Egyvilág - Fórum

● A kínai Fudan Egyetem magyarországi kampusza

Valószínűleg a többségetek nem játszott még a Civilization című videojátékkal. Ez egy kult játék, eredetileg az ősidőkből, de már a sokadik folytatásánál tart. Lényegében a világot kell meghódítani benne, de ezt nem csak katonailag lehet, mint a legtöbb stratégiai játékban, hanem például kulturálisan is, a saját civilizációnk kulturális befolyásának kiterjesztésével a többi civilizációra… Továbbá sokan vagyunk még, akiknek az átkosban, egy kevésbé virtuális valóságban, a magunk materiális dualizmusában is oroszul kellett tanulnunk, zdrasztvujtye! Nos, ezek jutnak eszembe arról, ahogy a világ legnagyobb kommunista diktatúrája, Kína, egyetemet nyit Magyarországon. (És közben azon mélázom, vajon mit szólnak ehhez azok, akik a szocik miatti borzongásukban szavaznak a Fideszre…)

Még hogy nyit – mi magunk, pontosabban Orbán Viktor, kínálja fel magát, ugyanazzal a hévvel, ahogyan a (nyilvánvalóan sokkal inkább nemzetidegen) CEU-t elüldözte – és nem csak hogy behívja őket, még mi fizetjük az építkezést, egy jó nagy hitelből, magától Kínától, hogy annak jó résztét majd kínai vállalkozóknak fizessük ki az építkezés során: tehát nemcsak a kulturális, hanem még az anyagi függésünket is fokozza az irányukban. (Míg a CEU egy fillérjébe sem került Magyarországnak, sőt, itt költötték Soros pénzét a diákok.)

Nem mondom, és tény, ami tény: Kína nagy és feljövőben van, számolni kell, nem árt jóban lenni vele, és ezen a téren az EU is lehetne egy-két fokkal gyakorlatiasabb. Egy dolog azonban beszélő viszonyban lenni, kölcsönösen előnyös üzleteket kötni, megpróbálni eltanulni tőlük, amit jobban tudnak: ennek valóban volna létjogosultsága. (Például a határozottságot, ahogyan a járványt kezelték. Ezzel együtt egyelőre sok trehányságnak is otthona még az a hely, továbbra sem annyira a precizitásukról híresek, talán a tudományuk terén sem. Lásd a kultúra átható voltáról ezen a linken.) Egy másik dolog azonban úgy lefeküdni nekik, ahogy Orbán teszi, legalább annyira lenyűgözve illiberális férfiasságuktól és a szigortól, amivel a háznépet igazgatják, mint világméretű befolyásuktól és gazdasági súlyuktól – és ahogy semmi sem drága neki azért, hogy ő lehessen az elsőszámú európai ágyasuk, és hogy minél előbb elhálhassa velük ezt a nászt.

Ami az egyetemet illeti, egyébként, ha nem vinnék túlzásba az ideológiai átnevelést, addig felőlem még akár jöhetne is. Mert azt elvárni, hogy semekkora deviancia ne mutatkozzon a középvonaltól, hiú ábránd. (Mint korábban írtam, a CEU-ban is kétségtelenül lengedezett egy liberális szellő – de azért nem az a tornádó, ahogy a kormánymédia harsogta.) Kifogásom az agymosás ellen van, hogyha túlzásba viszik az indoktrinációt, elvárják a pártvonalat.  (Vagy ha az itteni politikába is besegítenének – vajon melyik oldalnak? Mert ha valaki otthon van a propagandában, hát Kína biztosan.) De ha a Fudanban is csak fényes szelek fújdogálnának, ez a két intézmény elfért volna itt egymás mellett, akár jó ellenpontjai is lehettek volna egymásnak, hozzájárulva fővárosunk kulturális sokszínűségéhez, politikai pluralizmusához, a választás szabadságához.

De sajnos Orbán gyógyíthatatlan viszolygása a libsiktől, a nyugattól csak az illiberalizmusnak ad helyet. Kína meg röhög a markába, és 谢谢 szépen. (Közben ne feledkezzünk meg a Belgrád-Budapest selyemvasútról se, meg ahogy Orbán szabotálja a kedvükért az EU-s diplomáciát.) Nem is tudom, tudná-e még ennél is szélesebbre tárni neki… Mármint a kaput, természetesen, a bejáratot, mi mást. (A hátsót.) (Európába.)

[ Azóta történt az elhíresült utcaátnevezés a majdani egyetem környékén, csupa Kína számára kényelmetlen dologról, a dalai lámáról, a szabad Hong-Kongról, az ujgur mártírokról, és legfőképpen Hszie Si-kuang püspökről, akiről először én sem tudtam, kicsoda, ám, mint kiderült, ő a legtalálóbb választás mind között, hiszen egy a kínaiak által bebörtönzött keresztényről van szó, aki egyúttal azzal is szembesíti a Fideszt, hogy neki is csak addig olyan fontosak az üldözött keresztények, ameddig a Fidesznek magának kényelmes. ]

[ Ez most egy igazi telitalálat volt az ellenzék részéről, azért is, mert nem a szokásos sárdobálással, hanem szellemesen és humorral vágtak vissza, úgy tárva fel Orbánék képmutatását, hogy közben még nevetségessé is tették őket; ez pedig, a humor egy igen kifinomult, hatékony és humánus válfaja a politikai játszmáknak, a gyengéd erőnek. (Soft power) Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt még a nagy Sun Tzu is értékelte volna. El is akadt tőle a szavuk az elvtársaknak, nem is igazán tudtak visszavágni, főleg a hazai narancsosak – de Kínának sem igazán vannak fennen hangoztatható érvei a jogállamisággal, emberi jogokkal és hasonlókkal való érveléssel szemben. És ez a lépés még hatásos is, nem nagyon tudom elképzelni, hogy az arcvesztésre oly érzékeny Kína ilyen körülmények között túlságosan tovább erőltetné az ügyet. Pedig milyen szép terv volt – mint a magyar Olimpia. ]

[ Az viszont szintén biztosra vehető, hogy Kína ezt felírta magának, akkor is, ha ez most elsősorban a magyar belpolitikáról szólt – és ez Magyarország szempontjából nem éppen szerencsés. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy még így is megérte, még ha a távoli, de nagy Kínától ezt még vissza is kapjuk – azért, mert Orbán viszont mindennap itt van a nyakunkon, minden tekintetben tőle függünk, és hátha észbe kap egy kicsit, hogy legalább a valóban fontos kérdésekben tényleg konzultáljon majd a nemzettel, ne csak úgy, mint amit ezekkel a színjátéknak is gyenge nemzeti konzultációkkal előad­­­ – és akkor majd elkerülhetjük az efféle kínos eseteket. Mindig örülök, amikor meglepetésemre kiderül, hogy a magyar néppel még mindig nem lehet simán lenyeletni bármit. ]

[ Még két megjegyzés. Ahogyan az üldözött keresztények esetében, máskor is igen jellemző, hogy a nagy elvek csak addig zengenek oly ércesen, ameddig nekünk hasznosak. Lásd még Orbánt, mint a demokrácia élharcosát a rendszerváltás környékén – vagy nem is olyan régen azt, hogy „nem leszünk gyarmat”. Végül vegyük észre, ahogy a közterek elnevezése is része a politikai-diplomáciai társasjáték készletnek. Például, ahogy a Moszkva tér is nem rég átköltözött a Duna-partra, mint Moszkva sétány… ]

● A közvagyon kiszervezése

A magyar egyetemek úgynevezett „modellváltása” és az állami ezermilliárdok kiszervezése különféle alapítványokba. A múltkor már írtam az egyetemekről, a törvényt viszont most szavazták meg, még több egyetemmel, további szervezetekkel és vagyonelemekkel.

Szóval ez az a szint, amit én nem hiszem, hogy bárki, aki nem teljesen vak és/vagy nem érte még el a diakónusi rangot Szent Orbán egyházában, másképp tudna értelmezni, mint a közvagyonnak a Fidesz uralma alá vonását, arra az esetre is, ha véletlenül kiesne a kormány a kezükből. (A diakónusokat egyébként nem akarom bántani, biztos, hogy nem rossz emberek – csak jó volna, ha lenne az Orbáni hűtlenségnek az a foka, amitől már ők is kigyónnának.) Azért volt ezt most sürgős meglépniük, mert ezzel a városnyi halottal, meg a korábbi sorozatos mellékalapálásaikkal, most eléggé kinéz a bukta. A kiszervezett zsákmányt be is biztosították maguknak azzal, hogy csak kétharmados többséggel lehetne visszacsinálni a dolgot.

Figyeljük meg közben, ahogy mindig valahogy a határon mozognak, leplezik a dolgokat, névleg nem pont arról van szó, amiről szó van. Szóval itt sem az van, hogy innentől feketén-fehéren a miénk, és kész, hanem egy alapítványé, (akinek 9 évre mi diktálunk); a CEU-nál sem az írták a törvénybe, hogy a CEU-nak mennie kell, hanem, hogy az az egyetem, amelyik a, b és c, és hát nem pont a CEU-ra illet? (Meg még néhány kisebbre, véletlenül, de azoktól gyorsan elnézést is kértek. Illetve megvannak ennek a hosszú időre visszanyúló hagyományai, a németek is csak visszalőttek, és Augustus is csak a köztársaságot megmentette meg. Ja meg, hogy ennél már csak a nevükhöz maradtak kevésbé hűek, mármint hogy "fiatal" "demokraták"...) Ráadásul a cinizmus, hogy de hiszen az állam majd „visszavásárolhatja” a most ajándékba odaadott vagyont. (Lásd továbbá Volner János képviselő megnyilatkozását, aki nagyon örült annak, hogy megmenthette a felsőoktatást egy majdani balliberális kormány karmai közül.)

