Egyvilág - Fórum

Az ellenzék és a választások

(Kicsit aktualitását vesztette már, de a tanulságokat érdemes eltenni.)

Tehát, ahogy mondtam: itt a vége, fuss el véle, most veszett el a remény is, hogy itt belátható időn belül változás lesz, és még azon is túl. Szerintem ezzel már csak az nincs tisztában, akinek az az életcélja – de azért leírom, hogy miért: azért, mert most volt az égvilágon minden együtt volt ahhoz, hogy az ellenzék győzzön: a több mint 40000 covid halott, az infláció, a szinte leplezetlen korrupció, hatalom- és vagyonátmentés, a CEU, az SZFE és a többi egyetem esete, a külföldi autokraták bukása, az EU bekeményítése, de az utolsó pillanatban még Orbán legjobb barátjának Putyinnak az agressziója is; valamint az ellenzéki összefogás és előválasztás – és végül mire lett elég mindez?

Úgyhogy, ha ilyen sok kedvező körülmény közepette is ez lett a vége, akkor innentől kezdve gyakorlatilag töjjessen lehetetlen, hogy bármi változzon, ameddig Orbán a Styxnek ezen a partján issza disznókörömből a pálinkát.

Na de hogy lett ebből ekkora zakó? Nem mondom, nagyjából a téltől kezdve én is egyre kevésbé bíztam, de egészen az utolsó pillanatokig azt hittem, hogy az előbb felsoroltak legalább valamennyit számítanak majd. Hát nem. Az égvilágon sömmit. Negyedszer is kétharmad. Mi történt hát?

Az ellenzéki oldalon gyorsan beindult a bűnbakkeresés, sokan Márkit, mások Orbán rendszerét hibáztatták, és mindkettőben van is valami – nagy hiba azonban csak ezekre, főleg csak az egyikre fogni a fiaskót.

A kudarcnak három fő oka van. 1) Orbán rendszere, mely egy igen hatékony gépezet, ahogy azt a múltkor részletesen bemutattam. 2) Márki bénázása, lásd erről itt alább. 3) Az ellenzék évtizedes megosztottsága, amit a mostani kampány alatt is alig sikerült palástolni. Ez a három EGYÜTT okozta a kudarcot.

Kiemelhetjük még a háborút, annak kezelését Orbán és Márki által. Alapból ez egy újabb esély volt az ellenzék számára, hiszen Putyin nemcsak Orbán legjobb barátja (volt), hanem idehaza Putyin rendszerének egy felvizezett változatát élvezhetjük már egy ideje: az ellenzéknek ez egy erős ütőkártya lehetett volna a kezében. Márki azonban ezt sem volt képes kijátszani, nem fogta fel, hogy a népnek mindenekelőtt a biztonsága a fontos, nem a moralitás.

Meg amik ennek szellemében kijöttek a száján… Azt mondja például: „Ukrajna a mi háborúnkat vívja”. Mit válaszol erre az emberek 95%-a, beleértve engem is? Azt, hogy tudod kinek a háborúja… a tied. Vagy, hogy „a fiataloknak fontosabb a vér, mint az olaj” – ami igazán költői és nemes lelkű, csak két gond van vele: az egyik, hogy valójában nem, az emberek 90%-ának az olaj a fontosabb, és rendben, a fiataloknál, lehet, hogy csak 80-nak. A másik pedig a brutális képszerűség, hogy már nem csak a háborút idézzük az emberek szeme elé, hanem a fröcsögő vért is – amitől az emberek 95% menekülőre fogja.

Ezzel szemben a rutinos és rugalmas Orbán, hátrányból is a lehető legtöbbet hozta ki a helyzetből. Tudta, hogy az emberek félelmére játszani az egyik legerősebb meggyőzési technika. Fölfogta, hogy a nép mindenekelőtt békét és biztonságot akar, gyorsan át is vedlett tehát a főgonosz legjobb barátjából a nép védelmezőjévé: „a háborúból ki kell maradni”, ismételgette – ami egyszerű, hatásos és nehéz nem egyetérteni vele. Tudta, hogy de bizony hogy fontos az olaj is, tudja azóta is, és bármennyire színpadias és kicsinált is, ahogy személyesen ott tüsténkedett az ukrán határnál, nem volt rest eljátszani ezt a szerepet – mert a népnél igenis működik az ilyesmi: főparancsnok a fronton. (Hogy ez színház volt, jól mutatja, hogy azóta van fontosabb dolga.) És igen, kedves ellenzék: nem volna szégyen tanulni tőle, megnézni, hogy csinálja, annál is inkább, mert valójában annyira nem nagy valami. (Ahogy azt bemutattam.)

