(Mir = Béke.) Meg annak a fenntartása Ukrajnában, V. Putyin által. Ez a kis harmadik világháború itt a szomszédban. Mitől van ez? Melyik oldalnak mitől nincs ki a négy kereke? Mit kellene csinálni?
(Avagy: „Mely országokkal határos Oroszország? Hát, amelyikkel akar.”)
Nos, a legfantasztikusabb természetesen az volna, ha egyszer majd mindannyian, a ruszkik, az ukránok, a Nyugat meg mi magunk, ha barátok nem is, de partnerek, jó szomszédok lehetnénk – nem pedig bizalmatlan, sértődékeny, beképzelt, féltékeny és irigy hülyegyerekek atombombával a kezükben, már ahogy most viselkednek mélyen tisztelt vezetőink, ezek az öltönybe bújt főemlősök. Ám ez, a partnerség, meg hogy végre a valós problémákkal foglalkozzunk, ahelyett, hogy még újabbakat gyártunk, nos, ez egyelőre sajnos a fantasy műfaja.
Tehát először is: mit kavarnak az oroszok?
Az oroszokban, mint más nagy nemzetekben is, van egyfajta birodalmi tudat, nagyhatalmi görcs: hogy ők nagyfiúk, akikkel számolni kell, akik uralkodnak – és ehhez nem elég a saját országuk, kell nekik egy befolyási övezet, ahol szintén ők diktálnak. De megszállni eredetileg nem akarták Ukrajnát, azt akarták, hogy a NATO meg az EU ne terjeszkedjen a határukig, mert az ott az ő kertjük vége, ahol ne ólálkodjon más. (Ebben általában a nép is partner, a hódítások rendszerint növelik a vezér népszerűségét.)
(Vannak a nagyhatalmi görcsnek finomabb formái is, például a francia változat, akik meg pl. a francia nyelv használatát nem tudják elengedni az EU-ban, meg az ENSZ-ben. Hát, ezért jobb kis országnak lenni – bár ők meg regionálisan izmoznak egymással.)
A Nyugat jobboldala ehhez hasonló indíttatásból érzi sérve magát, hogy nehogy már valaki megmondja neki, hogy kikkel barátkozhat, meddig terjedhet a saját befolyási övezete – a baloldalnak meg az idealizmusa sérült volna az oroszokkal való kiegyezéstől, hogy mi lesz szegény ukránok önrendelkezésével. Ezért aztán inkább összefeszülnek az oroszokkal – ahelyett, hogy megértve egymás agybaját, engednének ott, ahol muszáj.
Mit kellene (kellett volna) tennie a Nyugatnak? Elengedni Ukrajnát – részben és egyelőre legalábbis, a NATO meg az EU tagságot illetően. Ez nem azt jelenti tehát, hogy teljesen: meg lehetne próbálni ugyanis kialkudni bizonyos kedvezményeket a számukra. Mondjuk, azt mondanánk, hogy jó, no NATO, no EU – de akkor az oroszok is garantálják az ukránok területi épségét, adjanak nekik gázt, vegyék meg a búzájukat, és lehetőleg ne kavarjanak náluk, legyenek ők egy ilyen semleges puffer közöttünk, próbáljuk meg esetleg bizonyos közös programokkal együtt segíteni őket. Igen, szegény ukránoknak meg kellene barátkozniuk a medvével, és valóban nem ezt érdemlik – de nekik is jobb volna így, mint ami most van. Reálpolitika. (Meg hát ez sem épp interkontinentális ballisztikus rakétatudomány.) Egy ilyen ajánlattal szerintem még mindig meg lehetne próbálkozni.
Mert vannak dolgok, amiknek nem jött el az ideje, nem állnak fönn a feltételei. (Korábban említettem már példaként Európa föderalizációját, de mondhatnám másik kedvencemet az önvezető autót is. Ó, és ott van Törökország, akit évtizedeken át hitegettek azzal, hogy majd az EU tagja lehet – és csalódni mindig fájdalmasabb, mint eleve tudomásul venni a realitásokat.) Hosszabb távon aztán azon kellene dolgozni, hogy egyszer eljöhessen a napja, amikor mindannyian partnerek és jó szomszédok lehetünk, és az emberiség képes lesz végre egy irányba evezni, ahelyett, hogy iszonyatos erőforrásokat és emberi életeket ölünk bele egymás ellenében a semmibe. Még egyszer mondom, nem kell mindenkit szeretni, nem kell barátoknak sem lennünk, nem kell megnyitni a határokat: partnerekké és jó szomszédokká kell válnunk.
Hogyan? Úgy, hogy addig is megpróbáljuk megérteni a világot, az embert, önmagukat, egymást, egymás bogarait is; értelmesen beszélgetünk, megismerjük egymást. (Meg elolvassuk a könyvet akutyaúristenitneki.) Igen, ez meglehetősen álomszerű a mai világban, és való igaz, nem megy egyik napról a másikra: ne is várjunk csodát, ilyen mérvű változásokat csak lassan, nagy kitartással lehet elérni. A törekvést, azt nem szabad feladni.
