Egyvilág - Fórum

Biztos hallottatok róla, hogy Dúró Dóra, a Mi Hazánk politikusa, szó szerint ledarált egy mesekönyvet, mégpedig azért mert az a gyerekeket, egyebek mellett, a homoszexualitás és transzneműség irányában is próbálta érzékenyíteni. Miket gondolok erről?

Először azt, hogy egy ilyen könyv, önmagában, még nem árt senkinek: ha a szülő akart, eddig is mesélhetett ilyesmikről a gyereknek. Ami már problémásabb, ha megpróbálják erőltetni a témát: mondjuk, ha az óvodában kerülne elő a könyv, azzal már nem értenék egyet, akkor sem, ha jó szándékból veszik elő. Miért? Nos, ha másért nem, azért, mert, ez egy érzékeny téma, és érzékeny témákban nem nyúlunk át a szülő feje felett. (Meg a gyerekek általában véve is, minden velük kapcsolatos dolog, érzékeny terület, ahogy a múltkor kifejtettem.)

Mennyire árthat egy ilyen könyv egyébként a gyerekeknek? Erről azt gondolom, hogy számukra az ilyesmi sokkal természetesebb, sokkal inkább a felnőttek azok, akik a fesztivált és ellenfesztivált csinálják az ügy körül, mégpedig azért, mert a homofóbia elsődlegesen kulturális eredetű, nem velünk született. (Lásd: „a homoszexualitás több mint 450 fajban létezik – a homofóbia csak 1-ben.”) A szexuális orientáció ellenben, az, hogy ki melyik nem iránt érez vonzalmat, legjobb tudomásom szerint javarészt veleszületett. A meglévő indíttatásoknak viszont már jobban el tudom képzelni, hogy utat nyithat a nevelés – vagy elnyomhatja azokat. Továbbá az agresszió is eredendően ott van a gyerekekben, de körülbelül egyformán irányul mindenféle másság, kívülállás ellen: nem kell valakinek homokosnak lennie, hogy letámadják, elég kövérnek vagy jó tanulónak. És ezt valóban nem árt megzabolázni bennük.

Ennek szellemében rövidre is lehetne zárni a témát azzal, ha egyszerűen csak úgy beszélnénk a dologról, ahogy van: igen, vannak melegek is – de vannak heterók is, ráadásul sokkal többen. Na, bumm. Tegyük hozzá, ez nem jelenti azt, hogy a világ minden nyomorát zúdítsuk rá a gyerekekre, valóban vannak olyan témák, melyekkel jobb kivárni, ameddig érettebbek lesznek, különösen, ami a szenvedést, a világ erőszakosságát illeti – bár előbb-utóbb ezt sem érdemes tovább rejtegetni. Nem mondom, erőltetni a szexuális témákat sem kell, de ha szóba kerül, rákérdez, akkor inkább a szülő magyarázza el a gyereknek, virágnyelven, mint hogy ki tudja, honnan szedje össze a fogalmait. (Mert manapság aztán tényleg könnyen eléri őket mindenféle az interneten, erre-arra.)

Mellesleg nem tudom, feltűnt-e, ahogy az utóbbi években valóban, egyre másra jelennek meg a homoszexuális karakterek, a nemi másságra való utalások, a Disney filmekben, a Csillagok háborújában, de még, mint kiderült, a Mátrixban is. Hogy ez miért van, arról lehetne értekezni: az érzékenyülő korszellem, a szórakoztatóipar hagyományos baloldalisága, illetve az, hogy ez az egy eddig még nem volt, valószínűleg szerepet játszanak benne. Lásd továbbá ezt a hírt az Oscar-díjról, mely szerint „2024-től kizárólag olyan alkotás lehet jelölt a legjobb film kategóriában, amelyben hangsúlyos szerepet kapnak a nem fehér karakterek, a nők, a fogyatékkal élők és az LMBTQ közösség tagjai”…

No meg még az, hogy ha a családokat meg a felnövekvő generációt féltjük, akkor sajnos vannak ennél jóval nagyobb problémák is mostanság a világban, a társadalomban: a (hetero) párkapcsolatok instabilitása, a csökkenő gyerekvállalási kedv, a személyes kapcsolatok általában vett degradálódása, és még lehetne sorolni. Ezek körül még sincs ekkora ricsaj. Meg általában véve sem kéne EKKORA feneket keríteni a szexuális másságnak. A lényeg annyi volna, hogy maradjon meg magánügynek, ne érjen senkit sérelem – ezen túl viszont mindenki azzal és úgy dughassa össze, ahogy jól esik.

(Mármint azt a szerelmetes fejét.)

