[Frissítve 2021.06.11-én.]
Ez tehát a másik tetemes téma a mai üzenetben – bár tartok tőle, hogy egyelőre inkább csak „for the record” lesz, azaz majd az utókornak – és nem is akarom erőltetni, most inkább csak azokat érdekelheti, akik követik a könyvet, annak útját és helyzetét, mert most erre fogom ráengedni a szokásos elemző apparátust. És rövid sem lesz, azért is, mert gyűlik már egy ideje. Vannak azért benne ettől függetlenül is érdekes részek, pl. az emberek figyelméért vívott küzdelemről manapság, hogy nagyon sok egyszerű polgár is töri magát, hogy kihasíthasson magának egy szilánkot ebből az igencsak szűkös és iparilag leuralt erőforrásból. Ennek jellemző terepe pedig a Facebook – minek kapcsán pedig a lájkolgatás pszichológiájáról és szociológiájáról is értekezek majd egy keveset. De a lényeg a könyv és annak körülményei – melyeket nem fogok (eléggé) takargatni. Na, nézzük.
Szóval, az köztudott, hogy milyen nehéz betörni a köztudatba akárkinek – egy ilyen „hagyományos”, és igencsak fajsúlyos könyvvel meg még nehezebb, nem is számítottam másra. Én azért próbálkozom, már egy ideje, részint magával a könyvvel, részint ezekkel a politikai-közéleti elemzésekkel, melyekre többen kíváncsiak. Nem megy könnyen, de az utóbbi időben némi érdeklődés mintha már mutatkozna. Egyrészt ezek a mozzanatok tartják bennem a lelket (egy lájk itt, egy vélemény ott, valaki ír, hogy tetszik neki a dolog, hasonlók) – másrészt pedig én még mindig úgy látom, hogy ebből a könyvből valami világraszóló is lehet, ha egyszer elkezdik komolyan venni, és rendesen megnézni. Mindjárt el is mondom, hogy miért.
Ami következik, azzal sem fényezni, sem sajnáltatni nem akarom magamat: reális, az akarok lenni – ehhez azonban hozzá tartozik az is, ami jó van a könyvben, és rossz a helyzetében. (És ami azt illeti, ha nem gondolnám jónak a könyvet, akkor nem is csinálnám.) Más kérdés, hogy ebből mit hisztek majd el nekem, az én érdekmentes és mindenképpen elfogulatlan véleményemnek a saját művemről – hiszen a sajátját mindenki dicséri, és sokan saját magukat is többre tartják a reálisnál. A közönség viszont, bár a magabiztosság, a fellépés is hatással van rá, de azt szereti, ha közben az ember kellőképp „szerény” is. Mit jelentsen azonban a szerénység? Szerintem csak a nagyképűség, a hiúság, a magunkat mások fölé helyezés hiányát: irreálisan kisebbíteni sem kell tehát az érdemeinket, az ember az erényeivel ugyanúgy legyen tisztában, mint a hibáival, hiányosságaival: teljesítményeink és önmagunk reális megítélése a cél. (És, amennyire lehet, abszolút értelemben, nem pedig másokhoz viszonyítva.) Magam is erre törekszem alább.
De egyébként is állandó dilemma, hogy az ember mennyire lehet őszinte, ha azzal árthat magának, az ügyének; ismerjük például a kincstári optimizmust. Na most nálam, magában a könyvben ez nem kérdés, mert abban akkor is minden úgy lesz benne, ahogy van, ha az igazság kellemetlen, és akkor is, ha emiatt esetleg kevésbé kell, kevésbé kel: az igazmondás, a realitás ugyanis meghatározó sajátossága ennek a műnek, ha mismásoláson kapnátok, akkor az egészet el lehetne dobni. (Ugyanakkor próbálja azt is megmutatni, hogy hogyan lehet elviselni a kellemetlen igazságot, humánus őszinteségre törekszik tehát.) Ennyiben is új, tiszta és más, mint a legtöbb dolog ebben a világban.
A könyv marketingje viszont már némileg más kérdés: akkor is az legyen az ember száján, ami a szívén, ha azzal esetleg visszavetheti a tömegesnek eddig sem mondható érdeklődést? Hát, ez már meggondolandó. Akkor is tartsam magam az elvárásokhoz, kerüljem a ferde tekinteteket, ha akkor észre sem vesznek? Nem, az ember nem engedheti meg magának a bujkálást, legalábbis, ha szeretne még életében befutni. Természetesen nem én vagyok az első, aki ezzel a dilemmával szembesül, régen megvan már a sokszor bevált válasz is: a rossz reklám is jó reklám, minden publicitás publicitás, mert a legnehezebb azt elérni, hogy akárhogy is, de odafigyeljenek az emberre, hogy egyáltalán eljusson az közönséghez. Ha pedig akárhogy is, de eljutott, akkor majd talán néhányan kellőképpen megnézik magát a művet is, bármivel is sikerült odacsalogatni őket. Kénytelen vagyok tehát kitenni magam némi népharagnak, azok részéről, akik csak annyi látnak, hogy valaki itt már megint nagyon nyomul, és nem hagyja őket nyugodtan anyázni a kommentekben.
* * *
Mondtam, hogy én jónak tartom a könyvet, és általában is szokták mondani, hogy valaki „hisz abban, amit csinál”. De nem, szerintem nálam ez nem hit: én el is tudom magyarázni, hogy miért jó.
Két dolog nekem egészen világosan adja magát. Az egyik, hogy még nincs egy ilyen könyv, hiányzik ebből a világból. Milyen könyv az ilyen könyv? Hát olyan, amelyik módszeresen összegyűjt és érthetően elmagyaráz minden fontos dolgot, amiket a világról és az életről tudni kell; egyszersmind megvilágítva a legfontosabb összefüggéseket is. Az olvasó pedig kap belőle egy szilárd, teljes és egységes világképet, mely a lehető legobjektívebb és modern is; illetve az élet dolgait illetően is segít eligazodni annak, aki szeretné. Ez a könyv tehát minden lényeges tekintetben képbe hozza az embert, aki idecsöppen ebben a világba.
(Ez egyébként több szempontból más, mint egy lexikon, amihez első blikkre hasonlítani szokták, például mert azokban többnyire különálló szócikkek vannak, ábécérendben; és más a középiskolai tananyaghoz képest is, a honlapon ez bővebben ki van fejtve. Bár ettől még az, hogy „Mikipédia”, azóta is tetszik.)
Fontos látni, hogy ez, a koncepció, itt a lényeg, hogy legyen egy ilyen könyv – és hogy most ezt egy ember, első nekifutásra mennyire képes megvalósítani, előhívni az ideák világából, az másodlagos. (Az meg, hogy ki az az ember, egyenesen mellékes.) Mert nyilvánvaló, hogy ez így most csak tökéletlen lehet. (Bár azért, véleményem szerint, így se rossz már: olyan 60-70%-osra teszem, ha a 100 a tökéletes, és talán egy következő körben, a segítségetekkel, mondjuk még 10-et hozzá lehet majd adni ehhez.) És nem is volna ennek muszáj így készülnie, optimális esetben egy komplett intézet volna mögötte, szakértőkkel, akik segítenének összeszedni a lényeget a különböző szakterületekről. Mondjuk én annyiból nem bánom, hogy a világ meghagyta nekem a feladatot, hogy körülbelül ez lehet az utolsó nagy szellemi teljesítmény, amit egy ember, ha nekiáll, ha tökéletlenül is, de képes véghezvinni.
Kiemelést kíván a könyv átfogó, de még inkább az összefogó, integráló természete: szakkönyvek ugyanis vannak, minden egyes területről, tényleg jók és kidolgozottak, a szakemberek és a laikus érdeklődők számára egyaránt. Ami szintén van: lexikonok, enciklopédiák, melyek átfogóak ugyan – de minthogy szócikkekre vannak bontva, nem igazán fogják össze a bennük foglalt ismeretanyagot. A Wikipédia, és a hozzá hasonló összelinkelt szócikkekből álló enciklopédiák már némileg integráltabbak – de ezekből sem kaphatjuk meg a teljes képet, mert nem arra vannak kitalálva, hogy az ember elejétől végéig elolvassa őket, át tudja tekinteni az egészet. (Ami azt illeti, nincs is eleje és vége, egy nagy hálózat az egész.)
Ezekhez képest tehát az Egyvilágban: 1) Ott van a lényeg minden területről; 2) Megmutatja a különféle területek közötti legfontosabb kapcsolatokat is; 3) Úgy van felépítve, hogy át tudja adni a teljes képet: egyfelől követi a világ felépítését, végigkísér az alapoktól a komplexebb témakörök felé; másfelől megmarad a kiszűrt lényegnél, nem megy bele túlságosan a részletekbe – éppen azért, hogy képesek legyünk befogadni akár az egészet.
Más kérdés, hogy mekkora az igény az efféle szemlélet iránt. Nos, tény, hogy lehetne nagyobb – amit némileg furcsállok, mert a világ tele van érdekes és szép dolgokkal – ennek ellenére azonban sokan, a jelek szerint, különösebb ellenkezés nélkül temetkeznek el a saját kis szűk területükön. Azt, hogy a szakosodás hasznos, mert így lehetnek jó szakembereink, így lehet a világot szakszerűen működtetni, azt értem. Azt is értem, hogy a fennálló rendszer is erőteljesen ebbe az irányba tereli az embereket, hiszen a jó szakembereket díjazza, fizeti, becsüli meg. Azt nem értem teljesen, hogy az ezzel járó bezártság miért nem zavarja jobban őket. Vagy zavarja, csak nem mutatják ki, én nem látom meg? Vagy csak rossz helyen keresem őket, már hogy a felsőoktatásba, a szakmai világba, eleve inkább olyanok jutnak el, akiket nem zavar a dolog – akiket meg igen, azok máshol keresik a boldogulást? Akárhogy is, ez sem teszi kisebbé számomra a kihívást.
(Hozzáteszem, hogy ez a szétválogatódás azzal is jár, hogy akik az egészet szemlélik, azok többnyire nem túl módszeresek – ez is az egyik oka annak, hogy nincs még EV. Mindig ki kell továbbá hangsúlyoznom, amikor ezekbe belemegyek, hogy nem vagyok ám én tudományellenes, meg szakosodásellenes, látom én ezeknek is a jó oldalát, a szakértelem értékét és nélkülözhetetlenségét – csak azt próbálom mellérakni, hogy a nagy kép átlátásának is megvan a haszna, amit jó volna a mainál jobban értékelni, mert jelenleg nagyon háttérbe van szorítva, nagyon az egyik oldalra billent a mérleg ebből a szempontból is. Lásd majd alább a könyv hasznosságát.)
* * *
Hogy ilyen még nincs a világban: természetesen ebben teljesen biztos nem lehetek – ami ellenben gyakorlatilag biztos, hogy ha van is, túl híres, az nem lett. De miért van ez így – annak ellenére is, hogy milyen hasznos lehet majd?