(Apropó vér, olaj meg az internet: belefutottam az egyik Ukrajna melletti tüntetésbe – pár százan lehettek; volt ugyanakkor egy oroszpárti is, tudomásom szerint valamivel kisebb – és csak odaraktam ezek mellé a régi internetadós több tízezres telefonfáklyás felvonulást. Ráadásul többségében fiatalok voltak, szerintem…)

Személyesen én a következőket gondolom a felsorolt három tényező fontosságáról: 1) Egy egységes ellenzék, egy közepesen kompetens vezetővel simán hozta volna ezt a választást. 2) Márkinak kínosan ügyelnie kellett volna minden szavára, észbe kapnia, amikor sokan a szívükhöz kaptak, mert fele ennyi amatőrködés is bőven sok lett volna a részéről. 3) A Fidesz gépezete, profizmusa és szorgalma valóban komoly akadály, normál körülmények között gyakorlatilag legyőzhetetlen. A mostani különleges körülményekkel azonban, nézetem szerint, még a megosztottsággal együtt is lett volna esély – egy valóban kompetens vezetővel.

Akárhogy is, most már a Napnál világosabb, hogy az ellenzék alapvető, radikális átalakulása nélkül semmi remény nincs a változásra. (Szerintem eddig is világos volt, de aki nagyon akarta, az becsukott szemmel még elringathatta magát.) Két dologra volna szükség:

1) Egy új párt, és az összes régi felszámolása

2) Egy karizmatikus, gyakorlatias, jó szándékú vezető

Akit nem Gyurcsánynak és most már Márkinak sem hívnak. Tudom, hogy ez sok hívük számára rosszul hangzik, de ez a szomorú igazság: mindkettejük kezében ott volt a lehetőség, és mindketten elbxltázták, levitézlettek, mehetnek. Miért vagyok ennyire szigorú? Azért, mert ezáltal mindketten megosztó figurává váltak, innentől kezdve nem alkalmasak arra, hogy egységet kovácsoljanak. Még akkor is sokkal nehezebb dolguk lenne, ha tudnának fejlődni, tanulni a hibáikból, megváltozni – de erre sem nagyon tűnnek képesnek. Ráadásul minden eddig elhangzott szerencsétlenkedésük, minden elkyrtuk és minden vérző olaj meg van örökítve, bármikor elővehető, visszajátszható, filmet, kitűzőt, bózbélsapkát, kisplasztikát és márványszobrot lehet faragni belőlük az idők végezetéig bármikor. Menniük kell.

Kéne. Mert nagy kérdés, hogy ha ők nem, akkor kicsoda? Most, aki látszik, talán Karácsony, aki még nem járatta le magát, de ő is messze van egy karizmatikus vezetőtől. Valakinek meg jönnie kéne. Addig a régiek is jobbak, mint a semmi.

No meg a kettőből a második, aminek jelei sincsenek: az egység. Érdekes itt észrevenni, hogy a liberálisok, a baloldaliak eleve nehezebben tűrik a betagozódást, saját érdekeik alárendelését egy közös célnak, nehezebben adják fel a szabadságukat az összefogásért, fogadják el másvalaki vezetését – szemben a tekintélyelvűbb jobboldallal – a baloldal tehát eleve hátrányból indul ezen a téren. Az „összefogás” kudarca pedig most még inkább szétvetette őket, minden tanulság ellenére is – úgyhogy erről is ennyit. Marad számukra a kényelmes „mit követeljünk a kormánytól ezen a héten” szerep, és lehet lazítani, a most már tényleg nehéz helyzettel sem nekik kell megbirkózniuk. (De hogy honnan jön a pénz erre? Az államtól?) Tegyük hozzá, meg is érdemli a Fidesz, hogy most neki kell feltakarítani az esztelen osztogatás, a stadionok meg a por EU-val történő összerúgása után.