Annyi előnye lehet ennek a gátlástalanságnak, hogy talán még néhányan ráébrednek, hogy mi folyik itt. (Bár a szavazók közvetlen közérzetét és pénztárcáját semmi sem űberelheti.) Mert mi is történt? Az, hogy egy majdani demokratikusan megválasztott kormány hatásköréből vonták most ki ezt a vagyont, ezeket a hagyományos állami hatásköröket, intézményeket, (a felsőoktatást!) – és helyezték azt át egy érdekcsoport, saját maguk felügyelete alá. Mi ez, ha nem a demokrácia aláássa, a néphatalom meggyengítése? Nem hiszem, hogy nem világos. (Amihez a bolygó sorsáért egyébként joggal aggódó Áder János köztársasági elnök nem is tudott volna lelkesebben asszisztálni.) Ezen az alapon az Alkotmánybíróságot lehetne majd megkérni, hogy ugyan mi a véleménye az ügyről – hacsak, igazán előrelátó módon, nem töltötték volna már azt is fel jó előre a saját kegyenceikkel.

Apropó, ezt hallottátok?

- A miniszterelnökúr számos egyetemet végzett.

- El?

- Ki.

(De angolul mindenesetre beszél – nem úgy, mint Xmas. Nos, mondok én egyet, ami sokkal fontosabb ennél: az, hogy ki mekkora gazember.)

● Osztogatás, fosztogatás

Vagyis az önkormányzati lakások kiárusítása, mely egy többélű fegyver volna. Egyfelől, ha ráfér a képükre, (de mi nem fért még rá eddig is?), hogy a szociálisan cseppet sem rászoruló slepp egyes tagja tizedáron megvehessék a százmilliós bérlakásaikat a budai várban. (Bayer, Palkovics, Rákay Phylippe) Másfelől a valódi rászorulók, akik jelenleg épp így laknak, és esetleg képesek a rezsin felül még összekaparni egy-két milliót, az ő Fideszre szavazási hajlandóságuk sem csökkenne emiatt. Harmadrészt pedig az önkormányzatokat, akik nem feltétlen mindig állnak Orbán 100%-os ellenőrzése alatt, őket is tovább tudnák tépázni ezzel.

Az egésznek a borzasztó hátulütője viszont az, ha nem volna világos, hogy ha ez keresztülmegy, akkor onnantól kezdve az önkormányzatoknak nem áll majd módjában segíteni a mindenkori rászorulókon – mert azt ne képzeljük, hogy ez az akció most majd mindenkinek örökre megoldja a lakhatási problémáját. Akiknek meg most az ölükbe hullik ez az ajándék, azok jó része félő, hogy el fogja kótyavetyélni azt, ahogy szokták, és onnantól kezdve ez a lakásállomány már nem a rászorulókon fog segíteni, hanem a befektetőkön. Végül azt figyeljük még meg itt, ahogy ezzel a fiatal kis pártkatonával, Böröcz Lászlóval, adatták be a törvényjavaslatot – amely egészen biztosan a saját ötlete volt.

De ha nem is megy keresztül, ugye, akkor is volt miről beszélni a 30000 halott helyett…

És ha már osztogatás, akkor említsük még meg itt a választásokig meghosszabbítható hitelmoratóriumot is.

● Várkonyi Andrea ♥ Lölő: a stexi szőke és a szekszes stróman

Omnia vincit a more money, avagy már megint megtalálta a zsák a foltját. Nagyon nem akarom ezt ragozni, hisz csak a papírforma, meg Andreát megszólni sem akarom túlságosan, mert sokan mások is vannak hasonlóan megalkuvóak – csak épp kevésbé híresek. (Plusz a médiafoglalkoztatottak körében egyébként is naponta láthatjuk, hogy adják el magukat, ha nem is az élet fideszes császárának, de a Fidesz-nek magának. Lásd csak Gönczi Gábort és Marsi Anikót, akikről például nem gondoltam volna, hogy ennyire gombnyomásra jön majd a szócsövükből bármi, amit eléjük tolnak.) Na mindegy, mindenesetre ez is szerzett bizonyos keserű derültséget az ország apraja-nagyjának, amikor kiderült. (Tekintsétek meg továbbá a könyv vonatkozó fejezetét Érzelmek és érdekek címmel.)

● [ Jakab „Dávid” Péter Vs. Kövér „Góliát” László ]

[ Pontosabban azok az orbitális, sokmilliós büntetések, melyeket Kövér László visszakézből osztogat a parlamentben, annyit, és amikor csak kedve tartja. Nem teljesen ok nélkül, mert valóban vannak az ellenzéki képviselőknek olyan megnyilvánulásai, amik nem valók lennének az ország házába. Viszont, hogy ekkora összegeket szab ki, láthatólag indulatból, azzal énszerintem öngólt rúg magának és a Fidesznek – mert az emberek a kis Dáviddal kezdenek szimpatizálni hatalmas Góliáttal szemben. És mennyivel olcsóbb ez még így is, mintha ugyanezt a hatást médiakampánnyal, hirdetésekkel próbálnák elérni… ]

[Frissítve 2021.06.11-én.]

Ami a járványkezelést illeti, a két tábor szokás szerint a magáét fújja: az ellenzék a halottak számát, a kormány a beoltottakét hangoztatja – az ellenzék szerint a kormány rosszul csinálta, a kormány szerint meg jól. Kinek van igaza? Nos, szokás szerint, valamennyire mindkettőnek: azt például, hogy önállósította magát az oltásbeszerzés terén, akár orosz, akár kínai, jól tette Orbán. Lehet, hogy ezek nem voltak szigorúan bevizsgálva, meg a jelek szerint hatásosságban is elmaradnak a Pfizertől – de elég embert beoltottak már velük külföldön, hogy nagy bajt valószínűleg ne okozzanak, és vészhelyzetben az idő kritikus tényező, főleg egy járvány kellős közepén, mely láttuk, pillanatok alatt képes felrobbanni. Ilyenkor nincs idő túlságosan finomkodni, kivárni, hogy Brüsszelben mikor mernek rábólintani. Közben azonban, az is igaz, számos finoman szólva is kifogásolható dolgot műveltek, főleg azt, hogy még ebből is lehúzták a sápjukat. A másik, hogy már megint háromszor annyit vettek a kínaiból, mint amennyit kellett volna, na de jól van, ilyen helyzetben nem árt túlbiztosítani. Majd beadják harmadik adagnak, meg a kipcsakok is örülhetnek majd, ha nekik kell még ajándékba.

(Lásd viszont, ahogy a Pfizerért első szóra sorakozik a nép. Ebből az is látszik, hogy jó részük nem oltásellenes, csak azt várja, hogy mikor kaphatja meg a nyugatit. Ezzel együtt a DK és társai rosszul tették, hogy kampányoltak a keleti vakcinák ellen, amire időközben ők is rájöttek – viszont Orbán úgy ráakadt erre, hogy hónapokkal az eset után is az folyik a köztévéből, elferdítve, merthogy „oltásellenes”, az sosem volt az ellenzék: keleti oltás ellenes, az volt.)

Sajnos azonban, miképp a focit is gólra játsszák, ami igazán megmutatja a járványkezelés minőségét, az a halottak száma – ebben pedig körülbelül világelsők vagyunk. (És hogy most tényleg elsők vagy harmadikok, az nagyjából-egészében mindegy.) Ez pedig mindenekelőtt a kormány sara. (Másodsorban népé, aki nem tud megülni a fenekén, illetve részben Brüsszelé is, lásd majd alább. A sarat azonban mindenki szereti másra kenni.) Tavaly nyáron lett elrontva, amikor azt hitték, győztünk, nem is olyan nagy valami ez az egész – és ahelyett, hogy visszatartották volna népet, nagyítóval figyelték volna a járványgörbét, elengedték a gyeplőt. (Miközben azonmód visszatértünk a szokásos politikai marakodáshoz, a hülye nemzeti konzultációval, a szivárványos zászlóval a városházán, az adriai luxusjachtozással, stb… Ebben pedig az ellenzék is partner volt.)

