meg csak azért se engedtek, természetesen. Aztán jöttek a tankok…
● A Nyugat mozgolódása Oroszország körül
Már jóval a háború előtt is, beleértve a NATO bővítéseket, és magának Ukrajnának a felfegyverzését is.
Lényeges különbség azonban, hogy Ukrajna, a Nyugat meg a NATO soha meg nem támadta volna Oroszországot katonailag. Oroszország volt az, aki már ezelőtt is katonailag mozgolódott, lásd a Krímet és a keleti ukrán megyéket – erre Ukrajna és a Nyugat a katonai együttműködés erősítésével válaszolt – erre Putyin még kényelmetlenebbül érezte magát: tipikus példája egy konfliktus eszkalációjának.
Ami biztos, hogy ez nem most kezdődött, és régóta lehetett tudni azt is, hogy Puytinnak igencsak a bögyében van Ukrajna, meg ez az egész. Amit ellenben gyakorlatilag mindenki elképzelhetetlennek tartott, egészen az utolsó pillanatig, hogy az oroszok fegyverrel támadjanak. Itt Európában.
Ehhez ezt a videót ajánlom. (Angol)
Illetve Nógrádi György beszélgetése is jó volt az Infórádióban, általában a háború állásáról. (Kicsit korábbi már.)
* * *
A nagyhatalmi görcshöz még: a kis országoknak ekkora ambícióik nincsenek, hajlandóbbak együttműködni – viszont, ahogy a múltkor mondtam, regionálisan azért ők is izmoznak egymással; azon felül pedig azt sem lehet mondani, hogy a közösködés ne volna helyenként nyögve nyelős: lásd például Orbán Brüsszelezését, az euroszkeptikus hangokat mindenfelé, sőt a Brexitet.
Apropó, a svéd és finn NATO tagságról, amire sokan mondták, hogy Putyin ezzel is elszámította magát – és valóban: ha működött volna a villámháború, elképzelhető, hogy ezek ketten is kétszer meggondolták volna, merjenek-e jelentkezni. Viszont, ha figyeltük, Putyin alig ellenkezett – ami megint csak azt mutatja, hogy az igazi fájdalma, valóban, Ukrajna. De azért a svéd és finn tagság mégiscsak tekintélyvesztés Putyinnak – következésképpen Ukrajnában még inkább győznie kell.
Putyin után Zelenszkíjről is néhány szó: pártállástól függően, ahogy kell, őt is sokan utálják és istenítik: sokan egyszerűen lebohócozzák, előszeretettel utalva politikustól valóban szokatlan humorista múltjára, másoknak a követelőzése kezd már kicsit sok lenni, az ellenoldal meg a háborús hőst látja benne. Részemről a következőket gondolom:
● Médiatapasztalata, színészi múltja
Ami egy sima közszereplőnek is jól jön, hát még egy hadvezérnek: a médiaháborút egyértelműen meg is nyerte – mely egy igen fontos területe a modern hadviselésnek.
● Hogy az ukrán elnököt játszott
Az RTL-en nálunk is leadott sorozatban – miáltal az ukránok fejébe bekerült ez a kép, el tudták képzelni őt valódi elnöknek is – ami valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tényleg megválasszák. Ekkora a média és a képek hatalma.
● Amit csinál, jól csinálja.
Azon lehet vitatkozni, hogy a cél meg az érte fizetendő ár megfelelő-e – de ha az a cél, hogy az oroszoknak minél inkább ellenálljanak, akkor jól csinálja: ahogy a médiát és az egész Nyugatot az ujja köré csavarja, hogy ott maradt a megtámadott fővárosban, hogy folyamatosan megjelenik, agitál és lelkesít: ha az a cél, akkor én is így csinálnám. De hogy végül ez milyen eredményre vezet, az már más kérdés.
Vezetői képességei mindenesetre elismerésre méltóak – főleg ahhoz képest, hogy honnan jött.
Zelenszkíj médiabravúrja nyomán itt érdemes erről szólni.
● A hadviselő feleknek ne higgyünk.