Először is a korszellem, melyben igen erősen meggyökerezett, hogy igazán értékesek csak a tudományos, specializált, szakmai (esetleg művészi) dolgok lehetnek – minden más csak misztikum, lila köd és babona: a bölcsesség és a széles látókör alulértékeltsége manapság. Nem azt mondom, hogy ez nem érthető, még azt sem, hogy nincs meg neki az alapja: a tudomány tényleg nagyot robbantott az elmúlt párszáz évben – amiken meg a bölcsesség hagyományosan alapult, pl. a Biblia és társai, a nép bölcsességek, stb… azok meglehetősen leértékelődtek, és nem is ok nélkül: tény, hogy ezek ködösek és misztikusak, sok mindenről kiderült bennük, hogy nem igaz, nem lehet szó szerint venni, módszeresnek pedig távolról sem mondhatóak. (Bár a maguk módján bölcsesség azért van bennük.) De biztos az, hogy nem lehetne ezt is másképp, szigorúbban, racionálisan csinálni? Nem a bölcsességek egyenletekbe foglalásáról beszélek, hanem a dolgok strukturált, alapos, pontról-pontra történő átgondolásáról és összefoglalásáról.
Olyan sincs aztán, aki finanszírozzon egy ilyen projektet.A tudományos köröknél, egyetemeknél, ösztöndíjaknál, az előbbiek szellemében, abban a pillanatban ér véget egy ilyen ötlet karrierje, amint elhangzik a bölcsesség szó. Másfelől ez a könyv a profitot sem célozza, csak a világ jobbá tételét: nem ígérget könnyű pénzt, örök életet, amiket az olvasók szeretnek, nehezen fogyasztható, nem egy népszerű műfaj, illetve újdonsága miatt sem lehet belőle gyors nyereségre számítani – ez pedig a magánpénzeket riasztja el. Ezen kívül bejáratott közönsége, pártolói, „establishmentje” sincs neki, (mint például a népzenének, amely szintén nem a legnagyobb biznisz, de meggyökeredzettsége révén így is megél a társadalomban) – és így szponzort sem könnyű találni ehhez a könyvhöz.
A szomorú igazság az, hogy ez a világ, ez az ország, annyit nem áldozna erre a vállalkozásra, hogy ennem adjon, amíg elkészül, egészen pontosan 0-ra értékeli azt – ami, akárhogy is nézzük, végtelenszer kevesebb, mint amennyit mondjuk közmunkáért fizetnek. (Bár legalább nem negatív – illetve legalább nincs mit veszíteni, például azzal, ha őszinte az ember.) Ezt kifogásolni egyébként nincs jogom, hiszen senki nem kért erre, senki nem ígért mást, én pedig így is bevállaltam. Ezzel együtt lehetne másképp. (Bár mennyi minden más is lehetne még másképp ebben a világban…) Meg ha egyszer majd befut, azt is figyeljük majd meg, ahogy rögtön mindenki el lesz alélva – lásd csak Karikó Katalin esetét a több évtizedes mellőzöttségével, a mostani járvánnyal, meg azzal, ahogy most ajnározzák. (Figyelem: nem őt szólom meg, hanem azokat, akik eddig semmibe vették.)
Annyit egyébként mondhatok, hogy ha itt nem kell a könyv, akkor sajnos nem lesz más választásom, el fogom vinni külföldre – ahogyan oly sok mindenki megtette már. Nem örömömben, az gondolhatjátok, meg jobb is volna az anyanyelvemen megfogalmazva – de mivel a lehető legegyszerűbb nyelven írom, ha más nem, saját kezűleg is le tudom fordítani angolra, elég jól. (No meg a tartalma is nagyban univerzális, külföldön is ugyanannyira releváns.) Kár lenne, ha erre kerülne sor, azért is, mert énszerintem a magyar kultúrát is jelentősen gazdagíthatná, mert igen ritkán készül itt valami ennyire gondosan, ennyi munkával. De ha nem kell, nem kell. Később meg már cseszhetitek: nem 30 év múlva kell egy Kossuth-díj, amikor már befutott valahol, azzal semmire sem megyek. Most tessenek megadni neki a figyelmet, amit megérdemel. Nem azért, mert így sem rossz móka megírni ezt a könyvet – de azért ennek a játéknak is úgy volna igazán értelme, ha foganatja is volna – és nem is csak az én számomra, mindjárt erről is bővebben.
Amúgy a díjakat nem sokra tartom, (bár biztos csak azért, mert még nem kaptam) – alapból se, ahogy az egyik majom odanyom egy plecsnit a másiknak – meg azért se, ahogy a legtöbbet osztogatják, politikai alapon, a kuratórium saját dicsőségére, stb… És azt is megmondhatom előre, hogy én nem fogok leállni parolázni az aktuális Orbán Viktorral.
Aztán, egy további tényezője annak, hogy miért nem írták még meg ez a könyvet, hogy kell hozzá egy alkalmas ember is, akiben, illetve a körülményeiben, sok mindennek együtt kell lennie. Nem, nem azért írom ezt, hogy magamat fényezzem, hanem mert, tetszik, nem tetszik, ez is hozzátartozik a történethez. Kell tehát hozzá racionalitás, intelligencia és módszeresség; átfogó érdeklődés, és az, hogy ha nem is túl mélyen, de azért sok mindenhez konyítson az ember, annyira, amennyi a nagy kép és a fő összefüggések átlátásához szükséges. Kell aztán fantázia és kreativitás, ennek az egésznek és minden kis részletének a kitalálásához; kell merészség belevágni; fegyelmezettség a mindennapi munkához – bizonyos küldetéstudat és kitartás pedig az egész végig viteléhez. Az elméleti oldal mellett kell továbbá érzékenység a boldogsággal, művészettel, lelki bajokkal kapcsolatos elmélkedésekhez; empátia, az emberi témák feldolgozásához; és gyakorlati érzék, hogy ne egy tankönyv legyen belőle, hanem gyakorlati útmutató. (Ebben egyébként valószínűleg segít a falusi, gyakorlat közeli, nép közeli származásom – az iskolák mellett, melyeket elvégeztem.)
Kell még elegendő hozzáértés több mindenhez, amit ez a vállalkozás igényel, így, hogy egyedül csinálja az ember: főleg az informatikához, de a PR-ral, marketinggel is jó volna elboldogulni. Utóbbit azért mondom így, mert ez viszont nem az erősségem, én inkább bütykölős, elmélkedős ember vagyok, eladni, előadni nem igazán tudok, és nem vagyok egy közösségi ember se. A szakmai előmenetelhez, érvényesüléshez gyakorlatilag elengedhetetlen kapcsolatépítés, haverkodás és netwörkölés, smúzolás és hízelgés, könyöklés és tülekedés, társasági jelenlét és mozgolódás, az sajnos sosem feküdt nekem. Pl. láttam egyszer egy könyvet a kirakatban, azzal a címmel, hogy „Never eat alone.” (Sose ebédelj egyedül.) Hát ezzel szemben én az „Always eat alone”-t gyakoroltam, szakmai szettingben legalábbis. Ezért is kellene valaki, egy menedzser, aki ezt az oldalát segítene vinni.
(Meg hogy ugye vannak a bütykölősök meg a nyomulósok, mint Woz és Jobs – és könnyen lehet, hogy ma iPhone se lenne, ha ez a kettő egymásra nem talál.)
No és kell bizonyos öntörvényűség is, egyrészt, hogy az ember tudjon a rendszeren kívül gondolkozni, kívülről szemlélni azt; másrészt, hogy a gyakorlatban is ki merjen lépni belőle, szembe merjen menni az elvárásokkal, a konvenciókkal – mert ezt a könyvet teljesen lehetetlen volna összehozni a standard munka-család felállás mellett. (Illetve, ugye, hogy maga a könyv is egy új műfaj.)
Nem utolsósorban pedig hajlandónak kell lenni mindezt az ember nyakába venni, ingyért, egyedül és mellőzötten is, bevállalni a lehetőséget, hogy esetleg soha nem figyelnek fel rá.
De kellenek még bizonyos szerencsés körülmények is. Az egyik, hogy jó időben születtem, a technológia újabb keletű fejlődésének idején: mert számítógép és internet nélkül is lehetetlen volna megcsinálni ezt a könyvet. No és persze nagyon kellett még az a szerencse is, hogy ha már az állam, az akadémia, a szponzorok mind tesznek az egészre, akkor más módon, a család segítségével, mégis legyen módom ennyi időt rászánni arra, amit kitaláltam. Jó volna, ha előbb-utóbb az előbbiek is észbe kapnának. (Hozzáteszem, a világ rövidlátása, fantáziátlansága, szűkmarkúsága a kezemre is játszik, alkalmasint nem is kicsit, annyiból, hogy nemcsak engem, de másokat sem ösztönzött ugyanerre.)
Mint mondtam, ezt nem a saját dicsőségemre mondtam el, hanem mert ezek a tények, és lényeges tényezői a történetnek. Aki ismer, tudhatja, mennyire borzongok mindenféle önfényezéstől és személyi kultusztól, nem csak Orbántól, ott fönn a Várban, de Soros arcképétől is, a CEU bejáratánál. És ha egyszer befut a könyv, akkor is arra figyeljetek majd, a könyvre magára – engem pedig nyugodtan felejtsetek el. Ennyiben is jó volna, ha más lenne ez, mint az eddigi sikeresebb próbálkozások, melyeknek a kezdeményezői ritkán kerülték el a bálványimádást, még ha akadt is köztük olyan, akinek az nem lett volna eleve a kedvére. Mondjuk, erős kételyeim vannak, hogy ez egyáltalán lehetséges, mert az embereknek bálvány kell. Jó súlyos, akibe kapaszkodhatnak. Meg, hogy ezzel nem mások fölé igyekszem helyezni magamat, ahogyan a hiú emberek teszik. Nem arra vágyom, hogy felnézzenek rám: a lenézést, a levegőnek nézést, a semmibevételt, azt unom már. Szóval ez nem a szokásos beképzeltség, nagyképűség és fennhéjázás. (Ugye nem? Szeretném azt hinni, hogy én felismerem a hiúságot, ha úgy adódik, magamban is.)
Tehát, a lényeg, hogy mindezt összevetve, az elutasító korszellemet, a támogatás hiányát, az embert és a szerencsés körülményeket, talán már érthetőbb, hogy miért nem született meg ez a könyv már korábban – meg az is, hogy abból, hogy nem született meg, miért nem következik az, hogy akkor nem is érdemes megszülni.
* * *
Na szóval, ez volt eddig az egyik dolognak a kifejtése, ami számomra világos a könyvvel kapcsolatban: az hogy még nincs. Most jön a másik, ami énnekem egyszerűen villogva szirénázik, mégpedig a könyv hasznossága.
