Egyvilág - Fórum

De inkább, amik eszembe jutottak ennek kapcsán.

Mint láthatjátok, próbálok embereket szerezni a könyv mellé, érdeklődőket is, meg olyanokat, akik ilyen-olyan módokon segítenének vele kapcsolatban, például részt vennének a videós beszélgetésekben. Ehhez próbálom, már egy ideje, megnyerni néhány volt tanáromat – és hát, hogy is mondjam, mérsékelt sikerrel. (Volt, aki válaszolt.)

Mindenekelőtt: itt elsősorban nem róluk lesz szó, hanem énrólam, meg általános dolgokról – hiszen jól tudom én is, hogy:

● Senkinek sem kötelessége még érdeklődni sem, nem hogy részt venni ebben vagy bármiben.

● A tanároknak normál körülmények között is van elég bajuk – hát még most.

● Évtizedek óta semmi közünk nem volt egymáshoz.

● A tanár-diák viszony aszimmetriája

Ami röviden annyi, hogy egy diáknak sokkal kevesebb tanára van, mint amennyi diákja egy tanárnak – és emiatt a diák erősebben kötődhet a tanáraihoz, mint azok hozzá.

● Meg visszatetszést is kelthetne, ha most mindezek ellenére elkezdenék nyafogni.

Természetesen jó volna, ha jönnének, de ha nem, nem, fair enough. Viszont van néhány, szerintem mások számára is tanulságos gondolat, amik ennek kapcsán merültek föl bennem, és amik más kontextusban is érvényesek. Lássuk.

Hála, köszönet

Először is, igazán jó tanárokról van szó, mondhatom, életem egyik nagy szerencséje, hogy ilyen jó oktatásban lehetet részem, kiváltképp a középiskolában, különösen a mai helyzetből visszatekintve. Ezért is volna jó nekem, a közönségnek meg a könyvnek is, ha egyszer valahogy mégis meg lehetne nyerni őket.

Ami a kapcsolatunkat illeti, nem mondanám, hogy 100%-ig felhőtlen volt, de alapvetően nem volt gondunk egymással. Hozzá tartozik a kontextushoz, hogy 1) Középiskolában végig kitűnő voltam; 2) Ugyanakkor nem én voltam a legjobb matekos, és mi egy matek tagozatos osztály voltunk; 3) Nekem is megvoltak a túlérzékeny pontjaim.

No és akkor az első gondoltat: Az szokott ilyenkor az emberek szájára jönni, hogy „milyen sokat köszönhetnek” a tanáraiknak, hogy mennyi „hálával tartoznak” nekik. Szóval, hogy mikor tartozunk hálával valakinek, ki érdemli meg a köszönetet, nemcsak a tanárok tekintetében, hanem általában is.

Merthogy, először is, lehetnek kivételek, különleges kapcsolatok – de alapvetően a legtöbb diák, mégiscsak egy megmunkálandó munkadarab az iskola üzemében, a tanárok pedig alapvetően nem az ő személyes kedvéért teszik, amit tesznek: hanem pénzért is, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, vagy, mert nekik az jelenti a sikert, ha sikeres diákokat nevelnek ki – az elhivatottabbak meg azért is, mert szeretnek tanítani, általában véve jótékony, nemes foglalatosságnak tekintik az emberek okítását. És az is, valóban jótékony a társadalomra, meg a diákokra nézve is, magam is azzal próbálkozom. Akad olyan is, ahol tényleg kialakul valami személyes is tanár és diák között – többnyire azonban eléggé személytelen ez a viszony, és az iskola végeztével általában meg is szakad.

Hogy kinek jár hála. Általában véve, továbbra sem csak a tanárokra nézve tehát, énszerintem annak, aki más érdekében erőt vesz magán. Ennek két eleme van: egyrészt az, hogy erőt vesz magán – merthogy, aki a saját örömére, mondjuk, mert az a hobbija, egyébként is megtenne valamit, annak miért kellene megköszönni? (Nyilván hasznosnak hasznos megköszönni, meg az embereknek jól is esik hálát mondani, ha jót tesznek velük, szóval megtiltani én sem akarom, természetesen.)

A másik elem, hogy más érdekében teszi az erőfeszítést – lévén önmagunk érdekében is gyakran erővel kell rávennünk magunkat dolgokra, például arra, hogy felkeljünk és bemenjünk dolgozni – hogy aztán megkapjuk a fizetésünket.

Hogy még egyszerűbb legyen, és ahogy a könyvben ki van fejtve, végső soron mindenki mindent kizárólag azért tesz, hogy saját magát jobban érezze, és ez arra is igaz, amikor másokkal tesz jót – merthogy áttételesen, (a lelkiismeretén keresztül, vagy azért, mert ő maga szereti, ha másoknak jó), áttételesen tehát, ebben az esetben is a saját boldogság iránti vágya mozgatja az embert. Ilyen filozófiai mélységekben már az is kérdéses, hogy jár-e hála egyáltalán bárkinek is.

Maradva azonban a gyakorlatiasabb felszín közelében, aki erőt vesz magán, megszenved azért, hogy nekünk jót tegyen, ő azért megérdemli a kárpótlást, és gyakran nem is vágyik többre, mint egy kis hálára, köszönetre. (Illetve azt sem árt megjutalmazni, aki szimplán jó, örömet okoz neki a mi boldogságunk.)

Csalódás

Jelen esetben nem mondhatnám, hogy nem elképzeltem, hogy majd jönnek, és milyen jó lesz – különösebben azonban nem csalódtam, mert az eszemmel nagyjából tudom, hogy működnek a dolgok. Meg egyébként is megtanultam már, hogy eleve ne számítsak túl sokra, sok minden mással kapcsolatban sem. (Ami egy módszer arra, hogy ha csalódik is az ember, akkor pozitívan csalódjon.) Úgyhogy megint csak a dolog filozófiájáról inkább.

Tehát hogy ennek is két oldala van: egyrészt, hogy mi mit várnánk el a másiktól – másrészt meg, hogy az mit teljesít. Ekképp csalódni is két okból lehet: azért, mert a másik gyengén teljesített – meg azért, mert mi várnánk el túl sokat. De mihez képest túl sokat – bele lehetne menni, hogy mennyi az elvárható. Ezt itt nem részletezném, de tudom ajánlani a vonatkozó témát a könyvben. Talán még annyit, hogy vannak esetek, amikor magasabban van a léc, például amikor valaki megígér valamit.