Egyiknek sem. Miért? Azért mert nekik az egyetlen szempont az, hogy győzzenek, és ha ezt elő tudják segíteni azzal, hogy hazudnak, túloznak, elhallgatnak, akkor szemrebbenés nélkül megteszik. Amikor éppen az igazság a legkedvezőbb nekik, akkor alkalmanként igazat is mondhatnak, de sosem tudhatjuk. (Lásd különösen a jelentett veszteségek számát.) Leginkább még a külföldi tudósítóknak, orgánumoknak lehet hinni – de gyakran ők sem elfogulatlanok.
Mellesleg a politikában és a gazdaságban még békeidőben is sokat hazudnak – de ez nem nagy újdonság.
● Ahogy az atomháborútól a gyerekekig mindent bevetnek
Ami erős érzelmeket és félelmeket kelthet, főleg Zelenszkíj. Nyilván: az érzelmek mindig hatásosabbak retorikailag, mint bármilyen észérv.
● Mindenki náci
No, igen, még egy erőteljes toposz, ahogy korábban kifejtettem, a náci az egyik olyan, akit szabadon lehet gyűlölni, és mára gyakorlatilag a sátán szinonimájává vált. (Nyilván nem ok nélkül.) A volt SZU területén meg kiváltképp: Putyin is nácitlanítani ment Ukrajnába, Putyin az új Hitler, aki meg nem náci, az zsidó (Zelenszkíj), de ha a zsidók összeszedik magukat, még ők is tudnak nácik lenni.
● Nyugati (USA) hírszerzési segítség Ukrajnának
A fegyverszállítások mellett – miáltal például könnyebben lövik ki az orosz tábornokokat.
● Meglepően kevés szó esik az internetes hadviselésről.
Annak ellenére, hogy az oroszok köztudottan sokat kavartak a neten már korábban is, világszerte, de az ukránokat megcélozva is. Propaganda, az van azért, de hekkelésekről szinte nem is hallani.
Kilátások, és hogy mit kellene csinálni
Nem látok bele az emberek fejébe, de szerintem másoknak is egyre kevésbé elképzelhető, hogy Ukrajna „győzzön”. Tény, hogy az oroszok az elején alaposan elszámították magukat, a blitz már megint nem jött be, viszont taktikát váltottak, és láthatóan, lassan, de haladnak előre, fokozatosan felőrlik az ukránokat. (És ez a legkevésbé sem propaganda.) Alaptételem, hogy Putyinnak presztízskérdés, hogy „győzzön”, ezért nem drága neki semmi sem – a különbség pedig az, hogy a Nyugatnak nem ilyen szilárd az eltökéltsége, és idővel még tovább gyengül. Az ukránok lehetnek eltökéltek – egyedül viszont nem sokra mennek. A kérdés inkább az, hogy hol és mikor állnak meg az oroszok.
Mi kedvez még Putyinnak:
● Élelmiszerrel és energiával el van látva.
● Odahaza nincs értékelhető ellenzéke.
● Ukrajna ott van a szomszédban, könnyebb a logisztika, utánpótlás.
● Európa függősége tőlük. (Főleg, ha majd jön a tél; illetve a nyugati tömegek elégedetlensége az infláció miatt.)
● Másnak is el tudja adni az olaját.
Ami bőven elég ahhoz, hogy a nyugati szankciókat ellensúlyozza.
Ezzel együtt az oroszok sem nyernek semmit, ami pénzt elfüstölnek a csatatéren, de főleg, ahogy kicsukták magukat a világból. (Nyertesek vannak azért: a fegyvergyárosok, az olajexportőrök, szállítmányozási cégek, esetleg még a gabonatermelők a világ más tájain. Vesztesből azonban jóval több van, nem is csak a közvetlen vesztesek, hanem mindenki, akit globális gazdaság visszaesése érzékenyen érint.)
Hogy mit kellett volna csinálni szerintem, már elmondtam, ez a hajó azonban már elment, a kérdés az, hogy most mihez lehetne kezdeni. Ami biztos, hogy most már jóval nehezebb lesz lezárni ezt a konfliktust: az oroszok már nem elég annyi, amennyivel az elején megelégedtek volna; azt is nehéz elképzelnem, hogy az ukránok lemondjanak arról, amit az oroszok elfoglaltak; a Nyugat pedig elköteleződött Ukrajna mellett és az oroszok ellenében… Nem látszik a vége.