Az igazi baklövést aztán ősszel követték el, amikor már világosan lehetett látni, hogy kilőttek a számok, mégis hónapokig nem csináltak semmit. Minden, ami utána következett, már csak tűzoltás volt. (Melyre ugyancsak szükség volt, és viszonylag jól is csinálták – de csak az után, hogy hagyták felgyulladni a házat.) És miért? A gazdaság és a népszerűségük féltése miatt, hogy majd kevesebben szavaznak rájuk, ha kevesebb a fizu, meg, ha nem lehet menni kocsmázni. A dolog azonban visszafelé sült el, jó alaposan: akárhogy nézzük, a járvány immár egy méretes várost kiirtott Magyarországon – ezt pedig nagyon nehéz bármivel is elleplezni, és így egyre kevésbé elképzelhetetlen, hogy jövőre megbukjanak. Végsős soron, és ironikus módon, azért, mert Orbán nem volt eléggé diktatórikus akkor, amikor kellett volna. Nos, legalább megint kaptak, kaptunk egy leckét arról, hogy időben intézkedni olcsóbb volna. (Lásd még: klímaváltozás.) Hozzáteszem, arról sem vagyok meggyőződve, hogy ez a fejetlen ellenzék jobban csinálta volna. Akkor tudtunk volna jobban csinálni, ha a szokásos kicsinyes politikai csatározások helyett, együtt, odafigyelünk.

Meg ha a nép sem vette volna félvállról a dolgot. Aminek aztán most, a kijárási tilalom feloldásával ismét ékes bizonyságát adta, ahogy az emberek azon nyomban ellepték a pesti utcákat. Jó, hát ezek a fiatalok voltak, akik egyrészt alapból vakmerőek és nemtörődömök, másrészt ők a kevésbé veszélyeztetettek – néhány halott, (a rokonaik közt is), és több megnyomorodott azonban így is benne volt a pakliban. (Akkor is, ha később az derül ki, hogy szerencsénkre mégsem jön el a negyedik hullám.) Tanulság, hogy sajnos az emberek nagy részével tényleg nem lehet szép szóval… (Lásd még: „intelligens ember nem szemetel – a többieknek meg tilos!”. És ha már itt tartunk, a másik két kedvencem, a „tilos és életveszélyes”, illetve a „szigorúan tilos”.)

Az ellenzéknek pedig ez a lehetőség az ölébe pottyant. Ez a normál körülmények között teljesen esélytelen társaság, most minimális erőfeszítéssel megnyerheti a választásokat: annyi kellene hozzá, hogy az előválasztást rendesen végigvigyék, anélkül, hogy túlságosan egymásnak esnének. Hogy utána hogyan muzsikálnak majd, azzal kapcsolatban szerintem nem csak nekem vannak kétségeim – főleg, hogy a Fidesz és annak minden „kiprivatizált” vagyona rögtön ott lesz ezzel a töredezett koalícióval szemben… (Meg azért biztosra se vehető még a nagy bukás: a nép állhatatlan, jórészt a pillanatnyi közérzete szabja meg, hogy merre szavaz, és egy év alatt még sokat lehet osztogatni és felejteni.)

Mindenesetre szívesen megnézném, ahogy a Csuti Csatár meg az egész, az állam csecsén csüngő csodacsapat, a slepp, a NER, elszontyolodva lekászálódik a vezetőülésből, a hónuk alá csapva a teljes néphülyítő apparátust is. (Beleértve ezeket a „kutatóintézetnek” titulált propagandaközpontokat, mint az Alapjogokért Központ, Századvég, XXI. Század Intézet, Migrációkutató Intézet, stb…) És akkor végre újra jó étvággyal meg lehetne vacsorázni egy közmédiás híradó alatt, kisütne a Nap, nyílnának a virágok, és színes pillangók röpdösnének mindenfelé… (Nem, nem az átlag Fidesz szavazóról, CSOK kedvezményezettről, fiatal gazdáról, a nemzetért aggódó nyugdíjasról beszélek ezúttal sem. Nekik csak a szemük volna jó, ha kinyílna most már, mint a virág.)

Na de ébresztő. Még jó, hogy odáig nem jutottam el, hogy majd Mészárostól is visszaveszik a hihetetlen tehetsége révén szerzett, jól megérdemelt százmilliárdjait. (Merthogy vélhetően a parízerkoalícióban is vannak elegen, akiknek volna mit veszíteniük, ha – vagy inkább amikor – majd megint fordul a kocka.) Mert sajnos ahhoz, hogy tartós lehessen a változás, az ellenzék még mindig gyenge és megosztott, és az ellenzéki politikusok között is több a leszerepelt pojáca és a valóságtól elrugaszkodott belvárosi nyikhaj, mint a jó szándékú, érett, komoly ember, aki ért is valamihez, főleg néphez és a valósághoz. Nem mondom, mutatóba azért akad – de sajnos, érthető módon, kevés ilyennek van gyomra elmerülni a politika mai magyar mocsarában.

De ezen az égszakadáson kívül azért Orbán is mellényúlt, amikor teljes rétegeket antagonizált, fordított magával kérlelhetetlenül szembe az utóbbi évek civilüldözése során – mert szerintem volt azért sok „civil”, értelmiségi is, akinek annak előtte túlságosan nagy kifogása nem volt ellene, még akár rá is szavaztak volna, ha nincs jobb. Én magam is. (Még ha közben kollektíve lopikálnak is egy kicsit, mint az megszokott, és összefogdossák az Udvarból könnyen elérhető csirkéket.) De így, hogy ilyen durván beleszálltak ezekbe a csoportokba, Orbán alaposan elásta magát náluk, bármi van, elvből ellene fognak voksolni. Normál körülmények között ez nem is volna probléma, mert nem túl vastag ez a réteg, az egyszerű nép simán leszavazza őket – előfordul azonban, hogy a körülmények elromlanak. Most a népből is tízezrek haltak meg, és még többeknek szűnt meg a munkahelyük, nem mehettek bulizni, romlott a közérzetük: esélyes tehát, hogy a főnök hamarosan learathatja a vihart, ami a szélből lett, amit elvetett. Ezért is írom a könyvben, ha nem volna nyilvánvaló, hogy feleslegesen ne szaporítsuk az ellenségeinket; illetve ne csináljunk az ellenfeleinkből ellenségeket.

Néhány megjegyzés az elhangzottak kapcsán:

● Propagandaintézetek

Tehát, ezek, az ő „szakértőik”, menetrendszerű szereplői a közmédiának. Szoktam bámulni őket, hogy vajon mit gondolhatnak a saját szövegükről, értik-e egyáltalán, hogy milyen szerepet játszanak ebben a játszmában? Hogy mennyire célzatos a szerepeltetésük, mennyire egyoldalú, sarkított, féligazságokkal tűzdelt az, ami elhagyja a szájukat? Egyik részük, a dörzsöltebbek, tapasztaltabbak minden bizonnyal tisztában vannak ezzel, valószínűleg valamiképp igazolják is maguk előtt, amit tesznek. Van azonban egy másik típus is, az iskolából frissen kikerült fiatal kis értelmiségiek, akik még, úgy tűnik, elhiszik, hogy tényleg „objektív szakmai kutatást” végeznek. Biztos meggyőző tanáraik voltak…

Megnézhetitek idevágólag a következőket:

   ○ Az Alapjogokért központ önmeghatározása. („Elemző- és kutatóintézet…”)

   ○ A Facebook-on folytatott propagandájuk és annak pénzügyi elszámolása

   ○ Ízelítő egy elemző- és kutatóintézet nyelvezetéből. (Szintén az FB-n. Ne a Mandíner cikket nézzétek, hanem amit az Alapjogokért Központ írt hozzá: "a komplett libsi folyosófantom-brigád hörög és epét hány", stb...)

● A komolyabb szakértők és a döntések

Írtam már, hogy azt, hogy pontosan hogyan is kellene csinálni, nemigen lehet tudni, lásd ahány ország, annyiféle hozzáállás ehhez a járványhoz. Ehhez itt, annak kapcsán, hogy „hallgassunk a szakértőkre”, annyit tennék hozzá, hogy szakértőből is többféle van, vannak az egészségügyi tanácsadók, a gazdasági tanácsadók, stb…, akik gyakran egymásnak ellentmondó javaslatokat tesznek – melyeket aztán valakinek össze kell egyeztetni egymással, kihozni belőlük az eredőt: erre volna jó a „főnök”, egy jó főnök.

● A járvány áldozatai

Kellemetlen ezt kimondani, de objektívan szemlélve hozzátartozik a történtekhez, hogy a járvány a társadalom gazdaságilag és népesedésileg kevésbé produktív rétegét vitte el nagy többségben: az öregeket, betegeket – és emiatt a társadalom működése kevésbé sínylette meg azt. Annyiból is, hogy a fiatalabbakat a járvány közben is munkába és iskolába lehetett küldeni; illetve némi politikai következménye is van ennek a féloldalasságnak, hogy ezzel is inkább a Fidesz tábora zsugorodott. Ezzel együtt, természetesen, az ő haláluk emberileg ugyanolyan tragédia, mint bárki másé.

(Lásd még Sztálin híres mondását, mely szerint: „egy ember halála: tragédia – millióké: statisztika”. Illetve, ahogy belefásultak már az emberek: jönnek menetrendszerűen ezek a tudósítások a balesetekről, gyilkosságokról, 1-2 ember itt és ott, részletesen, 10 perc a híradóban. Következő hír egy percben:100 halott a járványban, puff… ma csak ennyi?)

* * *

Az „oltakozásról”. (Melytől nehezen lehetne elvitatni az év szava címet.) Figyelemreméltó, hogy mennyire húzódoznak sokan attól, hogy beolttassák magukat. Van néhány tényező, ami nem használ neki, például a vérrögös hírek az AstraZenecáról, vagy ahogyan az alapból sem túl kedvelt kínait meg oroszt próbálták erőltetni itthon; talán az is, hogy ezek a vakcinák most meglehetős lóhalálában készültek – no meg a jó öreg lustaság és nemtörődömség is, egész egyszerűen.