Nekem viszont senki nem ígért semmit, és más okom sincs, amiért elvárhatnék egyáltalán bármit – úgyhogy csalódni sincs okom – ha pedig időnként mégis elfog az érzés, az döntően az én hibám, mert én várnék többet a kelleténél. (Részben a másik nagy igazság miatt, hogy ugyanis az ember magából indul ki.)

Egy további gyakori jelenség, amikor válasz sem jön egy kérésre, kérdésre, a hallgatás, ez a diplomatikus „nem”. Tehát ez is általános, sokan csinálják, még a híradóban is rendszeresen elhangzik, hogy „adásunkig nem kaptunk választ”. Az ilyesmit sem muszáj semmibevételnek, válaszra sem méltatásnak felfogni, egy módja ez annak, amikor valaki nem akar vitatkozni, olyasmit mondani, amivel a másikat felbosszanthatná, kitenni magát egy esetleges kellemetlen viszontválasznak – ez érthető. A mai, súlytalan, elektronikus üzengetés világában meg még könnyebb nyomni egy laza dilítet.

És nem is ez volna a módja, ezek a jól védhető partizánmódszerek, amikkel kénytelen vagyok próbálkozni, de sajnos nincs más. Mint biztos mondtam már, intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését – főleg amikor a fennálló rendszer recseg-ropog, és nagy szükség volna valami újra.

Meg még egy jó tanács: hogy ha csalódunk valakiben, elveszítjük őt, a csalódás a megfelelő szemlélettel egyszersmind enyhíteni is képes a veszteséget – merthogy megmutatja, hogy nem kár érte. Nem a konkrét esetről beszélek továbbra sem, hanem általánosságban.

Romantikus illúziók

Elég jellemző, hogy az ember ifjonti tapasztalatlanságában, idealizmusában szebbnek képzeli a dolgokat, mint amilyennek aztán bizonyulnak. Vannak naivabb és kevésbé naiv emberek, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy ezt sokan megtapasztalták, például a következőkkel kapcsolatban:

● Az iskola

Az elmondottak értelmében.

● Szerelem és barátság

Na igen, a szerelem, ami közmondásosan el tudja bódítani az embert, és a rózsaszín köd, ami kisvártatva úgyis felszáll. Meg ahogy a különféle érdekek keverednek az érzelmekkel. Illetve a barátság is, amiből szintén volt egy pár, amiből többet néztem ki. Megint csak: az én hibám is.

Viszont a tanulság, hogy aki ellenben kiállta az idő próbáját, azt annál inkább meg kell becsülni.

● Karrier

Szintén közhelyszámba megy, ahogy az elején az ember elképzeli, hogy majd megváltja a világot – aztán nem. Jó ebből speciel még nem sikerült teljesen kigyógyulnom.

● Tudomány

Erre nem mondhatnám, hogy olyan borzasztó nagy kiábrándulást okozott volna: egyrészt valóban komoly dolgokra képes – ami meg a hátulütőket illeti, elég régóta látom már, hogy a valóság hol tér el az idealizált elképzelésektől. A még hozzám képest is kívülállóbbakat azért meglepheti, hogy a színfalak mögött azért itt is van a publikációs dömpingtől, a ködösítésen és az eredmények manipulálásán át a politikáig, az atyafiságig meg a tekintélyelvűségig minden. (Például feltűnt már, hogy az a szó, hogy „szaktekintély” mennyire fonák egy ilyen ars poeticával rendelkező területen?)

Meg hogy a tudomány azért távolról sem mindenható, illetve a vallási jellege neki. (Lásd a vonatkozó részt a könyvben.)

● Demokrácia

No comment.

Illúziórombolás… Hát, mit mondjak, az – viszont ez csak a valóság. De nem kötelező szembesülni vele, nem kötelező hinni se nekem. A csalódást lehet elkerülni, ha nem éljük bele magunkat túlságosan bizonytalan, hamis dolgokba – viszont a könyvben is úgy írom, hogy nem kell elvenni az emberek támaszát, illúzióit. (Csak a vezetőknek kellene minél inkább tisztában lenniük a valósággal.) Esetleg az, hogy hagyjuk meg némileg a lehetőséget, hogy esetleg mégse úgy van.

Lépcsőfokok

A következő alkalommal tervezek írni a könyvről meg az előmeneteléről, rég volt már szó róla, és azóta összegyűlt pár gondolat. Tulajdonképpen ez is oda tartozik, de ezt a mostani témát is érint, úgyhogy jó lesz összekötőnek.

Lépcsőfokok, szóval, hogy aki nem olyan szerencsés, hogy rögtön a csúcson kezdhesse, az hogyan tudja megmászni mégis a siker lépcsőjét? Fokonként.

Először is mi az, hogy egyesek a csúcson kezdhetik? Vannak ilyen szerencsések, például akiknek ismert, befutott emberek a szülei, akiktől nemcsak a szakmát tanulhatják meg, de a nevet is megöröklik és a társaságba is bevezetik őket. Mások nem oda születtek, de igyekeznek jó körökben forogni, hasonló előnyökért, és egyeseknek besikerül. Megint mások egy csapásra országos ismertségre tehetnek szert, például a TV-s tehetségkutatókban. (Utóbbiért azért tenni is kell, esetleg némi tehetség sem árt hozzá – de annyiból ők is szerencsések, hogy olyan műfajban utaznak, amelyben van tehetségkutató.)

Mit tehet azonban az, aki nem kezdheti a csúcson? Lépcsőfokonként kell haladnia: először egy kisebb színpadon, egy kisebb közösség előtt kell észrevetetnie magát. Ez adja meg a lehetőséget, hogy az eggyel nagyobb színpadra is felléphessen. (Meg arra is jó, hogy tapasztalatot szerezzen, ne a nagyközönség előtt égesse magát a, jó esetben átmeneti, hozzá nem értésével.) Aztán meg így tovább, több lépcsőfokon át, a végtelenbe és tovább… Vagy nem, mert ezen az úton is el lehet akadni, a legtöbben el is akadnak – a csúcson mindig kevés a hely.