Szakkönyvek, mint említettem, természetesen vannak, sok és jó – viszont ami a nagy képet, a szakmájukon kívüli területeket illeti, igencsak esetleges, hogy honnan szedik össze az emberek az elképzeléseiket. Az alap és középfokú oktatásra mondhatnánk, hogy az van erre – de nem igazán: az egyes tárgyak javarészt ott is szakismereteket nyújtanak, a tudás egymástól elszigetelt foltjait, nem gondolkodni, a dolgokat átlátni tanítanak, hanem lexikális tudást és technikai ismereteket próbálnak átadni, a szakemberré válást készítik elő. Egyik oldalról.
A másik oldalról pedig, hol jobban, hol kevésbé, de valamennyire mindenhol, indoktrinálnak is, még ott is, ahol nem jó elvtársakat vagy hittestvéreket akarnak faragni a gyerekből – mert jó hazafiak mindenhol kellenek, a tananyag jelentős részét így a nemzeti kultúra teszi ki, a nemzet testébe igyekezvén beilleszteni a nebulókat. Ez sem feltétlenül baj, ha nem viszik túlzásba, és szükséges is, hogy jó szakembereink, egymással egy nyelvet beszélő polgáraink legyenek – csak annyi, hogy ez így jelentős részben nem a világ bemutatásáról szól.
Felsőbb szinteken meg aztán, az egyetemek, a szakemberek világában, még inkább elsikkad a szélesebb kitekintés, mindenki egyre inkább a saját szűk kis területére koncentrál. Ezért is, nem csak a köznépnek lehet majd hasznos a könyv, hanem azoknak a szakembereknek is, akik szeretnének egy módszeres, tömör, integrált összefoglalót a többi terület fő tényezőiről, azok összefüggéseiről, a világ egészéről. Ez, azon túl, hogy segít majd reálisabban szemlélni a dolgokat, (mert okos emberek is meglehetősen naivak tudnak lenni), egyúttal összeköttetést is teremt majd a szakterületek és azok művelői között, koherenciát nyújtva ennek a széttagolt világnak. (Lásd a sok „lásd”-ot, kereszthivatkozást a könyv különböző témáiban.)
A kép teljesebbé tételét illetően ki kell továbbá emelni, hogy a könyvben ugyanolyan hangsúly van a belső, lelki dolgokon, mint a külvilágon – mert egyébként manapság a lelkiek igencsak háttérbe vannak szorítva az anyagiak és a technika mögött. Vegyük csak azt, hogy a pszichológia lényegében szóba se kerül az alap- és középfokú iskolákban. (Meg a szociológia se, itt nálunk, legalábbis.) Annak ellenére van ez így, hogy egyrészt önmagunk megértéséhez, a saját problémáik megoldásához, másrészt a másokkal való kapcsolatainkhoz, konfliktusaink kezeléséhez is rendkívül hasznos volna, de még az üzletet, érvényesülést tekintve is nagy hasznát vehetnénk annak, ha több fogalmunk lenne a lelki jelenségekről, folyamatokról, hogy kit mi hajt, mi bánt, hogyan beszéljünk hozzájuk, és így tovább…
Egy éteribb síkon szemlélődve aztán a világ, a valóság egészének befogadása volna az, ami teljesebbé tudná tenni az embert, többé, mint ami most: egy alkatrész a faj és a társadalom gépezetében. (Illetve evő, fogyasztó és szaporodó gépek vagyunk magunk is.) Jó, ez eléggé emelkedetten hangzik itt a félperiféria tyúkszaros, egyeseknek a megélhetésért küzdő, másoknak a zsebüket degeszre tömő, egymás haját tépő, fáradságos mindennapjainak közepette – de ettől még igaz, ha hátrébb tudunk lépni egyet, hogy onnan pillantsunk rá erre az egészre. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy így lehetnénk majd egyszer „az univerzum polgárai”… Hm? Igen, ez elég távoli attól, hogy eldugult a lefolyó meg, hogy remélem, jó nagy bónuszt kapok az idén is. Meg nem is mindenki akar kibújni a Mátrixból, azt is megértem. Nem is erőltetem én, csak a lehetőséget igyekszem megteremteni azoknak, akik a piros tablettát választanák.
Gyakorlatibb oldalról nézve pedig életviteli tanácsokkal is kevéssé vagyunk ellátva intézményileg, az iskola nem sokat mond arról sem, hogy milyen elvek mentén lehet jól, milyen praktikákkal lehet ésszel élni az életet, könnyíteni a mindennapjainkon, a sorsunkon. Részben talán azért is, mert egyesek úgy érezhetnék, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnak nekik, a gyerekeiknek. Belebeszélni én sem akarok, mint mondani szoktam, az egyik előnye ennek a könyvnek, hogy nem kötelező elolvasni. Aki viszont bizonytalan, akivel nem foglalkoztak eleget, nem magyarázták el neki a dolgokat, annak itt lesz egy lehetőség, amelyet levehet a polcról, amelyet megfontolhat, és amelyből kaphat egy higgadt, humánus és érdekmentes iránymutatást.
(Itt jegyzem meg, hogy a könyv „viszonyítási pontként” is szolgálhat majd – vagyis, hogy ahhoz képest, amit ír, mindenki felmérheti, hogy mivel ért egyet, és mivel nem, mit gondol másképp. Így, még ha egyeseknek másra nem is volna jó, már annyiból hasznos lehet, hogy összegyűjti a világ és az élet dolgait, melyekben eltérhet a véleményünk.)
Nem utolsósorban aztán, ahhoz, hogy a világon valóban változtatni tudjunk, ne csak üres szavakat pufogtassunk, az első kanyarban ellehetetlenülő tervezeteket lobogtassunk, különös tekintettel a fenyegető ökológiai- és klímakatasztrófára – ahhoz, hogy végre tényleg történjen már valami érdemleges, nem elég azt mondani, hogy abrakadabra 2050-re legyünk karbonsemlegesek. Ha valóban komolyan gondoljuk, hogy meg akarjuk őrizni a világot élhetőnek, akkor azt nagyon komolyan elő kell készíteni, meg kell alapozni az emberek fejében. Azért, mert különben ellenállnak, nem engednek, ugyanúgy akarják folytatni, ahogy eddig, ugyanúgy fogyasztani és gazdagodni akarnak, a nép és a fennálló rendszer haszonélvezői, a hatalmasok pedig ugyanazokat a pitiáner játékokat játsszák – nagyszabású és jó szándékú, de homokra épített terveink pedig azonmód elvéreznek ezen a rövidlátó, de erőteljes érdekszövetségen, hogy nehogy bármit is másképp kelljen csinálni.
Az Egyvilág ennek az alapozásnak is az egyik eszköze lehet, sok egyéb mellett azzal, ahogy belátást és felelősséget hirdet; ahogy bemutatja, hogy hogyan lehetünk boldogok egyszerűen, olcsón és környezetbarát módon; nem utolsósorban pedig azzal, hogy segíthet közelebb hozni egymáshoz az embereket, a gondolkozásukat, legalábbis egy közös kiindulópontot nyújtani nekik ehhez. Illetve itt említhetők még az etikai témák is, melyek először is tisztázzák, hogy mit lehet elmondani helyesről és helytelenről objektíve, miszticizmus nélkül, és gyakorlati segítséget is nyújtnak majd abban, hogy mennyire és hogyan legyünk jók, humánusabbá téve személyes kapcsolatainkon túl a társadalom egészét is. Amúgy az alapozás hiánya, hogy azonnal, erőfeszítés nélkül kellene sok minden, eléggé jellemező erre a mostani világra egyébként is, nemcsak nagyban, kicsiben is – mint az közismert.
Mindezeken felül a könyv számos területtel, problémával kapcsolatban igyekszik összegyűjteni, hogy milyen elvek mentén lehetne jól csinálni azokat: mi volna nagy vonalakban a teendő például a globális problémákkal kapcsolatban, hogyan kellene a gazdaságot, a piacot, a pénzügyi rendszert szabályozni, mit lehetne tenni az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében, milyen irányvonalak mentén kellene megszervezni az oktatást, stb… Meg hát azt is, hogy általában véve hogyan lehetne jobbá tenni a világot, igen. Természetes, hogy ezek csak a fő elvek, nyilvánvaló, hogy ez nem a kész recept. És még csak azt sem mondom, hogy ezek olyan hatalmas ötletek, másnak is egészen biztosan eszükbe jutottak már.
Viszont egyrészt ilyen széleskörűen összeszedve, összefüggéseikben, ilyen világosan leírva nemigen vannak meg máshol – másrészt, megint csak, a szakértők a részletkérdésekre, a technikai problémákra, a motor, a kerekek megtervezésére, az olajszint beállítására vannak kihegyezve – az irány megválasztása viszont, amerre a kaszni gurul, éppen ezért hajlamos elkallódni. Az ugyanis tipikusan egy olyan összetett probléma, melyhez széles körültekintésre van szükség. (Volna – jelenleg ugyanis leginkább rövidlátó érdekek, félművelt, önző emberek, politikusok határozzák meg azt. No és a mondás, mely szerint „Az irány fontosabb, mint a sebesség: sokan mennek gyorsan sehova.”) Végül pedig, mint a könyv általában, ez sem szentírás, hozzá lehet szólni, el lehet vitatkozni róla, mondja is el, aki jobban tudja, tessék egy tiszta, értelmes kiindulópont.
Máskülönben, a világ sokasodó problémái bizonyos esélyt is kínálnak a könyvnek, mert a fennálló rend megrendülésével, az emberek elbizonytalanodásával növekszik az igény az alternatív magyarázatokra. Sajnos azonban most is inkább az egyszerű, hatásos elképzelések (képzelgések) a kelendőbbek, lásd a gyakran a valóságtól teljesen elrugaszkodott összeesküvés-elméletek népszerűségét. Fárasztani azért továbbra sem akarják magukat az emberek. (Rendben, sokaknak energiájuk se lenne rá.)
Meglehetősen sajátos továbbá az, ahogyan már a könyv megírása közben igyekszem szisztematikusan összegyűjteni a hozzászólásokat, javaslatokat, mások tudását, tapasztalatait, az erre rendszeresített kérdőív és fórum segítségével, hogy végül azok is beépülhessenek a műbe – hiszen tisztában vagyok vele, hogy én nem tudok mindent és a tapasztalataim köre is korlátozott.
Végül, a könyv formai újdonságai is megérdemelnek egy említést, az erőteljes strukturáltsága, a lényeg kiemelése, hogy különböző szinteken lehet olvasni – meg ami nem is látszik, a megírásának a technikája, hogy nagyrészt Excelben dolgozom. Illetve, ha semmi más, csak a sportértéke ennek a vállalkozásnak, így 10 év és 1500 tömény oldal után, ami énszerintem van akkora, mint amikor valaki (félig) megmászik egy hegyet, vagy (félig se) átevezi az óceánt.