Két szó az EU új jogállami feltételeiről: nagyon helyes. És fájdalmas blamázs, hogy erre miattunk kellett, hogy sor kerüljön. Gondoljunk csak bele, mi mennyire szívesen adnánk pénzt valakinek, aki lépten-nyomon sárral dobál bennünket, főleg úgy, hogy a pénznek nem kis része a klientúra zsebébe vándorol, ami meg nem, az is a rezsimet erősíti. (Merthogy a király széke is akkor áll biztosan, ameddig a népnek megvan a kenyere.)

Sárral dobálózók alatt természetesen nem a magyar népet értem, hanem Orbán Viktort és barátait. Mert a magyar nép annak ellenére továbbra is EU párti, hogy kormányunk mindent megtesz ez ellen, nyilvánvalóan azért, hogy a saját támogatottságukat erősítsék. (Mi több, a nép egészét tekintve, jobban bízunk az EU-ban, mint a saját kormányunkban és intézményeinkben. Legalábbis ezek szerint.) Apropó, talán ti is hallottátok, ahogy Orbán a Szovjetuniót emlegeti a jogállami feltételek kapcsán, hogy majd az lesz az Európai Unióból. Hát igen, főnök, ugye milyen kellemetlen, amikor valaki azt teszi veled, amit te a saját népeddel? És ha ezt teszik, csak azért teszik, hogy te ne tedd. És nem, nem a migráncsok miatt.

Közben a kormány igyekszik úgy beállítani nekünk, mintha a jogos jussunktól fosztanának meg bennünket. (Mert Soros. Aki mellesleg nemcsak hogy maga az ördög, de még ki is hagyott egy szót az SZFE nevéből, ahogyan arra az éles szemű Origo örömmel rávilágított.) Ez a pénz azonban nem jár nekünk – bár nem is ajándék. Hát akkor micsoda? Nos, mint majdnem minden ebben a világban: üzlet. Mi megkapjuk a támogatásokat, munkahelyeket, a szabad mozgást, a különféle EU-s programokban való részvételt (pl. ERASMUS), stb… – cserébe pedig a többi ország piacot kap tőlünk, olcsóbb munkaerőt, valamint, hogy nyugi van a hátsó kertben, stabil demokrácia, nem pedig mindenféle ármánykodás, a lé összeszűrése az összes illiberális elvtárssal, aki csak hajlandó szóba állni velük, és főleg, hogy nem állunk neki belülről bomlasztani és gáncsoskodni.

Ez az az egyezség, amelyet Orbán Viktor, finoman szólva, nem respektál. Ha itthon voltatok az elmúlt években, néztetek TV-t, az arcotokba kaptátok az óriásplakátokat, láttátok, hogy kik jönnek látogatóba, milyen országoknak udvarolnak saját nagyjaink – akkor ez elég nyilvánvaló. Tuti, hogy így, ahogy most vagyunk, eleve be se vettek volna bennünket az EU-ba – amely, látható módon, nem volt felkészülve ilyen eshetőségekre, és most szenved azzal, hogy mihez kezdjen az olyan tagállamokkal, amelyek akkorát fordultak, hogy már jobb volna nélkülük.

(Bár azt azért tegyük hozzá, hogy ha biztosítani akarják a jogállamiságot, szankciókkal is akár, annak tényleg nem ártana rendesen kidolgozni a feltételrendszerét, hogy objektív kritériumok alapján történjen, ne ilyen sebtében foltozgassák a szabályokat. Kár, hogy erre korábban nem fordítottak figyelmet – ami annyiból érthető, hogy a rendszerváltások, majd a bővítés eurofóriájában nemigen merült fel, hogy később szükség lehet ilyesmire.)

Sose feledjük továbbá, senki sem kényszerít bennünket a bennmaradásra. Ha annyira elnyomva érezzük magunkat, szabad az út kifele, szabadon követhetjük a briteket a káoszba, és akkor majd Orbán végre szabad ember lesz, szabadon azt tehet velünk, amit akar, és senki sem fog „zsarolni” bennünket azzal a több milliárd euróval, amit évente érkezik. (2018-ban 5 milliárd. Apropó, az, gondolom, ellenben nem zsarolás, amikor a magyarok meg a lengyelek ellehetetlenítik az EU-s költségvetést és mentőcsomagot. Ja, és hogy a tagság rajtunk kívüli része is elhatározhatná akár, hogy oké, akkor holnaptól megalapítják az EU 2-t, amiben minden ugyanaz, csak a magyarok nélkül.)