Javarészt azonban azért van ez, mert ha eleget hülyítik a népet, akkor meghülyül. Egyfelől és elsősorban a hazug, manipulatív politikusok, akiktől mindent és mindennek az ellenkezőjét is hallani – másfelől meg, hogy az internet segítségével minden hülyeség fénysebességgel tud terjedni, és olyanokból sincs hiány, akik passzióból, a saját bolondságukban vagy ki tudja, milyen érdekből lelkesen gyártják és terjesztik is a hülyeséget. A nép pedig hajlik rá, hogy higgyen ennek a „népi” hülyeségnek, mert a politikusok már túl sokat hazudtak, nem bízik bennük – emez meg legalább alulról jön, a sajátja.

És miket hallani! Előbb az ment, hogy magával a vírussal akarják megritkítani az emberiséget, most meg, hogy az oltással ölnek, teszik nyomorékká, terméketlenné az embereket. És ezek nem csak önmagukban álló szentenciák, meg is vannak támogatva mindenféle féligazságokból és nyakatekert logikából eszkábált háttérelméletekkel – aki pedig cáfolni próbálja őket, az nyilván azért teszi, mert ő is összeesküvő. Nem utolsósorban pedig az efféle kitalációk általában érdekesebbek, megkapóbbak és könnyebben érthetők, mint a szürke és árnyalt igazság – a szenzáció pedig mindig nagyobb figyelmet kelt, gyorsabban terjed, nehéz racionális érvekkel küzdeni ellene.

De azért meg kell próbálni: amellett, hogy naponta láthatjuk a halálozási számokat, és gyakorlatilag mindenki környezetében van már halott, abba gondoljunk még bele, hogy gyerekkorunkban mindannyiunkat beoltottak már csomó mindennel. Azt meg tudom érteni, ha valaki meg akarja választani, hogy melyiket kapja, és ennek a lehetőségét legyen is szíves biztosítani a kormány – ti meg emberek, ha ezt is megkaptátok, ne habozzatok tovább. Mert nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok, hogy tálcán kínálják nektek az életet és biztonságot. Nézzétek meg csak Indiát, a sok fuldoklót: mit meg nem adnának most, ha elkerülhették volna ezt. Meg az összes szegény országot, ahol csak álmodnak az oltásról. (Illetve, ha ez számít valakinek, én is megkaptam már. Bár Shrek még habozik, az igaz.)

Azt is helyeslem továbbá, hogy az oltottak kedvezményekben részesüljenek. (Feltéve, hogy aki akarja, az be tudja olttatni magát, és választhat is a különféle oltóanyagok között.) Ezzel kapcsolatban egyrészt azokat lehetett hallani zúgolódni, akik nem akarják beolttatni magukat – nyilván – másfelől pedig a jogvédők is találva érezték magukat. (Merthogy bármiféle megkülönböztetéstől, lóugrásban, rögtön meg tudnak érkezni a sárga csillaghoz.) De nem, és ismét csak, sajnos bizonyos fokú kényszer nélkül nem megy: ha nincs ott, hogy le kell vizsgáznod, akkor nem tanulsz, ha nincs ott, hogy nem lesz pénzed, akkor nem dolgozol; a többség legalábbis. Fontos viszont, hogy csak a feltétlenül szükséges kényszert alkalmazzuk, és hogy az elérni kívánt cél is emberbarát legyen. És most az: azért, mert oltás nélkül ennek nem lesz vége, és aki nem oltatja be magát, az nem csak saját magáról dönt, az ország működését is akadályozza, és másokat is veszélyeztet azáltal, hogy megmarad potenciális terjesztőnek.

* * *

A vírusról, vakcinákról néhány gondolatébresztő még:

● A vakcinák egyéni és társadalmi hasznossága

Főleg az AstraZeneca-val és a vele kapcsolatos (bár ritka) vérrögképződéssel kapcsolatban jött elő, hogy „az még mindig jobb, mint a betegség”. Ezt nem árt tisztázni, úgy érzem. Tehát először is, ha 1000 emberből meghal 10, ha nincsenek beoltva, és 2, ha igen, akkor – társadalmi szinten – nyilvánvaló a hasznossága. Illetve egyénileg, előre tekintve, szintén ötöd akkora az esélyünk az elhalálozásra – azonban konkrétan az a 2, könnyen lehet, hogy jobban járt volna oltás nélkül. (Ezek fiktív számok.)

A másik, hogy ha van másmilyen vakcina is, akkor már nem csak a 10-zel kell összevetni a 2 halottat, hanem azzal is, hogy mi a helyzet a többi vakcinával. Ha azoktól kevesebb embernek lesz baja, akkor sem javasolható a 2 halottat produkáló oltóanyag. Ezért is mondom, hogy azt meg tudom érteni, ha az emberek választani szeretnének.

● Mitől egyre agresszívabbak a vírus mutációi?

Azért mert mindenféle keletkezik belőlük, erősebb és gyengébb is – de az erősebb fog elszaporodni. (Állítólag ez más járványoknál is így szokott lenni.) Ezért is kell a második adag oltás is. Ha ugyanis a szervezet csak részben van felkészítve, az jó terep a mutációk képződésére: elég erősek leszünk, hogy túléljük a fertőzést, ahhoz viszont nem, hogy gyorsan végezzünk a vírussal, így aztán beindul a szelekció, az erősebb változatok maradnak meg. Másfelől pedig ezért is érdeke a gazdag országoknak immunizálni a szegényeket.

● A viszonylagos szerencsénk ezzel a vírussal

Annyiból, hogy kint van a felületén ez a nagyon jellemző fehérje, ami segít neki bejutni a sejtjeinkbe. Ez nem minden esetben van így, a HIV-nek például nincs ilyen könnyen megcélozható eleme – nincs is rá vakcina mind a mai napig. (Erről és sok minden másról, itt egy interjú Karikó Katalinnal, akit biztos nem kell már bemutatni. Elég hosszú, de tanulságos.)

● India, mint puskaporos hordó

Ahol hasonlóképpen elbizakodtak, mint nálunk, elengedték magukat. Egy járvány azonban nem olyan, mint bármilyen más katasztrófa, ahol, ha lecseng, akkor vége. A járvány, ha kiengedik, exponenciálisan terjed, felrobban – és onnantól nagyon nehéz megfogni. Főleg egy olyan zsúfolt, fejletlen és rendezetlen helyen, mint India. Mert tömeg pl. Kínában is van – csak ott szigor is van mellé.

● Kis országok – nagy országok és az oltás

Ment, megy az összehasonlítgatás, hogy hol mekkora hányadát oltották már be a lakosságnak. Ezzel kapcsolatban arra hívnám fel a figyelmet, hogy az elején, amikor még kevés volt az oltóanyag, nem sok értelme volt összehasonlítani a nagy országokat, térségeket a kicsikkel. Pl. hogy Izrael meg Nagy-Britannia elhúzott, közben meg az EU jóval lassabban haladt. Ezek összevetése azért adott hamis képet, mert a kicsik a kevésből is „elcsenhettek” annyit, hogy náluk mindenkit beoltsanak – a nagyok átoltásához viszont egyszerűen nem volt elég oltóanyag a világon, akármit csináltak, az elvileg is lehetetlen volt. (Bár az EU-t meg az USA-t már össze lehetett vetni, illetve ahogy egyre több vakcina áll rendelkezésre, egyre kevésbé ez a szűk keresztmetszet.)

● Vakcina-diplomácia

Hogy majd pont ebből maradt volna ki a politika, na persze… – hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Először is a diplomáciai dörgölőzés, hogy ki kinek melyikből juttat, ki kinél vágódik be, hol növelheti a befolyását ezáltal is…  Vagy, hogy az EU sem törte össze épp magát a Szputnyik engedélyezésével – ami, ha nem is teljes egészében politika, de le merem fogadni, hogy jelentős részben az, hogy nehogy már majd az oroszok mentsék meg a Nyugatot…

Apropó, mennyiben hibás Brüsszel a késlekedő oltásért? Nos, anélkül, hogy mélyebben belelátnék, mint elhangzott, az EU már a méreténél fogva sem tudott versenyezni a kisebbekkel – azt azonban elég széleskörűen elismerik, hogy a gyártókkal azért köthetett volna jobb szerződéseket, és amikor az idő kritikus tényező, akkor nem kell az árakon meg a felelősségen rugózni. (Meg azt is el tudom képzelni, hogy elkényelmeskedték.) Akárhogy is, ezt a szervezetet nem vészhelyzetek kezelésére találták ki. (Illetve egyébként is jó volna felismerni végre, hogy mire jó és mire nem, jelen körülmények között meddig érdemes elmenni vele. Ezzel együtt, ami a magyar kormánymédiából lejön az ügyben, azt sosem árt elosztatni kettővel.)