Ami a könyvet meg engem illet, ez a lépcsőfokos módszer maradna, talán nem kell magyaráznom, hogy miért – azzal, hogy itt a színpadot is nekem kell összekalapálnom, mert a műfaj se létezik. (Az igaz, hogy ez egy könyv, de se nem regény, se nem tudomány, stb…) Amit csinálni lehetne, hogy előbb szűkebb körben ismert és elismert emberek segítenének, akiknek megvan a maguk kis közönsége, és akik így a könyv számára is tudnának kölcsönözni némi figyelmet. Aztán a közönség soraiban is lehetnének olyanok, akiknek szintén van egy kis közönségük – illetve, miután már elegen tudnak róla, megvan a kritikus tömeg hozzá, nagyobb közönséggel rendelkező emberek is figyelemre méltathatnák. Például a tanárok, és főleg ezek a jó tanárok, tudnának segíteni egy kicsit sínre tenni ezt, azért is, mert velük még a célunk is közös: a sötétség elleni küzdelem – de nemcsak ők, más köztiszteletben álló személyek is tudnának lendíteni rajta.

Aztán meg ki tudja… Elvileg, ha Magyarországot sikerülne bevenni, az is egy lépcsőfok lehetne a világ felé – hiszen az Egyvilág nagyban univerzális, a benne foglaltak ugyanúgy érvényesek itt, mint máshol, most, mint máskor. És szükség is volna rá: láthatjuk, hogy ül tort a hülyeség kelettől nyugatig, ma, a kifinomult barbarizmus korában is – ráadásul a tét nagyobb, mint valaha.

Megjegyzések:

● Próbáltam már direktben megcélozni ismertebb embereket is.

Hiába. Kiadókat is – hiába. Alapítványokat, hasonlókat – hiába. Ezeknek mindnek kell valami indok, hogy hajlandóak legyenek foglalkozni az emberrel, leginkább az, hogy kellően híres legyen eleve.

(Nem azért, mert én is biztos így volnék a helyükben – bár vannak olyan elképzeléseim, hogy ha egyszer benépszerűsödök, rendszeresen fenn fogok tartani időt arra, hogy megnézzek ilyeneket, mint amilyen én vagyok most. Alapvetően azonban intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését, ahogy mondtam.)

● A könyv, hogy megérdemelné a figyelmet.

Énszerintem. Nos, persze sokan gondolják ezt magukról meg a produktumukról, meg még, aki nem gondolja, az is azt mondja. Lehet, hogy én is tévedésben vagyok, mindenesetre, szerintem én nem csak hiszem, hanem el is tudom magyarázni, hogy mi benne a jó.

Igen ám, de ha jó, akkor miért nem figyelnek rá? Hogy nem figyelnek rá, az nem azt bizonyítja, hogy nem jó? Nem, például mert: 1) Ameddig nem híres valami, addig nem figyelnek rá, azaz a hírnév 22-es csapdája; 2) Újszerű, nem láttak még ilyet, nem tudják hova tenni, inkább keresnek valami ismerősebbet, továbblapoznak; 3) Száraz, szürke és súlyos, amilyen a valóság, helyenként meg még fájdalmas is – sokan nem veszik a fáradságot, hogy beleássák magukat, főleg manapság, amikor minden tele van könnyed és csillogó szórakoztatással; nem utolsósorban pedig 4) Mert ebben a hatalmas zajban, az emberek figyelméért folyatott tülekedésben, az ipari méretekben gyártott, szépen mondom, nem túl jó dolgok áradásában az is elmerül, ami jó. És nem ám csak az új jó dolgok, hanem azok is, amik már bizonyítottak, egykoron ismertek és kedveltek voltak, és tényleg jók – most meg sehol sincsenek. Azokért is nagy kár.

(Még a 3-ashoz: az, hogy szórakoztató dolgokkal kell versenyeznem nem kifejezés, merthogy tőkeerős, légiókkal megerősített, tudományosan kimódolt, nátrium-glutamáttal átitatott ízesen szagos, színesen csillogó-villogó dolgok tömkelegével kell versenyeznem – amik nem mellesleg hatékonyan pusztítják az agysejteket. Mondjuk, azt azért el lehet mondani a valóság védelmében, hogy ha az ember túljut a kezdeti nehézségeket, akkor sok érdekes dolog van benne, és a megértés élménye is örömteli – well… a fájdalmas részektől eltekintve.)

Valamint gondoltam rá, hogy azért nem támogatják, azért nem állnak mellé annak, amit csinálok, mert nem veszik komolyan – mert ha valamiről úgy vélnék, hogy tud segíteni a világon, akkor ki ne tenné? De nem. Sokan úgy vannak vele ugyanis, hogy nem az ő dolguk megmenti a világot, még ha biztosan tudnák valamiről, hogy hatásos, akkor is mentse meg más. Talán ha kevésbé volnának leterheltek és frusztráltak…

(Meg még az lehet, hogy velem nem szimpatizálnak – nekik meg azt üzenem, hogy az én személyem lényegtelen, a könyv, hogy jó-e, az az egyetlen, ami számít.)

● Nem csak ugródeszkának kellek?

Kérdezheti az, aki egy alacsonyabb lépcsőfok megugrásában segít. Nos, annyiban, amit elmondtam, lehet ezt így is nevezni – viszont: 1) Én mindenkire egyformán tekintek, akárhol is álljon a szamárlétrán, az embert nézem, nem a rangot, remélem, ez a korábbiakból már világos. 2) Én senkinek a segítségét nem felejtem el, bármelyik fázisban járuljon is hozzá, nem ám az én, hanem a könyv előmeneteléhez, és egyformán meg fogom becsülni azt. (Hát még az utókor. ;) 3) Mindenki segítsége egyformán fontos: a könyv ugyanúgy nem juthat el a csúcsra az alsóbb szinteken segédkezők nélkül, mint akik a felsőbb szinteken járulnának hozzá.

Szóval, aki úgy gondolja, hogy tud segíteni, ne habozzon. Nézzétek ezt úgy, mondom, hogy nem engem futtattok, hanem együtt futtatjuk ezt a könyvet – és remélhetőleg egy jobb világot, amihez nagy szükség volna arra, hogy végre rend legyen az emberek fejében.

