Nemrégiben zajlott le az ENSZ legújabb klímakonferenciája, valamint Greta Thunberg szereplése rajta. Néhány barátommal beszélgettünk erről, hadd értekezzek róla itt is kicsit.

Mi történt a konferencián? 66 ország (a 195-ből) megígérte, hogy szénsemlegesek lesznek – majd 2050-re. Közöttük találjuk többek között a Bahama-szigeteket, Mikronéziát, Malit, és na jó, több európai országot is – látványosan hiányoznak azonban olyan kulcsjátékosok, mint az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Közben a globális CO2 kibocsátás rendületlenül nőtt tovább, 2018-ban még gyorsabban, mint 2017-ben, újabb rekordot döntve meg, mindezt úgy, hogy a Párizsi Egyezmény 2016 óta érvényben van. (Az, amelyiken állva tapsolták meg magukat a méltóságok, hogy hogy megmentették a Földet.)

Hozzátartozik azért a mostani konferenciához, hogy történtek bizonyos konkrétabb vállalások is, hogy majd ennyi meg ennyi fát ültetnek, emelik a megújuló források és csökkentik a szén részarányát az energiatermelésben, stb… Ezek persze dicséretesek – viszont egyelőre ezek is csak ígéretek, és borzasztó messze vannak attól, amire szükség volna. Kedvencem a magyar felajánlás volt, melyet a Királyi Média napokig lengetett, miszerint lélegzetállító 6 millió dollár fordítunk majd a nemzetközi klímafinanszírozásra a következő három évben. (Ami még egy ekkora országtól is aprópénz, nem is értem, hogy lehet ezt arcpír nélkül belemondani a kamerába. Apropó, előkerült a Facebook-on egy ábra, ami egymás mellé rakta ezt az 1,8 milliárd forintnak megfelelő összeg, meg kormányunk egyéves propaganda költését, ami 90 milliárd, talán ti is láttátok, látványos volt. Ja meg, mi is telepítünk majd erdőket, meg napelem, meg Paks II, oké, oké, persze, persze.)

Ám, mint a barátaimnak is mondtam, a legnagyobb gond az, hogy olyan ez az egész, mintha a tetővel kezdenénk építeni a házat: hiányzik az alapozás. Márpedig arra nagy szükség volna, mert ez egy olyan komoly és összetett probléma, hogy ha komolyan vennénk, akkor nagyon mélyen bele kellene nyúlni két dologba: a gazdasági rendszerbe – de főleg az emberek fejébe.

Miért? Azért, mert a jelenlegi rendszer a fogyasztásra, a termelésre, a pazarlásra épül, és semmi nincs a piacban, ami megakadályozná, hogy a jelen generációja a sajátjának tekintse és felélje a Föld összes erőforrásait. Ez alatt pedig ott dolgozik az alapvetően birtokolni vágyó emberi természet – amire még a rendszer folyamatosan rá is erősít a reklámokkal, a fogyasztás megkívántatásával. Akarjuk a dolgokat, és hogy a miénk lehessenek, felerősítjük mások vágyait, hogy azokat kiszolgálva kielégíthessük a sajátjainkat. Ez a rendszer motorja.

A motor köré pedig kiépítettünk egy egész bejáratott, olajozott gépezetet a kitermeléstől kezdve, a gyárakon át, a reklámcégekig, mely ontja magából a termékeket, melyek nagy részéről csak hisszük, hogy szükségünk van rájuk a boldogsághoz. És elég, ha némi homok kerül a fogaskerekek közé, amikor időről-időre beüt egy-egy gazdasági válság: nos, akkor felejti csak el igazán mindenki a holnapot. El tudjuk képzelni, hogy megfelelő előkészítés, alapozás nélkül az emberek majd engedik, hogy szándékosan fékezzünk?

Mert a fékezés volna a központi eleme a megoldásnak. Nem az egyetlen, de a legfontosabb.

Faültetéssel ugyanis nem lehet a százmillió évek alatt felhalmozott, majd száz év alatt elfüstölt szenet visszapakolni a föld alá, vagy hogy majd mesterségesen kivonják a széndioxidot a levegőből: el tudjuk azt képzelni, mi jön ki nap mint nap a milliárdnyi autóból a több mind százezer repülőből, az erőművekből, meg az összes többi CO2 forrásból; hogy mekkora kapacitás kellene ennek a kiszűrésére? Vagy az elektromos autók, melyeknek amellett, hogy egyelőre eléggé megvannak a technológiai hátulütőik, le kellene győzniük a meglévő, bevált, olcsó technológiát, mégpedig nemcsak Németországban meg a svédeknél, hanem Kínában, Indiában és Afrikában is – miközben az arabokat meg az oroszokat is meg kellene győzni arról, hogy ne akarják eladni az olajukat. (Apropó, lásd itt, hogy az olaj még mindig mekkora elképesztő üzlet, illetve itt egy cikk arról, hogy jelen állás szerint az elektromos autók nem is annyira környezetbarátok.) Meg hogy majd a traktorok meg a repülők is akkumulátorral menjek…

Vagy a másik slágertéma, a fúziós energia, ami egyelőre teljesen bizonytalan, hogy megvalósítható-e. Nem akarom én lebecsülni a technológiát, az is nem elhanyagolható szerepet játszhat, meg jó is, hogy máris látni a napelemeket a tetőkön, meg azt a néhány elektromos autót – ez a szerep azonban csak másodlagos lehet, azért, mert a szükséges megoldásokat jórészt még fel sem találtuk, amit meg igen, annak még el kell terjednie, le kellene győznie a létező olcsó módszereket.