És ez a könyv annak ellenére nincs még, hogy ilyen hasznos lehet… Meg hogy miért nem tűnik ez fel senkinek?
* * *
Ezek okán mondom tehát, továbbra is, hogy valami nagy is lehet belőle. Persze, akik nem gondolják ezt így végig, nem ezzel kelnek és fekszenek, azoknak nehéz lehet ezt elképzelni. A nagy dolgokkal az emberek úgy vannak, hogy azok csak a tankönyvek lapjain, a kultúránk megdicsőült hőseinél keresendők, de legalábbis Amerikában, nem pedig itt és most, a szomszédban, Óföldeákon – mert ezt szokták meg, eddig csak ilyenekkel találkoztak. Ráadásul ebben se integráljel nincs, sem app jár hozzá, sem nem celeb, aki csinálja, a Harvardon sem tanít, de még csak egy előszót sem írt hozzá Prof. Dr. Tóth Umfaktum, nincs százmillió követője az Instán, és a TV-ben sem mutogatják. Azonkívül nincs még szépen becsomagolva sem, és nem lehet megrendelni 20% kedvezménnyel karácsonyra. Nem utolsósorban egy olyan világban, ahol a hajlított képernyőtől, az ötpengés borotván át a fahatású acélkerítésig minden „forradalmi”, egyre nehezebb elképzelni, hogy bármi is valóban az lehet.
Jó, 100%-ig természetesen én sem lehetek biztos benne, hogy ekkorát szól majd, ilyen komoly szerepe lehet a világ jobbá tételében. Azt viszont kijelenthetem, hogy ha 0,1% esély van erre, már akkor érdemes volna komolyan szemügyre venni. Sőt, már akkor sem szabadna semmibe venni, ha arra van 0,1% esély, hogy a bajok 0,1%-án segíthet. (Apropó, a világot megváltoztatni egy dolog. Az se könnyű, de többeknek sikerült már: Zuckerberg, az iPhone, az autó, stb… Jó irányba változtatni azonban, javítani rajta, az az igazi kihívás. Nem is beszélve arról, hogy szinte az összes sikeres vállalkozás csak kihasználni igyekszik azt, amilyen a világ, az emberek, a hibáikat, a gyengeségeiket is. Lásd például az összes kis trükköt, amivel a képernyők elé szögezi az embereket a Facebook és társai.)
Na de miért nem veszik szemügyre? Hogyan viszonyulnak hozzá az emberek? Az egyik, amire az előbb utaltam, a figyelemfelkeltő csalik hiánya. Amikor pedig ezek nélkül próbálkozom, akkor a következők szoktak történni. (Ahogy azt elképzelem, legalábbis.)
A legtöbben, amikor belebotlanak a reklámlinkjeimbe, csak a spamet látják benne, hogy valaki már megint el akar adni valamit. Vannak aztán, akik vetnek rá egy pillantást, de rögtön menekülőre is fogják, amint meglátják, hogy jézusmária mennyi betű! Aztán vannak, akik pár másodperccel tovább nézik, de gyorsan elintézik azzal, hogy ez egy vacak, pl. mert nem elég tudományos, vagy egyszerűen a szürke, „megsleekeletlen” kinézete miatt. (Sleekelés: saját elnevezésem arra a trendre, ahogy ma mindent lesimítanak, lekerekítenek, főleg a számítógépek környékén: Win 10, Facebook, de máshol is, pl. autók. AKA: szopottgombóc.)
Ez a levackozás egyébként annyiból érthető, hogy sok önjelölt, többnyire félnótás világmegváltó próbálja terjeszteni a saját okosságait, ősidőktől fogva egyébként, de most főleg, hogy technikai értelemben ilyen könnyű lett. Önjelöltnek én és önjelölt vagyok, (bár szeretettel várom a rajtam kívüli jelölőket), mindenestre saját megítélésem szerint legalább háromnegyednótás így is megvagyok. Sajnos azonban még egy kétnótás halom betűt sem könnyű gyorsan megkülönböztetni egy egynegyed nótástól: első ránézésre mindkettő csak egy halom betű. Ráadásul úgy, hogy valaki anélkül produkál egy halom betűt, hogy valamilyen elismert betűprodukáló intézet tagja volna, (pl. egyetemi professzor) – hát abból legtöbbször valóban csak infinitezimálisan nótás eredmények szoktak születni…
Így aztán engem sem vesznek komolyan. Jó, hát hobbizik itt valamit, mondják, de hát hol van az a komoly dolgoktól? A komoly dolgokért fizetnek, a boltban árulják meg a TV-ben mutogatják őket, már híresek, rájuk van nyomva a pecsét. És nem is ok nélkül, valóban meglehetősen ritka az, újabban meg még inkább, hogy valaki csak ül otthon, és abból valami tényleg nagy kerekedik: a garázsprojektek kora lejárt, a tudományban már kicsit régebben, de immár a legújabb forradalmi területet, az informatikát is ipari óriások felügyelik. (Művészettel meg Dunát lehet rekeszteni, főleg, ahogy az is iparizálódott immár, és mert mindenkinek minden egy gombnyomással elérhető.) A kivételek kutatása helyett pedig egyszerűbb gyorsan lapozni egyet. (Illetve, ha egyszer valaki ráfogja, hogy vacak, bedugja ebbe a skatulyába, abból még nehezebb kitörni.)
Shania Twain – That Don't Impress Me Much
Vannak aztán, akik elolvasnak belőle egy-egy részt, és az mondják, ja, ja – de nem hogy vannak erről részletesebb és szakszerűbb szakkönyvek is? És ez igaz is, ám, mint láttuk, ez a könyv nem azokkal akar versenyezni, nem szakembereket akar képezni, hanem a nagy kép bemutatása, a fontos dolgok összefogása, a sok téma együtt adja a lényegét. (Meg, ne feledjük, a koncepció – nem pedig az, hogy azt most egy ember egyedül mennyire képes kivitelezni.) De, még akik látják az egészet is, azok sem mind gondolnak bele az újdonságaiba, a benne rejlő lehetőségekbe.
No és akiknek valamiért negatív érzései támadnak miatta: vagy a benne foglaltak (az igazság) nem tetszik nekik, vagy az érdekeiket sérti valahogy, vagy féltékenyek rá.
Érdeksérelem lehet például, ha valaki, kiadók, szerzők, úgy érzik, ez a könyv ellopja tőlük az érdeklődőket, azáltal, hogy itt egy helyen meg lehet találni minden fontosat, nem kell több száz különböző könyvből összebogarászni azt. No és hát a sokféle embernek sokféle dolog szúrhatja a szemét: a valamelyik oldalhoz húzóknak a könyv középutassága; a különféle érdekcsoportoknak az érdekmentessége; az értelmiségnek az, hogy nem elég tudományos; az egyszerű és fáradt embereknek meg, hogy hosszú. És akit valami zavar benne, az nem fogja segíteni, akiknek meg tetszene, azokhoz jórészt még nem jutott el, pont azért, mert nem segíti senki, hogy eljusson. (Lásd még a hírnév 22-es csapdáját.)
Igen kevesen jutnak tehát csak át mindezeken a szűrőkön, kevesen jönnek tényleg tisztába a könyvvel, keveseknek tetszik meg az. És még ennek is csak egy töredéke az, aki még tenni is hajlandó valamit az ügyért. (Azért pár ilyen akadt már, s ha általában az ő lendületük is hamar kifogy, már az mutat valamit, hogy léteznek.) Illetve mintha általában is érzékelhető volna némi pozitív változás a könyvhöz való viszonyulásban, talán mert látják a kitartást, talán csak megszoktak, talán csak az, hogy csak képzelődöm…
Jellemző egyébként, hogy általában az idősebb generáció látja meg a könyvben a fantáziát. Ez eléggé érthető is: nekik van idejük; még a hagyományos könyvek világába születtek, kevésbé igénylik a mai vizuális orgiát; valamint erre az életkorra jellemző, hogy az élet dolgait maguk mögött tudva, a nagy, filozofikusabb kérdések felé fordul az érdeklődésük. Kivételek vannak azért, néhány fiatal is jelentkezett már, de ők a kivétel, jó volna majd hozzájuk is jobban eljuttatni, az ő figyelmüket is felkelteni valamiképp. Ezen kívül el tudom képzelni, hogy kialakul majd egy ellenkultúra, azokból, akik megcsömörlenek a látványtól, a felületességtől, visszatérnek a hagyományosabb médiumokhoz, a mélyebb gondolatokhoz, a könyvekhez – ahogy az számos alakalommal megtörtént már, talán most jön majd egy visszacsapás, egy antitézis az uralkodó irányzatra. És akkor lesz mihez nyúlni.
Az előbbieket sem azért mondtam el, mintha különösebben neheztelnék: természetesen senkinek sem kötelessége érdeklődni – és így működünk, ilyen az ember, sok tekintetben ilyen vagyok én magam is: hány dolog mellett megyek el én is, (és jó eséllyel az Egyvilág mellett is elmennék), még így is, hogy jó szerencsémnek köszönhetően jóval több idővel rendelkezem, mint a legtöbben. És hát igen, ilyen az élet is, azt is tudom, hogy az emberek többségének kisebb gondja is jogosan nagyobb annál, hogy nekiálljanak itt a világról filozofálni. Ehhez azt tenném hozzá, hogy lesznek itt kevésbé filozofikus részek is, melyeket így is érdemes lenne majd megnézegetni, gondolok elsősorban az ember életének elveire, praktikáira. A másik pedig, hogy a világ rendbetételének is ez lehetne az egyik fontos hozadéka, hogy ugyanis a kevesebb pazarlás, visszafogottabb fogyasztás és a kevésbé egyenlőtlen elosztás mellett dolgozni is kevesebbet kellene majd, több ideje maradna az embereknek, marketingnyelven, „az igazán fontos dolgokra”.
(Meg az azért bosszantó, na, amikor anélkül vackozzák le, hogy rendesen megnézték volna, illetve, amikor olyanok sajnálnak le a magas lovaikról, akiknek esélyük sincs, hogy valaha is bármi ehhez foghatót produkáljanak.)
Egyébként, gondolom attól is függően, hogy ki mennyire nézte meg, kaptam már hideget és meleget is. Volt, aki szerint ez egy „alapmű lesz”. Más azt mondta, hogy „minden szóra figyeljek oda”, mert olyan fontos lesz majd egyszer. Volt viszont, aki szerint ez csak egy újabb, és a forgalomban lévőkhöz képest eléggé gyengécske kis enciklopédia. Sőt olyan is, aki megkért, hogy „legyek szíves minél előbb hagyjam abba”. Megint más ugyanakkor, miután végigolvasta az egészet, még pénzt is küldött, mert olyan hasznosnak találta. (Általában is jellemző egyébként, hogy mindenről mindenfélét hallani, nézzétek csak meg, hogyan pontozza a közönség körülbelül bármelyik filmet a neten.)