● Nem nagy valamiről van szó.

Ami a segítséget illeti, azért is, mert sok kicsi sokra megy. Konkrétan, a videókban is lehet csak egy-egy alkalommal vendégszerepelni, de még, aki rendszeresen jönne, annak sem több, mint havi egy alkalom. Ezen kívül az ügy is nemes; nem utolsósorban pedig csinálni is érdekes, hasznos és szórakoztató, jó társaságban értelmes dolgokról beszélgetünk, közben egymástól is tanulunk.

♫   Oh, the weather outside is springtime   ♪♪

(Amit nem is bánunk, hiszen…)

♪♪   The fire’s so expensive   ♫

(Ráadásul…)

♫   Since (az elhibázottbrüsszeliszankciókmiatt) we’ve no fuel to go   ♪♪

(Az asszony engem…)

♪♪   Ledisznóz, ledisznóz, ledisznóz   ♫

(Ami azért szerintem egy kicsit durva, tekintve, hogy nem is én tehetek róla – hanem a korrupt és nemzetellenes jurolibsik.)

A klímát sokat tárgyaltuk már, de azért mindig felmerül néhány gondolat és aktuális történés.

A probléma

Eszembe jutott például egy elég jó párhuzam, mégpedig az élesztőgombával, ami megerjeszti a cefrét – mégpedig úgy, hogy közben elszennyezi a saját környezetét, alkohollal, mígnem már alkalmatlanná válik arra, hogy megéljen benne. Nem kell magyaráznom, hogy mi ebben a közös azzal, ahogy az ember manapság, elnézést, belesz*rik a fürdővízbe.

Vagy egy másik, az auto-karma, ahogy mi magunk teremtjük meg magunknak a tüzes poklot, amiben majd perzselődhetünk, pont azért, mert tüzes pokollá tettük ezt az édenkertet.

Meg az irónia, hogy az emberiség nem azon hasal el, hogy ne tudna számítógépet építeni, meg géneket szekvenálni, meg az összes csodálatos tudományos eredmény, amiket elértünk – hanem egyszerűen azon, hogy nem tudunk erőt venni a pitiáner mértéktelenségünkön. (És nem, pl. a fúziós erőmű sem oldana meg mindent, a biodiverzitást az sem mentené meg – meg általában a felelőtlenségünkön sem segítene, ami a következő hasonló probléma alkalmával ugyanúgy a sírba vinne bennünket.) A kifinomult barbarizmus, ami ezt a világot uralja…

Végül pedig, hogy az emberek jó részének eddig, a globális bőség éveiben is elég nyomorult volt az élete – és hogy mi lesz velük, amikor lángol a világ… Valamint azok szerencséje, akik nemcsak jókor, hanem jó helyre is születtek, főleg a búmerek, de még mi X-ek is, Nyugaton, vagy a közelében. Értékeljük a szerencsénket.

Konferenciák

Melyekből kettő is volt, és a jobb érthetőség kedvéért az egyiket COP15-nek, a másikat COP27-nek nevezték. Ez a kettő tehát két külön dolog, és az egyik a klímáról, a másik a biodiverzitásról szólt, nekem sem volt tiszta, amíg meg nem néztem.

Na most, először, ami a klímaügyit illeti, jött és ment és hallani is alig lehetett róla, és nekem az a benyomásom, hogy gyakorlatilag fel van adva a dolog, eléggé úgy néz ki, hogy bele vagyunk törődve az elkerülhetetlenbe. Annyi történt, hogy a gazdag országok majd fizetnek a szegényeknek kárpótlást. Értjük: kárpótlást – miközben arról már jóformán szó sincs, hogy esetleg megelőznénk a károkat… Pedig nem egy ukrán háborúról van szó, amin most mindenki el van szörnyedve, egyébként jogosan, de még a II. vh-s pusztítás is könnyen eltörpülhet amellett, ami most a levegőben lóg.

(Csak hogy mennyire: 40 fok Ausztráliában most. 40 fok itt is, az múlt nyáron. Tartósan. Eső is nuku. Mikor volt ilyen, mondjuk 20-30 éve? Ha 35-ig felmerészkedett néhanapján, már mindenki fuldoklott. Mi lesz még 20-30 év múlva? 45 fok? Később meg 50? Miért nem törjük össze magunkat, hogy ezt elkerüljük?)

Ez a kárpótlás ügy is: hát igen, erre képes ez a mostani rendszer: pénzeket pakolgatni. Merthogy, ahogy már kifejtettem, a klímaprobléma nem annyira pénz kérdése, ahogyan nem is elsősorban tudományos probléma, hanem mindenekelőtt az emberek fejében kellene rendet rakni, elkezdeni megalapozni egyrészt az életszemlélet megváltoztatását, másrészt pedig a rendszer átalakítását. Ezt most nem akarom elismételni, el lehet olvasni a korábbi üzenetekben, meg a könyvben. A mai rendszer viszont csak pénzben tud gondolkozni, illetve legfeljebb tudományban – nem is történik semmi, csak rohanunk tovább a szakadék felé. (A másik kötelező: a tudománynak, technológiának fontos szerepe lehetne a megoldásban, csak a kulcs nem az.)

A másik konferencián, a biodiverziás ügyében viszont „történelmi jelentőségű” megállapodás született, mely szerint jelentősen kiterjesztenék a védett területek nagyságát 2030-ig. Bár a szándék nemes, az, hogy ebből majd lesz is valami, eléggé kétséges, tekintve, hogy a másfél fokos megállapodás még történelmibb volt Párizsban, eredménye meg gyakorlatilag nulla. A szomorú valóság az, hogy a gazdasági és politikai érdekek mindent lesöpörnek az asztalról, és nemcsak a gazdagokról meg az olajvállalatokról beszélek – az egyszerű népnek, meg a középrétegeknek is enni kell adni ugyanis, meg fűteni rájuk, meg autózni akarnak, meg nyaralni, és főleg olyankor, amikor megbillen a gazdaság, akkor gyújtjuk be csak igazán a szénerőműveket is. És minél jobban megbillen a klíma, annál jobban megbillen a gazdaság…

Mindfullessness

Avagy a klimatikus jelenben élés, a fejünk homokba dugása egyénileg és kollektíve.

