Egyvilág - Fórum

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   A piaci rendszer hatásai az emberre

Jelen témában a piac egyénre gyakorolt hatásairól lesz szó. A társadalmi hatásokról lásd ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában.

1.1. Anyagi fókusz

1)    A piac anyagi javakat illetve pénzt kínál

Velük fogyasztásra és teljesítményre ösztönöz, velük jutalmaz. Közben mértéket sem ismer: a piacnak az a jó, ha az ember minél többet fogyaszt, és minél többet dolgozik. (Bár fogyasztani nemcsak meglevő pénzből lehet: a munka mellett eladósodásra is késztet.)

Ezáltal az emberek elanyagiasodnak, vagyis egyre inkább az anyagiakban keresik a boldogságot, azokból akarnak minél többet – miközben a boldogság olcsó, anyagiakon kívüli forrásai (mint például egy séta, egy beszélgetés, a művelődés, stb…) visszaszorulnak. Ez egyszersmind meglehetősen céltalanná is teszi az életet: az anyagiak immár nem valami más elérésének az eszközei, hanem öncél.

2)    Az emberek gyakran nem azért vásárolnak, mert szükségük van a dologra.

Hát akkor miért?

○    Mert a marketing, a termékek látványának hatására érzik úgy, hogy kell nekik.

○    Mert másnak is van, illetve, hogy túltegyen másokon.

○    Mert a vásárlás szórakozás is.

○    Amikor a pénzhez keresik, hogy mire költsék el, nem pedig fordítva.

○    Amikor az ember szomorú, lehangolt, vigasztalást keres, ezért vásárol.

Különösen, hogy emiatt aztán újra pénz kell, hogy keressen, amitől megint rosszul érzi magát, megint vásárol, és így tovább. Lásd továbbá alább az elidegenedésről írtakat – ami elől, a magány, a rossz kapcsolatok elől szintén szokás a vásárlásba menekülni ß.

* * *

Lásd végül a ‘Társadalom és önállóság’ témában, hogy nem árt tudatában lenni, hogy mikkel fizetünk az anyagiakért (idő, szabadság), illetve az anyagi igényeink felülvizsgálatát. Lásd továbbá ‘A boldogság forrásai’ témában az egyszerű dolgok örömét, illetve, hogy sokan lemondanak ezekről az anyagiakért.

1.2. Versenynyomás

A piacon, a fogyasztói társadalomban, aki el akar adni valamit, árut, a munkaerejét, annak, (közel mindenkinek tehát), versenyeznie kell a többi eladóval, hogy a vevők tőle vásároljanak – ami nyomásként nehezedik rá.

A nyomás természetesen kellemetlen, illetve egészségtelen is, gondoljunk csak a stresszre. Ráadásul sokan eleve nem szeretik a munkájukat és keveset is kapnak érte. Ezen felül pedig az embernek kevesebb ideje jut sok minden másra: a kedvteléseire, a családra, a társas kapcsolatokra, a közügyekre, és kevesebb energiája, türelme marad „jónak lenni” is, úgy közvetlenül a másokkal, mint általában a világgal. (Így például egy hajszolt embernek a szemetet is kevesebb kedve lesz szétválogatni, stb…)

Nem árt látni, hogy a nyomásnak van bizonyos jó oldala is; illetve az, hogy dolgozni kell, legalábbis részben, jogos:

●    A természet ugyanis nem kínálja nekünk tálcán a jólétet, a legtöbb dolgot, melyre szükségünk van, magunknak kell megcsinálnunk.

●    Sokan meglehetősen lusták, nem törekszenek eléggé, ha nincs rajtuk némi nyomás.

●    Így legalább az emberek tudják, mi a dolguk, van mivel elfoglalni magukat, hasznosnak érezhetik magukat. Egyébként sokan nem is tudnák, mit kezdjenek magukkal és az idejükkel.

●    A munka, az elfoglaltság a kellemetlen, káros gondolatokat is segít elűzni a fejekből. (Lásd ehhez a ‘Kellemetlen gondolatok’ témában, hogy foglaljuk el magunkat.)

Másfelől sokan jól járnak a versennyel, a vállalatok, illetve a dolgozók versenyével: egyrészt ugye a vásárlók, mert így olcsóbbak a termékek; de az olcsóbb munkaerőből a tőke, a vállalat tulajdonosai, és a menedzserek is profitálnak.

1.3. Függőség

A modern ember két értelemben is függő helyzetben van: egyrészt munkát kell, hogy kapjon (valaki mástól); másrészt rászorul, hogy kiszolgálják az igényeit. (Vessük ezt össze az önellátó emberrel.) Lásd ehhez alább az emberek beszűküléséről mondottakat.

Vegyük észre továbbá, hogy az egyén gazdasági aktivitása másnak (is) érdeke: $

Mindenekelőtt azoknak, akik kereskednek vele, vagyis akik vásárolnak tőle (különösen a munkaerejét), és akik eladnak neki: ezek jól járnak az üzlettel, jó nekik, ha van kivel üzletelni. Az egész gazdaság szempontjából pedig, azzal, hogy az egyén belép a piacra, egyfelől csökken a munkaerő ára; másfelől pedig nő a kereslet az árucikkek iránt, ami jót tesz az üzletnek, növekszik a gazdaság.

Valamint ne menjünk el azok mellett sem, akik megszerzik a gazdaságba belépő földjét, melyen addig gazdálkodott.

Jelentős érdekek fekszenek tehát abban, hogy az önellátó módon gazdálkodók belépjenek a gazdaságba, bevonják őket abba, a piacról vásárló bérmunkások legyenek belőlük. (@@Azt nem tudom, mennyire jellemző, hogy tesznek is ezért, akiknek érdekükben áll. Tud erről valaki közelebbit?)

Mik segítik elő, milyen módokon ösztökélik az embereket a gazdaságba való belépésre?

●    A megvásárolható dolgok csábítása

●    Eladósítás

Ha az emberek eladósodnak, az a hitelezőknek is jó üzlet, amellyel a szegényekből is jól lehet profitálni. Lásd ehhez ‘Az idő töltése és a pénz költése’ témában, hogy az adósságért a szabadságával fizet az ember, és hogy mindig gondoljuk meg alaposan, mielőtt hitelből költekeznénk. Lásd továbbá a ‘Gazdasági növekedés és fejlődés’ témában az egész országok eladósítását.

Azonkívül, ha valakinek családja, gyermekei vannak, róluk is gondoskodnia kell, az még tovább növeli a függőségét.

A függő ember pedig könnyebben kezelhető munkaerő, nem problémázik, nem lázad, örül, hogy van hol pénzt keresnie. Hozzávéve még a versenynyomást, hogy könnyen pótolható, dolgozik is, mint a kisangyal. Emellett a függő ember, aki rászorul, hogy kiszolgálják az igényeit, jobb fogyasztó is.