(Na, amúgy ez arra is jó hely, hogy kicsit demonstráljam, hogy működik a marketing. Figyeljük meg az előző bekezdés szerkesztését: ahogy a rossz véleményeket becsomagoltam a jók közé. Ott van tehát a jó és a rossz is – mégis, ez az elrendezés a jókat emeli ki.)
(De az, hogy így lelepleztem magam, nem árt majd meg? Nos, talán nem, hiszen, bár mindenki ezt csinálja, de ők palástolják – én meg itt milyen nyílt voltam és bátor.)
(Jó, de a leleplezés leleplezése nem lesz már tényleg túl sok? Na, most aztán végképp összezavartam mindenkit. ;)
(Vagy például, nem bírok leállni, ahogy vannak ezek a mondások a honlapon. Minden nap csak egy. Ez is úgy van adagolva, ahogy nekem jó, hogy ugyanis visszajövögessetek – nem pedig, ahogy nektek, az olvasóknak volna a legjobb, úgy, hogy egyszerre ott legyen az összes… Ne feledjétek azonban, hogy mindenki ezt csinálja, minden tele van ilyen kis trükkökkel – a cél viszont ritkán ily nemes. Lásd a könyvben a különféle marketing technikák bemutatását.)
Egyébként az, hogy miképpen tekintenek egy műre, azt a címkét sütik rá, hogy egy vacak, vagy azt, hogy mestermű – bár a népszerűsége szempontjából nem keveset számít – maga a mű azonban csak ugyanaz marad tőle. Például a Mona Lisa is ugyanaz volna egy fiók mélyén is, mint a Louvre-ban a saját külön termében. (És ami azt illeti, ha nem is a fiókban volna most, de a 100 másik hasonló között, hacsak el nem lopják, ami aztán ráirányította a világ figyelmét – és onnantól kezdve aztán visszavonhatatlanul celebbé vált. A Mona Lisát sem azért övezi tehát ekkora rajongás, mert annyira elképesztően jó, hanem mert rásütöttek, hogy ez aztán a non plus ultra. És lehet ez az állapot egy illúzió – de mindenkinek jó: a múzeumnak van egy erős turista mágnese – a látogatók pedig boldogok lehetnek, hogy kipipálhatják a szelfit a világ legnagyszerűbb festményével. (Lásd még a címkékről szóló részt a könyvben.)
Magán a könyvön kívül említést érdemelnek ezek az üzenetek is, például amit most olvastok, a politikusságuk. Többen mondták már, hogy nem kéne ezt, mert nincs összhangban a könyv politikamentességével. Nos, ez igaz: a könyvet a lehető legsemlegesebb, legpártatlanabb módon igyekszem összerakni, és megértem az értetlenkedést a levelekkel kapcsolatban. Miért csinálom akkor mégis? No, először is, sokáig én is kimondottan kerültem a politizálást, az üzenetekben is – de aztán egyszer csak, uraink, végtelen bölcsességükben (hatalomvágyukban) felrobbantották a bilit, méghozzá gyakorlatilag a fenekem alatt, azzal, hogy rászálltak a CEU-ra – és ezt már nem hagyhattam szó nélkül. (Meg azért az összes többi disznóságukat se, melyekkel napi rendszerességgel szórakoztatnak mindannyiunkat már jó ideje. Ezzel együtt, attól tartok, én sem vagyok olyan nagy kivétel a tekintetben, hogy az zavar legjobban, ami engem zavar.)
Másrészt, megint csak a marketing: a többséget ugyanis sokkal jobban érdekli a politika, mint a dolgok működésének meglehetősen elvont fejtegetései – nekem pedig minden figyelem jól jön, mely, ha érintőlegesen is, de viszi magával a könyv hírét. Harmadrészt az Egyvilág célja az emberek és a világ sorsának gyakorlati jobbítása volna, ennyiből is célszerű időről-időre kitörnöm az elefántcsonttoronyból, megmutatnom, hogyan lehet a gyakorlatra átültetni a könyv elméleti elveit, praktikáit, fejtegetéseit.
És vitatkozni is mindig lehet velem, mindig odarakom a lehetőséget, ahol hozzá lehet szólni, ezekhez a levelekhez is. Másrészt meg, hogy ha valaki nem is fogadja el, amiket leírok, azt a kérdést tegye fel magának, hogy nincs-e benne mégis valami, az igazságnak néhány olyan magva, melyekre eddig nem gondolt – mert akkor már nem hiába olvasta el. Végül, tény, hogy nem állok teljesen középen a bal-jobb skálán, magamat mérsékelt balosnak tartom, de mindig igyekszem meglátni mindkét oldal hibáit, és megadni mindkét oldal igazát is.
(Illetve az igazság sem feltétlenül pont középen van: annyit lehet mondani, hogy általában valahol a mérsékelt zónában található – a szélsőségek helyett. A mérsékeltségben pedig az még a jó, hogy a mérsékeltek megférnek egymással akkor is, ha abban nem értenek egyet, hogy akkor most az igazság a választóvonalnak az egyik vagy a másik oldalán van-e.)
* * *
Ó, csillag, csillag, de messze nincs még vége. Most jön az, hogy ez a könyv túl jó. Micsoda?! Inszinuáció! Arcátlan szerénytelenség! Hadd pontosítsak egy kicsit: ez a könyv ahhoz túl jó, több szempontból is, hogy könnyen el lehessen adni, elnézést. (Kicsit, mint volt iskolatársam, aki azért nem nyerte meg az OKTV-t, mert túl könnyűek voltak a feladatok; vagy Asimov, aki szerint „azok, akik azt hiszik, mindent tudnak, nagy bosszantóak nekünk, mindentudóknak”.) ;)
De most tényleg, mi az, hogy „túl jó”? Hogyhogy azért nem lehet eladni valamit, mert jó? Nos, a következőkről volna szó:
● A könyv realizmusa, kiegyensúlyozottsága és viszonylagos bonyolultsága
Mert a legtöbben egyszerű, megnyugtató, az illúzióikat tápláló, őket igazoló, a saját nézeteiket gyorsan megerősítő (és gyakran egyoldalú) információkra vágynak: egyfelől az emberek, akik nem akarják az agyukat koptatni, másfelől a különféle érdekcsoportok, akik a saját érdekeik megtámogatásához keresnek muníciót. Azt pedig azért mondom, hogy „viszonylag” bonyolult, mert csak a megszokott egybites magyarázatokhoz képest az, valójában viszont csak annyira, amennyi tényleg szükséges a dolgok reális bemutatásához. (Jó, közgázból lehet, hogy valamivel kevesebb is elég volna – abból még lehet, hogy valami más lesz.)
● A világ jobbá tételét célozza.
Semmint valakiknek az érdekeit, dicsőségét vagy a profitot. Mert nyilvánvalóan könnyebb támogatást szereznie annak, aki mondjuk egy párt hatalmát erősíti, egy király dicsőségét zengi, stb… Vagy annak is, aki a nyereségre hajt, mert a befektetők az ilyenekbe szeretnek befektetni. Ezért is mondom, hogy a világot csak hobbiból lehet megmenteni.
● Felvilágosítani próbálja az embereket
Amire egyrészt maguk sem mindig vevők, mert a valóság gyakran fájdalmas – ez a könyv pedig őszinte, nem csak az érdekét nem szolgálja, a kedvét sem keresi senkinek. (Bár a valóságot elfogadni, megküzdeni vele, azt igyekszik segíteni.) Mert nyilván azzal is könnyebb pénzhez jutni, híveket szerezni, hogy ha enyhülést kínálunk – akkor is, ha a dolog csak placebo. Másrészt sokaknak nem is érdeke, hogy az emberek felvilágosodjanak: lásd a könyvben is, hogy a politikának, a piacnak, (illetve az egyházaknak is) az a jó, ha az emberek egyszerűek, kiszámíthatóak, befolyásolhatóak, arra szavaznak, akire mondják, azt veszik meg, amit mondanak nekik, nem vonják kétségbe a dogmát, a rendszert és azzal együtt a status quo-t, a felsőbb körök pozíciót. (Ráadásul ez a könyv az anyagi igények visszafogásának irányába mutat – ami, érthető módon, megint csak nem túl népszerű a piaci rendszer haszonélvezőinél.)
● A könyv újszerűsége, egyedisége
Avagy, „mi ez az izé”? Nem regény, nem vers, nem is tudomány – hát akkor micsoda: még a kategória sem létezik, amelyben össze lehetne vetni más hasonlókkal. Ezért is egyszerűbb lapozni egyet, keresni valami ismerősebbet.
(Vagy lehet ez az egész mégis csak képzelgés, tévképzet? Elvégre annyi szürreális dologban hisznek emberek tömegei manapság is, legyen az a jóisten vagy Q. Ti mondjátok meg – meg az idő.)
* * *
Fentebb már utaltam az értelmiségre, hogy őket sem könnyű meggyőzni ezzel a könyvvel. Nézzük meg ezt kicsit közelebbről. Először is, szokták kérdezni, hogy ha már ez egy ilyen komoly szellemi mű volna, miért nem keresek egy professzort, aki segítene? Nos, megpróbáltam – vajmi kevés eredménnyel – bár lehet, hogy járhatnék jobban is a nyakukra. Attól tartok azonban, hogy túl sok értelme nem volna, azért, mert ennek a könyvnek az értékeit egy professzor sem látja meg. (Egykönnyen.)
Mi az, hogy egy professzor nem lát meg valamit? Hát ilyet hogy lehet mondani? Nos, nem azért, mert nem elég intelligens, vagy, mert én okosabb lennék nála, főleg a saját szakterületén. Hanem azért, mert a professzor a tudomány világában, a specializált, mély szaktudás és a részletekbe menő precizitás mindenekfelettiségének légkörében nevelkedett, az egész életét abban élte le, azt értékeli, nem mindegyikük látja, hogy másképp is lehet hasznos valami; továbbá az eredetiség, képzelőerő és a gyakorlati érzék sem mindegyikük erőssége.
Az EV pedig, ugye, egyfelől sok tekintetben új, kell hozzá, hogy valakinek a megszokotton kívüli dolgokhoz is legyen szeme – másfelől pedig az a világ, amelyben a professzor mozog, abban a tekintetben szöges ellentéte a EV-nek, hogy az utóbbi átfogó, a teljes képet igyekszik megvilágítani, anélkül, hogy túlságosan belemenne a részletekbe, a feldolgozhatóság, a befogadhatóság érdekében, ahogy azt fentebb kifejtettem. És nem, nem azért, mert silány. Ezzel együtt természetesen törekszik a korrektségre és a realitásra, illetve, aki belenézett már, az láthatta, hogy a módszerességére sem lehet panasz – csak ez egy másik műfaj.
