Ami az általános helyzetet illeti, azon, hogy már harmadik negyedéve mínuszban van a gazdaság, nem vagyok meglepődve. Azon egy kicsit jobban, hogy ahhoz képest, ami van, a háború, az energiaárak, az infláció, a lakossági és kormányzati költekezés befékezése, az egekben lévő kamatok, nem is beszélve az EU-val összekötött bajuszról – mindezekhez képest, annyira még csak nem is zuhant be a gazdaság.
Ugyanis néhány támasza is akad azért a gazdaságnak – például a nagyjából stagnáló Németország, a turizmus, az orosz olaj, valamint az az egy, amit a múltkor kifelejtettem, hogy a növekedés irányába mutathat az idén, mégpedig a tavalyi aszály – annyiból, hogy ha idén kegyesebb talál lenni az időjárás, az meglátszana a mezőgazdaság teljesítményén. (Már hogy tavaly valami 40%-át elvitte a termésnek a hőség.)
Nem elhanyagolható továbbá az a puffer hatás, ami a korábban beindított beruházások áthúzódásának köszönhető, vagyis, hogy amit elkezdtek, amire már megjött a pénz, például építkezéseket, azt nem hagyták félbe, még tartanak – új szerződéseket viszont már kevésbé kötnek, csökken a rendelésállomány: beletelik tehát némi időben, amíg a recesszió végigsöpör a gazdaságon.
Valamint a „megnyugvás területei”, az hogy a háború okozta első sokk elmúltával mostanra a világ, meg a befektetők, egyrészt hozzászoktak a gondolathoz, hogy háború van, (mert sok minden megszokás kérdése), másrészt meg a gazdaság is alkalmazkodott, például Európának sikerült új gáz beszállítókat szereznie. Erre majd még visszatérünk. (Aki nem ismeri Meteorológus Mihályt, ki ne hagyja az előző linket.)
Kiváló és örök támaszunk (lehetne) továbbá az EU is, és bármennyit mesterkedik is ellene kormányunk, egészen biztos vagyok benne, hogy a puszta tény, hogy tagok vagyunk, még így is sokat nyom a latban.
Mely, úgy tűnik, mostanra túl van a csúcspontján, egy s más még olcsóbb is lett valamivel –sajnos azonban nem ez lesz a jellemző.
Merthogy az ár-racsni egy általános közgazdasági megfigyelés, hogy ami egyszer drágább lesz, az már nemigen lesz olcsóbb. (Ami kivételt most látunk, azt köszönjük a versenynek.) Ahhoz ugyanis, hogy valaki csökkentse az árait, igencsak ösztönözve kell, hogy legyen arra, nagyrészt, mert felfelé is erős korlátja a verseny az áremelésnek, és ha egyszer sikerült meglépni, nem szívesen mondanak le róla, ameddig úgy is elkel az áru.
De most ezen kívül is van pár tényező, ami a további árcsökkenés ellenében hat; mindenekelőtt a bizonytalan forint árfolyam. Bár az a megnyugvás és a magas kamatok hatására az elmúlt időszakban elég jelentőset erősödött, viszont láthatóan továbbra is gyenge lábakon áll: az EU-s pénzek nem jönnek, a háború tart, az amerikaiak emelgetik a kamatokat – Matolcsy meg csökkenteni szeretné, több alkalommal láthattuk is, hogyan lengett ki pillanatok alatt 10 forintokkal az Euró. Így, ha az importcikkeket a kereskedő az átmenetileg erős forint miatt olcsóbban is tudja behozni, bizonytalan, hogy azt, mondjuk egy hónap múlva is meg tudja-e tenni.
Ami még hozzájárult a forint erősödéséhez, az a gazdasági lassulás és az infláció miatt csökkenő kereslet, az importcikkek meg a külföldi nyaralás után is, az energiaárak normalizálódása és a külföldről érkező turizmus beindulása. (Talán még az akksigyár beruházások, de azokról nem tudok közelebbit.)
Szintén az árcsökkentés ellenében hat, ez a (már megint csak annyira jellemző) kötelező akcióztatás a kormány részéről. Egyrészt, erről is messziről virít, hogy csak látszatintézkedés, az előírtnál jóval nagyobb akciók vannak spontán is – szóval, csak hogy legyen valami, amit úgy lehet előadni, hogy a kormány már megint megvédett benneteket. Viszont, azáltal, hogy a kereskedők látják, hogy ilyesmikkel szembesülhetnek, harmadszor is meggondolják, hogy csökkentsék-e az áraikat – elvégre kell, hogy legyen miből engedni.
Az akcióztatás meg az árstop is korlátozzák a piacot, csökkentik a versenyt – és ezáltal zavarokat okoznak, amiket a saját szemünkkel láthatunk: nem lehetett benzint kapni, a kereskedők felnyomták a többi cikk árát – hosszabb távon pedig az ilyen autoriter intézkedések elriasztják a vállalkozókat, befektetőket, hiszen kinek lesz kedve üzletet nyitni itt, ha bármikor keresztülhúzhatják a terveit? (Ami a NER-nek nem is feltétlen fájna, a CBA örömmel átveszi majd a Lidit, és már verseny miatt sem kell aggódnia, adhatja jó drágán.) Azt is hozzá kell tenni, hogy megvan a helye a tőke korlátozásának is, mert az is kizsákmányolóvá válhat – az olyan vállalatoknak, vállalkozóknak viszont, akik tisztességesen végzik a munkájukat, nem élnek vissza a piaci erejükkel, számukra a tisztes profitot biztosítani kell, különben megreked a gazdaság, leáll a verseny– és többek között infláció lesz.
Úgyhogy a kereskedők az árak tartós csökkentése helyett inkább akcióznak. Nem azért mert előírták nekik, hanem, mert így, ezzel az átmeneti, rugalmas módszerrel is tudnak versenyezni, amit könnyű visszacsinálni és megőrzik a mozgásterüket is. (Meg a profitot is. Mellesleg a magasan ragadt árszínvonal még egy olyan tényező, ami megnehezíti a kamatszint letörését – egyszersmind a gazdaság beindítását – és az árak csökkentését.)
Na de, hogy valami jót is mondjak a kormányról, az általuk beígért árfigyelő rendszer speciel nekem tetszik. Arról van szó ugye, hogy a nagy forgalmú kiskereskedelmi láncok árai napi szinten összehasonlíthatóak lesznek majd az interneten, a vásárlók számára is. Ez piackonform ugyanis, nem a szokásos már többszörösen fejjel a falnak rohanó parancsolgatás – helyette a versenyt erősíti. (Nem azért, hogy elképzelem, hogy a vásárlók majd tömegesen jegyzetelgetnek, hogy hol mennyi a tej, de talán a lehetőség némileg kordában tarthatja a kereskedőket.) Az akciókat viszont érdemes mostanában kihasználni, bemenni 2-3 boltba, mert simán adnak 30%-okat, amiért már érdemes lehajolni.