1.4. Döntéskényszer, a következmények viselése, bizonytalanság

A piacon szabadok vagyunk, az ember pedig alapból szereti a szabadságot – melynek azonban megvannak a hátulütői is, ahogyan az ‘A szabadság motívuma’ témában olvasható. Különösen, aki szabad, annak magának kell döntenie, utána pedig viselnie kell a felelősséget, a döntései következményeit.

A piacon is azt veszünk meg és azt adunk el, amit akarunk – de magunknak kell boldogulnunk: össze kell gyűjtenünk az információkat, miket lehet kapni, mi mennyibe kerül, melyik munkahelyen mennyit fizetnek, stb…; az információkat aztán mérlegelnünk kell, dönteni és végül viselni a következményeket. Mindez elég megterhelő lehet.

‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában lehet olvasni a piac tervezetlenségéről, a rendszer kaotikusságáról. Hasonlót lehet elmondani a piaci szereplőiről, az emberekről is, akik szintén bizonytalan jövővel néznek szembe, nem tudhatják, hogyan alakulnak a piaci viszonyok, melyeknek ki vannak téve: drágább lesz-e a kenyér, mennyit fog érni a félretett pénzem, kell-e még a munkám tíz év múlva. Az ilyenekről senki sem tud biztosat mondani, a piacon együtt kell élnünk a bizonytalansággal.

Lássuk azonban azt is, hogy a piacon sorsunk azért számottevő mértékben a saját döntéseinken is múlik: bár a környezet kiszámíthatatlan, arról legalább magunk döntünk, hogy mit teszünk, mibe vágunk, szabadon vállalkozhatunk, nem mások írják elő ezeket nekünk.

Lásd még itt alább a családi, közösségi kötelékeknek a modern világban tapasztalható fellazulását, ami szintén hozzájárul az egyén bizonytalan helyzetéhez.

1.5. Beszűkülés, felületesedés

Számos ehhez kapcsolódó tényezővel, jelenséggel találkozhatunk más témákban és ebben itt. Lásd először is az ‘Iparizált világunk’ témában az emberek beszűküléséről, gyakorlatiasságuk sorvadásáról írtakat, úgy is, mint fogyasztók (merthogy kiszolgálják az igényeiket), és úgy is, mint dolgozók (akiknek egyre inkább specializálódniuk kell). Lásd ehhez a ‘Specializáció és standardizáció’ témában azok emberi hatásait is.

Hozzájárul aztán e tendenciához az fentebb tárgyalt anyagi fókusz, ahogy az emberek egyre inkább csak az anyagiakban keresik az örömöt, az anyagiakat hajszolják; a versenynyomás, ami miatt nem is igen jut idejük, energiájuk a munkán kívül másra, többek között művelődni. Lásd továbbá alább az elidegenedést, a kapcsolatok, az érintkezés felületesebbé válását.

Fontos továbbá látnunk, hogy a piacnak, illetve akik el akarnak adni valamit, nem érdekük, hogy a fogyasztó gondolkodjon: nekik, érthető módon, az a legjobb, ha a fogyasztó egyszerű, kiszámítható és befolyásolható. Lásd még ehhez az ‘Ár és érték’ témában, hogy a piac nem törekszik művelni a népet, inkább csak kiszolgálja azzal, ami alapból kell neki, illetve igyekszik eladni neki bármilyen igénytelenséget, amit olcsó és egyszerű előállítani. Gondoljunk például napjaink (nem éppen műveltségi) vetélkedőire. Lásd továbbá a ‘Demokrácia és diktatúra’ témában, hogy a politikának sem érdeke a gondolkodó ember.

Így nincs is sok csodálkoznivaló napjaink „neoprimitív” tömegein. Lásd még ehhez alább az ifjabb generációk neveletlenségét. Lásd továbbá ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában a beszűkülés társadalmi következményeit, például az emberek manipulálhatóságát, illetve hogy nem tudják kiválasztani az irányt, hogy merre kellene mennie az országnak, a világnak.

1.6. Elidegenedés

Először is, a versenynyomás miatt az embereknek kevés az idejük, energiájuk egymásra, türelmetlenek egymással. Ezen felül a piac jelentős mértékben szembe is állítja egymással az embereket, egyrészt mert a rendszer javarészt az önérdekre, az önzésre épül, másrészt meg a versengés által. A piaci rendszer egyszersmind nagyfokú társadalmi egyenlőtlenséget és feszültséget generál.

Vegyük észre továbbá, hogy a piacgazdaságnak az a jó, ha az emberek minden szükségletüket a piacról elégítik ki, mindent pénzért vesznek meg. Így először is, a piacnak nem jó az, ha az emberek egymással a piacon kívül együttműködve oldják meg a problémáikat. Ha mondjuk összeállnak kalákába, és úgy építik fel a házukat, az az építőiparnak bevételkiesést jelent. A piacnak tehát jó az elidegenedés, ha az embernek nincsenek társai, akikkel összeállhatna. Másodszor pedig a piacnak az sem jó, ha valaki saját maga képes boldogulni – amit hatékonyan akadályoz is az emberek fent bemutatott beszűkülése, gyakorlatiasságuk sorvadása. $

Az elidegenedés, hogy az embereket nem érdekli a másik, nem bíznak egymásban, felületesebb kapcsolatokat eredményez, illetve felületesebbé válik az egymás közötti érintkezés is. Lásd ehhez alább a modern családról mondottakat, a családi örömök, a romantika háttérbe szorulását, a szülő-gyerek közötti elidegenedést, a családok gyengébb kötődését. Közben a családnál nagyobb közösségek is fellazulnak, megbomlanak. A modern ember tehát eléggé magára marad.

1.7. Egyebek

1)    Motiváció

A piacon (meg másutt is) az anyagiakon kívül sok minden más is motiválhatja az embert a munkára.

A piacgazdaság egyik nem elhanyagolható előnye ennek kapcsán, hogy nincs benne gazdaságon kívüli kényszer: legfeljebb nem kapunk pénzt, de nem kötelező dolgoznunk (illetve adóznunk is csak akkor, ha van miből) – nem úgy, mint egy rabszolgának, egy jobbágynak, vagy egy kommunista ország polgárának, mely utóbbi máskülönben közveszélyes munkakerülőnek minősül.

Ezzel együtt a legtöbb ember nem jókedvében dolgozik, mert a gazdasági kényszer, hogy kell a pénz, az azért elég rendesen ott van. Ráadásul a mai világban is sok testileg, lelkileg megterhelő munka van; illetve azok is hajlamosak idővel belefásulni, akik kezdetben szerették, amit csinálnak.