● Vakcina politika

És itthon is volt már megint min varrás mentén repednie a népnek, ahogy a jobbereknek (egy részüknek) már elvi alapon is jó volt kínai meg az orosz – meg ahogy a ballerek (egy részük), a politikusaik, kezdetben legalábbis, lázadtak ellenük. Majd a véget nem érő leoltásellenesezésük Orbán által, és az ellenoldal kedvenc vakcinájának ekézése mindkét részről, amivel csak lehet.

Tették ezt a tények változó mértékű manipulálásával, a megfelelő hírek kiemelésével, a kevésbé finnyásak pedig az adatok torzításával is. A statisztikákkal való bűvészkedés újabb iskolapéldája volt kiváltképp a kormány elhíresült táblázata, melyben egymással össze nem vethető adatokat raktak egymás mellé, nyilvánvalóan a keleti vakcinák megtolása céljából. Hogy mennyire működött, az már más kérdés. A szakértők rögtön figyelmeztettek, de aki így is hinni akart, annak volt miben – bár nagyon azért nem jött be, lásd a rohamot a Pfizerért, nem sokkal később. De ezen kívül is folyamatosan jellemző, ahogy a kormány mindig a pozitívumokat tolja előtérbe: ameddig kevés volt a halálos áldozat, addig azt; amikor már vállalhatatlanul sok lett belőle, akkor váltottak a beoltottak számára, stb… Na, mondjuk az ellenzéket sem kell félteni a negatívumok kiemelésével.

Illetve volt még ez nemzeti konzultáció-szerűség az újraindításról, ahol megint sikerült megtalálni a megfelelő statisztikát, hogy hogyan legyen rekord a nyilvánvaló fiaskóból: 528 ezren töltötték ki, szemben a 2 millió körüli korábbiakkal – de viszont ellenben online most töltötték ki a legtöbben! – hangoztatták. (Bár, hogy melyikből mennyi volt a robot, arról nem szólt a fáma. Na meg, ha már itt tartunk, az is hasonló műfaj, ha elmentek turistáskodni egy városba, mindenhol van valami, ami a legrégibb, legnagyobb, legmagasabb, Európában a legrégibb, Magyarország a legpepitább, stb…)

Ehhez a ponthoz, meg az előzőhöz mondanám, hogy legalább a katasztrófa közepén jó volna félretenni a politikát meg a nyomorult taktikázást, és nem úgy viselkedni, mint a hülyegyerekek az óvodában – de beszélhetek én. Néha tényleg unom már az emberiséget.

● A vakcina szabadalmak érvénytelenítése

Vagyis, hogy Biden közkinccsé tenné a vakcinák előállításának módszertanát, elvéve annak jogait a fejlesztőktől. Ez szerintem komoly hiba volna, a baloldali idealizmus túlzásba vitelenek, valamint az egyszerű megoldások keresésének újabb tipikus példája – elsősorban azért mert a következő járvány idején, (vagy ami azt illeti bármilyen más vészhelyzetben), a magánszektorra kevésbé lehetne számítani.

Jó, nyilván könnyen beszél valaki itt, az úgynevezett gazdag világban ücsörögve, vakcinával a karjában. De nem azt mondom, hogy ne próbáljunk meg valahogy segíteni a szegényebb országokon. (Annál is inkább, mert az a saját érdekünk is.) Az örök kérdés persze most is az, hogy ki fizesse a révészt. Nos, én csak annyit mondok, hogy ne az, aki egyáltalán lehetővé tette, hogy legyen mód segíteni magunkon és egymáson. (Jó, ha tényleg arcátlan profitokat tennének zsebre a gyógyszergyárak, azért az sem volna szép – azonban, van már elég fajta vakcina a világban, hogy azt már versenynek lehessen nevezni, és ahogy bővül a kínálat, ez egyre inkább igaz lesz.)

Kit kellene akkor megsarcolni? Elsősorban azokat, akik a fennálló világrendből nem csak vészhelyzet idején profitálnak bőségesen. Részemről a technológiai óriások (illetve általában a tőke) hathatósabb adóztatását tartanám kívánatosnak, amit aztán közcélra, jelen esetben vakcina vásárlásra lehetne fordítani. Azért is, mert a vakcinával ellentétben, az évente vásárolt 108 megapixeles mobilok nem mentenek életet, illetve például a Fész sem tiszta sor, hogy megnyugvást vagy további stresszt és függőséget hoz az életünkbe. Nem is beszélve a szóban forgó vállalatok kifinomult adóelkerülési technikáiról, a szupergazdagoknak a válság alatt is hatalmasat növekvő vagyonáról, illetve általában a spekulánsoknak a válságkezelő milliárdokból leeső szép kis summákról.

Persze ezt megszervezni jóval komplikáltabb volna, mint egy tollvonással keresztülhúzni a szabadalmi törvényeket. Mindig, mindig ezek a megúszós megoldások…

● A papok soron kívüli oltása

Erről csak röviden annyit, hogy gyakorlati szempontból ez egy méltányolható kívánság volt, hiszen egyfelől valóban jobban ki voltak téve a vírusnak, az által, hogy sokakkal találkoztak, egyúttal terjeszthették is azt; valamint az is igaz, hogy ők sokaknak nyújthatnak lelki támaszt, és ezért a közösség érdekében is érdemes megvédeni őket. Másfelől azonban az irónia a dologban, hogy egyrészt nem a mennybe kerülnének egyébként is, illetve Isten, hogy nem védi meg a beosztottjait… Avagy, „a vallás és a tudomány közötti vita akkor dőlt el, amikor villámhárítót szereltek a templomokra”.

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.    Az oktatás jelentősége

(Jelen téma az intézményesített, iskolai oktatásról szól. Két kapcsolódó téma a ‘Gyereknevelés’ és a ‘Tanulás’, melyek gyakorlati tanácsokkal szolgálnak a címükben foglaltakhoz.)

Az oktatás sok mindennek a kulcsa.

●   A társadalom gazdasági jóléte, fejlődése

Különösen a jó és hatékony alapfokú oktatás tud nagyban hozzájárulni a szegényebb országok felvirágzásához és a gazdagabb országokban is ez az alapja az oktatás felsőbb szintjein elérhető sikereknek. Lásd erről a ‘Gazdasági növekedés és fejlődés’ témában.

Azon túl, hogy országok felemelkedésének kulcsa, az oktatáshoz való hozzáférés egy ország szegényei boldogulásának, felemelkedésének is meghatározó tényezője.

●   Női egyenjogúság

Ha a lányok ugyanúgy járhatnak iskolába, mint a fiúk, az sokat tesz a nők egyenjogúságért, egyrészt a felvilágosításon keresztül, másrészt, mert szakmát, önálló jövedelmet nyerhetnek általa. Egyúttal az, hogy mennyire juthatnak be a nők az iskolákba, egyetemekre, fokmérője is az egyenjogúságnak.

A nők iskolázottsága pedig nagyban összefügg a termékenységgel, így a túlnépesedés megfékezésének is fontos eszköze.

●   Társadalmi morál, jobb élet

A nép iskolázottsága, kulturáltsága több irányból hozzájárul ehhez:

○    Maguk az emberek teljesebbé válnak, rendesebben élnek, jobban viselkednek egymással.

○    A jól működő demokrácia egyik előfeltétele a demokratikus kulturáltság.

○    Kisebb korrupció

A hatás azonban függ attól, hogy mit tanít az iskola – rossz kezekben ugyanis ugyanúgy gyűlöletre is nevelhet.

●   Egyéni boldogulás

Ha hallani is az iskolából kiugró vállalkozókról, akikből később milliomos lett, a legtöbb ember számára azért mégis az az üdvözítő, ha megszerzi azt a papírt.

Lásd továbbá a ‘Felvilágosulás és szabadság’ témát, mint az e könyvben megfogalmazott program egyik pontját, az egyik irányt, mely felé az emberiségnek törekedni kellene.

Bár azért jóból is meg tud ártani a sok. Lásd, hogy nem kell idejekorán elkezdeni a gyerekek fejének tömését; hogy egyes országokban (Pl. Dél-Korea, Japán ß) általános a diákok súlyos túlterhelése; vagy, hogy az azért már nem feltétlen tesz jót egy karriernek, ha valaki túl sokáig az iskolapadban marad.

2.    Az oktatás funkciói

Ha megkérdeznek, hogy mire jó az oktatás, ami először az eszünkbe jut, az valószínűleg az, hogy a tudás átadására. Ennél azonban egyrészt többről, másrészt kevesebbről van szó: az iskolától mást is kapunk, mint ismereteket – viszont sok olyan tudnivaló is van, amelyre az iskola nem tanít meg.

1)    Mit tanít az iskola és mit nem?

Az iskolától először is olyan alapvető készségeket kapunk, mint az írás-olvasás és számolás; majd az általános műveltségünk megalapozása következik, hogy legyen fogalmunk a világról általában. Végül az iskola szakismeretekkel lát el bennünket, ami felkészít a majdani foglalkozásunk sikeres betöltésére.

Sok minden azonban, ami az élethez kell, rendszerint nem része a tananyagnak: nincs benne, hogy hogyan szerezzünk barátokat, párt magunknak, hogyan ápoljuk a társas kapcsolatainkat, hogyan neveljünk gyereket; illetve a szexről sem (vagy alig) esik szó. Nem tanítják a háztartás vezetést sem; azt sem tudjuk meg, hogy hogyan lehet a világban érvényesülni, hogyan üzleteljünk másokkal, hogyan kezeljük a pénzügyeinket – és főleg, hogy hogyan lehetünk boldogok, miképp törekedjünk erre.