Viszont, nehogy túl pozitív legyek, ez az egészen biztosan utasításba adott „szankciós inflációzás” már méltán szapulható. Egy újabb teljesen nyilvánvaló hazugság az arcunkba, amelynek a leleplezéséhez elég is annyi, hogy a magyar infláció toronymagasan a legnagyobb az Unióban. Lásd még alább a többi pofátlan hazugságról.
Még egy, ami nekem is új volt: hogy amikor azt mondják, 2022-ben 14,5% volt az infláció, akkor nem arról van szó, hogy 2021 vége és 2022 vége között ennyivel nőttek az árak – hanem előbb 2022 minden hónapja és az egy évvel azelőtti hónap között számolják ki az áremelkedést, majd ezeknek veszik az átlagát. Emiatt, ha év közben gyorsul az infláció, (márpedig tavaly az nem volt kifejezés), akkor az még nem tükröződik teljes mértékben az így számított inflációban. (Illetve pl. az inflációkövető állampapír hozamában sem.)
Illetve még egy adat, amihez hasonló lehet, hogy volt már, de mindig megdöbbent, hogy mennyire egyik napról a másikra él a legtöbb ember: konkrétan, hogy a magyarok 15-20%-nak van csak több mint 3 hónapra elég megtakarítása. Még itt nálunk, a világ 57. leggazdagabb országában is… (A 195-ből, az még mindig relatíve gazdagnak számít.)
Ezekről csak röviden, annyit, hogy:
○ Láthatólag, ha odafönn elhatároznak valamit, akkor abba a népnek nem sok beleszólása van ebben a rendszerben. (A sok tekintetben megfigyelhető parancselvű kormányzás egyik megnyilvánulása.)
Kedvencem a témában az üzenetrögzítős közmeghallgatás. (Avagy gyertek, szövegeljetek a zsebembe.)
○ Ezek az új németautó összeszerelő üzemek: 1) Külföldi tőke hoz munkát Magyarországra velük; 2) Alacsonyan kvalifikált munkaerőt igényelnek; 3) Azzal a különbséggel, hogy a Kínával kötnek össze bennünket, nem a Nyugattal.
Mely utóbbi, önmagában, ha közben megmaradnak a Nyugati kötelékek is, én azt mondom, hogy nem rossz dolog.
Van azonban néhány komoly probléma is. Csak nagyon röviden:
○ Környezetvédelmi, egészségvédelmi aggályok
○ Víz és energiaigény
○ Magas importtartalom, alacsony hozzáadott érték
○ Továbbra is az olcsó, alacsonyan kvalifikált munkaerőre, alacsony társasági adóra, állami támogatásokra épülő modell
○ Még a munkaerőt is lehet, hogy importálni kell majd hozzá
Nem elhanyagolható tény továbbá, hogy közben:
○ Lengyelországban Intel chipgyár épül kb. 10 milliárd (!) dollárból.
Jó, ennél sem arról van szó, hogy majd ott tervezik a chipeket – de azért mégiscsak high-tech-ebb egy pár lépcsőfokkal. (Meg környezetbarátabb is. Az mondjuk igaz, hogy a lengyelek is kifizetik a felét. A másik, amit az összes ilyennél megfigyelhetünk, hogy a nemzetközi tőke milyen jól jár ezekkel, legyen az akár nyugati, akár keleti.)
Mellesleg azzal kapcsolatban is vannak kételyeim, hogy ez az egész elektromos autózás annyira jó a környezetnek… Le kell lassítani a világot.
Orbán és más kormánypárti megmondók is kicsit mintha idegesnek tűnnének mostanában. Merthogy az EU-s pénzek továbbra sem nagyon akarnak megérkezni – ami várható is volt – és továbbra sem hiszem, hogy belátható időn belül úgy beindulnának, ahogy a régi szép időkben ömlöttek. Például azért, amit Orbán a svédek és a finnek NATO tagságával művel, azért, mert továbbra is zsarolásra használja a vétójogot, végső soron pedig az egész évtizedes arrogancia és kerékkötés miatt, amit Brüsszellel szemben előadott, és már mindenkinek elege van belőle. Külön bírom, ahogy meg vannak sértődve az elvtársak, hogy „Dehátpedig megígérték, meg is módosítottuk, és mégsem, és mégsem küldik. Abcúg, Brüsszel!”
Végre, úgy tűnik, az EU felfogta, hogy kivel van dolga, Orbánnal és a sleppel, és hogy hogyan kell velük bánni. (A slepp véletlenül sem a nép, továbbra sem, hanem a NER.) Ez beletelt egy kis időbe, valószínűleg azért, mert korábban ilyennel nem volt dolguk. Most viszont végre megkínálják Orbánt a saját gyógyszerével: merthogy vannak, ugye, ezek a jogállamisági feltételek meg minden, de, hasonlóan ahhoz, amit Orbán a CEU-val művelt, alapjában ezek sem azért vannak, hogy elképzelték, hogy majd teljesítjük őket, ők meg majd megnyugszanak. Nem: gyakorlatilag el van döntve, hogy most már megleckéztetik a nagy szittyát.
Merthogy a CEU-val kapcsolatban is nyilvánvalóan előre el volt döntve, hogy el lesz zavarva, akármit csinál. Talán emlékszünk még, hogy ennek ellenére, hogy rohant a CEU Amerikában is tető alá hozni egy képzést, merthogy névleg az lett volna a feltétel – meg a rákövetkező kulipintyózásra az Origón. Annyi különbség van, hogy Brüsszel azt nem döntötte el, hogy elzavar bennünket. Viszont, ha így-úgy, ímmel-ámmal Orbán meg is felelne a feltételeknek, azt nem könnyű elképzelni, hogy lényegi változás történjen itt az EU-hoz való hozzáállásban és retorikában, mert most már ez volna az igaz kulcs a brüsszeli pénzekhez – úgyhogy ezért mondom, hogy nem fognak jönni. Kifogást pedig mindig lehet találni, amit most már Brüsszel is eltanult a mi legeslegfőbb ispánunkról.