Még egy tanuláság, hogy ha valaki elveszíti a munkáját, azzal nemcsak a fizetését veszíti el, a munkától kapott többi pozitívumot nem pótolja a munkanélküli segély.

2)    A modern gazdaság és az ember helye a világban

Egyfelől az ember foglalkozása, beosztása nagyban meghatározza, hogy ki is ő, hogyan kell viselkednie, mi a feladata.

Másfelől a modern társadalom, gazdaság sikerkritériumokkal, illetve példaképekkel is ellát bennünket: hősöket és modelleket állít elénk.

○    Hősök

Mint mondjuk Steve Jobs vagy Mark Zuckerberg, olyan emberek, akik hatalmas piaci sikereket értek el. Hőssé azonban csak nagyon kevesen válhatnak, nem is azért vannak, hogy mindenki utánuk csinálja – a példájuk azonban sokakat lelkesít, inspirál; miközben a rendszert is legitimálják, erősítik, hiszen abban mozogva, annak a lehetőségeivel élve érték el sikereiket.

○    Modellek

Mint a „szakember”, a „vezető” vagy a „vállalkozó” modellje. Ezek olyan, a rendszer számára is szükséges szereplők, melyek az átlagember által is elérhetők, megmutatják neki merre törekedjen, mivé váljon, hogy, ha nem is világsztár, de jómódú, sikeres, elismert ember legyen belőle.

Mindez, hogy az ember tudja, ki ő, mi a feladata, mire törekedjen, kapaszkodókat jelentenek a számára.

2.   Korunk hosszú távú társadalmi tendenciái

Ezek egy része már viszonylag régóta, mondjuk a felvilágosodás korától kezdve tart, mások újabb keletűek.

1)    Társadalmi intézmények leépülése és felemelkedése

Gondolok itt különösen a vallás illetve az egyház fokozatos, de határozott háttérbe szorulására. Szintén jellemző a társadalmi normák meggyengülése is, vagyis, hogy a környezetünk ma már nem fejt ki olyan erős nyomást arra, hogy mit hogy csináljunk, hogyan éljünk; például lényegesen elfogadottabb, ha valaki nem házasodik meg.

Más intézmények közben felemelkedtek, kiváltképp a tudomány és a piac.

2)    A személyes kötöttségek lazulása

Így a világnézeté: ma már sokkal szabadabban gondolkodhatunk istenről, politikáról, stb…, mint régen. (Ha nem is mindenhol egyformán.)

Ezen kívül az életmódunkba, viselkedésünkbe is lényegesen kevésbé beszélnek bele, lásd a vallás, a normák említett leépülését. Lásd továbbá a ‘Férfi és nő’ témában a nemi szerepek oldódását, illetve itt alább a modern családról, a kötöttségeinek lazulásáról írtakat. Valamint jellemző az is, hogy a nagyobb szabadság nagyobb szabadossággal, lazább erkölcsökkel párosul.

3)    A társadalmi rétegződés átalakulása

Ma már nincsenek jobbágyok, de nemesek és királyok is jobbára csak formálisan. Helyette a modern világ népessége alapvetően vagyoni alapon rétegződik, és bár ma sem magától értetődő a felemelkedés, jogi akadályai már nemigen vannak.

4)    Az idősebb generációk tekintélyvesztése

Ez egy viszonylag újabb jelenség, és talán napjainkban a legerősebb.

Milyen okai vannak neki?

○    A nagyfokú technológiai változások, hogy a fiatalok jobban értenek az új eszközökhöz, jobban eligazodnak, jobban boldogulnak a modern világban.

○    A fiatalos tulajdonságok felértékelődése: dinamizmus, teljesítőképesség, fiatalos külső

○    A családi kötelékek, a társadalmi normák, a vallás fellazulása, a liberális nevelés

○    Illetve lásd a következő pontot az értékvesztésről.

Ezek következményeként aztán az idősebb generáció tekintélye, tapasztalatai általánosan leértékelődnek, nemcsak a technológiát, hanem más kérdéseket illetően is. Különösen az élettapasztalatuk, életbölcsességük sem ér már annyit a fiatalok szemében, kevésbé figyelnek oda az idősebbek tanácsaira, útmutatására – annak ellenére, hogy az ilyesmihez továbbra is ők értenek jobban.

Lásd ehhez az ‘Önismeret’ témában, hogy tanuljunk az okosabbtól, bölcsebbtől; illetve az ‘Egy jobb világ’ témában a bölcsesség fontosságát.

5)    Általános társadalmi érték- és célvesztés, kilátástalanság

A fentiek fényében sem meglepő, hogy számos hagyományos értéket már kevésbé tisztelnek, így különösen a családot, a bölcsességet és a műveltséget. Velük fontos kapaszkodók, támaszok tűnnek el, az emberek nem tudják, hogyan éljenek, megbomlik az élet és a társadalom bejáratott rendje.

Lásd idevágólag az ‘Iparizált világunk’ témában a technika, a „hogyan” felértékelődését, a „mit”-tel és a „miért”-tel szemben.

Vegyük észre továbbá, hogy a mai világban nemigen van már miért lelkesedni. $

A modern világ kezdete óta sokáig, gyakorlatilag a legutóbbi időkig, többé-kevésbé folyamatos volt a fejlődés, pozitívak voltak a kilátások: rengeteg földrajzi és tudományos felfedezés született, a technológia szárnyalt – és emellett ott voltak olyan társadalmi témák, mint az emberek személyi szabadságának és egyenjogúságának kivívása, a nyomasztó társadalmi kötöttségek alól való felszabadulás, a nemzeti egység megteremtése, különféle társadalmi rendszerek, mint a kommunizmus vagy épp a kapitalizmus megteremtése – melyekről legalábbis sokan elhitték, hogy azok fognak majd üdvözíteni – de ott voltak még a művészetek, a zene, a festészet újdonságai is, melyek tömegeknek nyújtottak friss élményeket, inspirációt.

Mára viszont a felsoroltaknak lényegében egyikéért sem lehet már igazán lelkesedni: a felfedezhető dolgok elfogytak, a nagy jelentőséggel bírók mindenképpen, a technológiai fejlődés is kezd lassulni, (bár pl. az internet, az okostelefonok és társaik még kellően újak hozzá, hogy ezt még sokan kétségbe vonhassák), a szabadság és egyenjogúság jelentős mértékben megvalósult (bár természetesen akad még mit tenni), a társadalmi kötöttségek leépültek, a nemzeti egység létrejött, mára a különféle társadalmi rendszerek gyakorlatilag mindegyikének kiviláglottak a hibái, de még a művészet sem tud már igazán újat mutatni. És akkor az elszegényedő tömegekről és a fenyegető globális problémákról még nem is beszéltem.