Ne feledjük azt se, hogy milyen nagyon igyekeztek elkerülni nagyjaink az Európai Ügyészséghez való csatlakozást, melynek az uniós pénzügyeket érintő csalásokkal szembeni fellépés a feladata. Vajon miért? (Miközben Románia és Bulgária is benne van. De kik nincsenek benne? A lengyelek, természetesen – de hogy árnyaltabb legyen a kép, a svédek, írek és dánok sem. Lehet elmélkedni, hogy hol mi az oka.)

Megjegyzem még, hogy nem is az EU meg Merkel dolga nálunk megvédeni a demokráciát, és ha mégis azt teszik, azt érthető módon elsősorban a saját érdekükben teszik, és ha pár Mercedes meg Audi gyárral, és 2 milliárd eurónyi Hiúz páncélossal meg lehet puhítani őket, az is érthető. Nekünk magunknak kellene észrevennünk, ha szorul a hurok – és legfőképp az ellenzéki politikának kellene feltámadnia poraiból. Addig pedig ne nagyon bánjuk, ha ilyen-olyan erők és jogállami feltételek még segítenek elkerülni, hogy végképp Magyarisztán legyen belőlünk.

(Amúgy én arra tippelnék, hogy végül, jelképes engedmények ellenében, el lesz fogadva a költségvetés, és a jogállami feltételek is a helyükön lesznek. Orbán ugyanis kifelé kisebb kakas, mint ahogy minekünk kukorékol. Más kérdés, hogy mennyire fogják majd alkalmazni a pénzek visszatartását.)

(Időközben egyébként már a lengyelek is megingottak, illetve a V4-ek többi tagjai, Orbán második körös barátai, sem nézik jó szemmel az akadékoskodásunkat. Ezen kívül az is körülbelül biztosra vehető, hogy így vagy úgy, de a többi ország, a nagyok, megtalálnák a módján annak, hogy kikerüljék a kerékkötőket, ha odáig fajulnának a dolgok – és mi azzal igencsak rosszul járnánk. Elvégre kerülőutak mindig vannak, és ha mégsem, akkor lehet csinálni: lásd az érdekek elsődlegességét a szabályokkal szemben, a könyvben.)

Végül, kicsit unom már, de ezt nem lehet ellazsálni: igen, való igaz, az EU-s bürokratáknak, meg a Nyugatnak is volna mit tanulniuk, igen, akár még a populistáktól is átvehetnének ezt-azt, a gyakorlatiasságukat, a határozottságukat és az egyszerű nép megértését – csak felvilágosultsággal párosítsák ezeket a populisták demagógiája, arroganciája és hataloméhsége helyett.

Nem tagadom, élvezettel figyelem a színművészetisek ellenállását, ahogy ennek a mindenhova befurakodó, mindent maga alá gyűrő hatalomnak egyszer végre valakibe beletörik a bicskája. De hogyhogy pont az ágrólszakadt kis színészpalánták voltak képesek megállítani az úthengert? Van rá magyarázat.

Vannak ugyanis bizonyos hagyományosan liberális szellemiségű csoportok: a kapitalisták (akiknek a szabad piac a lételemük), a művészek (az alkotás szabadsága, bohémság), a tudósok (a kutatás hagyományosan szabad szelleme és nemzetközi jellege) illetve általában az egyetemi ifjúság, akiknek még megvan a fiatalos szabadságvágyuk, idealizmusuk és lázadó energiáik. Na most az SZFE-n ezek közül kettő-három is metszi egymást – mire most jön Orbán, ülő bika, a nagy dakota, és a nyakukba akarja ültetni a maga nemzeti színházhuszárját, meg, mi mást, egy katonatisztet, gondolván, hogy ha a többi egyetem is lenyelte, hogy újra egy párttitkár kancellár dirigáljon, akkor ezekkel a sápadt arcokkal sem lesz nehéz dolga. De nem, a kis Petőfiúk és Petőlányok állják a sarat, hiába próbálják befeketíteni őket; sem az ezredestől megregulázni, sem megvenni nem hagyják magukat – és eléggé úgy tűnik, hogy hirtelen nem is tudják, mihez kezdjenek ezzel a dicsőséges nagyurak.

…akik nyakának ugyan egyelőre még nem kell elkezdenie viszketni – de van azért egy komoly hosszú távú problémájuk is, mégpedig az, hogy elöregedőben van a tömegbázisuk. Azon túl tehát, hogy az égvilágon mindent az ellenőrzésük alatt akarnak tudni, (amit meg nem sikerül, azt eltörölni), ezen túl, azért is fontos volna nekik az oktatást leuralni, hogy ott kinevelhessék a saját jövőjüket. Az alsóbb szinteken nyilván könnyebb dolguk van ezzel, elég átírni az alaptantervet, plusz egy-két KLIK, a nebulók, meg a legtöbb szülő pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy lázadozzanak. Felsőbb szinteken is sok mindent elintéztek már, nemcsak a kancellári rendszerrel, de a sajátbejáratú káderképzőjük, a Közszolgálati Egyetem felfuttatásával, illetve legújabban a nemzeti anti-CEU alias Matthias Corvinus Collegium kibélelésével. (Utóbbival természetesen nem a tehetséggondozás a gond – hanem az „ideológiamentessége”, ami szinte biztosra vehető, hiszen „minden anyagi támogatást meg is kapott a kormánytól a jövőre 25 éves kollégium, amely kuratóriumának élén immár Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára áll”.)