Ráadásul, a fentieken kívül az iskola gyakran elsiklik például olyanok felett is, hogy egyáltalán hogyan lehet hatékonyan tanulni; vagy, hogy az iskolapadban megtanultakat hogyan lehet a gyakorlatban alkalmazni, mire jók a képletek. Ezen túl a „választék” bemutatásán sincs hangsúly, hogy mi minden érdekes és szép dolog van a világban, amikben az ember örömét lelheti. Lásd erről alább.

2)    Mire jó még az iskola a diákoknak?

A tudáson kívül az iskola közösségi életre is nevel: barátokat, kapcsolatokat szerezünk ott; megtanulunk a közösséghez, a szabályokhoz alkalmazkodni, megfelelni a feljebbvalónak; illetve általában véve kulturáltabbakká válhatunk.

No és természetesen az iskola képesítést, papírt is ad, ami ugyan nem mindig biztosíték a tudásra – azt azonban mutatja, hogy az illető végig tudott menni a rendszeren, így vélhetően nem teljesen alkalmatlan.

3)    Mások érdekei az oktatásban

Az oktatási rendszernek azonban a diákokon kívül számos más szereplője, érintettje is van – így annak működésében az ő érdekeik megjelennek:

○    Munkáltatók, a felsőbb oktatási intézmények

Ők szeretnék tudni, hogy melyik diák milyen tudással, képességekkel rendelkezik, az iskola pedig ezt a diákok minősítésével, osztályozásával jelzi a számukra. (Illetve azzal, hogy ad-e nekik papírt egyáltalán.)

○    Nemzet, hatalom

Az iskola nemcsak tudást, hanem kultúrát is átad, különösen a nemzeti kultúrát – mely által a diákokat a nemzet tagjaivá, a hazához hű polgárokká neveli.

Rendszere válogatja, de az iskola gyakran ideológiákat, dogmákat is a tanulók fejébe ültet, indoktrinál: így tettek például a fasiszta és kommunista országok iskolái; és, más céllal ugyan, de így tesz sok iszlám, zsidó és keresztény iskola is, stb…

○    Tanárok

Ők megélhetést és az önmegvalósítás terepét kapják az iskoláktól.

○    Szülők

Nekik pedig nem kell saját maguknak intézniük a taníttatást, illetve felszabadul az idejük, munkaerejük.

Ezen szereplők érdekei is befolyással lehetnek tehát az oktatási rendszerre, minek okán a diákok nem mindig azt kapják, ami a legjobb nekik; illetve az objektív ismeretek átadása, mint cél, is csorbát szenvedhet. Különösen:

Az önálló gondolkozás, öntudatosság kialakítása nem mindig cél.

Mind a politikának, mind a gazdaságnak jobb ugyanis, ha a választó, a fogyasztó egyszerű, kiszámítható és befolyásolható.

4)    Az oktatás szervezetten tartja a tudásanyagot

Ez még egy említésre érdemes funkciója az oktatásnak: azáltal, hogy tankönyveket írnak, óravázlatokat készítenek, az oktatók rendezik, strukturálják az ismereteket, átláthatóbbá, könnyebben elsajátíthatóvá téve azt.

3.    Tananyag

3.1. Lexikális oktatás vagy képességfejlesztés, gyakorlati problémamegoldás

Örök vitatéma, az internet korában meg még inkább, hogy mennyire van szükség a száraz tényanyag, a lexikális tudás oktatására – illetve mennyire kellene inkább a gyakorlatra koncentrálni, arra, hogy a tanulók képesek legyenek problémákat megoldani, az ebbéli képességeiket fejleszteni.

1)    A tananyagok tehetetlensége

Ez alatt azt értem, hogy ami egyszer bele kerül, az nehezen kerül ki.

Mit eredményez ez idővel? A tananyag felduzzadását és elavulását.

2)    Felfújt, felesleges, gyakorlatiatlan lexikális tananyagok

Sokfelé jellemző ez; azért is, mert a lexikális tudást egyszerű oktatni és számon kérni: elég a diák kezébe nyomni egy könyvet, illetve lényegében felolvasni azt az órán, utána pedig megíratni egy tesztet.

A diákok részéről viszont, ha meg is tanulják az anyagot, túlnyomórészt úgyis hamar elfelejtik, különösen, ha csak a vizsgák előtt álltak neki nagy sietve magolni. Bár annyi hasznuk azért így is lehet belőle, hogy egyszer már találkoztak az információval, így másodszorra már, ha esetleg tényleg szükségük lesz rá, talán könnyebben belemegy majd a fejükbe.

Közben pedig a gyakorlaton, a tudás alkalmazásán, a problémamegoldáson nincs elegendő hangsúly, pedig ez legalább olyan fontos volna.

3)    Nem minden lexikális tudás haszontalan

Ezt nem árt leszögezni, mert itt is könnyű átesni a ló túlsó oldalára. Egyfelől amit a szakmában tudni kell, azt tudni kell; például egy orvos nem hagyatkozhat a könyvekre, ha arról van szó, hogy mit írjon fel influenzára; vagy egy sofőr sem lehet meg a KRESZ ismerete nélkül. (Illetve a fontos szakmai ismereteket alkalmazni is tudni kell – ami annyiból nem probléma, hogy tartósan úgyis csak a gyakorlat során rögzül majd az ilyesmi.)

Másfelől pedig szükség van az általános műveltségre is, amitől az ember, a nép teljesebbé, kulturáltabbá válik, aminek láttuk az előnyeit.

4)    Lexikális tudás az internet korában

Újabban kiváltképp szokássá vált hangoztatni, hogy nem kell az emberek agyát lexikális anyaggal terhelni, hiszen az interneten úgyis mindennek könnyen és gyorsan utána lehet nézni. Van ebben bizonyos igazság, de azért:

○    Általános műveltségre ugyanúgy szükség van.

○    A fontos szakmai dolgokat ugyanúgy fejből kell tudni, illetve alkalmazni is ugyanúgy tudni kell.

○    Régebben is meg lehetett találni az információt, különösen a szakmai ismereteket, ha ott voltak a megfelelő könyvek a polcon – bár valóban több idő kellett hozzá.

Ezzel együtt az internet, a számítógép igen hasznos tud lenni az információ felkutatásában, mert az ember feje valóban nem káptalan. Ehhez viszont tudni kell (meg kell tanítani az embereket), hogyan lehet azokat jól használni, hogyan lehet megtalálni, ami érdekel – valamint nem árt tisztában lenni vele, hogy rengeteg félrevezető, hamis információ is kering a világhálón, ajánlatos tehát az óvatosság ez ügyben.

5)    Tudásszigetek

Ez a tantárgyankénti oktatás velejárója: az embernek tanítanak fizikát, kémiát, biológiát, stb… – azzal azonban nem igazán foglalkoznak, hogy ezeket a szigeteket összekapcsolják; különösen, hogy olyan problémákat is bemutassanak, melyek többféle terület módszereinek alkalmazását igényli.

3.2. A technológia, az új módszerek iránti lelkesedés az oktatásban

Az informatika fejlődése sokaknak imponál, sokan lelkesednek az új eszközök mihamarabbi, minél szélesebb körű bevezetéséért az oktatásban, nagy eredményeket várnak az e-könyvektől, tabletektől, digitális tábláktól, az internettől és társaiktól. Így van ezzel egyfelől az új generáció, akiknek a vérében van a technológia, miközben a régi generáció számos tagja is, részint megilletődöttségükben, erősen pártolja a modernizációt.

Holott attól még, hogy valami modern és látványos, korántsem biztos, hogy olyan egyértelműen jobb is, mint a régi; a modernizációba sem érdemes vakon beleugrani, az új módszerek hátrányaival is tisztába kell jönni előbb:

●   A hagyományos könyvekből több szempontból könnyebb tanulni: egyszerűen alá lehet húzni a lényeget, lehet beléjük jegyzetelni, rajzolni, könnyebb bennük ide-oda lapozni, stb…

●   Ha túlságosan az új, látványos módszerekre koncentrálnak, az könnyen a hagyományos készségek, az egyszerű olvasás, számolás rovására mehet.

●   Az új eszközök elvonják a diák figyelmét a tanárról, a magyarázatról, különösen, ha az internet is nyitva lehet.

●   Hozzájárulhatnak továbbá a tanár és a diákok elidegenedéséhez, a személyes kapcsolatuk sorvadásához.

●   A régi tanerő nehézkesen tanulja meg, használja az új eszközöket.

Természetesen az új módszereknek, eszközöknek megvannak az előnyei is, például:

●   Interaktivitás; az e-könyvekben könnyű keresni.

●   Jól lehet velük szemléltetni, különösen matematikai összefüggéseket.

●   Látványosság, ami felkelti a tanulók érdeklődését, szívesebben foglalkoznak, játszanak a megtanulandókkal.

(@@Egyéb előnyök?)

A hagyományos anyagok új módszerekkel történő átadása mellett mindenképpen fontos megtanítani a gyerekeket magának az új technológiának a használatára, az informatikára, hiszen ezek nélkül mozdulni sem lehet a mai világban.