Ezeknek és a fentebb elmondottaknak talán a legaggasztóbb következménye a mai fiatalság talajvesztése, céltalansága  és kilátástalansága.

Az ugyanis, hogy a fiataloknak legyen perspektívájuk, lehetőségeik, kiemelten fontos: azért is, mert ettől érzik jól magukat, de főleg, mert ettől fognak törekedni, energiáikat értelmesen, építő módon felhasználni, hozzájárulni a társadalom jó működéséhez és fejlődéséhez.

Ha pedig a társadalom nem tud utat mutatni, célt adni, jöhetnek mások, akik megteszik azt: megnő a szélsőségek vonzereje, könnyebben találnak követőket. Különösen fogékony erre a lézengő, tapasztalatlan, megtéveszthető, idealista ifjúság, akik keresik az ügyet, amiért lelkesedhetnének – könnyen radikalizálhatók tehát. Illetve, ha nincsenek is a környéken szélsőségesek, akkor meg könnyen kriminalizálódnak, kezdenek bűnözni, elsősorban szintén a kilátástalanság miatt.

* * *

Tekintve a világban végbemenő egyébirányú változásokat, különösen a tudás, a tudomány és a technológia robbanásszerű fejlődését, nem sok csodálkoznivaló van a társadalom hasonló mértékű felbolydulásán. Egyfelől a tudás kiterjedése nagyban hozzájárul például a vallások pozíciójának megrendüléséhez, a régi intézmények megkérdőjeleződéséhez, de a termelés átalakulásán keresztül a társadalmi rétegződés átalakulásához is, stb… Másfelől a társadalmi változások is visszahathatnak a tudásra és társaira, mondjuk azáltal, hogy az egyház már kevésbé akadályozza a kutatást. Lásd ennek kapcsán a ‘Fennmaradás’ témában, hogy különleges időket élünk.

Vegyünk észre továbbá, itt is jellemző, hogy a változások nem álltak meg félúton – pedig lehet, hogy jobb lett volna, mert így egyik végletből esünk a másikba. Gondolok itt főképpen a személyes kötöttségek nagyfokú fellazulására, a társadalmi rend megbomlására: tiszta sor, hogy a középkori bigott szigor túlzás volt – de a mai anarchia is káros, veszélyes. Lásd az említett érték- és célvesztést, illetve a modern családról, a demográfiáról alább írtakat. Bár az is igaz, hogy félúton megállni gyakran nem is igazán lehet: lásd a ‘Szélmegoldások’ témában a dolgokat, melyeket nem lehet kicsit megváltoztatni.

3.   Család, népesedés és modernitás

3.1. A párkapcsolatok változása

Mint már utaltam rá, manapság már kevésbé ösztökél a társadalom a családalapításra, gyermekvállalásra: egyfelől kevésbé lebegtetik ezt a képet az emberek szeme előtt, hogy ez az élet rendje, másfelől kevésbé ítélik el, kevésbé fejtenek ki nyomást arra, aki nem így tesz. Míg régebben gyakorlatilag fel sem merült, hogy másképp is lehet, mint családban élni, ma ez már természetes.

Lásd ennek kapcsán a nemi szerepek oldódását a párkapcsolatokban, a ‘Párkapcsolat és szexualitás’ témában.

Modern világunkban elveszőben van a párkapcsolatok romantikája is. Milyen főbb okai vannak ennek?

●    A párkeresés, az udvarlás hagyományos rendjének fellazulása

●    Már nem a család, az összetartozás az élet rendje. Napjaink szabadossága

●    Leterheltség, kütyük, stb…, melyek miatt az emberek nem foglalkoznak egymással eleget.

●    Anyagiak

A kapcsolatok lazulását, a bizalmatlanságot mutatja az is, hogy sokan úgy mennek bele a házasságba, hogy előre biztosítják magukat arra az esetre, ha vége lesz. (Házassági szerződések – melyek, szó se róla, ilyen körülmények között tényleg praktikusak lehetnek.) Másrészt meg, ameddig tart a dolog, addig is jellemző, hogy külön kasszán maradnak a felek, számolgatják, hogy ki mit fizet. Az ilyesmi, érthető módon, szintén csökkenti a meghittséget. Illetve még az, hogy az anyagiakra manapság hajlamosak mint öncélra tekinteni, nem pedig, mint valami más, az élet, a családi élet eszközére.

* * *

Az elmondottak pedig lazább kapcsolatokat eredményeznek, az emberek (különösen a férfiak) eleve kevesebb lemondást hajlandóak vállalni értük, illetve amikor a kapcsolatban nehézségekkel szembesülnek, megoldások keresése, kitartás helyett könnyen szétmennek. Így kevesebb család jön létre, és kevesebb marad meg.

3.2. Gyermek a modern családban

1)    Az elmondottak miatt manapság kevesebb gyerek születik.

Egy további tényező, hogy megnőtt a népesség képzettségi szintje. Lásd az ‘Oktatás’ témában, hogy az egyebek mellett a túlnépesedésen is segít. Illetve, a vállalt gyermekek számának csökkenése mellett a gyermekvállalás későbbre tolódása is jellemző, a nők később szülnek.

2)    Másodszor, jellemző, hogy a szülők nem foglalkoznak eleget a gyerekükkel.

Ezt megint csak több okra lehet visszavezetni:

●    Az emberek leterheltségére, illetve a kütyükre, melyekkel szívesebben szórakoznak, mint egymással.

●    A széteső kapcsolatokra

●    Szintén tényező, hogy a nők is karriert akarnak.

Ami egyébként jogos, de ettől még, mivel közben a férfiak sem akarnak lemondani a karrierről, a gyerekre kevesebb energia marad. Fokozottan érvényes ez a szétesett családokra, az egyedülálló anyákra és gyermekeikre.

Akármi is az oka azonban, a szülők nagy részét újabban nem nagyon érdekli a gyerekük, inkább szabadulnának tőlük, amikor csak lehet.

Közben meg egyre inkább az intézményektől, az iskolától várnák, hogy az nevelje meg, nevelje fel a gyereket, azokra hárul sok minden, ami egyébként a szülő dolga volna. Az iskola azonban természetesen nem képes pótolni a családot.

Nem utolsósorban sok szülő anyagiakkal próbálja kompenzálni a személyes törődés hiányát, elhalmozza a gyerekét tárgyakkal, ajándékokkal. (Amihez hozzájárul egyfelől a fogyasztói társadalom, másfelől meg az is, hogy kevesebb a gyerek, mindent az az egy-kettő kap meg.) Nem csoda, ha a következő generáció is hamar elanyagiasodik ß.