A rendes mellett így egy új hidegháború is kilátásban van: hogy kezdhetne a Nyugat is addig újra bizniszelni az oroszokkal, ameddig fél Ukrajna orosz kézen van? Ő sem mondhatja azt, hogy ja, meggondoltam magam. Hát Putyinnak mekkora kedve lehet visszaengedni a nyugati cégeket? A szerencse még az, hogy Kína nem túlzottan militáns, jobban kedveli a finomabb módszereket, és még mindig szüksége van rá, hogy a Nyugat megvegye a termékeit – Oroszország így lényegében egyedül lenne a piros sarokban. Talán majd ha egyszer Putyin nem lesz már, akkor változhat a patthelyzet.
A legfontosabb továbbra is az, hogy nehogy világháború legyen belőle. Ennyi esze, úgy tűnik a NATO-nak meg az oroszoknak is van még. (Többé-kevésbé, mert ezek a fegyverszállítások azért elég neccesek.) Illetve, hogy nehogy az atom is elsüljön valahogy. Ez akkor volna félő, ha az oroszokat elkezdenék kiszorítani, de ekkor sem feltétlen Kijevre dobnák, hanem mondjuk odahaza robbantanának egy-két „kísérletit”. (Amitől valószínűleg rögtön megnőne a tárgyalási hajlandóság a másik oldalon. Megjegyzem, az atommal való fenyegetőzést most ugyanúgy nem vesszük komolyan, mint azt, hogy egyáltalán támadnának; valamint, hogy sohasem lehetünk biztosak benne, hogy Putyin nem kotor be teljesen. Nem mai gyerek már, és állítólag túl jó bőrben sincs.) De sajnos szerencsére nem úgy néz ki, hogy az oroszokat kiszorítanák.
Szintén biztos, (bár kb. lehetetlen), hogy minél hamarabb le kellene zárni ezt az ügyet: a globális élelmiszerválság, energiaválság, gazdasági válság, hogy közeleg a tél, a levegőben lógó atomfegyverek, mind erre mutatnak. És ezekkel játszik most a világ, finoman szólva a nagy semmiért.
Jó, akkor mit lehetne tenni? Elmondom, hogy nekem, így messziről, mi a meglátásom.
● Leülni Putyinnal, hogy gyere баздмег, mesélj, mi tudna megvigasztalni.
● Felajánlani annyit, amennyit az elején kellett volna. (Vagy nem sokkal többet. Kicsit hagyni őket alkudni.) Odarakni a másik serpenyőbe a maradék Ukrajna EU tagságát.
● A fegyverszállítások odáig rendben vannak, hogy az ukránok ne omoljanak össze, ne vert helyzetből kelljen tárgyalniuk.
Sem azt nem mondom, hogy ez igazságos volna, sem azt, hogy el tudom képzelni, hogy a Nyugat és Ukrajna majd így cselekszik. Azt mondom, hogy így lehetne viszonylag gyorsan lezárni az ügyet – úgy, hogy Ukrajnából is a lehető legtöbb megmaradjon.
Mert, ha így megy tovább, akkor továbbra se nagyon tudom elképzelni, hogy ha Ukrajna meg is marad külön államnak, ne bábállam legyen belőle. (Putyin most váratlanul éppen békülékenyebb hangot ütött meg, de jövő héten már könnyen más lehet az ábra. A NATO tagságba biztos, hogy nem fog belemenni; talán az EU tagságba igen, az elfoglalt területekért cserébe.) Mindenesetre most azt tartom valószínűnek, hogy miután az oroszok elfoglalják Dél- és Kelet-Ukrajnát, felajánlják, hogy akkor legyen így – erre Ukrajna azt mondja, hogy nem – erre az oroszok mennek tovább Kijevbe. Azt viszont nem hiszem, hogy az oroszok ne állnának meg az ukrán határnál.
Szintén fontos, hogy a hidegháborút elkerüljük: középtávon törekedni kell a viszony konszolidálására, a most lerombolt gazdasági, politikai hidak újjáépítésére az oroszokkal. Már csak azért is, mert azok elősegítik a béke megőrzését. (Többnyire.) Azon kívül nem szabad egyenlőségjelet tenni Putyin és az oroszok közé, más szavakkal, ha egyszer Putyin már nem lesz, azok az oroszok nem ezek az oroszok lesznek. (És emlékezzünk: ez a háború egyszemélyben Putyin döntése volt, ha a felelősségben osztozik is nyugati politikusokkal, akik nem hallották meg az elefántüvöltést.)