Ez az önhipnózis, ahogy (szinte) mindenkinek sikerül kb. tudomást sem vennie a fenyegetésről, ahogy minden úgy megy tovább, mintha semmi nem volna:

A nép, ahogy él és dolgozik, a mindennapi gondok alá temetve, illetve, ha készül is a jövőre, úgy teszi, mintha minden maradna, ahogy eddig volt.

A politikusok, akik szintén maradtak a régiben: a GDP, a benzin ára, a nemzeti hacacáré, a libsik érzékenykedése, és egymás hajának folyamatos tépése.

A rendszer, amelyben élünk: hajtani – fogyasztani – meggazdagodni, a rendszer, ami nemcsak hogy nem vesz tudomást a saját alapjainak rogyadozásáról, hanem ő maga aknázza alá azokat.

A showműsorok, a foci VB, a tűzijátékok.

A háború.

Szürreális… Meg a fatalizmus. Apátia és nihilizmus. A hedonizmus, akinek kijut belőle, és amíg lehet.

Volt ez a film mostanában DiCaprioval, a Ne nézz fel, ha láttátok, az elég jól bemutatja azt az eszetlenséget, amit a homo sapiens képes mutatni a katasztrófa árnyékában. Egy nagy hibája volt annak a filmnek: hogy abban egy üstökös zuhant a fejünkre, nem pedig magunk idéztük elő a bajt. Ne nézz magadba.

Vagy amikor elemezgetik, hogy majd 50-100 év múlva így az autóipar, meg úgy a turizmus, gyakran teljesen figyelmen kívül hagyva a tágabb kontextust, hogy kisebb közepes túlzással ember se biztos, hogy lesz addigra.

Illetve, most olvastam az Economist néhány cikkét 2016-ból, amikor úgy beszélt a Párizsban aláírtakról, mint aki tényleg elképzeli, hogy azokat majd be is tartják. Pl. az olajtársaságokat féltette, hogy majd mihez kezdenek, ha nem fog kelleni az olaj a klímavédelem miatt. Komolyan… a tipikus értelmiségi / baller naivitás.

De nem mindenki dugja a fejét a homokba. Ezek a festményeket összerondító klímaaktivisták például úgy néznek ki, mint akik tisztában vannak a probléma súlyával. (Meg a festmények túlértékeltségével is, ami azt illeti.) És az értetlenség és megvetés, amivel a világ nézi őket. Pedig körülbelül nekik van igazuk. Mindenkinek, akinek hangja van, figyelnek rá, hasonlóan kellene kiabálnia.

Mellesleg ez a klimatikus delírium eléggé hasonló ahhoz, ami miatt istenként tekintünk egyesekre, pl. a sportban: mindkettő olyan illúzió, ami kicsit is belegondolva rögtön szertefoszlana – viszont kellemes, úgyhogy inkább nem gondolkozunk. Csoda, hogy így semmi sem történik? Józanodjatok már ki.

Klimatikus egyebek

● A kényszerű energiatakarékosság

Amit Putyin erőltetett most Európára, beleértve Magyarországot is; hogy rögtön sikerült 20-25 %-kal kevesebb gázt fogyasztanunk, és áramból is jelenősen. (Jó, ebben benne van az enyhe időjárás is, de akkor is.) Nagyjából erre volna szükség, csak még erősebben – bár szervezettebben, az igaz.

● A fúziós energia, mely mára „egyszerű műszaki problémává vált”

Egy Telex cikk szerint legalábbis. Csak három apró problémát kéne még megoldani, amiről körülbelül fogalma sincs senkinek: Hogy ne kelljenek hozzá mélyfagyasztást igénylő szupravezetők; kellenének ellenben olyanok anyagok, amik kibírják a reakciós kamra iszonyú hőségét; meg hogy nincs elég trícium.

Egyszóval ez még mindig nem úgy néz ki, mint a küszöbön álló megváltás. Mondtam már, hogy mit kellene csinálni a k. világgal: LE-LAS-SÍ-TA-NI. (Illetve konszolidálni.)

Valamint három klimatikus kedvencem:

● Rádió: 10 milliárd ember eltartása sem lesz probléma

Feltéve, hogy olyan forradalmak történnek a mezőgazdaságban, mint volt a műtrágya, mondjuk az, ha talaj nélkül is tudnánk termelni; plusz kellene még, hogy a klíma miatt se csökkenjenek a termésátlagok. (Amit a múlt nyáron a Dél-Alföldön volt alkalmam személyesen is megtapasztalni, ahol nem hogy csökkentek, hanem konkrétan megsemmisültek a termésátlagok.)

Egyszóval, nem lesz probléma – feltéve, hogy csoda történik. De ha véletlen nem, akkor sajnos k. nagy a probléma.

● A pesti ún. „bio” dóm

Ami annyira bióra sikerült, hogy egy jó nagy beton roncs lett belőle, amiben annyi fű sincs, mint bármelyik NER stadionban, és ami senkinek sem kell, és ha már felépítettük, lassan neki is állhatna valaki lebontani – de arra sajnos már nincs pénz.

● Az UNICEF klímahős gyerekei

Egy plakáton láttam, hogy legyél te is klímahős. (Mármint a gyerekek, akiknek szólt.) Nem azért, mert nyilván jót akarnak, de akkor is a dolog borzasztó cinizmusa: mi elb*tuk, feléltük a világodat előre, mert nekünk úgy volt kényelmes egy pár évtizedig – te meg legyél hős, mi legalábbis szívesen megkoszorúzunk, továbbá ellátunk pár jó tanáccsal, hogy szerintünk hogyan lehet a legtovább túlélni víz és élelem nélkül az 50 fokban. Hevfán.

* * *

Valamint, hogy a véleményem továbbra is az, hogy a legjobb, amennyire csak lehet, kívül maradni ezen az egész belföldi – külföldi – klimatikus, óvodával és állatkerttel kombinált színházon és elmegyógyintézeten.