Ezen kívül a professzornak sincs rá se kedve, se ideje, hogy nagy halom, azonosítatlan műfajú betűkkel foglalkozzon valami ismeretlentől, valamint ő is emberből van, nem mentes az előítéletektől, az elhamarkodott levackozástól, ő is inkább gyorsan lapoz egyet. Mondjuk, ha eléggé erőltetném, nincs kizárva, hogy végül akadna valaki… Esetleg a tágabb körű „kapcsolatépítésre” is rá lehetne gyúrni, hátha lenne valahonnan egy haver, aki segítene reklámozni – de hogy a pénzzé tehető figyelemből kellő mennyiséget juttassanak, ahhoz igencsak jóban kellene lenni, igencsak jól pozícionált emberekkel – ennyire meg nincs hozzá tehetségem. Meg kedvem se.
De, természetesen, ahogyan a tudományt és a szakosodást sem, a professzorokat sem akarom leszólni. Nagyon is értékes munkát végeznek, részint azzal, ahogy hozzáteszik a maguk kis tégláit a tudomány nagy és valóban nagyszerű épületéhez, részint, ahogy rendszerezik, megtartják élőnek a felhalmozott tudásanyagot, és azzal is, hogy „tolják a szekeret”, átadják a tudást, oktatják a következő generációkat. Az ő tragédiájuk – pontosabban azoké, akik közülük valóban zseniálisak, az, hogy mostanra nemigen maradt már olyan nagy dolog, amit még fel lehetne fedezni, főleg egy embernek egyedül. Mert ma is járnak köztünk Einsteinek – csak épp relativitáselméletből nincs több.
(Közben ne feledjük megjegyezni, hogy természetesen kivételek és szórás mindig van, sok más csoporthoz hasonlóan a professzorok sem mind egyformák, csak tendenciákról, a nagy átlagról lehet ilyen sommásan beszélni – arról azonban lehet. Lásd a csoportok helyes szemléletéről írtakat ezen a linken.)
És nem is csak a professzori csúcsértelmiséggel tér el a hullámhosszunk, a szélesebb értelemben vett értelmiséggel sincs könnyű dolgom, azért, mert, ha maguk nem is művelik a tudományt, de hisznek benne – illetve a professzornak hisznek, aki nem foglalkozik velem. Ez pedig meglehetősen sajnálatos, mert ők, az értelmiség, a tanárok lennének azok, akik utána a még szélesebb közönséghez, a diákokhoz, a néphez el tudnák juttatni a művet, vagy legalábbis annak fontosabb pontjait, szemléletmódját, szellemét – mert a népnél meg nekik van hasonló tekintélyük, mint a professzornak az értelmiségnél. Nagy szükségem volna tehát rájuk, a figyelmükre, hogy rendesen megnézzék azt, amit alkotok, meghallgassák azt, amit mondok. Sajnos még nem jöttem rá a módszerre, amivel ezt a falat át lehetne törni.
Amit itt ecseteltem, abból az látható, hogy nem hivatalos, partizánmódszerekkel nem könnyű olyan embert találni, akinek meg lehetne mutatni ezt a könyvet, egy ilyen vállalkozást. Másrészt, hivatalos hely, fórum, grémium sincs olyan, amelyet ilyenekkel meg lehetne keresni. Más, bevett, kiépült műfajokban vannak lehetőségek, tehetségkutatók, pályázatok, start-up show-k, stb… Az úttörő, non-profit (de világjobbító) ötleteket viszont egyszerűen nincs hova vinni, nincs hol bemutatni. Ez egy további látványos hiányossága ennek a világnak, amit ugyancsak jó volna befoltozni, olyan intézmények alapításával, ahol komolyan megnéznék az ilyen ötleteket – és akkor is, ha a 95%-uk badarság, azért, mert a maradék 5%-ban ott lehetnek pont azok az újszerű gondolatok, melyekre a régi módszerekkel megoldhatatlan problémák orvosolásához égető szükség volna.
Akárhogy is, ha ez a könyv valóban jó, akkor a hosszú távú sikere gyakorlatilag biztosra vehető. Az lehet, hogy lassan indul be, de azon kevesek révén, akik most rendesen megnézik, lassacskán terjedni fog a híre. Gyors haladásra nemigen lehet számítani, már csak azért sem, mert a rokonok, barátok, ismerősök, akik hellyel-közzel követik, amit csinálok, nos, náluk is évtizedes projekt tud lenni, amíg elkezdik komolyan venni. Leginkább a figyelemnek egy kritikus tömegére van szükség, ahonnan kezdve már azért nézik meg egyre többen, mert mások is megnézték. Onnantól kezdve lavinaszerű tud lenni az érdeklődés és a siker. (Az ennél jóval gyengébb dolgok esetén is.) Jó volna még látni. (Meg hát a mondás, hogy „a hirtelen jött sikerhez sok idő kell.”)
* * *
De van itt még egy akadály, amit lehet, hogy bölcsebb volna nem emlegetnem, csak sajnos ez is egy olyan tényező, ami nélkül nem volna teljes a kép: a jó öreg féltékenység. Természetesen ez sem mindenkire jellemző, vannak, akik őszintén szimpatizálnak a könyvvel (vagy velem) – meg még akiben ott is van ilyen-olyan fokban, az is természetes, az ember az érzéseiről nem tehet, nem is felel értük, számon kérni sem lehet rajta – mi több én magam sem vagyok mentes olyan érzésektől, amikről szívesen nem vennék tudomást. Ettől még azonban ez is része a történetnek. (Meg a világnak – távolról sem csak velem meg a könyvvel kapcsolatban.)
Mikre lehet féltékenynek lenni jelen esetben?
1) „Fene a jó dolgát!”
Mármint hogy ez itt hobbizik, miközben én, meg mindenjómunkásember húzza az igát. Itt említhetem még az 1000 dolláros kérdést, amit sokan feltettek nekem: hogy mégis miből, hogyan? Ez megint csak természetes, nem is csak féltékenységből érdekelhet ez valakit, és valószínűleg nekem is ez jutna eszembe először, nem is bánom, ha megkérdezik. Csak várom már az évtizedet, amikor maga a könyv kerül előtérbe.
Annyit még ehhez, hogy aki másképp gondolná, higgye el nekem, ebben a könyvben bődületesen sok munka van, van annyi, mint amennyit a legtöbb ember dolgozik. (Legalábbis amennyi értelmeset csinál közben.) Bár az természetesen definíció kérdése, hogy mit nevezünk munkának: csak azt, amiért fizetnek? Csak azt, amit nem szívesen csinálunk? Mert bizonyos értelemben ez a könyv szinte magát írja, szinte gondolkozni sem kell azon, hogy hogyan csináljam. Ezért is van az az érzésem, mintha én csak egy eszköze lennék a könyvnek, melynek segítségével áthozatja magát az ideák világából ide, a siralom völgyébe.
2) „Lehet, hogy ez jobb, mint amit én tudok / ő okosabb, mint én?”
Illetve, hogy én is tudnék ilyet, meg még jobbat is, ha nem kéne húznom az igát, ha olyan szerencsés volnék, mint ő, ha ez volna, ha az volna. Ezt a szintet még nem biztos, hogy sokakkal elértük, mert először túl kell jutni azon, hogy egyáltalán megnézzék, meg a reflexszerű levackozáson. De ez is egy létező impulzus, talán máshol is találkoztunk már vele.
3) A sikerre való féltékenység
Na, ez az, amitől egyelőre még mentve vagyok. (Bár, mint írom is, a siker egyúttal sok mindent tud igazolni is az emberek szemében, jelen esetben majd talán az egész vállalkozást, visszamenőleg; illetve ahogy rögtön mindenki másképp néz egy dologra, az emberre, amikor befut, ráütik a pecsét. Annyi, hogy itt a világ megmentésével és hasonlókkal kicsit magasan van a léc.)
Meg hát sokan eleve az egyénieskedésre ferde szemmel néznek, mindenkire, aki kilóg a sorból…
És még egyszer, nyilván nem mindenki féltékeny, és még ha egy kicsit az is, az sem baj. Az ember már csak ilyen, én is ilyen vagyok. A baj ott kezdődne, ha emiatt keresztbe is tennének – de ilyet még szerencsére nem tapasztaltam.
Apropó, azt ismeritek, hogy „a szánalom ingyen van, az irigységért viszont meg kell dolgozni”.
Valamint az is nagy igazság, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Megint csak, több értelemben: a saját országára már utaltam azzal, hogy csodák „csak Amerikában” vannak. A másik, hogy akik ismerik az embert, látták gyereknek, lyukas zokniban, ahogy a zsíros kenyér kilógott a szájából – illetve akik úgy tekintenek rá, hogy de hiszen ő is csak egy közülünk, nos, azoknak jóval nehezebb „különlegesként” tekinteni rá, mint egy messziről jött emberre. Valamint a saját környezetének úgy is tagja az ember, hogy hozzá mérik magukat a többiek, ha ő okos, akkor én (relatíve) butább vagyok…
Továbbá, a saját idejében sem könnyű „prófétának” lenni az embernek. Erre is céloztam már, hogy csak a tankönyvekben vannak nagy dolgok – és hát elég megnézni sok-sok nagy dolog történetét, melyeknek szinte elmaradhatatlan tartozéka, hogy „a saját korában nem figyeltek fel rá”, „30 kiadóhoz adta be a könyvét, mire egy megkockáztatta”, stb…
Számos védelmi vonalat kell tehát áttörni a célig. Az érdektelenség, a féltékenység, ha a konkurenciát, az érdekeik sérülését látják benne, ha nem tetszenek a könyvben foglalt igazságok, stb… Lásd ehhez a mondás, mely szerint „Először megtűrnek téged, aztán nevetnek rajtad. Később harcolnak ellened... Végül győzöl.”
De csak ha keresztüljutsz ezen az akadálypályán.
* * *
És azt bizony javarészt egyedül kell teljesítened. Azért is, mert többnyire mindenki a saját kis projektjét pátyolgatja, olyat igencsak nehéz találni, aki hajlandó volna a tiédbe besegíteni. (És hát, megint csak, #metoo, és ez is mondhatni természetes, stb…) Esetleg olyan még van, hogy valami közösbe fognak bele páran, illetve már ismert, bejáratott vonulatokhoz is könnyebb bekapcsolódókat találni. Úgy viszont, hogy hé, itt van, kitaláltam én valami újat, ugye milyen nagyszerű, gyere és segíts. A javaslataidat természetesen meghallgatom, de nagyon nem szólhatsz bele. Azon kívül tök bizonytalan, hogy lesz-e belőle valami, ja, meg nem is fizet semmit. Tényleg? Tök frankó, már jövök is – hát ez, mint a fehér holló. (Egyébként annak is kétségkívül megvannak az előnyei, ha az ember egyedül tolja, mert ahol többen vannak, ott rögtön megjelenik egy csomó új probléma, hogy az egyiknek így volna jó, a másiknak meg úgy, az hogy ki mit, mennyit és hogyan tegyen bele és mennyit vehessen ki belőle, ki aratja le majd a babérokat, stb…) Pénzért persze lehetne találni munkaerőt, bár újabban azt sem könnyű, főleg jót, a non-profit világmegmentéses üzletágban meg pláne nem igazán adottak ehhez a feltételek.