Ugyanakkor, ha most a béke érdekében alá is írunk valamit Putyinnak, azt később, ha újra feltámad a wind of change, meg lehet próbálni visszatárgyalni. Nem biztos, hogy sikerül, talán részben. („Did you ever think that we could be so close like brothers…” – Igen, egyszer már thinkeltük. Thinkeljük újra.)
Végül adózzunk újfent csodálattal elképesztően bölcs vezetőinknek, hogy ismét képesek voltak a derült égből egy ilyen kilátástalan helyzetbe kormányozni a világot. Kösz, fontoskodó, öltönyös majmok. Nesztek egy banán. (Köztársaság)
Milyen okokból állnak ki az emberek, országok Ukrajna mellett? Nem mindenkit ugyanaz ösztökél erre.
● Idealizmus
A világ szerencsésebb felén, különösen napjainkban ez kétségkívül fontos tényező: a BLM-től a genderkérdésen át egészen a klímapolitikáig sok mindenben szerepet játszik. Sokakat az ukrán kérdésnél is ez visz rá a szolidaritásra: a demokrácia, a népek önrendelkezése, az emberi szenvedéssel való együttérzés, stb…
Egyszersmind ott a bosszúvágy is, azokkal szemben, akik beletiportak ezekbe az ideálokba.
● Lelkiismeret
Már hogy egyelőre még mindig rendesen üzletelünk az oroszokkal, pénzeljük őket meg a háborút. (És az EU is, nemcsak a magyarok.)
● Önös érdekek
Az önvédelem, nehogy az oroszok tovább akarjanak jönni; illetve a saját befolyási övezetünk megvédése, kiterjesztése. És vannak üzleti érdekek is, főként a fegyvergyártók nem járnak rosszul a szállítmányokkal, fegyverkezéssel.
(Nem is beszélve a magyar rezsicsökkentésről.)
Az egyes nemzetek specialitásai:
● A lengyelek történelmi oroszallergiája.
Pedig mindketten szlávok…
● A németek, akik a II. vh. óta kényszeresen a jó oldalon akarnak állni.
● Amerika
A baller Bidennel; hogy könnyen vannak onnan a távolból; meg hogy még profitálnak is a dologból, nem is csak a fegyverekből, hanem az olaj- és gázexportból is.
Na meg hát a magyarok, de rólunk majd külön.
* * *
Nézzük előbb az EU-t és a háborút:
● Ukrajna EU tagsága
Ezt továbbra sem könnyű elképzelnem: azt sem, hogy Putyin tényleg hagyná, de azért sem, mert az EU-nak sincs szüksége instabil, háborús, polgárháborús tagokra, meg orosz aknamunkára a határain belül. Legfeljebb, mint egy ajánlat része, hogy cserébe az oroszok megkapnák, amit elfoglaltak – de, ezt meg az ukránok nem fogadnák el.
● Költségek
Nyilván az emberi életek az elsődlegesek – de azért pénz sem mindegy. Ez a háború már most elég drága az EU-nak, nem is annyira az ukránoknak nyújtott segítség, hanem a gazdasági következmények miatt – és hamarosan még sokkal drágább lesz. Nem utolsósorban azért is, mert amit Ukrajnában lerombolnak, az nagyrészt EU pénzből lesz újjáépítve. Természetesen nem az, hogy ne segítsünk, hanem hogy jó volna, ha minél hamarabb az újjáépítésre mennének már a pénzek, mint szétlőtt tankokra… És minél tovább tart, annál nagyobb lesz a számla is.
(Na meg, hogy mindez a COVID utáni „helyreállítás” kellős közepén tört ki; illetve, hogy már majdnem 1:1-ben váltják a dollárt az euróval.)
Tágabban, ahogy Putyin rajta van egy sínen, egész onnantól kezdve, hogy előhozta a tankjait a laktanyákból – hasonlóan a Nyugat is rajta van a saját sínjén: az eddigiek után nehezen mondhatja egyszer csak, hogy hát… mégis inkább valahogy meg kéne egyezni. Nem túl szalonképes, de igaz: így a Nyugat saját magát is csapdába ejti. (Lásd fentebb, hogy szerintem mit lehetne tenni.)