Háború

Erről nem szeretnék már túl sokat beszélni, mert a korábbi üzenetekben elmondtam már, amit érdemes, a helyzet pedig nagyjából változatlan – meg az, is hogy mit kellene tenni, szerintem: fegyverszünetet kötni, anélkül, hogy elismernénk az orosz hódításokat, és a szankciókat is fenn lehetne tartani. Miért? A további pusztítás és szenvedés elkerüléséért is természetesen, legfőképpen azonban a további eszkalálódás veszélye és az atombomba miatt – mert ezt szerintem nem féljük már eléggé, talán a döntéshozók sem. Ezek a tankszállítmányok is egy újabb lépésnek bizonyulhatnak ezen az úton. (Illetve amennyire a hétköznapok részévé vált már ez az egész…)

Pár megjegyzés:

● Elégetett pénzek

Ahogy ömlenek bele ezek a milliárdok és milliárdok – csak azért, hogy a másik oldal milliárdjaival kölcsönösen eliminálják egymást…

(Természetesen az öldöklés se kisebb baj.)

● A kisebbségek helyzetének felülvizsgálata Ukrajnában

Ami kétségkívül tarthatatlan volt, és a helyzet háború előtti eszkalációjának fontos tényezője: most végre, az EU nyomására jelentősen enyhítettek rajta. Mondhatnám, hogy ezt még a háború előtt meg kellett volna tenni, és akkor, háború sem lett volna. Ebben van igazság – látni kell azonban, hogy ez is egy reakció volt az orosz fenyegetésre és a Krím elcsatolására, és hogy az egész ügy kiindulópontja akkor is az oroszok (Putyin) nagyhatalmi igényei, hogy nekik joguk van egy befolyási övezetre, megmondani azt, hogy Ukrajnában mi legyen. Tudtommal eleve ezért kanyarítottak hozzá Ukrajnához orosz lakta területeket, még a szovjet időkben, most pedig ezért fájt nekik Ukrajna közeledése a Nyugathoz.

Úgyhogy a kérdés, amit minden Putyin párti tegyen fel magának, hogy Ukrajna akart-e valaha is belebeszélni Oroszország ügyeibe? Hát fordítva? De még mennyire. Az igaz, hogy ezek után már oda-vissza ment az adok-kapok, az ukránok is oktalan válaszokat adtak – azonban az egész kiindulópontja az oroszok nagyhatalmi görcse.

Meg az is igaz, hogy korábban pl. az USA is csinált ronda dolgokat a világban, és most is kavart az oroszok körül – de nem támadott, nem is szándékozott, itt és most finomabb módszerekkel operált – ami persze, hogy jobban tetszett az ukránoknak is. Most láthatjuk, hogy mennyire igazuk volt, hogy nem az oroszokkal akartak barátkozni. Nem is fog akarni senki, ezek után, jó darabig.

Hogy milyen alternatívája volna az oroszoknak? Hát az, ami az összes Nyugat-Európai ország számára sem olyan elviselhetetlenül ciki ma már: oldani a nagyhatalmi görcsöt, összejönni az európai országokkal, és alkotni velük egy közös tömböt – ami lehet, hogy elég bürokratikus, bajos és tehetetlen, meg nem is egy világhatalmi tényező – de még mindig a leghumánusabb és legélhetőbb hely a világon.

(Jó, a kötelező: közben az EU-ra is ráférne egy jó adag józan paraszti ész.)

● A hatalom szürrealitása

Amelyet most ismét élőben szemlélhetünk: hogy van egy ember, most épp Putyin, és mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, még akkor is, ha a nagy többségnek rossz az, ami történik, beleértve Putyin saját népét is…

Az EU

Mindenekelőtt a korrupciós botrány, ami pont ugyanannyira szégyenteljes, mint ami nálunk van, igen; vagyis, az EU-s korrupciót sem menti az, ami nálunk van – és a magyar korrupciót sem az, hogy az EU-ban is ülnek disznók. Ezt tartsuk itt legfőképpen szem előtt.

Meg azért azt, hogy ott legalább lebuktatták őket, és ment a dutyiba. Meg, hogy ott nem olyan rendszerszintű, nem olyan szervezett a lenyúlás, mint itt nálunk. Ezzel együtt valószínűleg odakint sem ez az egyetlen csontváz a szekrényben – nálunk viszont gyakorlatilag szekrény sincs, a csontvázak ott táncolnak mindenki orra előtt. Ez azért nem elhanyagolható különbség – de, nem győzöm hangsúlyozni, ettől még az EU-s alelnök és társai sem lesznek kevésbé bűnösök.

És az emberek máskor is előszeretettel mutogatnak a másikra, hogy de hiszen ő is miket tett már, na ugye, hogy én nem is vagyok olyan rossz. Annak ellenére, hogy evidens, hogy ettől még a saját bűnük nem lesz kisebb, terelésnek be tud válni. Jó volna, ha nem hagynák magukat terelni.

Meg hogy sokaknak semmi sem elég… Az EP alelnök asszonynak sem az a nem kevés pénz, amit egy ilyen pozícióban biztos, hogy megkap teljesen legálisan is. Mellette meg köztiszteletben áll. Amikor pl. nekem is elég egy kis lakás Pesten, meg nem sokkal több, mint amit megeszek. Meg amikor még ennyivel is kb. benne vagyok a leggazdagabb 10%-ban, világszinten nézve. Mit szóljon a maradék 90? De egyeseknek ennél jóval több sem elég. Főleg, gondolom, azoknak, akik ilyen magasra könyökölték magukat.

* * *

Egy másik EU-s fejlemény, a női kvóta a nagyvállalatok vezetésében, vagyis, hogy törvényileg előírnák, hogy a nagyvállalatok vezetői között 30-40 százalék nőnek kell lennie.

Korábban említettem, hogy szerintem is ráférne a világ (és a vállalatok) vezetési stílusára, bizonyos nőiesítés, elmozdulni ettől az agresszívan versengő férfias szemlélettől az empatikusabb, gondoskodóbb, kompromisszum kész, összebékítő nőies irányba. Ezt továbbra is így gondolom – két dologban viszont kevésbé vagyok biztos.

Az egyik, hogy valószínűleg nem a jobb vezetés a fő cél, inkább az, hogy a nők pozíciói, keresete javuljon. Egyébként ez is jogos, amennyiben arról van szó, hogy egyenlő munkáért egyenlő fizetség járjon, egyenlő képességekkel egyenlő esély adassék mindenkinek. És ettől még magával hozhatja a jobb vezetést is.