(Hozzáteszem, amire a Nyugat azt mondja, hogy ezt aztán tényleg nem kéne, ott Orbán is haptákba vágja magát: emlékszünk az orosz bankból történő hirtelen kilépésünkre, látjuk, hogy mennek keresztül az országon NATO-s szállítmányok, vagy hogyan szavazzuk meg szó nélkül, sorban a szankciókat Oroszország ellen. Csak azért mondom, hogy ha az államcsőd fenyegetne, talán az mégis tudna változtatni a hangnemén.)
Jaj, de nagyon váratlan volt pedig ez az egész, az, hogy szemétkedésért előbb-utóbb szemétkedés jár cserébe. Egyébként is jellemző, hogy az emberek nem gondolkoznak egy lépéssel se előre, Orbánnak meg kiváltképp a sajátja, hogy rövidtávra koncentrál – aztán meg majd lesz valahogy. Csakhogy, mint mondani szoktam, előbb-utóbb kegyetlenül eljön a hosszú táv. (Esetleg, aki szerencsés, az nem éri meg.) Hogy esetleg eszébe jutott volna, hogy lehet, hogy majd nem fognak szeretni érte, és az nekem is rossz lesz. De nem, most meg meg van lepődve, hogy mi az, hogy nem lehet teljesen hülyébe venni ezeket a hülye lipsiket.
Apró pici probléma ezzel, hogy Orbánnal együtt az ország egész népe szív. Hát ez van – ki választotta meg? Nézzük mindenesetre a jó oldalát: veszíteni is az veszít többet, aki eddig lesápolta a pénzeket – meg azt, hogy ha magunk nem vagyunk képesek megelőzni a felsőbb körök korrumpálódását, akkor van még egy erő, ami valamennyire féken tudja tartani őket.
(Mindig le kell írnom azt is, hogy való igaz, Brüsszelben sem minden offé, van korrupció is, meg a gyakorlattól való elrugaszkodottság is, úgyhogy tény, ott is volna mit helyre rakni a fejekben. Lásd majd még alább a nemzeti és nemzetközi érdekkörök kapcsán.)
Azt hiszem, egyébként, hogy a jelenlegi nehézségek közepette, különösen az inflációval, különösen az élelmiszerárak elszállásával a jónép is elgondolkodott már egy kicsit azon, hogy tényleg akkora mester-e a mester. Az oktatás helyzetét nem mondom, mert akiket az érdekel, azok eddig is ellenzékben voltak. A népnek meg, tudjuk, két dolog számít: a cirkusz is – legalapvetőbben azonban a kenyér, meg annak az ára. És most még csak a rezsivédelem sem annyira látványos – azt ugyanis sosem kellett drágán megvenni. Bár aki hinni akar, az elhiheti, hogy ennek is Brüsszel meg a szankciók az oka.
Egyik kedvencem volt aztán, ahogy Navracsics előadta, hogy ő „mérsékelten optimista” az EU-s pénzekkel kapcsolatban. Tudjátok, mi jut erről eszembe? A vicc, hogy mit jelent az, amikor egy diplomata azt mondja, hogy igen. Azt, hogy talán. Hát, amikor azt mondja, hogy talán? Azt, hogy nem. És ha azt mondja, hogy nem? Akkor az nem diplomata…
Meg a tanárok bére, hogy azt majd a brüsszeli pénzek függvényében emelik… Ahogy a büszke Magyarországnak, a sikeres konzervatív kísérletnek, akinek még a gazdasága is jobban teljesít, külföldi pénzre legyen szüksége ahhoz, hogy kifizesse a saját tanárait – hát mi a szegénységi bizonyítvány, ha nem ez? Persze értjük a taktikát, hogy az Unióra nyomást gyakoroljanak, itthon meg az Unióra hárítsák a felelősséget – de ha csak egy kicsit jobban belegondolunk, mi ez, ha nem a saját alkalmatlanságuk beismerése? (Azóta észbe is kaptak már némileg.)
Meg hát sok mindenből látszik, hogy mennyire hiányzik az a pénz:
○ A több száz leállított beruházás
○ Az ún. „szociális hozzájárulási” adó a nem állampapírban lévő megtakarításokra
○ A CSOK megmetszése, a diákhitel kamatának megemelése
○ Nem kevésbé hogy volt képük a Krétában környékezni a szülőket azzal, hogy milyen szép ballagási ajándék is az állampapír. (Utoljára az úttörőbélyeg volt ilyen – amiből persze anno csak annyit fogtam fel, hogy milyen szép színes kis bélyegek.)
○ Hogy az átmeneti különadók egy kicsit tovább lesznek átmenetiek.
○ És mégiscsak kérnénk szépen a korábban nagy mellénnyel visszautasított EU-s kölcsönt is.
Most láthatjuk továbbá azt is, hogy mekkora ötlet volt az SZJA visszatérítés, hátha még az inflációt is odatesszük a pénzhiány mellé. (Mondjuk, amire igazán kell, arra továbbra is össze tudják kaparni a pénzt.) Nem utolsósorban most az infláció miatt a fogyasztás is visszaesett – ez pedig az eddig szárnyaló ÁFA bevételeket is megvágta.
Jót szórakozok közben ezeken a fantáziadús elnevezéseken. Nevezett „szociális hozzájárulás” – ami mindenképpen szebben hangzik, mintha állampapírba átnyomási adónak hívnák. De van itt más is, pl. az önkormányzatok „szolidaritási adója” vagy az élelmiszerláncok „népegészségügyi adója”. (Kicsit, mint ahogy édesanyám becézte nekem a galuska-galagonyát, hogy hajlandó legyek megenni.) Hát igen, ha nem is, mint kacsa a nokedlit, de a nép is könnyebben lenyeli a dolgokat, ha legalább a nevük szép. (Lásd még: orosz „védelmi” minisztérium.) Biztos van erre egy külön munkacsoport a PM-ben. (Illetve a könyvben is, hogy sokat számít, hogy mit minek nevezünk.)
Apropó, állampapírba átnyomás, nem elhanyagolható következménye annak, hogy az állam elszívja a forintforrásokat a gazdaságtól, hogy drágább lesz a vállalatok finanszírozása, (ezt nevezik kiszorítási hatásnak), valamint a devizaadósság felé tereli őket – ami meg nagyobb kockázatot jelent. Mindkettő az árakat emeli még tovább – ha lesz még, aki meg tudja fizetni őket.