A lényeg, hogy mielőtt nekiállunk újítani, vonjunk mérleget: mérjük fel az új módszerek előnyeit és hátrányait, és ismerjük fel, hogy a régi, bevált módszerek sem feltétlenül elavultak. Utóbbiakat továbbra is alkalmazni kell, ott ahol nincs értelme sokat újítani (különösen az alapozásban), de nem kell elzárkózni a modernizáció elől sem – ott, ahol az valóban hasznos.

4.    Tanítás

4.1. Alapelvek

A következőket jó volna alkalmazni az oktatásban:

●   Nem kell túlságosan sietni megtömni a gyerekek fejét.

Különösen az elején: időt kell engedni a természetes tapasztalásnak, játszásnak, mert ezzel is tanul a gyerek, illetve mert ilyenkor még nem a tudás bővítése, hanem az alapvető készségek fejlődése, az egészséges személyiség kialakítása a cél – ami a később sikerek és boldogság alapja is.

●   Igyekezni kell megérttetni a tanulóval az anyagot – illetve mindenekelőtt az értse, aki tanítja.

●   Megmutatni, hogy mire jók a tanultak, hogyan kell őket a gyakorlatban alkalmazni. Az érdeklődés felkeltése.

●   Amennyire lehet, örömét lelje a diák a tanulásban; a tananyag élvezhető prezentációja.

Mindezek megkönnyítik a tanulást, a tanultak későbbi felidézését.

●   Kényszer: egyéntől függően bizonyos mértékig szükség lehet rá.

Kényszert kifejteni egyszerűbb, mint kedvet csinálni – viszont érthető módon elveszi a tanuló kedvét, ezért, ha máshogy is megy, akkor hanyagolandó. Sokan vannak azonban, akik, ameddig nem muszáj, nem mozdulnak – ezért a szükséges mértékig indokolt lehet az alkalmazása.

●   Fokozatosan nehezedő kihívások, a sikerélmény biztosítása

Kis lépésekben könnyebb haladni, közben pedig a tanulók megtapasztalhatják, hogy képesek megbirkózni a feladatokkal. A diákok képességei azonban különböznek, sosem lesznek egyformán jók – ezért fontos, hogy mindegyikük a maga szintjének megfelelő kihívásokkal szembesüljön, a gyengébbek is megélhessék a sikert, érezzék, hogy van értelme az igyekezetüknek.

●   Nevelés, fegyelmezés

Napjainkban sok szülő nem foglalkozik eleget a gyerekével, és az intézményektől várná, hogy az nevelje meg, az nevelje fel a gyereket. Éppen ezért nem árt kimondani, hogy…

A nevelés, fegyelmezés alapvetően a szülő dolga.

A tanár pedig, ha van erre mód, elsősorban a szülő figyelmének felhívásával operáljon: együttműködésre van szükség a tanár és a szülő között. (@@Mennyire fegyelmezhessen a tanár, ha másképp nem megy? Milyen eszközök megengedettek?)

●   A választék bemutatása

A szigorúan vett tanagyagon túl, az iskola arra is jó hely, hogy bemutassa a diákoknak, mi minden van a világban, hogy teljesebb képük legyen arról, mi minden közül választhatnak.

Egyfelől, ami a tudást illeti; azon belül is, a tudás egészére vonatkozóan – és adott tudományágon, szakmán belül is. Ezáltal a diákok láthatják, mennyi érdekes dolog létezik, illetve kiválaszthatják, mi érdekli őket leginkább, mire szeretnének leginkább szakosodni. Itt említhető a különféle világnézetek, ideológiák választékának objektív bemutatása is, ami segíthet tágítani a tanulók látókörét, növelni a toleranciájukat, illetve reálisabban látni a világot és a benne keringő eszméket.

Másfelől, azt is hasznos volna bemutatni, amiben a diákok egyszerűen csak örömüket lelhetik, a különféle irodalmi, zenei stílusokat, sportokat, hobbikat és így tovább, hogy egyáltalán tudjanak róla, hogy mennyi minden közül választhatnak, a boldogság milyen sok potenciális forrása veszi körül őket.

4.2. Készségtárgyak

Mint a zene, a rajz, a technika és a testnevelés: ezek először is abban különböznek a többi tárgytól, hogy elsősorban nem tanulni kell tudni hozzájuk, nem okosnak kell lenni, hanem az adott tárgyhoz kapcsolódó speciális készségeken múlik, hogy ki milyen jó bennük: a halláson, a kézügyességen, a testi adottságokon, stb… Másrészt pedig a legtöbb ember számára a későbbiekben nem ezek jelentik a megélhetés alapját.

Éppen ezért a céljuknak is más kellene, hogy legyen, és oktatni, értékelni is másképp kellene őket, mint a többi tárgyat. A célt illetőleg, a készségtárgyak legnagyobb haszna az lehet, hogy segíthetnek örömöt, hobbit találni, például a zenében, a festészetben, a barkácsolásban; ösztönözhetik a kreativitást; fejleszthetik a tanulók gyakorlatiasságát, és egészséges életmódra nevelhetnek. Elsősorban ilyenekre kellene használni őket, semmint arra, hogy ezekben is teljesíteni kelljen, szépen kelljen énekelni, szakszerűen rajzolni, magasra kelljen ugrani, azoknak is, akiknek nem megy.

4.3. Számonkérés, osztályozás

Az osztályozásnak egyszerre két célt kellene szolgálnia: egyfelől a külső érdekeltek (munkáltatók, oktatási intézmények) felé jeleznie kellene, hogy a tanuló mennyit tud – másfelől pedig ösztönöznie kellene a tanulót a jobb teljesítményre. E két cél, különösen a gyengébb tanulóknál, nehezen egyeztethető össze, a rosszabb osztályzatok ugyanis könnyen elvehetik a maradék kedvet is a tanulástól.

Napjaink jellemző tendenciája továbbá az osztályzatok inflációja, vagyis, hogy manapság könnyebben osztogatják a jó jegyeket, mint régebben. Miért van ez? Azért, mert (majdnem) mindenkinek így a könnyebb: örül természetesen a diák és a szülő, de a tanárnak is egyszerűbb így, mert elkerüli a rossz jegyekkel járó konfliktust. (A külső érdekeltek viszont kevésbé kapnak reális képet.)

Meg még egy, ami szintén mindenkinek így az egyszerűbb: a sokfelé jellemző kampányszerű, vizsgákra koncentráló tanulás, és a gyakorlatiatlan, a lexikális tudás visszamondását követelő számonkérés. Így ugyanis év közben, a szorgalmi időszakban, amikor nincsenek vizsgák, mindenkinek nyugta lehet, s bár a vizsgaidőszak kétségkívül kemény – de legalább gyorsan vége van. Lásd feljebb, hogy az így a fejekbe préselt tudás túlnyomórészt elvész.

4.4. Tanítani jó

Több okból is:

●   Jó látni, ahogy a másik megért, több lesz.

●   Aki tanít, annak nem lesz kevesebb.

Közmondásos, hogy ellentétben az anyagi javakkal, az információt úgy lehet megosztani másokkal, hogy az nekünk is megmarad.

●   A tanítás során az ember sok egyebet is kap.

4.5. Iparizált oktatás

Mint az ‘Iparizált világunk’ témában olvasható, mai világunk számos területe már ipari módszerekkel dolgozik – beleértve a tudományt és az oktatást is.

Mit jelent ez? Nézzük csak meg, ahogyan az oktatási intézmények befogadják, majd módszeresen, előírásosan „feldolgozzák” a bekerülő diákokat, ahogy azok megkapják a standardizált tudáscsomagot, végül pedig tömegével lépnek ki, mint kész munkaerő. A társadalom gépezetének ez persze jó – azoknak viszont, akiknek személyre szabott odafigyelésre volna szükségük, különösen a tehetségeknek, viszont már kevésbé. Lásd ‘Az értelem elemei’ témában, hogy a zseninek nincs jó helye az iparizált oktatásban, kutatásban.

Itt említhető az oktatás mennyiségi szemlélete is, vagyis, hogy sokan hajlamosak egyszerűen azzal mérni sikert, hogy hány diplomás van az országban. Ezzel az a gond, hogy papírt könnyen lehet az emberek kezébe adni – ettől azonban még tudni nem fog az, akiknek nincsenek meg hozzá a képességei. Ezt nevezhetjük a képesítések inflációjának, vagyis, hogy egy diploma sem ér már annyit manapság, mint régebben.

Lásd még a ‘Tudomány’ témában az iparizált kutatásról írtakat.

5.    Oktatás és társadalom

5.1. Mennyire kell művelni a népet?

Az, hogy mi van az emberek fejében, sok szempontból rendkívüli jelentőséggel bír: alapvetően ettől függ, hogy hogyan élik az életüket, hogyan bánnak egymással és a világgal, milyen a munkamorál, milyen politikai rendszert tartanak kívánatosnak, milyen vezetőket választanak, stb…; lásd erről részletesen ‘A kultúra és az ember’ témában. Felmerül a kérdés: mennyire kell társadalmilag törekedni rá, hogy befolyásoljuk, a fejeket, megtöltsük azokat, rendet rakjunk bennük? Vagy hagyjuk az embereket szabadon azt gondolni, amit akarnak?