A fékezésben ellenben az a jó, hogy nem kell hozzá semmit feltalálni, elviekben minden megvan hozzá. Elviekben.

Mert ez sem könnyű, az biztos; át kell hozzá programozni az embereket meg a rendszert. Először is el kellene érni, hogy a világ gazdagabbik fele fele annyit fogyasszon, letegye az autót, csak belföldön járjon nyaralni, stb… Másodszor meg azt ki kellene találni, hogy hogy ne omoljon össze közben a gazdaság. Ez is hatalmas kihívás, szent igaz. Ezért mondom, hogy mindenekelőtt alapozni kellene: megpróbálni hatni az emberek gondolkozására, kitalálni, hogyan lehetne a gazdaságot csúcsra járatás nélkül is működtetni.

Jó, ha látjuk továbbá, hogy ez az első olyan probléma, amit az emberiség csak összefogással tud megoldani. Eddig apró-cseprő ügyeinkben eljátszhadozhattunk egymás ellenében, a világ nem omlott a fejünkre. Ezúttal mindenkinek meg kell tennie a magáét, mert ha egyesek kihúznák magukat, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy akkor én sem csinálom. Lehet gondolni, hogy majd a gazdagok megveszik maguknak a túlélést – de ez sem igaz: mert ha komolyan beüt a baj, amikor a tömegeknek kenyerük sem lesz, akkor hétmilliárd éhes embernek nem állja útját se tenger, se fal… Jó volna nem ilyen csúfosan elbukni ezen a legelső igazi próbatételen.

Greta Thunberg-ről, a klímahelyzet ikonikussá vált alakjáról néhány szó. Micsoda ő? Nos, először is egy szimbólum, a mai, bizonytalan kilátásokkal szembesülő, talajvesztett, frusztrált ifjúság szimbóluma; másodszor pedig egy tiszta arcú, egyenes leány, akire a nép szívesen néz rá, a média pedig lelkesen szolgálja fel őt nekik. Az igaz, hogy semmi olyat nem mond, amit ne tudnánk már, az is igaz, hogy ehhez képest eléggé sokat mutogatja őt a (baloldali) média, ami sokakat idegesít, ami szintén érthető. Biztos látjuk azonban, hogy ez nem Greta hibája: ő alapvetően igazat beszél, valóban fontos dolgokról, és ha némileg túldramatizálja is a mondandóját, az szükséges ahhoz, hogy észrevegyék – bár sajnos azzal sem megy semmire. Arról pedig, hogy ennyit szerepel, azok tehetnek, akik látni és mutogatni akarják őt: a média és mi magunk.

(Zárójelben: szintén egy barátom hívta fel a figyelmem a Malalá-val való párhuzamra. Tudjátok, ő az, akit a tálibok fejbelőttek, mert a női egyenjogúságért kampányolt. Talán nem véletlen, hogy mindketten szorongatott helyzetben lévő, ártatlan, fiatal lányok, akikkel könnyű együtt érezni.)

(A másik, amiről talán nem hallottatok még, hogy azért Greta sem teljesen a semmiből jött, az apja és a nagyapja színész illetve rendező, az anyja pedig egy nemzetközileg ismert operaénekes. Nem azért mondom, mintha ez különösebben baj volna: ha volt is némi hátszél, a szerepléshez nyilván nem ártanak bizonyos gének meg neveltetés. Csak, hogy ő volt rövid időn belül a negyedik, akiről nem tudtam, hogy van ott bizonyos háttér: ilyen volt még a momentumos Fekete-Győr András és Donáth Anna, valamint a jóképű Kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau, akinek az apja is miniszterelnök volt, mint számomra kiderült. Többnyire nem az egyszerű nép neveli ki az ismert embereket...)

Ja meg ezek a klímatüntetések, sztrájkok. Tudjátok, mire emlékeztetnek? Az utóbbi idők ellenzéki tüntetéseire idehaza: tüntetgetünk kicsit, aztán hazamegyünk, és minden megy tovább, ahogy eddig. Mert igazából a tüntetők se tudják, hogy mit akarnak, csak hogy „csináljon már valaki valamit”. Részemről szimpatizálok velük, de egyfelől, ők is a jelenlegi rendszer részei, kénytelenek annak a szabályai szerint élni, másfelől meg abban nem vagyok biztos, hogy a többségüket ez annyira zavarja: jó, a szemetet biztos szétválogatják, de autóval járnak, röpködnek, költik a pénzt, stb… (A minap találkoztam például egy nem kicsi, fiatal értelmiségiekből álló csoporttal, csupa norvéggal, akik eljöttek ide Pestre, hogy itt konferenciázzanak magukkal.)

De nem akarom a demonstrálókat hibáztatni: ha lenne egy terv, ha megmondanák, hogy ezt meg ezt kell tennünk, erről meg erről kell lemondanunk, akkor valószínűleg ők volnának az elsők, akik hajlandóak volnának az áldozatra. Amíg azonban nincs terv, ameddig mindenki habzsol, addig nem csoda, hogy ők is úgy vannak vele, hogy mit számítana, ha én most egyedül nekiállnék összehúzni magamat? Ahogy most van, nincsenek alapok, a meglevő szándék is szétfolyik, elnyeli a homok.

Meg hogy nem kéne a klímakérdést is átpolitizálni. Merthogy eléggé jellemző, hogy a (keményvonalas) jobberek egyszerű baloldali hisztinek minősítik az ügyet. Kétségkívül vannak klímaharcosok, akik jobban szeretik a feltűnést annál, ami még hasznos – ettől azonban a probléma még valós, és mindennél jobban igényli, hogy végre kibéküljünk egymással.