A másik kétségem, hogy mennyiben különbözik a férfiakétól azoknak a nőknek a mentalitása, akik ilyen magasra nyomultak. Mert a biológiai és a mentális nem nem teljesen jár együtt, xx-szel is lehet valakinek férfias a gondolkodása.

* * *

Végül, lehet, hogy már mondtam, de akármennyire is küszködik, és akármennyire is lesajnálják Európát a maga idealizmusával, (például környezetvédelmi és menekültügyi szempontból), a gazdasági dinamizmus hiánya miatt, vagy, mert katonailag gyenge – számomra így is sokkal szimpatikusabb, mint ezek az arrogáns, törtető nagyhatalmak az oroszoktól, az USA-n keresztül Kínáig. S bár az Unión is lenne min javítani, az biztos – mégis úgy vélem, hogy jobb hely lenne a világ, ha a többiek is így gondolkodnának.

Honnan ez a mentalitás? Nagyrészt onnan, hogy Európa már kellőképpen pofára esett a háborúival, főleg a II. vh-val – előtte ugyanis itt is ugyanaz ment, mint sokfelé még most is, a szokásos hatalmi dulakodás. A háború alapvetően nagyon rossz dolog, de, mint a könyvben is írom, némi jó abban is akad – például a megszeppenés a pusztítás láttán. (Az igaz, hogy az oroszokon is keresztülment az úthenger, de ők dicsőséggel jöttek ki alóla. Azonkívül az évezredes kulturáltságnak is lehet némi köze az európai mentalitáshoz – de azt tudjuk, hogy nem olyan sokkal korábban az nem volt akadálya sok ronda dolognak.)

Megjegyzések:

● Nyugat-Európa másik szégyenfoltja a gyarmati múlt, az kétségtelen, és az is valószínű, hogy nélküle, az akkor összerabolt kincsek nélkül, ma sem tartana itt, kevésbé állna módjában idealistáskodni is.

● A fogyasztás szintje náluk is fenntarthatatlan, és a klímavédelmi próbálkozásaik is legfeljebb félkomolynak mondhatók – de még mindig ez a legtöbb, amit bárki is tesz.

● Végül, hogy az arrogánsak nemcsak a nagyhatalmak tudnak lenni, bár nekik legalább van erejük is hozzá. Hanem a kishatalmak is, lásd Orbán brüsszelezését – aki viszont iszkol vissza a pénzért, amint kicsit rosszabbra fordul.

Foci

Először a katari VB-ről, utána pedig Pelé halála kapcsán, amik felmerültek bennem.

Tehát a VB. Meg az ára, és hogy semmi sem volt drága a szórakoztatás oltárán, most még kevésbé, mint valaha. Azt írta az újság, és nem a Blikk, hanem a Guardian, hogy valami 6500 vendégmunkás halt meg az előkészítés évei alatt – amit elképzelni is nehéz, hogy hogyan. A másik meg az elköltött egészen elképesztő 220 milliárd dollár, amivel toronymagasan ez a mostani volt a legdrágább VB az összes eddigi közül.

Miket mutatnak ezek a számok? Azt, hogy ahonnan a vendégmunkások jöttek, India, Pakisztán meg a környékük, ott nagyjából olyan olcsó az emberélet, mint amilyen a pénz Katarban. Semmi új, az igaz, csak jól szemlélteti a helyzetet a világban – azt is, hogy az araboknál mekkora hegyekben áll a pénz. Lásd még a 170 km-es várost is, amit állítólag építeni terveznek. (És ami már megint mekkora ökörség, már csak logisztikai szempontból is, SZVSZ. Még nagyobb, mint Metaverzum, mert az legalább csak virtuális.) Mindez természetesen semmi másnak, mint a jó szerencséjüknek, az olajnak, köszönhetően.

És ez az egész, az olaj fűtötte foci fieszta is, a klímakatarsztrófa árnyékában. Nem azt mondom, hogy ha teheti, ne érezze jól magát egy kicsit az emberiség tetemes hányada, csak azt, hogy ez is része a szürreális elmeállapotnak, ami ma jellemzi az emberiséget.

Még azt, hogy messze nemcsak magáról a fociról van szó, mennyi minden más biznisz is kapcsolódik hozzá: a turizmus, a TV eladások, a kocsmák, plusz az edző, a gyúró, a kommentátor, a sportújságíró, a sportorvos, a sportdiplomata, stb…

No meg a kedvencem, de ez tényleg az, ahogy a japánok kitakarítottak maguk után. (Többek között nekik is jót tett egy háborús pofára esés.)

* * *

A másik Pelé halála – aminek természetesen én sem örülök, csak ez megint felidézi, hogy hogyan, milyen irracionálisan működnek az emberek, a társadalmunk, főleg így a királynő után nem sokkal, milyen illúziókat gyártunk magunknak.

Az élsportról már részletesen leírtam, miket gondolok, úgyhogy azt nem akarom elismételni. Most csak röviden, hogy vegyük már észre, miképp csináltunk legendát egy (majdnem) ugyanolyan emberből, mint, ha nem is épp bármelyikünk, de még nagyon sokan közülünk. Úgy, hogy először is kitaláljuk, hogy egy darab felfújt bőrdarabot elhelyezni egy téglalap alakú nyílásban, az a nagy valami. Utána meg jött valaki, akinek kétségkívül eleve tehetsége volt a bőrdarab-elhelyezéshez, meg nagyon sokat gyakorolta is – minek eredményeképpen nemhogy felnézünk rá és magasztaljuk, hanem egyenesen istenné avatjuk. Bőr-elhelyező istenné, stadiont neki minden országban. Ébredjetek már föl.