Hozzá tartozik azonban a képhez, hogy vannak ellenkező irányú tendenciák is. Egyrészt egy hosszabb távú: a középkorhoz képest mondjuk a későbbiekben a gyerek jelentős mértékben középpontba került, a család élete nagyrészt körülötte kezdett el forogni. Másrészt manapság a gyerek túlféltése, a róla való túlzott gondoskodás, a „helikopterszülőség” is jellemző, bizonyos családokban. (@@Jól mondom? Hogyan lehet ezt összebékíteni a fentebbiekkel? Pl. úgy, hogy a hosszabb távú tendencia legújabban megfordult, helikopterkedés meg csak a családok egy részénél, a kisebb hányaduknál van?)

3)    Neveletlenség

Manapság a gyerek nagyrészt azt csinál, amit akar. Ennek a liberális hozzáállásnak oka lehet egyrészt a liberális korszellem, másrészt meg szimplán az, hogy a szülőnek egyszerűbb ráhagynia. (Meg vegyük még hozzá az idősebb generáció tekintélyének említett csökkenését.)

Ehhez jön még, hogy, mint említettem, a piac nem törekszik művelni a népet, a média igénytelensége, melynek a gyerekek is nagyban ki vannak téve; valamint, hogy a piac könnyen elszívhatja a jó munkaerőt a tanári pályától.

Említést érdemel végül a gyermekkor meghosszabbodása, hogy a fiatalok tovább járnak iskolába, tovább maradnak a szüleikkel. (Bár az emberek tovább is élnek.)

3.3. Demográfiai problémák

Annak, hogy kevesebb gyerek születik, természetesen társadalmi következményei is vannak: csökken illetve öregszik a népesség.

Ez többé-kevésbé a jómódúbb országok problémája, a szegényebb helyeken több a gyerek.

Milyen gondokat okoz a demográfia átalakulása?

●    Nyugdíjproblémák, megnehezedik az idősek ellátása

Mivel egyre kevesebb dolgozónak kell gondoskodnia az öregekről.

●    A fiatal generáció megnövekvő terhei

Minek következtében aztán még kevesebb gyerek születhet.

●    Nemzetfogyás

Illetve a népek, nemzetiségek közötti arányváltozás. (Már amennyire önmagában gond ez.)

Más szempontokból viszont nem baj, ha kevesebb az ember: lásd a ‘Globális problémák’ témában, hogy a problémák egyik fő oka a túlnépesedés; illetve az ‘Iparizált világunk’ témában a munkaerő-kereslet csökkenését.

Végül el lehet filozofálni azon, hogy vajon mennyire is magánügy a gyermekvállalás.

4.   Mit kellene tenni a gazdasággal, a piaccal?

(Ez nem kimondottan illik ide, de nem találtam jobb helyet neki.)

Hogy az előbbi kérdésre válaszoljunk, először is nem árt tisztában lenni a piac előnyeivel.

Másrészt természetesen melléjük kell rakni ezeknek a piac hátrányait is – és meg kell vonni a mérleget.

Ezek alapján tehát röviden szólva:

Engedni, de szabályozni, korlátozni kell a piacot.

Meg kell tehát találni ez ügyben is az egyensúlyt. És valóban, ahogy ‘A piac alapjai’ témában írom, a létező gazdasági rendszerek keverékek, vegyítik a kapitalista, piacos, és a szocialista, szabályozásos elemeket. Gondoljunk csak bele: többnyire az úgynevezett piacgazdaságokban is van újraelosztás, munkajog, fogyasztóvédelem, versenyfelügyelet: csupa olyan elem, amely határt szab a piac szabadságának.

Fontos még hozzátenni, hogy több szempontból is…

Kiemelten fontos volna, hogy ne hajszoljuk annyira a teljesítményt, a fogyasztást, a növekedést.

Hogy miért, ahhoz lásd a következőket:

●    ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában és itt fentebb a versenynyomást és hátrányos következményeit;

●    A ‘Globális problémák’ témában a pazarlást és annak csökkentését, a világ lelassítását. Hogy ennek érdekében jó volna csökkenteni az anyagiasságot, oldani a versenyszellemet és tágítani a boldogság forrásait; illetve lásd a ‘Fennmaradás’ és az ‘Egyensúly (Az ember élete - Elvek)’ témákban, hogy legyen olyan, hogy „elég”, ami az anyagiakat, a fogyasztást illeti.

●    Lásd a ‘Gazdasági válságok’ témában a gazdasági növekedés állandó, mérsékelt szinten tartását is, minek köszönhetően kevesebb lenne a válság, kiszámíthatóbb lenne a gazdaság.

Lásd aztán ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában a dolgokat, melyeket nem lehet a piacra bízni.

Nemrégiben zajlott le az ENSZ legújabb klímakonferenciája, valamint Greta Thunberg szereplése rajta. Néhány barátommal beszélgettünk erről, hadd értekezzek róla itt is kicsit.

Mi történt a konferencián? 66 ország (a 195-ből) megígérte, hogy szénsemlegesek lesznek – majd 2050-re. Közöttük találjuk többek között a Bahama-szigeteket, Mikronéziát, Malit, és na jó, több európai országot is – látványosan hiányoznak azonban olyan kulcsjátékosok, mint az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Közben a globális CO2 kibocsátás rendületlenül nőtt tovább, 2018-ban még gyorsabban, mint 2017-ben, újabb rekordot döntve meg, mindezt úgy, hogy a Párizsi Egyezmény 2016 óta érvényben van. (Az, amelyiken állva tapsolták meg magukat a méltóságok, hogy hogy megmentették a Földet.)

Hozzátartozik azért a mostani konferenciához, hogy történtek bizonyos konkrétabb vállalások is, hogy majd ennyi meg ennyi fát ültetnek, emelik a megújuló források és csökkentik a szén részarányát az energiatermelésben, stb… Ezek persze dicséretesek – viszont egyelőre ezek is csak ígéretek, és borzasztó messze vannak attól, amire szükség volna. Kedvencem a magyar felajánlás volt, melyet a Királyi Média napokig lengetett, miszerint lélegzetállító 6 millió dollár fordítunk majd a nemzetközi klímafinanszírozásra a következő három évben. (Ami még egy ekkora országtól is aprópénz, nem is értem, hogy lehet ezt arcpír nélkül belemondani a kamerába. Apropó, előkerült a Facebook-on egy ábra, ami egymás mellé rakta ezt az 1,8 milliárd forintnak megfelelő összeg, meg kormányunk egyéves propaganda költését, ami 90 milliárd, talán ti is láttátok, látványos volt. Ja meg, mi is telepítünk majd erdőket, meg napelem, meg Paks II, oké, oké, persze, persze.)