És ha már az EU-nál és Magyarországnál tartunk, közeleg a magyar elnökség, ami, szóval, megint csak, vicces – kb., mint amikor Szaúd-Arábia lett az emberi jogi felelős az ENSZ-ben, vagy hogy majd most Abu Dhabi olajvállalatának vezetője dirigálja a klímatárgyalások következő (amúgy is semmire sem jó) körét – magyarul: kecskére káposztát. Feloszlatjuk?
Nem, egyébként, Viktor meg mindenki, akinek a zsebét most megmetszette az infláció meg a gyenge forint, ha eddig nem látták, most megtapasztalhatják, hogy a pénzük, az nagyon kell. (No meg ne feledjük, másoknak, többek között Kínának is, addig vagyunk érdekesek, ameddig tagok vagyunk.)
Nekem vannak svéd ismerőseim, és amit, úgymond „Magyarország” művel velük, hogy nem engedjük be őket a NATO-ba – ég a bőr a képemen miatta. Mondtam is nekik, hogy én nem ezekre szavaztam. Mondták, tudják. Remélem, úgy van.
(A finneket időközben beengedtük – de ott is megvártuk, amíg Sannát leszavazzák. Bár nem tudom, még az is lehet, hogy ez nem volt szándékos. Mellesleg ilyen fiatalon nem is volt még miniszterelnöknek való – és akkor tegyük mellé a másik végletet Bident is, aki talán nem csak számomra hihetetlen módon, még egy ciklusra be akar nevezni – úgy, hogy már a kettővel ezelőttihez is öreg lett volna. Kik valók tehát ilyen posztokra? A középkorúak, akik már tapasztaltak, és még erősek, testben és lélekben.)
Visszatérve, mennyiben Magyarországról van itt szó? Nem annyira: egyrészt, nyilván, nem az ország döntötte el ezt sem; illetve, amikor azt mondja Orbán, hogy a svédek „tiszteletlenek” voltak Magyarországgal, a magyarokkal szemben, az sem igaz: merthogy legfeljebb ővele és a cimborákkal szemben voltak azok. Ezt a taktikát egyébként, ahogy összemossa saját magát az országgal, számos alkalommal láthattuk már. Meg amikor azt mondja, hogy Magyarország így meg így gondolja. Hát nem, te gondolod úgy.
Másrészt meg ott vannak Orbán mögött a törökök, pontosabban illiberális lelki társa, Erdogan, akik sokkal fontosabbak a NATO-nak, és akik szintén nincsenek odáig a liberális demokráciákért. És inkább fordítva van ez: Erdogannak kell valaki, akire rámutathat, hogy nincs egyedül. Mint ahogy pl. az USA újabb háborúi alkalmával is megfigyelhettük, hogy mindig kellett valaki, leginkább az angolok, hogy úgy mondhassák, hogy az USA „és szövetségesei” támadták meg Afganisztánt, Irakot, stb…
Meg ez, hogy „tiszteletet” követelünk – merthogy azt nem lehet. Maximum azt lehet, hogy csináljanak úgy, mintha tisztelnének – és lehet, hogy Orbánnak az is elég – viszont, hogy belül minden eddiginél tiszteletlenebbek velünk az egészen bizonyos. És nem csak a svédek. Helyezkedjünk bele csak például a finnek nézőpontjába, akiket nagy kegyesen beengedtünk, hogy vajon most akkor az irántunk érzett tisztelet hatja-e át a mindennapjaikat – vagy inkább azt gondolják, hogy végre leszálltak róluk ezek a kicsinyes szemétládák. De a többi NATO tagnak is nehezen felejthető kellemetlenségeket okozunk már megint. És ennek már pénzben kifejezhető következményei vannak – ezúttal már tényleg mindannyiunkra nézve.
Ja meg a vicc, hogy „a kormány az támogatja a csatlakozást – a frakciónak azonban kétségei vannak”. Pont, mintha bárkinek is számítana a véleménye Orbánon kívül. (A másik, amit elképzelek, ahogy Novák Katalin saját maga kitalálja és eldönti, hogy kegyelmet ad Budaházynak. A pápalátogatás alkalmából. Abból.)
Mit nyerünk ezzel? Az ország SZVSZ semmit, még egy ok, amiért bukjuk az EU-s pénzeket. Orbánnak, neki beírnak egy-két jó pontot az illiberális barátai, és amíg Erdogan meg nem gondolja, szorongathatja még egy kicsit ezt az ütőkártyát az EU-val folytatott pókerpartiban. Meg a kemény magos hívei, illetve ő maga élvezkedhet egy keveset, hogy most jól megmutatták a világ libsijeinek, hogy ki az úr.
Egy dolog hiányzik a NATO-ból meg az EU-ból továbbra is: az, hogy ki lehessen zárni a renitenseket. Ez eddig fel se tűnt, mert nem volt jellemző az ilyen fokú kerékkötés.
● A tanárok és az oktatás hejzete
Volt balhé megint rendesen, fönt a Várban is, biztos láttátok. Az egyik kerítésbontás másnapján én is felmentem körülnézni, de szinte semmi nem látszott már belőle, csak a kerítés volt egy kissé viseltes. (Talán emlékeztek még, mit mondott Gyurcsány: azt, hogy lehet tüntetni. Majd megunják és hazamennek. Erre mostani ellenzékre nézve talán nincs is jellemzőbb, mint, hogy tüntetnek, tüntetgetnek – aztán megunják és hazamennek.)
Annak a szánalmasságát, hogy az EU-nak kellene kifizetni a tanárokat, már kifejtettem. Még néhány megjegyzés:
○ Az oktatás színvonalának leépülése
Mostanra a felvételiken nincs központi minimum pontszám és emelt szintű érettségi elvárás, és a diplománál is, nem túl meglepő módon, átment ideiglenesből permanensbe az, hogy nem szükséges a nyelvvizsga. Igen, az igaz, hogy nem minden szakmához szükséges, mondjuk az, hogy az illető tudjon angolul – az azonban, hogy valakinek diplomája van, az általános szellemi színvonalát is jelezte az embernek. (Sőt, leginkább azt. Hozzáteszem, a nemzetiesedés kurzusába is jól illik, hogy tulajdonképpen minek ide idegen nyelvek. Apropó, feltűnt még valakinek, hogy már a sporthírek is nemzeti sporthíradó legújabban?)
Jó, nyilván, ez a könnyebbik módja annak, hogy a diplomások mehessenek dolgozni, legyen ember, akikkel működtethető a rendszer. Meg a friss diplomások boldoggá tételének is, meg a diplomások aránya növelésének is. (De ha csak ennyiről van szó, akkor én tudok egy nagyon egyszerű módot rá, hogy hogyan legyünk egy másodperc alatt a 10 millió diplomás országa.) A másik, amivel érvelni szoktak, hogy az egyetemek saját hatáskörben előírhatnak feltételeket – kérdés azonban, hogy fognak-e – hiszen nekik is kell a diák.