Az SZFE pedig még egy külön szempontból fontos volna nekik, mégpedig azért, mert a színészek fontos véleményformálók, ott vannak a színházakban, a TV-ben, és nem is csak a szerepeikben, hanem magánemberként is a beszélgetős műsorokban, a közönség figyel rájuk. Ennek a kardnak a másik éle azonban most visszavágott: amit oly jól tudnának használni a saját propagandájukban, most az teszi ez a fiaskót még fájdalmasabbá a Fidesz számára.

A nagy járvány árnyékában azonban ez a kis lázadás is kezd már homályosulni; illetve ami késik, az sajnos nem biztos, hogy múlik: a kormánynak egyelőre még van ideje, komolyabb félnivalójuk az ellenzék alkalmatlansága miatt továbbra sincs, úgyhogy nyugodtan játszhatnak a kifárasztásra. Azon kívül vélhetőleg össze lehet szedni az országban elég olyan növendék aspiránst, aki nem bánja, ha narancssárga a függöny: valószínűleg lesz tehát kivel megtölteni előbb a padokat, utána meg majd a pódiumot. Jó szórakozást!

Kicsit tágabban szemlélődve láthatjuk aztán, hogy az SZFE ügye nem az egyetlen, ami miatt mostanában rájár a rúd a kormányunkra:

● Az elfuserált járványkezelés is borzolja a kedélyeket.

● A CEU törvényt is elkaszálta az Európai Bíróság, illetve a civil törvényt is vissza kellene vonniuk. (Bár Kovács „Én-Is-Soros-Pénzéből-Végeztem-a-CEU-n” Zoltán szerint „a CEU ügye valójában mindig is adminisztratív jellegű, szabályozási kérdés volt”. Igen, Zoltán, ez mind így hisszük el, ahogy mondod, biztos te magad is.)

● Erre jött Trump buktája, akivel így a végére egész jól sikerült összemelegedni: mert mindenkinek kell egy barát, a populistáknak is. És ezzel nem is csak egy cinkost veszített Orbán, hanem azt is mutatja az eset, hogy a populizmus nincs győzelemre ítélve. (Apropó, mikorra fog így már megint meghívást kapni Viktor a Fehér Házba? By then. ;) Ráadásul Biden leendő külügyminiszterének még erős magyar gyökerei is vannak.

● A szlovákoknál is fordult a kocka, ott is úgy tűnik, van visszaút a maffiaállamból.

● Aztán Clooney is beszólt, talán nem függetlenül a SZFE ügyétől, és a színészek szakmai szolidaritásától.

● Mindezek tetejébe még Lölő is válik, és nehogy az asszony a pártkasszának is elvigye a felét.

● És Demeter és Szájer még csak ezután következett. (Lásd mindjárt alább.)

Úgyhogy, ezért mondom, hogy jelen állás szerint nemigen lesz meg a kétharmad. (Csak lenne már egyszer egy épkézláb alternatíva!)

Látva egyébként, hogy mi lett az említett ügyekből – no nem az országnak okozott kárt, hanem a saját presztízsveszteségüket – szerintem kormányrészről is azt szeretnék már, ha beléjük se fogtak volna. Orbán szótárában azonban nem szerepel az, hogy „elnézést, ezt most elrontottam”. Azért is, mert tud valakit, akinek ő intézte el, hogy az „elqrtuk” szó kiejtése beártson. Nem kicsit, nagyon. (Nem mellesleg a járvány elengedésével kapcsolatban sem lehetett hallani tőle semmi ilyesmit.)

Végül lássuk még azt, hogy fokozatok vannak abban, hogy a hatalom mennyire száll rá, nyomja el, tiporja szét az ellenzéket, mennyire igyekszik parancsnoksága alá vonni az életet egy országában. Természetesen, aminek a Fidesz részéről az utóbbi évtizedben tanúi lehettünk, az meg sem közelíti a valódi totalitárius rendszereket – az előző magyar kormányok (beleértve az első Orbán ciklust is) gyakorlatához viszonyítva azonban egyértelműen rámenősebb. Hogy mi ennek az oka, arról már korábban értekeztem.