Ám, mint a barátaimnak is mondtam, a legnagyobb gond az, hogy olyan ez az egész, mintha a tetővel kezdenénk építeni a házat: hiányzik az alapozás. Márpedig arra nagy szükség volna, mert ez egy olyan komoly és összetett probléma, hogy ha komolyan vennénk, akkor nagyon mélyen bele kellene nyúlni két dologba: a gazdasági rendszerbe – de főleg az emberek fejébe.

Miért? Azért, mert a jelenlegi rendszer a fogyasztásra, a termelésre, a pazarlásra épül, és semmi nincs a piacban, ami megakadályozná, hogy a jelen generációja a sajátjának tekintse és felélje a Föld összes erőforrásait. Ez alatt pedig ott dolgozik az alapvetően birtokolni vágyó emberi természet – amire még a rendszer folyamatosan rá is erősít a reklámokkal, a fogyasztás megkívántatásával. Akarjuk a dolgokat, és hogy a miénk lehessenek, felerősítjük mások vágyait, hogy azokat kiszolgálva kielégíthessük a sajátjainkat. Ez a rendszer motorja.

A motor köré pedig kiépítettünk egy egész bejáratott, olajozott gépezetet a kitermeléstől kezdve, a gyárakon át, a reklámcégekig, mely ontja magából a termékeket, melyek nagy részéről csak hisszük, hogy szükségünk van rájuk a boldogsághoz. És elég, ha némi homok kerül a fogaskerekek közé, amikor időről-időre beüt egy-egy gazdasági válság: nos, akkor felejti csak el igazán mindenki a holnapot. El tudjuk képzelni, hogy megfelelő előkészítés, alapozás nélkül az emberek majd engedik, hogy szándékosan fékezzünk?

Mert a fékezés volna a központi eleme a megoldásnak. Nem az egyetlen, de a legfontosabb.

Faültetéssel ugyanis nem lehet a százmillió évek alatt felhalmozott, majd száz év alatt elfüstölt szenet visszapakolni a föld alá, vagy hogy majd mesterségesen kivonják a széndioxidot a levegőből: el tudjuk azt képzelni, mi jön ki nap mint nap a milliárdnyi autóból a több mind százezer repülőből, az erőművekből, meg az összes többi CO2 forrásból; hogy mekkora kapacitás kellene ennek a kiszűrésére? Vagy az elektromos autók, melyeknek amellett, hogy egyelőre eléggé megvannak a technológiai hátulütőik, le kellene győzniük a meglévő, bevált, olcsó technológiát, mégpedig nemcsak Németországban meg a svédeknél, hanem Kínában, Indiában és Afrikában is – miközben az arabokat meg az oroszokat is meg kellene győzni arról, hogy ne akarják eladni az olajukat. (Apropó, lásd itt, hogy az olaj még mindig mekkora elképesztő üzlet, illetve itt egy cikk arról, hogy jelen állás szerint az elektromos autók nem is annyira környezetbarátok.) Meg hogy majd a traktorok meg a repülők is akkumulátorral menjek…

Vagy a másik slágertéma, a fúziós energia, ami egyelőre teljesen bizonytalan, hogy megvalósítható-e. Nem akarom én lebecsülni a technológiát, az is nem elhanyagolható szerepet játszhat, meg jó is, hogy máris látni a napelemeket a tetőkön, meg azt a néhány elektromos autót – ez a szerep azonban csak másodlagos lehet, azért, mert a szükséges megoldásokat jórészt még fel sem találtuk, amit meg igen, annak még el kell terjednie, le kellene győznie a létező olcsó módszereket.

A fékezésben ellenben az a jó, hogy nem kell hozzá semmit feltalálni, elviekben minden megvan hozzá. Elviekben.

Mert ez sem könnyű, az biztos; át kell hozzá programozni az embereket meg a rendszert. Először is el kellene érni, hogy a világ gazdagabbik fele fele annyit fogyasszon, letegye az autót, csak belföldön járjon nyaralni, stb… Másodszor meg azt ki kellene találni, hogy hogy ne omoljon össze közben a gazdaság. Ez is hatalmas kihívás, szent igaz. Ezért mondom, hogy mindenekelőtt alapozni kellene: megpróbálni hatni az emberek gondolkozására, kitalálni, hogyan lehetne a gazdaságot csúcsra járatás nélkül is működtetni.

Jó, ha látjuk továbbá, hogy ez az első olyan probléma, amit az emberiség csak összefogással tud megoldani. Eddig apró-cseprő ügyeinkben eljátszhadozhattunk egymás ellenében, a világ nem omlott a fejünkre. Ezúttal mindenkinek meg kell tennie a magáét, mert ha egyesek kihúznák magukat, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy akkor én sem csinálom. Lehet gondolni, hogy majd a gazdagok megveszik maguknak a túlélést – de ez sem igaz: mert ha komolyan beüt a baj, amikor a tömegeknek kenyerük sem lesz, akkor hétmilliárd éhes embernek nem állja útját se tenger, se fal… Jó volna nem ilyen csúfosan elbukni ezen a legelső igazi próbatételen.

Greta Thunberg-ről, a klímahelyzet ikonikussá vált alakjáról néhány szó. Micsoda ő? Nos, először is egy szimbólum, a mai, bizonytalan kilátásokkal szembesülő, talajvesztett, frusztrált ifjúság szimbóluma; másodszor pedig egy tiszta arcú, egyenes leány, akire a nép szívesen néz rá, a média pedig lelkesen szolgálja fel őt nekik. Az igaz, hogy semmi olyat nem mond, amit ne tudnánk már, az is igaz, hogy ehhez képest eléggé sokat mutogatja őt a (baloldali) média, ami sokakat idegesít, ami szintén érthető. Biztos látjuk azonban, hogy ez nem Greta hibája: ő alapvetően igazat beszél, valóban fontos dolgokról, és ha némileg túldramatizálja is a mondandóját, az szükséges ahhoz, hogy észrevegyék – bár sajnos azzal sem megy semmire. Arról pedig, hogy ennyit szerepel, azok tehetnek, akik látni és mutogatni akarják őt: a média és mi magunk.

(Zárójelben: szintén egy barátom hívta fel a figyelmem a Malalá-val való párhuzamra. Tudjátok, ő az, akit a tálibok fejbelőttek, mert a női egyenjogúságért kampányolt. Talán nem véletlen, hogy mindketten szorongatott helyzetben lévő, ártatlan, fiatal lányok, akikkel könnyű együtt érezni.)