Bár ez a támogatás eddig is korlátozott volt. Katonákat pl. (nagyon helyesen) nem küldtünk, fegyvert sem korlátlanul, no meg közben az oroszokat is pénzeltük. És attól tartok, hogy ez a segítség tovább fog morzsolódni, ahogy a nyugati nép egyre inkább a saját bőrén érzi az árát és az árakat. Kimondva-kimondatlanul már most is sokan úgy lehetnek vele, hogy csak legyen már vége. Vagy ha most még nem is, majd úgy lesznek a télen – minek eredményeképp, ha lassan is, hallgatólagosan is, de engedni fognak az oroszoknak. (Amitől Zelenszkíj is tart.) Az idő Putyinnak dolgozik.
Magyarország, az orosz olaj és a háború
Világhírűen ellentmondásos hozzáállásunk; most hogy a miénk-e vagy Orbáné, nos, annyiból mindenképp a miénk is, hogy az olcsó orosz olaj nélkül fújhatnánk a rezsit, mi mindannyian. És valahogy olyan borzalmasan nem is lázad ellene senki. (Bezzeg az internetadó…)
Orbán egyébként ebből sem biztos, hogy olyan rosszul jön ki, nemzetközileg sem. Brüsszel persze prüszköl, hirtelen a lengyelek sem annyira a legjobb barátaink már, meg általában azok körében, akik jobban megengedhetik maguknak az idealizmust, náluk is csökkent a renoménk – a nép viszont, nemcsak a hazai, hanem külföldön is, akiknek horribilis árakat kell fizetniük a benzinért meg az áramért, ők azt mondják, nézd ezt a rafkós kurafit, már megint megcsinálta. (Mondjuk olyan nagyon rafináltnak nem kellett lennie hozzá, elég volt szimplán beleállnia, hogy ezt nem.) Azonkívül Putyin is beír neki egy pirospontot, ami könnyen lehet, hogy olcsóbb olajban és gázban is meg fog nyilvánulni. Az ukránok viszont nem feketepontot írnak be neki, hanem szívből gyűlölik – és bizonyára a magyar népet, beleértve a kárpátaljaiakat, sem ettől fogják megszeretni.
(Egyébként, ha Márki nyert volna, elég valószínű, hogy nem volna orosz olaj – volna viszont EU-s pénz…)
De elvileg Ukrajna is elzárhatná a vezetéket bármikor. Már célozgatott is rá, de ennél messzebb nem jutott: íme egy újabb szürreális mozzanat ebben a tragédiában. Mellesleg nem csak mi kapjuk továbbra is az orosz olajat, hanem a csehek és a szlovákok is – Orbán szíveskedett helyettük is elvégezni a piszkosmunkát. (No meg, az nem tudom, megvolt-e, amikor Ukrajna kimondottan azért lobbizott, hogy továbbra is rajta keresztül küldjék az oroszok a gázt Európába…)
Figyeljük meg aztán, hogy az idealizmus, amivel ezt a konfliktust Nyugaton meg a baloldalon szemlélik, nagyjából ugyanaz, mint ami a választást elvesztette nekik idehaza. („Vér és olaj…”) Még egyszer, félre ne értsük: ezzel nem azt mondom, hogy az ukránoknak nincs igazuk, és nem is azt, hogy ne segítsünk nekik, ne kellene áldozatot is vállalnunk értük. Csak azt, hogy arra is vigyázzunk, hogy nehogy többet ártsunk a jó szándékunkkal, mint amennyit használunk. (Viszont kifogást se gyártsunk ebből magunknak. Mert igaz, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, de paradox módon jó szándék híján is oda jutunk. A megoldás? Jó szándék + józan ész.)