A kérdés persze összetettebb ennél. Az oktatás nagyrészt ismeretek átadásáról szól, szóval, ahol van iskola, iskolakötelezettség, tanterv, ott az agyakat is befolyásolják. Azonban nem minden tudás egyforma ebből a szempontból: az ellen például, hogy a gyerek megtanulja, hogy 2x2=4 keveseknek lehet kifogása – viszont ha politikáról, értékekről, erkölcsről, helyes életvitelről, vallásról kezdenek el papolni, arra már jóval többen nézhetnek ferde szemmel. És vannak köztes területek is, amelyek se nem túl nélkülözhetetlenek, se nem túl érzékenyek, viszont időt és energiát igényelnek, és nem biztos, hogy mindenki szerint megéri erőltetni például azt, hogy a gyerek elolvassa az Odüsszeiát meg az Aranyembert.

Továbbá, a tananyag kijelölésével, megszerkesztésével vissza is lehet élni, emlékezzünk csak a totalitariánus rendszerek fent említett politikai indoktrinációjára. Ez tehát mindenképpen egy lényegi kérdés, egyáltalán nem mindegy, hogy ki, és hogyan dönti el, mit tanuljanak a diákok, hogy kell-e, és miképp kell művelni a népet.

A válaszok pedig társadalomról-társadalomra változnak, a társadalmi forma jelentős mértékben meghatározza a tananyagot, annak ideológiai töltetét, illetve, hogy mennyire ösztönzik az önálló gondolkodást.

5.2. Az állami és a magán oktatás ß

Érdemes itt először is emlékeztetni, hogy az oktatás stratégiai ágazat, láttuk, mi mindennek a kulcsa, ezért nem lehet teljesen a piacra bízni, az államnak jelentős szerepet kell vállalnia benne.

Az alábbi táblázat pedig összefoglalja az állami és magán fenntartású intézmények közötti jellemző különbségeket. (@@Ez egy bizonytalanabb rész, szóval hozzá lehet szólni.)

5.3. Diszkriminációmentesség

Magyarul, amikor az iskolában egyformán kezelik a társadalmilag vagy képesség szerint különbözőket. Ennek is megvan a jó és rossz oldala, lássuk:

1)    Társadalmi változat

Vagyis, amikor igyekeznek biztosítani az esélyegyenlőséget, tekintet nélkül arra, hogy ki honnan jött – ami nagyon helyes – nem biztos azonban, hogy ezt úgy lehet a legjobban elérni, hogy rögtön az elején egyszerűen összedobják a különböző hátterű tanulókat, együtt, egyformán kezelik őket.

2)    Képességbeli változat

Azaz, amikor a különböző képességű tanulókat próbálják egyformán kezelni, nehogy a gyengébbek rosszabb oktatásban részesüljenek.

Ehhez először is azt kell látnunk, hogy a képességbeli különbségek mások, mint társadalmiak, amennyiben az utóbbiakat az ember teremti, így megszüntetni is hatalmában áll azokat – a képességbeli különbségek nagy része viszont természettől, a születéstől fogva adott, ennyiben óhatatlanul jelen vannak. (Bár gondos neveléssel mérsékelni azért lehet őket.)

Egyenlősíteni, a jobbakat és a gyengébbeket együtt kezelni, emiatt inkább csak úgy lehet, hogy a jobb képességűeket visszafogjuk – ami rossz nekik, és a gyengébbeknek sem túl jó, mert egyrészt úgysem tudnak jobban haladni, másrészt meg frusztrálni fogják őket, nem is csak a saját nehézségeik, de még a többiek neheztelése is, hogy miattuk kell toporogniuk.

Mi következik ebből? Az, hogy nem baj, ha a jobb és rosszabb képességűekkel külön foglalkozunk, mindenkivel úgy, ahogyan az a legjobban szolgálja a fejlődésüket; továbbá mindenkivel szemben a képességeiknek megfelelő elvárásokat kell támasztani (úgy a tanárok, mint a szülők részéről). Nem kell tehát erőltetni a képességbeli diszkriminációmentességet.

* * *

És ha már a diszkriminációnál tartunk, az is jellemző, hogy maguk a tanulók közösítik ki maguk közül a jobbakat, ezzel egymást húzzák vissza.

6.    Az oktatás helyes megszervezése

A jó oktatás az ország hosszú távú sikerének alapköve.

Illetve, ami azt illeti, a világ boldogulásának is; megint csak emlékeztetnék rá, mi mindennek jelenti a kulcsát – fontos tehát, hogy kellő figyelmet fordítsunk rá. Egyúttal annak is tudatában kell lenni, hogy az oktatásba fektetett energiák és pénz csak hosszú távon térülnek meg, de így is csak akkor, ha nem változtatgatják állandóan az irányt, a változó politikai széljárásnak megfelelően.

Milyen elveket lehet megfogalmazni egy jól működő, hatékony oktatási rendszer érdekében?

●   Az oktatás stratégiai ágazat; a közmegegyezés fontossága

Fontos, hogy az állam mindig stratégiai ágazatként kezelje az oktatást, a felmerülő kérdések eldöntésénél pedig törekedni kell a megfelelő közmegegyezésre. Azért írok „megfelelő” közmegegyezést, mert egyhangúság természetesen soha semmiben nincs – viszont, amennyire csak lehet, az oktatáspolitikát illetve a tanagyagot függetleníteni kell a politikai ciklustól.

●   Az alapozás fontossága

Mint a házak építését, a tanítást is a szilárd alapok lerakásával kell kezdeni. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a tanulók rendesen megtanuljanak írni-olvasni és számolni, mert később minden ezekre épül. Jó volna továbbá, ha magára a tanulásra, gondolkodásra is tanítanák a gyerekeket – ami nem túl jellemző, érdekes módon pont ebből a szempontból a tanulók eléggé magukra vannak hagyva. (Lásd ehhez egyébként a ‘Tanulás’ témát, sok gyakorlati tippel.)

Ide tartozik aztán az alapvető műveltség, egy széleskörű áttekintés átadása, ami már bevettebb, nagyrészt erről szól az általános iskola és a gimnázium. Ennek során nagyobb hangsúlyt szokott kapni a saját kultúra, az egyetemes kultúra rovására, ami természetes – a megfelelő egyensúlyra azonban ügyelni kell.

Emlékszünk továbbá, hogy sok mindenről, ami az élethez kell, nem szól az iskola. El lehetne gondolkozni, hogy legalább a legfontosabbakat ezekről is elmondják.

●   A képzési szintek egyensúlya

Szintén szóltam róla, hogy sokan azt nézik, hány diplomás van, a mennyiséggel mérik az oktatási rendszer sikerességét. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell látni: egyfelől, hogy pusztán a papírtól senki sem lesz okos, hozzáértő, nem mindenki képes magas szinten teljesíteni. Másfelől pedig a gazdaságnak sem csak diplomásokra van szüksége.

Mi következnek ebből? Az, hogy nem kell mindenkiből diplomást faragni. (Viszont akik alkalmasak rá, azoknak igenis meg kell legyen a lehetőségük továbbtanulni: egyrészt, mert a tudás jó és hasznos, másrészt meg mert, mint utaltam rá, az önálló gondolkozás kialakítása nem mindig célja a rendszernek, az igyekezhet elbutítani a népet.) Egyúttal vigyázni kell a minőségre, el kell fogadni, hogy a mennyiség nem pótolja azt, meg kell őrizni a diplomák értékét.

●   Diszkriminációmentesség

A társadalmi változat esetében törekedni kell az esélyegyenlőségre, a képességbeli változatot illetően pedig nem baj, ha a jobb és rosszabb képességűekkel külön foglalkoznak – a fentebb megfogalmazottak szerint.

●   Vigyázni kell a jó tanerőre

Bár a tanári szakma sokak számára hivatás, azaz elhivatottságot éreznek a tanítás iránt, nem csak a pénzért csinálják azt – azért utóbbi sem mellékes, nagyban függ a pálya anyagi (és erkölcsi) megbecsülésétől, hogy kik mennek tanárnak. A jó tanár pedig aranyat ér, sokat számít, ha valaki jól tud magyarázni, motiválni, ért az emberekhez. Folyamatosan ügyelni kell tehát a tanári pálya megbecsültségére, hosszú távú kiszámíthatóságára.

* * *

Végül néhány mondatban az oktatási rendszer központosításának előnyeiről és hátrányairól: mi a jó és rossz abban, ha az iskolákat egy központból irányítják, csökkentik az autonómiájukat?

Előnye lehet az oktatás egységes tartalmának, színvonalának, az esélyegyenlőségnek illetve az ehhez szükséges finanszírozásnak a biztosítása. (Aminek inkább az alap- és középfokú oktatásban van jelentősége.) Hátránya viszont, hogy így könnyebb a hatalom szolgálatába állítani a rendszert, valamint, hogy ha minden döntést központilag akarnak meghozni, azzal nehézkesebbé válik a működés. Lásd továbbá a ‘Tudomány’ témában a tudósok, a kutatás, a felsőoktatás hagyományos szabadságát, mely szintén csorbát szenvedhet.