Tears For Fears – Everybody Wants to Rule the World
Illetve, hogy „Mindenki meg akarja menteni a világot, de senki nem akar segíteni anyának elmosogatni.”
Sajnálatos továbbá, amikor egyesek annyira a saját dolgukra fixálódnak, hogy azt sem veszik észre, hogy ha nem is összeolvadva, de legalább együttműködve, egymás törekvéseinek kölcsönös támogatásával mindketten messzebbre jutnának. (Erre egyébként kiváló példa a magyar ellenzék, akiknek tíz évig tartott rádöbbenni, hogy összefogás nélkül nem megy. És így is csak azért, mert a feje tetejére állt a világ: nekik, ha tartós sikert szeretnének, akkor össze kellene olvadniuk.)
* * *
Mostanában egyébként néhány alkalommal, kísérleti jelleggel és minimális büdzsével megpróbálkoztam pénzért hirdetni a Facebook-on. Ennek, meg a szokásos heti kétszeri kommentkampányomnak a kapcsán következnek, amik felmerültek bennem az emberek figyelméért folytatott öldöklő küzdelemről. (Ezt a kommentelgetős reklámozást egyébként nem jókedvemben csinálom, hanem mert pénz híján ez az egyetlen módja annak, hogy szélesebb közönséget is elérjek ezzel a mások számára is igazán hasznosnak ígérkező könyvvel. Aki szerint ez nem mentség, az ezen a linken talál még némi apológiát.)
Tehát, az emberek figyelme, mint mondják, az internet valutája: manapság mindenki erre hajt, vagy azért, mert önmaga vágyik rá, vagy azért, mert pénzt tud csinálni belőle, mint a sajtó vagy a Facebook, akik fizető ügyfeleiknek árulják nem fizető ügyfeleik figyelmét. Néhány szemléletformáló megfigyelés a figyelemvadászat világából.
Először is, amilyen ipari módon le van ez uralva mostanra, az internetes és egyéb médiumok által. Már korábban is eléggé le volt, amíg még csak TV volt meg újságok, mostanra viszont ez abszolút szintet lépett, az internettel, azzal, hogy jóformán az utcán sem esik ki a mobil az emberek kezéből, a big datával és kielemzésének tudományos módszereivel, a közösségi médiával, amely akkor is kideríti rólunk, hogy melyik fachba tartozunk, ha nem mondjuk, csak megfigyeli, hogy miket lájkolunk – majd ennek felhasználásával mesterlövészként célozza be mindegyikünket külön-külön, hogy hatékonyabbá tegye a reklámját, azáltal, hogy mindenki azt kapja, amire a legfogékonyabb. Ekképp a figyelem leuralása mára olyan magasságokba jutott, amit kívülről gyakorlatilag lehetetlen megugrani. (Ehhez jön még az emberek figyelmét uraló cégek egyre növekvő tőkeereje, meg hogy az internet segítségével mindenkit elérnek, az egész bolygót képesek lefedni ezek a kevesek.) Nagyon nehéz tehát ezt a rendszer megkerülni, figyelemhez jutni, úgy, hogy az ember nem perkál nekik érte.
Apropó, mi az alapvető módszere a figyelem megszerzésének? Elvileg ugye lehetne fizetni is azért, hogy a célközönség reklámokat nézzen, de abszolút nem jellemző. (Bár egy-két sztartapot lehet, hogy megérne az ötlet.) Akkor hogy csinálják? Úgy, hogy lecsípnek a figyelemből ott, amire az emberek maguktól is kíváncsiak: a szórakoztatás, a hírek, no meg az ismerőseik: ilyesmik közé keverik be reklámjaikat, a „szponzorált tartalmakat”, mindenféle olyat, amit az emberek nem kértek.
Mit tehet az, aki szeretne magának egy kis figyelmet? Hát ugye, szabály szerint, vehet magának pénzért a figyelembrókerektől, a médiától, a Facebook-tól és társaiktól. Manapság nem is kell hozzá nagy pénz, az FB-n nagyjából már 500 Ft-ért is el lehet érni 1000-es nagyságrendű embert. Van is igény rá, hiszen majd mindenki mutogatni akar valamit, a kis portékáját, saját magát, az ötleteit, vagy csak megerősítésre vágyik, néhány rövidéletű virtuális simogatásra, lájkokra, hasonlók. A FB pedig ennek a mestere, hogy azoknak a pénzecskéit is összeszedegeti, akiknek csak egy kevés van erre a célra. Majd minden automatizált, nem kell sok élő munkát fizetni, a számítógépek elvégzik az adminisztrációt. (Bár figyelemvágyó magánemberek mellett itt is úszkál bálnák, vállalatok, pártok is, stb… és jó pénzért az FB sem sokat akadékoskodik, különösebb lelkifurdalás nélkül szennyezi propagandával a fídeket, látóidegeket és lelkeket.)
Nagyobb feladvány, hogy mitévő tegyél, ha nincs pénzed, illetve inkább a TB-t fizetnéd be, mint hogy Zuckerberget gazdagítsad. Nos, nem túl hatékony módszer – de lehet még lopni is a figyelmet. Sajnos általában én is ezt vagyok kénytelen művelni, olyan helyeken megjelenni, melyeket nem kimondottan erre találtak ki, leginkább az újságok kommentszekcióiban. (Bár arra ügyelek, hogy csak témába vágó részeket ajánlgassak, meg túlzásba vinni sem szoktam.) Ezzel viszont az ember eleve fekete ponttal indul: sem a figyelem urai, a különféle sajtótermékek nem fognak szeretni – elvégre a kommentszekció azért van ott, hogy ott tartsa a népet, nem pedig azért, hogy átirányítsa máshová; illetve a célközönség sem fog azonnal rajongani érted, mert nem nézi meg miről van szó, csak a spam-et látja. Sajnos ezzel jelen helyzetemben kénytelen vagyok együtt élni. Mindenesetre nekem sem öröm így működni, alig várom, hogy legyen valami kulturáltabb megoldás, és abbahagyhassam végre.
Itt is figyeljük meg az EV hátrányos helyzetét abból a szempontból, hogy nem a pénzre hajt. Mert, ugye, akiknek valamilyen pénzzé teendő termékük van, abból záros határidőn belül ki szokott nézni valamennyi bevétel, melynek terhére tudnak fizetni a reklámért. Egy ennyire non-profit vállalkozásnak viszont, szponzorok nélkül, egyszerűen nincs más választása, mint lopni a figyelmet. Egészen addig, ameddig valakinek, akinek megvan a lehetősége segíteni, meg nem világosul – vagy ameddig végképp sarokba nem szorítanak.
Közben pedig igyekszem megőrizni sztoikus nyugalmamat, ahogy figyelem a médiából napi 178 órában hígan folyó vízesésként áradó gagyit, ökörséget meg a sok érdemtelent. Főleg a politikusokat – akikre lehet mondani, hogy persze, hogy közvetítik őket, hiszen náluk a hatalom – és hát igen… az csak a baj igazán. A másik jól közvetített társaság pedig a celebek, ami a szórakoztatóértékük miatt nem is baj – ezzel együtt viszont, amikor Majka elfingja magát a kórházban, és rögtön az összes újság tele lesz vele, miközben én a heti kommenteléssel gályázom azért a pár száz látogatásért – hát attól azért kicsit konyul a csőröm. (Lásd még a 16 éves lányt 100 millió követővel.)
Tanuláság mindenesetre, hogy a figyelemnek minden cseppjét meg kell becsülni, ami így vagy úgy, de jut neked; mindenkivel foglalkozni kell, és mindig minőséget kell produkálni, akkor is, ha csak kevesen foglalkoznak veled. (Bár az írás legalább nem száll el, a később érkezők is olvashatják majd.) Igyekszem ehhez tartani magam.
(Egyébiránt is igen jellemző manapság, hogy sok mindent inkább ingyen kínálnak a közönségnek, csak hogy odafigyeljenek rájuk, használják a terméküket – és nem is csak az ilyen kis pontyok, mint én, hanem rendes, nagy halak is, lásd az internetes újságokat vagy a free to play játékokat.)
(Meg, ahogy az internet egyszerre áldás és átok a számomra: áldás, hiszen, aki kíváncsi a könyvre, annak tényleg könnyen és ingyen el tudom juttatni – de átok is, mert rengeteg mindennel kell versenyeznem, ráadásul olyan dolgokkal, melyeket kimondottan a figyelem megragadására és megtartására terveztek, színesek és szagosak, nem csak egy halom szürke betű. Azért, összességében, azt hiszem, még mindig inkább pozitív a mérleg.)
(Vicces továbbá, hogy annak ellenére, hogy alig hagytam el az ikrát, már most vannak, akik tőlem próbálnak figyelmet szerezni. A FB csoportban, ahol kb. 180-an vagyunk most, voltak, akik különféle termékeket próbáltak reklámozni, volt, aki a saját youtube-jait ajánlgatta volna, volt, aki mindenféle elszállt összeesküvés-elméletekkel bombázott, stb… Nem is tudok nem együtt érezni a többségükkel.)
* * *
A reklámozáson kívül volna még egy módja, hogy eljusson a könyv a közönséghez, az, ha egymásnak adnátok tovább. És mi ennek is a legközkedveltebb módja újabban? Hát igen, megint csak a Facebook, az azon történő lájkolgatás, megosztás. Ezért is van nálam is hadrendbe állítva a megosztás gomb. (Lájk is volt, de az FB elcseszett rajta valamit, és hónapokig nem tette rendbe, úgyhogy maradt a megosztás. Nem is baj, úgyis ezzel többre megyek.)
A Fésznek számos visszássága van. Egyfelől vállalati oldalról, ahogy kezében tartja, manipulálja az emberek figyelmét, világlátását, hogy milyen információk jutnak el hozzájuk, illetve az egymás közti kapcsolataikat is. Teszi ezt világszerte – ami jelentős hatalmat ad a kezébe, úgy, hogy közben ez egy magánvállalat, a külvilágnak, a népnek, népeknek nem sok beleszólása van, abba, hogy mit hogy csinál – ő pedig úgy csinálja, hogy minél nagyobb legye a profitja. Nem is elég neki semmi, mint egy polip, úgy kúszik rá mindenre, a hirdetési piactól, a fizetési lehetőségeken keresztül, a munkakeresésig, már alig fér el a sok minden a képernyőn. Meg is tudom érteni azokat, akiknek borsódzik a háta a Facebook-tól, és szerintem is ideje volna már szabályozni azt. (Illetve felmerült bennem, hogy nem volna-e lehetséges csinálni egy egyszerű, fapados, peer-to-peer alkalmazást, ami közvetlenül kapcsolná össze az ismerősöket, nem kellene hozzá egy ilyen központi behemót.)