Figyeljük meg az ellentmondást is egyes, magukat racionálisnak és okosnak tekintő, de idealista emberek mentalitása – meg annak gyakorlati eredménye között. Pl. még az Economist-ban is, ami egyébként egy komoly és elég okos újság, még abban is Ukrajna „döntő győzelméről” álmodoznak. Hozzáteszem az Economistnak is van egy tisztán kivehető szabadpiaci krédója, amihez foggal-körömmel ragaszkodik, esetenként a realitással szemben is. De most láttam, hogy valami kínai elemzők is ezt jósolták. Hát, elemzőnek se rossz lenni. Csak Churchill-re kell hallgatni: „Képesnek kell lenni megjósolni, hogy mi fog történni holnap, a jövő héten, a jövő hónapban, a jövő évben. Később pedig megmagyarázni, hogy miért nem az történt.” (Velem is megesik. ;)
Végül még az 56-tal való párhuzamról, már hogy akkor is az oroszok támadtak, meg most is: vegyük észre viszont a kirívó különbséget is, hogy akkor a kommunista – most meg a nacionalista oroszok pusztítanak. Egy dolog azonban közös: a diktatúra. Sokan, akiket az egyik fajta diktatúra nyomorított meg, hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a diktatúra nemcsak egyféle lehet. A szóban forgó kettősség számukra is tanulsággal szolgálhat.
Mindenekelőtt, hogy sokan…
● Leegyszerűsítve
● Érzelmi, és
● Ideológiai alapon, a politikai világnézetüknek megfelelően
…nézik, egyebek mellett a háborút is. Kicsit közelebbről:
Leegyszerűsítve: a jó és a rossz harcaként, eltekintve, nem is tudva például a történelmi előzményektől, vagy a Nyugat korábbi kavarásától a régióban. Ez sem azt jelenti, hogy a háború jogos volna, csak azt, hogy érdemes nyitottnak lenni, utánanézni, meghallgatni pl. a fentebb belinkelt videókat, a teljesebb képért, a szereplők lelkivilágának, motivációinak jobb megértéséért.
Érzelmi alapon, illetve idealista módon: felháborodva a gonosz támadáson, az okozott emberi szenvedésen, a szabadság eltiprásán, bosszúért kiáltva, és nem sok tekintettel arra, hogy indulatunkban esetleg tovább rontunk a helyzeten. Még egyszer és mindörökké: egyáltalán nem azt mondom, hogy a támadás jogos volt. Azt mondom, hogy legyünk észnél, ilyen körülmények között meg kiváltképp.
Ideológiai alapon: igen, tehát ezen némileg meglepődtem, mert úgy voltam vele, hogy ezt aztán mindenki elítéli, Putyin támadását senki nem tudja nem utálni, az ukránokkal meg Zelenszkíjjel senki nem tud nem együtt érezni. Aztán kiderült, hogy dehogynem, pont úgy, mint máskor: aki egyébként is rosszban van a Nyugattal, annak mostanság tapasztalható baloldali túllövéseivel, az bizony meglátja Putyinban az elvtársat: a két oldalnak ezt is sikerül homlokegyenest ellentétes módon szemlélni.
Valamint a megfelelő sajtótermékeket, cikkeket, email-ben terjedő kétes eredetű információkat is megtalálhatja mindenki a saját ízléséhez, ami segít megnyugodni a saját igazában. A két oldal gondolkozásában megint egy közös van: az, hogy a másik hüjje. Jó, persze, hogy nem mindenki ilyen elvakult, de sokan azok – és egyáltalán nem csak az úgynevezett egyszerű emberek.
Így már az is kevésbé meglepő, hogy az én legutóbbi háborús elemzésem sem mindenkit egyformán bűvölt el. És sokaknak elég, ha egy darab olyat találnak valamiben, ami nincs az ínyükre, már dobják is el az egészet, és keresnek számukra kedvesebbet. Plusz nálam még az is súlyosbító körülmény, hogy hosszú és bonyolult, amiket írok. (De nem bonyolultabb a realitáshoz szükségesnél.)
A fentiek mellett még az személyes érdekeink azok, amik gyakran hatással vannak a hozzáállásunkra. Ezt most egyelőre még nem nagyon láttam megjelenni, bár lehet, hogy csak, mert túl messziről és nem a megfelelő csatornákon keresztül nézem az embereket. Meg hogy még nincsen tél. (Bár nálunk a rezsikérdés az van, ugye…)
Eszembe jut ennek kapcsán A tizedes meg a többiek: oroszok a spájzban, nyi sztrilájtye, meg ahogy a nemidealista tizedes lelép a frontról a század zsoldjával… Mit mondjak, szerintem is hasznosabb békésebb eszközökkel küzdeni a háború ellen.