Másfelől én csak kívülről nézem, a barátok, rokonok gyerekeinél, hogy hogy dől össze a közoktatás az alsóbb szinteken, hogyan cserélődnek évente akár többször is a tanárok, még Pesten is – és mi lehet akkor vidéken. Hogy ebben a felfordulásban mennyire nem foglalkoznak a gyerekekkel – hogy is lehetne? És amikor azt mondják, hogy „nincs tanár, nincs jövő”, az mindenekelőtt az alsóbb szintek miatt igaz: az ugyanis nemcsak a felsőbb szinteket alapozza meg, hanem a széleskörű munkaerő minőségét is. Ne feledjük továbbá: megtartani valamit, ami van, sokkal egyszerűbb volna, mint később újra felépíteni.
○ Hogy a tanárok majd bojkottálják az érettségit
Merthogy az nem kötelező nekik. Gondoltam, ha csak ennyi a probléma, majd az lesz. Ahogy az orvosi kamara is sürgősen kapott egy új törvényt, amikor a régi alapján megpróbáltak keresztbetenni a kormánynak.
(Kedvencem volt egyébként, amikor a kormány azt mondta: „Az orvosi kamara visszaélt a hatalmával és hamis információkat terjesztett.” Hát igen… szerencse, hogy Orbán ezt a kettőt sosem tenné.)
○ A gyerekek megvédése
Két dolgot ehhez a kormányoldali mantrához: az egyik, ahogy arcon fújták a gyerekeket könnygázzal az egyik kerítésbontáskor. A másik, hogy ami az oktatással történik most, az mi, ha nem a gyerekek, egy egész generáció jövőjének az aláaknázása?
○ A kormányzati beruházások tipikus vonásai
Korrupció: Ezt nem is részletezném, hiszen jól tudjuk, miből van Lölő és a hasonlók vagyona.
Látványosság: Hogy rá lehessen mutatni, mit kapatatok tőlünk: Stadiont. Épületeket. Betont. Tárgyakat. A tanárok bérére azért sincs pénz, mert nem simul bele ebbe a sémába.
Van ugyanis két igen lényeges dolog, ami sajnos nem elég látványos, ezért hanyagolják: 1) A karbantartás, főleg az olyasmié, ami nincs szem előtt, mint az infrastruktúra, pl. a rezsicsökkentett vízvezeték hálózat – és 2) A humán tőke, főleg amikor az majd csak hosszú évek múltán kezdene gyümölcsözni. (Ráadásul, neadjisten, még gondolkozni is elkezdenének az emberek: hát mi jó van abban? Mármint a rezsimnek?)
Jó volna már egy kis rezsimcsökkentés…
Mint tudjátok, folyamatban van az elhíresült Völlner-Schadl ügy tárgyalása, hogy pénzért árulták a végrehajtói kinevezéseket. Erről, amik felötlöttek bennem:
○ Ahogy sorra, hétről-hétre kerültek elő újabb felvételek
Amitől az a benyomása az embernek, hogy ezek álló nap mást se csináltak, csak korruptkodtak.
○ Más érintettek
Ahogy Varga Judit, és az előző igazságügy miniszter neve is előkerült már az ügyben, és az is nagy rejtély, hogy ki lehet Tóni, Barbara és Ádám.
Amit még ennek az ügynek a kapcsán is megfigyelhetünk, hogy ez itt két, legfeljebb közepesnek mondható hal, és hogy az igazán nagyoknak annak ellenére nem lesz bajuk, hogy mindenki tudja a lényeget, nagyon még csak titkot sem csinálnak belőle.
Utóbb az is kiderült már, hogy a jóminiszterasszony hogy ússza meg, nem is csak ezt az ügyet, hanem a Pegasust is: kiejtőernyőzik Brüsszelbe. (Ami egyébként bevett módja az odahaza nemkívánatossá vált figurák, mégis jól fizető elhelyezésének. Nemcsak Brüsszelbe, hanem mondjuk nagykövetnek is el szoktak küldeni ilyeneket.)
Még azt volna jó tudni, mi folyik ilyenkor a színfalak mögött, mivel győzik meg Palit és Gyurit, hogy ne feszegessék, amit nem kéne…
○ Korrupció kb. mindenütt, ahol kicsit megkapargatják
És nem csak a kormány közelében: például az Eötvös gimnáziumban, ahova pénzért lehetett bekerülni; a műszaki vizsgáknál, ahol nemcsak csaltak, hanem még nyilván is tartották a fekete pénzeket; no és az is köztudomású, hogy a határőrök nemcsak a fizetésükből élnek jól, ősidőkre visszamenőleg.
Szóval, hogy nyílt titok, hogy mi folyik kb. mindenütt, hogy hogy megy be a forgóajtón, és jön ki onnan, mindenki, a maga szintjén. Természetesen nemcsak a magyarok, de nekünk ez az egyik nemzetközileg elismert nemzeti sajátosságunk. Lásd majd a könyvben a „piszkos világról” írtakat.
Lásd még ezt a csalásokról, még a tudományos életben is, meg ezt is. (Angol)
○ Amit még nem sikerült teljesen zsebre vágniuk
A NER-nek meg a Fidesznek. Először is, az igazságszolgáltatás. Felülről benyomultak már (Polt Péter, Varga Zs. András, illetve a korábban tervezett közigazgatási bíróságok) – de maga a bírói kar, mintha ellenállna. Hogy ez most mennyire a haza becsülete iránti elkötelezettségükből, és mennyire a saját függetlenségük megőrzésének vágyából fakad, az mindegy is. Ezzel együtt nagy vonalakban nekik is azoknak a törvényeknek kell érvényt szerezniük, amelyet a NER ír. Valamennyi mozgásterük azonban mindig van, és nem mindegy a hozzáállásuk.
A másik, akiket még egyelőre lehet méltatni, az a rendőrség. (Bár most épp ők fújták le a diákokat könnygázzal, illetve korlátozottabb körű korrupciós ügyek is vannak – de rendszerszintű korrupciót nem érződik.) Ebbe egyébként annyira nem látok bele, de amiket hallok, nem is éppen felhőtlen a viszony a kormány és a rendőrség között. Meg még, hogy ott van a másik erőszakszervezet, a katonaság, akik már közelebb állnak Orbán szívéhez – egyben a rendőrséggel kijátszhatók egymás ellen.