Másfelől a felhasználók viselkedésével is köteteket lehet megtölteni; közelebbről a lájkolgatás pszichológiájával és szociológiájával. Biztos sokaknak nem sok újat fogok mondani ezekkel, de hátha van még, akit ki lehet ábrándítani… Mindenekelőtt azzal, hogy ez korántsem csak arról szól, hogy kinek „tetszik” az adott poszt – hanem, hogy ezt sokan arra használják, hogy kedveskedjenek, virtuálisan megsimogassák a másikat, azért is, hogy azok majd visszasimogassák őket – gyakran tehát nem sokat számít, hogy mi az adott poszt. Meg ahogy a lájkolás lehetőségéből elvárás lesz, már az is (negatív) jelentéssel bír, ha valaki nem nyom rá valamire, vagy nem nyomnak rá elegen. Illetve, ha te nem nyomtál rá, akkor majd jól nem nyomok rá én se a tiédre, stb… Mindez távolról, látatlanban, anélkül, hogy látnánk a másik arcát, érzelmi reakcióját – ami meggátolja, hogy korrigáljunk, ha valami félremegy. A technológia összekapcsolja az embereket, és ez milyen jó – indult ez, („Nokia – connecting people”), és ahogy hirdetik még most is sokan – ez a kapcsolat azonban igencsak más, mint amire tervezve lettünk. (Bár már a sima levelezés is más volt.)
Ezen felül úgy is elszemélytelenít még ez a fajta érintkezés, hogy számolgatjuk a „barátokat”, a lájkokat, az érdekel, hogy hányan nyomtak rá – nem pedig az, hogy kik, vagy hogy mi van velük, elsikkad a velük való, az ujjunk apró mozdulatainál tartalmasabb érintkezés. Egy újabb, köznépi módja ez annak, ahogy az emberekből számok, statisztikák lesznek. (Van is már olyan böngésző kiegészítő, ami eltűnteti a számlálókat a Facebookról.) Mondjuk, a maga helyén, az elszemélytelenítés hasznos is lehet, pl. amikor országos statisztikákat készítünk, de kicsiben is elkerülhetetlen lehet, mondjuk egy híres embernek mindig is lehetetlen volt minden rajongóját számon tartani, külön-külön eldiskurálni velük, stb… (Játszok most pl. egy autóversenyzős programmal, abban is minden futam végén pörög a nagy piros számláló, hogy hány százezer virtuális fan-on van, mint egy pontszám.) Az EV-vel még inkább száz, mint ezer, szóval még viszonylag családiasan vagyunk – de így is felvetődött már bennem, hogy többségetekről gyakorlatilag semmit sem tudok, csak egy-két lájk, megtekintés az, ami a képernyőn átjön, már most is…
A fészezők típusairól: én alapvetően kettőt különböztetek meg: azokat, akik önmagukat promotálják, a saját kis életüket közvetítik – és azokat, akik érdekes dolgokat mutogatnak az ismerőseiknek. Én ez utóbbi vagyok, és szerintem alapvetően ez az, amire a Fész jó, sok jó dologról értesültem már így magam is, hasonlóan működő kapcsolataim révén. (És azokat igyekszem tovább is adni: gyertek a csoportba.) Akik viszont magukat közvetítik, nos, felőlem persze nyugodtan – csak az a szomorú helyzet, hogy senkit sem nagyon érdekel mások élete. Főleg az, hogy mit reggeliztek, legfőképp pedig, hogy milyen jó nekik, mennyire sikeresek, amiket előszeretettel pakolnak ki az emberek a kirakatba. (Nem köztudott ez már mostanra?) Sokan rakosgatják ki pl. az egzotikus nyaralós képeiket, a menő autóikat, stb… Akikhez meg megérkeznek ezek a jpeg-ek, azokat jobb esetben hidegen hagyják, rosszabb esetben depresszióba taszítják. Azt nem értem ilyenkor, hogy akik így dicsekszenek, abba nem gondolnak bele, hogy mit vált ki ez azokból, akiknek nem ennyire jó? (Emlékezzünk fentebbről, hogy az emberek egymással mérik magukat. Illetve, általában az FB kukker betápláló oldalán sem annyira rózsaszínű a valóság, mint a kép, az élete árnyékosabb oldalát ugyanis nemigen posztolja senki.)
(Jó, nyilván nem teljesen sarkos a dolog, mert pl. a nagymamát érdekelheti az unokája akár naponta félszer is, vagy akik nagyon egyedül vannak; a közeli barátokat mondjuk hetente, a távolabbiakat félévente, hogy mi van a másikkal – de az átlag fészes ismerős, ha lájkolja, hogy milyen nagyszerű helyen nyaralsz, az azért van, mert elvárod, vagy hogy bevágódjon nálad, vagy hogy majd visszalájkoljad. Csak abba gondolj bele, téged mennyire érdekel mások luxusa, meg hogy pöttyösbe vagy csíkosba öltöztek aznap.)
(Illetve, hogy még egy kicsit bonyolítsam, van egy átmeneti kategória, amikor valaki a saját alkotásait prezentálja, ilyet pl. én is csináltam, a megfestményesített fényképeimmel. Hát ugye, ezt sem feltétlen fogja hatalmas érdeklődés övezni – de legalább valami produktív, alkotó tevékenységhez kapcsolódik.)
Meg hogy ez az egész lájkolás mekkora húzás volt a FB-től, kezdetben talán nem is szándékosan: kihasználni az emberek igényét a társadalmi megerősítésre – meg hogy, milyen gondosan kerülték a dislike (nem tetszik) gomb bevezetését, nehogy elkezdjünk kellemetlenkedni egymásnak, ami az üzletnek sem használna, természetesen. Aztán, egy egészen biztos, hogy tudományos alapossággal szelektált érzelmi reakció választékot mégis bevezettek (imádom, hahaha, mérges, stb…), amiben még így sem vagyok biztos, hogy nagyban növelte a felhasználók dopaminszintjét. Mondom, abszolút meg tudom érteni azokat, akik inkább maradnak a jó öreg email-nél – vagy még annál sem.
* * *
Apropó lájkolás, a könyv megosztása, a kérdőív kitöltése és hasonlók, amikkel próbáltalak nyaggatni benneteket. Az egyik első, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban meg kellett tanulnom, hogy ez így nem megy, mármint ilyen direktben rávenni a közönséget bármire, különösen így, ilyen személytelen módon, a neten keresztül, széles közönségnek címezve a kérést. Kivételek persze itt is vannak, például, ha a másik nagyon jószívű, vagy engem szeret, vagy ha a beteg kiskutyáknak gyűjt valaki – mert nyilván ez sem csak az EV-vel kapcsolatban van így. És megint csak, nem azért, mintha különösebben neheztelnék, ez van, mindenkinek sok a dolga, nem jár érte jutalom, és én sem vagyok mindenkinek boldog őse. Meg hát a könyörgés mellett, ugye, a harag volna a másik, amivel az ember általában semmire sem megy.
A reakció hiánya egyébként nem meglepő ebben a világban, ahol állandóan mindenki akar tőlünk valamit – és ahol ki is alakult bennünk az immunitás, főleg az interneten, ahol nincs is könnyebb dolog egy könnyed swipe-nál. Ha pedig kérésre nem megy, felszólításra még úgy se, mert annak ösztönösen ellenállunk: régi marketinges bölcsesség, hogy az embereknek úgy kell megélniük, hogy a döntés az övék, a saját szabad választásukként kell elkönyvelniük, ha megtesznek, megvesznek valamit.
Ha sem megkérni, sem utasítani nem lehet az embereket, akkor mit lehet kezdeni? Mit kezdenek ezzel a reklámszakemberek, ügynökök – és bizonyos fokig jómagam is? Hát indirektnek kell lenni, meg kell kerülni a védelmet, be kell vetni a marketing fent hivatkozott technikáit, melyekkel megkívántatják az árucikkeket, a tudatalattinkra hatnak, ránk ijesztenek, bűntudatot keltenek, szép színes papírba vagy pixelekbe bugyolálják, amit el akarnak adni, szórakoztatnak, és közben könnyedén hozzácsomagolják a reklámjukat, stb… Mert nem csak hogy állandóan akarnak tőlünk valamit, hanem folyamatosan manipulálnak is – és nem is ám csak a marketingesek: a politikusok, a munkatársak, a családtagok, mindenki. Gondoljunk csak bele, hányszor nem mondjuk ki egyenesen, hogy mit akarunk, miért akarjuk, ürügyeket, kifogásokat keresünk, gyakran annyira rutinból, hogy szinte észre sem vesszük.
Közben, nem mellesleg, el is várjuk a kifogásokat, megsértődünk az igazságtól, aki pedig kimondja azt, gyakran megbánja. Lásd például a Gyurcsányi „elkúrtuk”-ot – bár az is igaz, hogy legjobban akkor tette volna, ha nem kúrja el. Ezzel együtt, szerintem velem együtt sokaknak elege van már a képmutatásból, taktikázásból és manipulációból – ami megint csak ad némi esélyt a könyvnek, a maga egyenességével. Apropó, aki szembesül benne bizonyos neki nem tetsző igazságokkal, az cserébe biztos lehet benne, hogy más dolgokkal kapcsolatban is az igazat kapja belőle.
Megint csak, valamennyire ez is természetes, az evolúció során is túl kellett járnunk egymás eszén, megörököltük ezt a hajlamot, és sokhelyütt ma sem nagyon lehet megélni ügyeskedés és kétarcúság nélkül – sőt nem ritkán azoknak is így a jobb, akiknek hazudnak. (Egyúttal az önigazolás, hárítás, önmagunk felmentése, az egész pszichológiai önvédelmi arzenál is bizonyos fokig egészséges: mi lenne, ha mindenki a folyóba vetné magát, aki hibázott? Persze nem biztos, hogy azok vannak többségben, akikben túlteng a lelkiismeret.) Tény, hogy a világ ilyen „piszkos”, szabályszerűtlen, igazságtalan és hamis – nekünk pedig ebben kell élni és túlélni. Csak túlzásba nem szabadna vinni a mesterkedést – és ez a művészet: mértéket tartani, itt is, mint oly sok minden másban.
* * *
Nos, aki ezt az egészet idáig elolvasta, azt üdvözlöm most az ötök klubjában, (vagy lehet, hogy tíz is meglesz?) – vagy az utókorban. (Tényleg, kapcsford, nanu-nanu, jól fogy még a könyv? Végül is meddig kellett várni, hogy beinduljon? ;) Egyébiránt meg, most, az elmondottak után, nem tudom, jobban szerettek-e, mint amikor ma reggel ébredés után először gondoltatok rám… De ez csak az igazság. Szerintem.