(A másik, amiről talán nem hallottatok még, hogy azért Greta sem teljesen a semmiből jött, az apja és a nagyapja színész illetve rendező, az anyja pedig egy nemzetközileg ismert operaénekes. Nem azért mondom, mintha ez különösebben baj volna: ha volt is némi hátszél, a szerepléshez nyilván nem ártanak bizonyos gének meg neveltetés. Csak, hogy ő volt rövid időn belül a negyedik, akiről nem tudtam, hogy van ott bizonyos háttér: ilyen volt még a momentumos Fekete-Győr András és Donáth Anna, valamint a jóképű Kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau, akinek az apja is miniszterelnök volt, mint számomra kiderült. Többnyire nem az egyszerű nép neveli ki az ismert embereket...)

Ja meg ezek a klímatüntetések, sztrájkok. Tudjátok, mire emlékeztetnek? Az utóbbi idők ellenzéki tüntetéseire idehaza: tüntetgetünk kicsit, aztán hazamegyünk, és minden megy tovább, ahogy eddig. Mert igazából a tüntetők se tudják, hogy mit akarnak, csak hogy „csináljon már valaki valamit”. Részemről szimpatizálok velük, de egyfelől, ők is a jelenlegi rendszer részei, kénytelenek annak a szabályai szerint élni, másfelől meg abban nem vagyok biztos, hogy a többségüket ez annyira zavarja: jó, a szemetet biztos szétválogatják, de autóval járnak, röpködnek, költik a pénzt, stb… (A minap találkoztam például egy nem kicsi, fiatal értelmiségiekből álló csoporttal, csupa norvéggal, akik eljöttek ide Pestre, hogy itt konferenciázzanak magukkal.)

De nem akarom a demonstrálókat hibáztatni: ha lenne egy terv, ha megmondanák, hogy ezt meg ezt kell tennünk, erről meg erről kell lemondanunk, akkor valószínűleg ők volnának az elsők, akik hajlandóak volnának az áldozatra. Amíg azonban nincs terv, ameddig mindenki habzsol, addig nem csoda, hogy ők is úgy vannak vele, hogy mit számítana, ha én most egyedül nekiállnék összehúzni magamat? Ahogy most van, nincsenek alapok, a meglevő szándék is szétfolyik, elnyeli a homok.

Meg hogy nem kéne a klímakérdést is átpolitizálni. Merthogy eléggé jellemző, hogy a (keményvonalas) jobberek egyszerű baloldali hisztinek minősítik az ügyet. Kétségkívül vannak klímaharcosok, akik jobban szeretik a feltűnést annál, ami még hasznos – ettől azonban a probléma még valós, és mindennél jobban igényli, hogy végre kibéküljünk egymással.

Alább a 2019-es önkormányzati választás egy kis elemzése olvasható.

Először is: minek köszönhető ez a meglepő eredmény? Nos, mindenekelőtt annak, hogy az ellenzék végre belátta, hogy összefogás nélkül nem megy, és közös jelölteket állított. Ezen kívül az is benne van, hogy amit a kormány csinál, azzal mostanra sokan besokalltak, túl sok embernek léptek már a tyúkszemére, de akiknek nem is annyira, azoknak is kellemetlen már, ami folyik. A folyamatos néphülyítés, a hadiállapot, amelyben élnünk kell, a jobb érzésű jobboldaliaknak is megfekszi már a gyomrát, és talán a demokrácia megnyirbálása, és a nyílt korrupció sem hagyja őket hidegen. Hogy nemcsak a baloldal érdeme a változás, az is mutatja, hogy ősfideszes körzetek is az ellenzéké lettek.

Egyvalaminek nem köszönhető azonban a „fordulat”: annak, hogy az ellenzéknek több fogalma volna arról, hogy mit is akar. Akik most elősegítették a fideszes polgármesterek leváltását, azok javarészt nem is az ellenzékre, hanem a Fidesz ellen szavaztak. S bár a közös jelöltek állítása is előrelépés, és az eredmény is jól mutatja, hogy már egy ilyen mérsékelt fokú összefogás is mit tesz – egy ország vezetésének azonban, a parlamenti választásoknak, nem lehet úgy nekifutni, hogy a jelöltek neve alatt 5-6 párt logója szerepel. Ennek a mostani „sikernek” épp az a veszélye, hogy az ellenzék elképzeli, hogy elég lesz ennyi, ugyanígy 2022-ben is győzni tudnak majd, nem erőltetik tovább az egységesülést. De ez így nem fog menni. Miért?

Azért mert:

● Az ország nemcsak a nagyvárosokból áll, láthatjuk, hogy vidéken töretlen a Fidesz előnye. (Akárcsak – vélhetőleg – a határon túli magyarok körében is.)

● Józan módon szemlélve, a mai felállásban, egy sokszereplős koalícióban, nem képzelhető el hatékony kormányzás az ellenzék részéről. A közös ellenség ideig-óráig képes összetartani az efféle alakulatokat, ám ahogyan csökken a nyomás, úgy bomlanak meg a kötelékek, úgy kerülnek felszínre a belső ellentétek. Az emberek pedig tudják, érzik ezt, és ez még sokakat visszatart az átszavazástól. A itt bemutatott többi nehézség közepette pedig egy valóban kormányváltásra törekvő ellenzék nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezeket a szavazatokat.

● Vélhetőleg a Fidesz is le fogja vonni a tanulságokat a mostani esetből, és igazítani fog a stratégiáján. Én arra tippelnék, hogy visszavesznek majd a tempóból. Ne feledjük azonban az eddig történteket, hogy kimutatták a foguk fehérjét: ha kevesebb lesz is a sorosozás, kevésbé pofátlan a közpénzek lenyúlása, mindez azért történik, hogy megtarthassák a hatalmat és a vele járó előnyöket.

(Apropó, emlékeztek, hogy a múltkorában a Nemzeti Konzultációk végét jósoltam, aztán mégis lett még egy? Nos, úgy tűnik, túl sokat azért nem tévedtem, mostanra ezek is lekerültek a napirendről. A sok értelmük, ami volt nekik…)

● A kormány és barátai mostanra úgy zsebre vágták az országot, annyira magukra szabták a rendszert, hogy az ellenzéknek lényegesen nehezebb dolga van, mint korábban. (És ez a helyzet jórészt egy kormányváltás után is megmaradna, hogy csak a bekebelezett sajtót, a felhalmozott párt(közeli) vagyonokat említsem.)

(Ezeken kívül valamennyire az is benne lehetett az eredményben, hogy épp most hagyták bezuhanni a forintot – bár azt nem hiszem, hogy ennek túl nagy szerepe lett volna: akiknek ez közvetlenül fáj, azok többnyire egyébként is utálják a Fideszt.)

Apropó pénzügyek, két kiegészítés: az egyik az, hogy még ha be is következne a változás, elszámoltatás aligha lenne, mégpedig azért, mert, mint rendesen, épp elég embernek van az ellenzéki oldalon is vaj a füle mögött.