És szívesen elintézném ezt is azzal, hogy fussatok el ti is jó messzire, ha tehetitek, ha egyszer nálunk is kitörne a haddelhadd, hadd nyírja ki egymást a sok majom, ha ahhoz van kedve. De ez sem ilyen egyszerű: akinek szerettei vannak itt, ha ártatlanokat kell megvédeni, ha egy gonosz rendszert kell megállítani, ha egy jót megvédeni… lehetnek dolgok, amikért érdemes harcolni. Meg aztán mindenkinek szuverén joga az is, hogy ne legyen drágább a rongy élete, mint az olyan fikciók, hogy „nemzet” meg „haza”. Szóval inkább azt mondom: elkábítani ne hagyjátok magatokkal. Szólamokkal és plecsnikkel.
● A meginduló migráció
A háború gerjesztette éhínség miatt: ez most egy valós veszély, mert ha nincs mit ennie valakinek, akkor nincs más választása…
● Üzenet agresszoroknak
Szóval, igaz, hogy sokkal olcsóbban meg lehetett volna úszni, de a meg nem alkuvásnak is megvan az a haszna: egyrészt, hogy Putyinnak sem lesz ez olcsó, és ha ebből már nem is szállhat ki, legközelebb talán jobban meggondolja. Másrészt esetleg más potenciális agresszoroknak is üzenet lehet ez – viszont ilyen kaliberű agresszor talán Kína lehetne még, ő viszont nem annyira agresszív. A kisebb agresszorok meg egy másik liga: ott a nagyok mindenkori érdekei határozták meg eddig is, hogy le lettek-e pisszintve, és így lesz ezután is, számukra ez nem sok mindenen változtat.
● Az orosz fegyver-marketing
Oroszország ugyanis jelentős fegyverexportőr is – és az, ahogy elakadtak, nem volt kimondottan jó reklám a durrantóiknak sem: úgyhogy tessék még egy ok, amiért győzniük kell. Igyekeznek is villogtatni, amit lehet, a hiperszonikus rakétáikat, a Terminátort meg a Sátánt.
● Ukrajna megnyerte
Nem a háborút, hanem az Eurovíziót – mely eddig is inkább arról szólt, hogy ki kinek a barátja, semmint a dalokról. Aztán meg valamilyen focimeccset is nyert Ukrajna, mondom, hát persze –a következő meccsen viszont kikapott: micsoda?! Aztán láttam, hogy öngóllal…
Bevillan ehhez egyrészt Karikó Katalin tavalyi díjesője, (aki szintén Gretaként tűnt el a színről azóta); másrészt meg, amiket a könyvben írok a díjakról, hogy mennyire nem csak a minőségen múlik az, hogy kik kapják őket.
● Ahogy megszoktuk a háborút
Mert oly sok minden megszokás kérdése – és egészen hamar, már húsvétkor beelőzte a híradóban a nyuszi Ukrajnát. (Meg Johnny Depp is, hatszorosan.) Tessék erről egy látványos grafikon.
● A kárpátaljai magyarok
Akiket, attól tartok, még kevésbé fognak szeretni az ukránok, azok után, amit kormányunk előad.
● Amikor összeér a hazai baloldal és az Ukrán ultranacionalisták
A közös ellenség miatt, természetesen. (Beleértve Orbánt is.)
● A globalizáció megfakult nimbusza
Ahogy mostanában sorban jönnek ezek az események, amik megmutatják a hátulütőit is, főleg a járvány meg most a háború: hogy a jó mellett a rossz dolgok is könnyebben terjednek, meg hogy távoli események is súlyos következményekkel lehetnek ránk nézve. (Illetve lásd még az Evergiven esetét, az ellátási láncok összegabalyodását, a konténerek feltorlódását, stb…) Természetesen megvan a globalizáció jó oldala is, csak hogy ez is mértékkel volna jó.
A könyvben rendesen össze van szedve pro és kontra.
● Háborús kedvencem: a honvédelmi minisztériumok
Már hogy valamiért sehol sem Támadási és Leigázási Minisztériumnak hívják ezeket. (Még az oroszoknál sem. A legjobb mondat: „Az orosz védelmi miniszter bejelentette, hogy teljesen bevették Mariupolt”.)