Amennyire én így kívülről tudhatom, legalábbis.
○ Nyilvántartások
Sok adat, ami a sajtóban botrányként jelenik meg, nyilvános, hivatalos forrásokból származik. (Cégjegyzék, ingatlan-nyilvántartás, stb…) Tehát, hogy az ilyesmi még bizonyos fokig szintén működik idehaza, és hogy ezek szerint olyasmik is beléjük kerülnek, nyilván nem örömükben, amik kényelmetlenek lehetnek a korruptkodókra nézve. Ezen némileg szintén csodálkozom – ugyanakkor óhatatlanul felötlik az emberben, hogy vajon mennyi minden mehet úgy a háttérben, hogy arról nincs nyilvános infó. (Vagy, mert titkosították, vagy, mert le se írták.)
○ Annak az értéke, ha az ember ért valamihez
Tud valami értékeset, eladhatót produkálni, olyasmit, amire szükségük van az embereknek – azokkal szemben, akiknek csak a nevük, a kapcsolataik, az ügyeskedés meg a korrupció termelik a pénzt. Egyfelől, filozófiai síkon, mivel az ember értékét az adja, hogy boldogságot hoz ebbe a világba – másfelől praktikus okokból, hogy ha egyszer kiesik a pikszisből, akkor is lesz miből megélnie. No meg hát örömet is ad az embernek, már a tudás maga is, meg ha használja, az alkotás.
Mindez persze nem feltétlen nyújt tökéletes vigaszt a kizsákmányoltaknak, akik most csak nézzük a slepp gazdagodását.
(Megjegyzem, utóbbiak számára is jóval kevésbé élvezhető lehet már ez így, ahogy most van, a befagyott EU-s pénzcsappal, az inflációtól sújtott néppel, a lázongó tanárokkal meg a többivel. Bezzeg a régi szép időkben, amikor még dőlt a lé, nekik pedig más dolguk sem volt csak kifundálni, hogy hogyan nyúlják le azt, és hogy aznap épp hogy csesszenek ki az ellenzékkel. Főleg Viktornak és a politikai frontvonalban lévő stábtagoknak, hogy mi a jó ebben egyáltalán… Halljátok? Mondjatok le. Persze ilyen előzmények után már az sem igazán alternatíva, mert a végén még elszámoltatnák őket.)
Illetve, hogy miért érdemli meg a slepp ezt a kifejezést: azért mert nem a tehetségéből gazdagszik, nem abból, hogy értene valamihez, hanem abból, hogy elfoglalta az államot: magyarán, a közpénzt rabolja. Tegyük hozzá, hogy Orbánnak igenis van bizonyos politikai tehetsége, ő szervezte meg, tartja kézben és vitte sikerre ezt az egészet. A sleppnek magának viszont még az se kell: elég rácsimpaszkodnia Orbánra. Így lesznek a sok kis Lölőből az ország (leg)gaz(dagabb)emberei. Ami Orbánt magát illeti, meg azt vegyük észre, hogy nyilván nem az a bérből és fizetésből élő nép fia, mint akinek beállítja magát – de alapvetően nem a pénzért csinálja. (Hogy akkor miért, azt megpróbálhatjuk majd kitalálni, gondoltam írni róla, a személyéről is majd egyet hamarosan.)
Háromszor is megye! Azt pedig, hogy wármegye, csakis duplawéwel vagyok hajlandó még kimondani is, pedig azt nem egyszerű ám.
Ahogy a sajtó baller fele némileg zavarban van, hogy akkor most mit is mondjon – a jobber meg hangsúlyozottan VÁRmegyézik. Komolyan, röhej. Ha egyszer hatalomra kerülök, ez lesz az első, amit vissza fogok csinálni – de annyira, hogy a várótermet is óteremnek fogjuk hívni. (Valamint a Budai.)
(Jó, még ha valaminek az a kötelező érvényű nagybetűs tulajdonneve, én meg hivatalos minőségben járok el – de amikor amúgy is érti mindenki?)
Azon kívül a kéket pirosnak, az apát pedig anyának fogjuk hívni. Miért? Pont azért, amiért most is kitört ez az egész, mert valakinek ott fent már tényleg nincs más problémája, mint jól megnyelvészkedni egy egész ország lelkivilágát. (És ez csak egy kisebbfajta idióta a sok közül, akik ezt a világot irányítják.)
(Mondjuk nálam ez duplán betalált, mert nem egyszerűen wármegye lettünk, hanem Csongrád-Csanád Wármegye Pántlikás Yóreggelt Rypityom! Megjegyzem, a Csanádtól nem borzongtam ennyire, de az is felesleges volt, mert már elmúlt. Most aztán megint cserélhették le az összes táblát, immár másodszor.)
Amit még érdeklődéssel fogok figyelni, hogy a közbeszédbe átmegy-e a vármegy-e. Hogy az egyszeri kocsis, amikor útbaigazítást kér, fogja-e majd úgy kérdezni, hogy ténsasszony, tisztelettel, Cs-Cs Wármegye, az merre vagyon. Illetve, hogy a mostani hitű fideszes, az vajon otthon is úgy mondja az asszonynak, hogy „Hé figyelj drágám, megvetted már a vármegyei bérletet? Értöd, Manci, a *VÁR*megyeit!”
Na és akkor hadd tegyek én is egy, az ellenkező irányból fölháborító javaslatot: nem lehetne majd esetleg az ly-tól elbúcsúzni most már? (Ami mellesleg a tanárhiányon is enyhítene, mert rögtön 20%-kal kevesebb magyartanárra lenne szükség.) Persze értem én, hogy ez hagyomány, és hogy minden hagyomány, az értelmetlen is, a nemzeti összetartást erősíti. Ezzel együtt, nem lehetne inkább az értelmes és élvezhető közös kincseinkre koncentrálni, például a zenénkre? Mert szerencsére az ilyenből is van elég.
Megmondom, hogy nézzük ezt: úgy, hogy őseink ezt elrontották, mi pedig egy hibát avattunk szentté. Vagy legfeljebb úgy, hogy ha volt is valami különbség eredetileg, az elsorvadt, valószínűleg azért, mert így praktikusabb – mi pedig egy csökevényt tartunk életben, erővel. (Mondjuk mi még olcsón megúsztuk a kínaiakhoz képest… Illetve vegyük észre, az egész világ tele van nonszensszel, az arany értékétől a celebek hírnevéig.) Jó, a szemnek szokatlan volna egy darabig. Aki viszont már egy jukon keresztül látnák meg majd a napvilágot, azok észre se vennék, csak könnyebb volna nekik – az idősebbek meg majd megszoknák. (Vagy nem, de velem lehet tárgyalni, egy darabig lehetne mind a kettő „helyes”.) Mert sok minden megszokás kérdése, ugye, ez is.