A másik az, hogy valóban van bizonyos különbség a bal- és jobboldal anyagi hátterében, külföldi támogatottságában; mégpedig az, hogy a liberálisoknak (alapból, elvileg) jobban van kihez fordulniuk külföldön, mint a jobboldalnak. És ne csak Sorosra gondoljunk, hanem a globalizációban, a szabadabb piacokban érdekeltekre is. Más kérdés, hogy valójában mekkorák ezek a lehetőségek – jelenlegi szorult helyzetükben sem úgy tűnik, hogy annyira tápolnák őket. Valamint, azért a jobboldal sincs feltétlenül magára hagyva ezen a téren, láthatjuk hogy a kormány hogyan udvarol folyamatosan az oroszoknak, a kínaiaknak, egyik-másik illiberális alakulatnak. Ezeknek mind fűződhet érdekük egy konzervatív, tekintélyelvű magyar kapcsolathoz, különösen hogy EU tagok vagyunk.

Ezzel érthetővé válik egyrészt az, hogy miért hizlalják fel olyan módszeresen a Simicska meg Mészáros Lőrinc féle figurákat, hogy ugyanis legyen egy biztos pénzügyi alap, amiből újságot, tévét meg propagandát tudnak venni, ha kell. A jobboldal bizonyos fokig jobban magára van utalva ennek az anyagi háttérnek a megteremtésében.

A másik, hogy miért mentek neki olyan vehemensen Sorosnak meg többek közt az egyetememnek: azért, mert ezáltal vélték elzárni a baloldalt a saját háttértől, (meg persze mumusnak is pont jó volt az öreg).  Az nem számított, hogy valójában jött-e a pénz, vagy hogy a CEU-nak se volt köze a magyar belpolitikához. (Ne feledjük, hogy sok fideszes csúcsfej is a CEU-n végzett vagy Soros taníttatta ki őket.) No és persze a propaganda, amit az egész köré körítettek, Soros démonizálása, (meg az EU-é meg az ENSZ-é), az túl van minden realitáson.

Ezzel nem mentegetni akarom a korrupciót meg a hatalommal való visszaélésnek ezt a formáját, főleg nem ezt a romlott rendszert – csak azért mondom, hogy reálisan, kiegyensúlyozottan, árnyaltan lássuk a dolgokat. (Amit egyébként egyik tábor sem szeret, főleg mert mindenki a maga igazát keresi, de azért is, mert mind egyszerű válaszokra vágyunk. Mi azonban így magunk között, szeretünk tisztán látni, nem igaz?) Na meg így beleláthatunk kicsit Orbánék lelkivilágába, hogy miért tartják jogosnak, amit tesznek.

De vissza a fő mondanivalóhoz. Az alapvető probléma a Fidesz körül az a végletekig vitt ragaszkodásuk a hatalomhoz. (Amit az váltott ki, hogy anno kiestek belőle, és amelyre a saját jelenlegi ténykedésük is ráerősít, merthogy tetteik nyomán egyre félőbb, hogy mi lenne velük, ha egyszer már nem ők diktálnának, és esetleg számon kérnének rajtuk ezt-azt.) Így a hatalom megtartásáért semmi sem drága nekik, az mindent megér: megéri az ellenzék eltiprását, a tudományos élet leépítését, az okos, törekvő emberek elüldözését, a nép elhülyítését, félelemben tartását, és megéri ezt a folyamatos feszültséget is, amelyet már tíz éve élvezhetünk, megéri az ország népének egymás ellen hangolását, mely énszerintem a legfőbb bűnük. Mindez nem számít, a cél szentesíti az eszközt, mert ez egy harc, nekik pedig győzniük kell. (Győző, Viktor)

És itt van a legfőbb különbség a baloldal és a mai Fidesz között. Mert igaz, hogy a baloldalon is volt susmus, meg nokiásdoboz, meg az állami vagyon kiprivatizálása, meg hazudozás reggel, délben és este. Nem voltak azonban ennyire odáig a hatalomért, nem betonozták be magukat, nem másztak rá ennyire az ellenoldalra, azután se, hogy egyszer már leváltották őket. (Lehet mondani, hogy ennek meg is lett az eredménye, már hogy jól kiütötték őket másodszorra is. Amit egyébként akkor istenuccse nem is bántam, még optimista is voltam a Fidesszel kapcsolatban, mert azt hittem olyan lesz, mint az első turnusuk.) Amellett tehát, hogy megpróbáljuk nem feketében és fehérben látni a világot, fontos, hogy azért tudjunk különbséget tenni világos- meg sötétszürke között.

Pedig, talán írtam már, fel lehetne fogni ezt másképp is: nem kellene a másikat legyőzendő, megsemmisítendő ellenségnek tekinteni. Testvérnek sem muszáj – de nézzünk rá mondjuk versenytársként, akin túl akarunk tenni, a saját igényeink fontosabbak a számunkra, mint az övéi – de nem gyűlöljük, nem akarjuk megsemmisíteni, az ő igényeit sem söpörjük le az asztalról, amikor éppen nekünk áll a zászló – és akkor majd nekünk sem kell annyira félni attól, hogy mi lesz velünk, ha fordul a kocka. Azt nem hiszem, hogy a jelenlegi „elitet” ki lehet már gyógyítani a megkövesedett szemléletmódjából; ami esélyesebb, hogy jön egy-két normálisabban gondolkodó figura, akár Karácsony (annyira nem ismerem, de hátha), a nép pedig meglátja, hogy „lehet más a politika”. Bizonyos fokig. Mert hófehér sosem lesz – de talán nem lesz majd ennyire sötét, amilyenné mostanra tették. Ámen.

És természetesen, mint máskor sem, most sem a jobboldali választókat becsmérlem, akiknek a motivációit, mint egy korábbi írásban megfogalmaztam, meg lehet érteni. Tőlük annyit kérnék, hogy ne tévesszék szem elől a jelenlegi rendszer túlkapásait és korrupcióját, ne hagyják félelemben tartani magukat, próbálják meg reálisan szemlélni a helyzetet – és ha egyszer majd úgy látják, van tisztességesebb alternatíva, fontolják meg, hogy arra szavaznak.

Az ellenzéknek meg ezt mondom: kezdetnek nem volt ez rossz, az irány jó, de ha nem rázzátok komolyan gatyába magatokat, akkor kb. ennyi volt: lehet, hogy a kétharmad nem lesz meg a Fidesznek, de ennél többre ne számítsatok. Ugye nem elég nektek a langyos víz? Meg kell találnotok a módját, hogy ne legyen több 2-3 jól szervezett pártnál, tiszta irányvonallal, és törekvő, gyakorlatias programmal. Én ugyan nem hiszem, hogy összejön, de szeretnék meglepődni.