Ezzel természetesen nem akarom kisebbíteni a minden bizonnyal meglevő jelentős emberi erényit neki, a kitartását, a csapatszellemét, a tisztességét, a szerénységét, stb… Nem ismerem, és nem is követtem őt, de azt minden további nélkül elfogadom, és támogatom is, hogy mindezekért kijár neki az elismerést – csak nem ENNYI. (Pont úgy, ahogy a királynő esetén, és elég hasonlóan Karikó Katalin összes díjaihoz és kitüntetéseihez is.) Mert ilyen emberből millió van, s bár a bőrhöz kevésbé értenek, emberi értékeiket tekintve viszont akár túl is tehetnek rajta, valószínűleg a saját környezetünkben is akad belőlük. Pelé az ő szimbólumuk is – de legyünk már képesek szétválasztani a valódi személyt, a szimbólumtól, mindazoktól a címkéktől és fikcióktól, amikkel csak felruháztuk őt.

(Még ami Karikó Katalint illeti, és hogy megérdemli az elismerést és figyelmet, de miért nem ennyit? Például, mert pont így vették el tőle saját magától annak idején a már akkor megérdemelt figyelmet az akkori Karikó Katalinok. Természetesen ez nem csak rá, hanem minden más hasonlóan elhalmozott emberre is vonatkozik. Valamint hazabeszélés, és ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak.)

(Illetve még az, hogy Karikó azért letett valamit az asztalra – de mi van a sok megélhetési celebbel, akik gyakorlatilag csak azért híresek, mert híresek? Nos, ők aztán tényleg nem érdemlik meg a drága figyelmet – viszont azt is meg kell érteni, hogy ez egy másik műfaj: ők ugyanis rágógumi. Egy termék, amire a rágózni vágyó emberek vágynak. Rágózni pedig nem bűn, rágógumit gyártani sem az.) (Csak Szingapúrban legyen óvatos vele az ember.)

Szintén nem akarom kisebbíteni a sport társadalmi pozitívumai, az egészségmegőrzéstől, a békés versengésen át, odáig, hogy célt és jótékony hatású elfoglaltságot ad sokaknak. Meg példaképeket. (Meg még sok minden más, lásd a fenti linken – de a negatívumokat is, például, ahogy a politika felhasználja a sportot.)

De ettől még szentségtörő dolog ilyeneket mondani egy bálványról. Viszont, emberek: ez csak a valóság. Az embereknek bálvány kell, jó nagy és súlyos, amibe kapaszkodni lehet. A szentség pedig azért szentség, mert arról csak jókat szabad mondani, akkor is, ha nem úgy van. Én ezzel, meg a többi szentségtörő kijelentéssel is csak egy lehetőséget kínálok azoknak, akik fel mernek ébredni abból a kollektív delíriumból, amelyben élünk.

(Meg az ég szerelmére, ne fizessünk már nekik, ezért, ilyen elképesztő összegeket. Miközben az EV, meg mindazok, akiknek segíthet reálisabban látni a dolgokat, Ronaldo fizetésének, nem viccelek, az egymilliomod részével is sokra tudna menni.)

De, mint mondom, ki vagyok én, hogy hallgassatok rám? Egy senki, aki nemhogy VB-t nem nyert háromszor, de még a tombolán is csak egyszer, egy narancssárga műanyag tálcát, azt is negyven éve. Meg hát ott ez az egész hatalmas tömeg a kellemesen bódító közös lázálmaikkal: sokkal könnyebb közéjük besimulni.

Egyebek

● Tech vállalkozók bukása

Két ilyen eset is volt mostanában, az egyik az FTX kriptotőzsde csődje, és vezetőjének bukása, a másik, pedig a Theranos vércsepplabor vezetőjének Elizabeth Holmesnak az elítélése.

Mindkettő jogos – viszont lássuk azt is, hogy ezek ketten nem jutottak volna ilyen magasra, nem tudtak volna ekkorát zuhanni sem, ha mi magunk, korábbi csodálóik és főleg a befektetőik nem akartak volna maguk is hinni nekik, nem lettek volna elvakulva a csillogó-villogó high-tech újdonságoktól. Lásd a könyvben is, hogy az újdonságokra azért is jellemző, hogy ilyen lufik lesznek belőlük, mert az, hogy újak, segít elhinni róluk, hogy megváltják a világot, ők lesznek a next big thing. (Tessék már az EV-ről is elhinni.) ;)

Mi az, hogy, nemcsak a sztártápperek, de a sztárok, a nagy befutott tech mogulok is eléggé el tudnak varázsolódni, lásd különösen Zuckerberg Metaverzumát, Bezos űrkolóniáját és Musk bombasztikus ötleteit, kiváltképp a Mars kolonizálását.  És nem hiszem, hogy ez mind csak marketinglózung a részükről. Ugyanis ők is úgy vannak vele, hogy ha ezt el tudták érni, akkor miért ne tudnának bármit elérni, határ a csillagos ég. Hát például azért – meghagyva nekik, hogy ettől még valóban kiváló vállalkozók – mert ennyire azért nem egyedülállóak ők sem, sikerük legalább annyira köszönhető annak is, hogy jókor voltak jó helyen.

(Plusz még egy érintőlegesen: hogy mennyire jövedelmező dolog a csatornákat, a platformot a kezünkben tartani, amin keresztül mások szolgáltatnak egymásnak. Tehát, például az Amazon, ami nemcsak maga árul, hanem kiskereskedők milliói is az ő platformján keresztül értékesítik a termékeiket – az Amazon pedig minden eladást megsápol. De hasonló a Facebook is, melyen keresztül az emberek gyakorlatilag egymásnak „szolgáltatnak”, a YouTube, ami egy világméretű reklámfelület is, az Uber, az Airbnb, stb… Mi több, hasonlóak a bankok is, akik nagyrészt nem a saját pénzüket adják kölcsön, (bár ők azért maguk is szolgáltatnak), és még a vasúthálózatok is, kivált a korai amerikai vonalak, melyek a csatornát biztosították, amin keresztül az árucikkek el tudtak jutni termelőtől a vásárlóig.)

A kriptók apropóján ajánlom továbbá bevezető jellegű beszélgetésünket a témában. Valamint, ha még nem olvastátok, a high-tech hájpról általában ezt az írást.

(Meg még egy érdekeske: hogy hívják Elizabeth Holmes apját? Christian Holmes IV. Hát a gyerekét? Christian Holmes V. Lehet tippelni, hogy a nagyapja hányas számú volt. Szóval, hogy az ilyesmi is elárul valamit a dinasztiáról, meg annak a mentalitásáról.)