Igen, igen, így van, valószínűleg a wármegyézés is, ami azt illeti. Időnként már magamon is azt veszem észre, hogy nem háborodok fel tőle annyira, amennyire szeretnék. Megmondom, hogy hol a különbség: ott, hogy a szent wármegyézés egy politikai indíttatású bonyolítása a dolgoknak – ellentétben az ly eltörlésével, ami egy praktikus indíttatású egyszerűsítése. A haza sorsa nem ezeken múlik – hanem olyan apróságokon, mint például az éppen dugába dőlő oktatás.
Egyébként meg előre menjünk, ne hátra, nem igaz?
Amely számomra végül is szimpatikusabbnak bizonyult, mint amilyennek előtte kinézett. Előtte fanyalogtam neki, hogy lám, idejön, és ezzel megtámogatja ezt az arrogáns rezsimet. Ez mondjuk, meg is történt, meg is fürösztötték magukat nagyjaink a szentatya fényében egytől-egyig.
Ezen kívül azonban mindent szépen, profin és türelmesen intézett Ferenc. Igyekezett hidakat építeni, (pontifex), amennyire tőle telt, itt, ebben a nem éppen a világ közepe országban is: belpolitikailag azzal, hogy találkozott Karácsonnyal; vallásilag és nemzetközileg azzal, hogy lekezelt egy ortodox főpappal; és még társadalmilag is, azzal, hogy azon kívül, hogy a csúcson levőknek megengedte, hogy hozzádörgölőzzenek, ő maga elment az elesettek közé is. (Jó, ez azért hozzá tartozik az imidzséhez.)
Közben mindenkihez volt egy jó szava: a gyerekek álmodjanak nagyokat, a fiatalok vigyázzanak a modern kor veszélyeivel, no és a szeretet, megértés, befogadás és türelem. Nyilván ezek panelek, amiket mindenütt el lehet mondani, de annyi baj legyen. Már az, amilyen szívósan végigvitte ezt az egészet, 86 évesen, tolószékben – amikor, komolyan mondom nekem strapás lett volna. Meg a kis fehér kocsija… (Vö. ezt az orosz pátriárka luxusautójával.)
Ami meg az elittel történő parolázást illeti, ezeket meg a politikát egy ilyen poszton nem lehet elkerülni, egy jó pápa is kénytelen elszenvedni ennek a sok lelkiismeretlen köpönyegforgató hataloméhes pénzsóvárnak a legyeskedését. A pápaság ugyanis politikai pozíció is, egyszersmind tekintettel kell lennie az általa képviselt szervezet, az egyház érdekeire is – illetve a nép érdekeire, amelynek az előmozdításához hatással kell tudni lenni az uralkodó osztályra valahogy – amihez nem árt legalábbis beszélő viszonyban lennie velük: meg kell tehát alkudnia, sajnos, a legetikusabb ember fiának is. Az nem mindegy, hogy mennyire, és ebben van a művészet, megtalálni az egyensúlyt megalkuvás és etikusság között.
○ A kordonbontó ellenzék
1) Minden ellenzéki párt feloszlatása; 2) Egy új párt; 3) Egy új, épkézláb vezető: enélkül érdemi változás elképzelhetetlen ebben az országban. Ezt már többször elmondtam, de modern Ciceróként kénytelen vagyok mindig ismételni. Azért is, mert az ellenzék szétszedeget két-háromszor egy kerítést – de mintha teljesen lemondott volna bármi érdemlegesről. (Kivéve talán a papás-mamást játszó Gyurcsányt és kedves nejét – de ők is csak álmodoznak.)
Tisztelet azért Hadházynak, és még egy-két Donkihóte mohikánnak – viszont lásd legújabban Erdogan győzelmét, és az ottani szedett-vedett ellenzéket. Pedig ott volt csak igazán infláció, de még földrengés is. (Na nem politikai.)
○ Mozgások a jobbos és balos sajtóban
Feltűnt, hogy egyfelől pl. a 444-től és a Telextől több jelentősebb név is odébbállt – ugyanakkor, amikor a jobbos médiakomplexumot is eléggé megnyesegették: 888, Pesti TV, Karc FM meg Erdélyben is valami. (Az nem biztos, hogy a két oldal között van összefüggés.) Azon csodálkozok némileg, hogy a Fidesz ezt a kezében tartott adu ászt, a médiát, így megnyirbálja. (Talán mert ettől az ellenzéktől nincs félnivalója.)
○ Budapest kivéreztetése
Biztos hallottátok, hogy Karácsony már az idén sem akarja befizetni a szolidaritási adót – mire fel, jövőre még emelnének is rajta a költségvetés szerint. Szóval, hogy az ellenzék nyerhet önkormányzatokat, legalábbis a nagyvárosokban – de ameddig a törvények Orbán kezében vannak, addig úgy tehet keresztbe nekik, ahogy csak akar. Meg a szavazóiknak. Én arra leszek most kíváncsi, hogy Márkit megválasztják-e még legközelebb. (Lázár már megmondta, mit várhat a kormánytól Vásárhely, ha igen: semmit.)
○ CPAC Budapest & a göndöri gender-bender
Nem Gondorban, hanem itt, Budapesten, ez a kiszervezett amcsi konzervatív találkozó – amelyen, természetesen, megint előkerült a gender. De miért olyan népszerű ez a téma?
Ami egyébként olyan könnyen elintézhető volna azzal, hogy az embert egy tökéletlen folyamat, az evolúció terméke – amelynek így a termékei sem sarkosak, átmenetek vannak: nőies férfiak és férfias nők, meg olyanok is, akik nem kizárólag a jóisten által arra rendelt jukba kívánják beledugni. Tökéletlen továbbá az egyedfejlődésünk is, hogy milyen hormonoknak vagyunk kitéve. Kész. Annyi még, hogy közben ne ártsunk másnak, beleértve azt is, hogy ne provokáljunk másokat szükségtelenül.
Ennek ellenére ország-világ ezen pörög. Miért? Mert az emberek nagy részének az érdeklődése enyhe túlzással az evés meg a dugás szintjéig terjed, de még abba sem képesek egy kicsit mélyebben belegondolni – és a woke-ok se abba, hogy nem érdemes fokozni. (Jó, nem csak a saját hibájukból.) A politika meg kihasználja ezt.
Az EV-ben egyébként a nemiségről is elolvasható, amit tudni érdemes.
○ Átmenetileg örökre
Nem véletlenül szkeptikus a közönség, amikor valamiről megígérik, hogy csak átmeneti lesz. Mostanában is több eset megesett, amikor kisvártatva kiderült, hogy tulajdonképpen soha nem kell már kinyitni a postát, vagy letenni a nyelvvizsgát. (Meg a különadók.)
○ Cannes-i magyar díjazott
Lett most egy díjazott rövidfilmünk, amiről két dolog: az egyik, hogy a zsűri elnöke is magyar volt, a film pedig francia pénzből készült – hm. A másik meg, hogy milyenek már egyesek, hogy rögtön ez jut az eszükbe…
Lásd a könyvben a díjakról írtakat.
○ Illibri
Avagy, ahogy a NER rátette a kezét a könyvpiacnak erre a jelentős szereplőjére. Erről a legutóbbi Aktuál videónkban beszélgettünk. (13:40-től.)
Engem szerencsére nem érint a dolog, hiszen eleddig sem a Libri, sem az Illibri nem ostromlott még. (Amiben az a jó, hogy indiként nyugodtan lehet a számon, ami a szívemen – és ezért is gyertek velem, itt a neten, tökingyen, kiadó sem kell hozzá.)
○ A hegymászó halála
Suhajda Szilárdé, aki csak az idén legalább a második hegymászó volt, akiből hír lett. (És ezek csak a magyarok.) Természetesen, mint minden jó szándékú, ártatlan emberért, őérte is kár. Amit túlzásnak tartok, hogy országos gyász legyen abból, hogy valaki önként ment majdhogynem a biztos halálba. (Oxigén nélkül állítólag rendkívül veszélyes. Egyedül meg még veszélyesebb.)
Kár érte, az biztos. Tanuljunk az esetből. Főleg a még életben lévők. (És nemcsak a hegymászók: a másik feltűnően veszélyeztetett csoport a motorosok, akikből szintén van minden héten egy-két halott.)
Még a serpákról, hogy itt fesztivál van, ha egy-egy magyar nagy nehezen feljut, addig serpa van olyan, aki már 28-szor teljesítette ezt. Ezzel együtt ők sem mind ilyen szerencsések, lásd ebben a cikkben, hogy toronymagasan nepáliak haltak meg a legtöbben az Everesten.
○ Karikó Katalin konundrum
A múltkori üzenetben volt pár mondat vele, illetve a díjakkal, elismeréssel történő elhalmozás általános jelenségével kapcsolatban, melyeket a jelek szerint félre lehetett érteni. Ezért utólag rendesen kifejtettem, hogy mire gondolok, módosítottam az eredeti üzenetet. Ott el lehet olvasni.
○ Azonnali jelentése minden egyes eladott szendvicsnek
Hogy ez vajon egyáltalán elméletben mire jó, azt úgy gondolom, nem csak én nem értem. És ahogy nézem, ez a briliáns ötlet még csak nem is Brüsszelből jött… (Azóta részben már győzött a józan ész. De akkor sem értem, hogy egy ilyen nyilvánvaló ökörség, hogy juthat el a törvényi szintig. Esetleg, hogy valakinek a valakije volt a megfelelő informatikát áruló cég tulaja?)
○ Ukrán gabona: Ez veszélyes!
Nemcsak a gazdákra, hanem arra is, aki megeszi, állítólag. Nem tudom egyébként, még ha ennek valóban fennáll is a lehetősége, nem lehetne azt, mondjuk, bevizsgálással ellenőrizni? Más esetekben is jellemző egyébként a nemkívánatos elemek piszkosnak, az egészségre ártalmasnak történő bemutatása. (Pl. bevándorlók – illetve a közkedvelt nyelvi fordulat, hogy mocskos… ez meg az.)
(Apropó, volt most egy reklám is nemrég, hogy aszongya: „Globus: mocskosul finom”. Hogy ezt ki hagyta jóvá…)
○ Országváltó sportolók
A Liukon meg a Fradi erősen pigmentált játékosain már élcelődtem a múltkor. (Természetesen nem a bőrszínnel van bajom, csak vicces, hogy ilyen nemzetköziek az elvileg nemzeti csapatok.) Azóta azonban megpattant még néhány nemzeti büszkeség, például Rapport a sakkozó, Németh Zsanett birkózó, vagy a sportlövő Sidi Péter.
Na, csak hogy hátha ezek segítenek egy kicsit realistábban látni, hogy miről szól a sport valójában, és a helyén kezelni azt.
Illetve abba gondoljunk bele, lévén ez a sok légiós: előfordulhatna, hogy pont ugyanazok az emberek játszanak egymás ellen, épp csak mindenki a másik csapatban lenne, ha történetesen ott többet kínáltak volna nekik. És hogy akkor kinek vagy minek is drukkolunk tulajdonképpen? Mert ezek szerint nem a játékosoknak – hanem egy címkének, amit rájuk ragasztottunk…
○ Köpönyegváltó politikusok
Ez itt most lehet, hogy nem a legízlésesebb bekezdése lesz a mai levélnek, hiszen jól tudjuk, halottakról jót vagy semmit, de akkor is, hogy mondjam… ironikus. Az Infórádióban szól a hír, hogy elhunyt egy politikus, aki az SZDSZ-ben kezdte, aztán a Fideszben fejezte be – a képviselők pedig most „fejet hajtottak az életútja előtt”. Szóval… majdnem mintha a komcsiként induló, libsiként folytatódó, végül (?) aztán váratlan fordulattal a nemzethy oldalhoz megtérő Orbán „aszívemmélyénmindigisnemzethyvoltam” Viktor igazán elvhű és kicsit sem a hatalomvágy által hajtott életútja előtt rónánk le a kegyeletünket. Alavjú.
Bár, ami a most eltávozott Tellér Gyulát, Orbán volt tanácsadóját illeti, lehet, hogy ő kevésbé érdemli meg ezt, és biztos csinált még jókat, szegény. Azonkívül, rendben, azt sem lehet kizárni, hogy egy ember tényleg, elveiben is megváltozzon.
○ Eurostat: „Románia utolérte Magyarországot.” A magyar kormány csattanós válasza: „Nem érte utol.”
Azt hiszem, ami a fogyasztást illeti. A másik ebben a műfajban Gulyás kijelentése volt az árstopok kivezetése kapcsán, miszerint: „az árstop hatékony eszköz volt az infláció ellen”.