Figyelemreméltó aztán, hogy nem ritkán még a legfelsőbb szinteken is híján vannak az emberismeretnek, a nép ismeretének, a mindennapi valóság, a gyakorlat ismeretének. Itt most Márki viselkedésében nyilvánult ez meg, de általában is jellemző, főleg a balos, illetve a technokraták által vezetett intézményekre, például „Brüsszelre”. Lásd az előző üzenetben Márki „szakemberitiszét”; illetve a baloldal általános idealizmusát is emlegettem már – ez ennek a jelenségnek a két fő tényezője: az elméleti szakemberek elméletisége, és a baloldaliak idealizmusa.

Ironikus módon, a baloldalt a saját idealizmusa akadályozza abban, hogy felismerje, hogy a nép nem ennyire idealista: mert az idealista értelmiség, fiatalság magából indul ki, az embert nemesnek, nemes eszmék által motiváltnak tételezik fel – miközben az egyszerű ember mindenekelőtt meg akar élni, és biztonságban akarja tudni magát. Nem mintha rossz ember lenne – csak sok a baja, egész nap rohan, fáradt, nincs pénze, megtakarítása, egyrészt mert nem is keres valami jól, másrészt meg azt is elkölttetik vele, amit megkeres, bizonytalan már a holnapban is, nem tudja hol fog lakni a gyereke holnapután, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi történik idegenekkel egy másik országban, vagy mi lesz majd 100 év múlva a világgal. Ha kevesebb baja volna, szívesen lenne ő is idealistább. Egyszersmind, ha az idealistáknak több bajuk volna, ők is kevésbé lennének azok. (Mert pl. egy egyetemen, akár oktatóként, akár diákként, ha nagy dúskálás nincs is, azért viszonylag nyugalmas és kiszámítható az élet – és sokkal inkább eszmék körül forog, mint a mindennapi robot közepette.)

Nem utolsósorban a túlzott idealizmus az idealista célok megvalósítását is akadályozhatja, ha amiatt nem választják meg az idealista jelölteket.

Hogy igazságosak legyünk, a jobboldalnak is megvannak a kedvelt módszerei a valóságtól való elrugaszkodásra, a távolabbi, de valóságos megfontolások, mondjuk a klímaprobléma elmaszatolásával, a túldimenzionált migráncsozással, a különféle összeesküvés-elméletekkel a Soros-tervtől a pizzagate-ig, stb… A baloldaliak előszeretettel kárhoztatják is őket ezek miatt, mondván, egy párhuzamos valóságban élnek. Nos, mint láthatjuk, a baloldal sem kevésbé – csak másképp, avagy „mindenki másképp egyforma”, nem mindenkinek, de azért a többségnek megvan a maga krédója, ideológiája, leegyszerűsített világképe, kellemes illúziógyűjteménye, ami boldog tudatlanságban tartja, viszont abban tudatban, hogy érti a dolgokat, és leveszi válláról a gondolkodás terhét.

Haza beszélés: ezen a téren is igen hasznos lehet az Egyvilág, mindkét oldal számára: azért mert én a csupasz valóságot mutatom be, amennyire csak lehet objektíven és pártsemlegesen, az a semleges övezet, ahol nemcsak a realitáshoz kerülhettek közelebb – hanem egyúttal egymáshoz is.

Visszatérve az ellenzékhez, most már teljesen nyilvánvaló, hogy egyesülés nélkül semmi esély – ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha elkezdtek volna ezen dolgozni. Ilyenkor felmerült bennem a kérdés, hogy akkor meg vajon mit várnak még az élettől… Tényleg a második helyért való versengéssel, meg a kormánytól való követelgetéssel akarják eltölteni az életüket? Megélhetési politikusként?

De még így is jó lehet valamire az ellenzék. Mire? Egyrészt, feltárni a kormány disznóságait. Mondjuk ehhez elszánt emberek is kellenek. Értékelem például Hadházy ebbéli igyekezetét, Jakab beszólogatásait, (akiért egyébként vérzik a szívem, mert tényleg jót akart), ugyancsak az ellenzéki sajtónak a visszaélések feltárásában végzett munkáját. Egyszersmind bírom azt is, ahogy az új arisztokrácia nem villogtathatja teljes nyugalomban a sokmilliós karóráit, meg úgy kell suttyomban jachtozgatniuk meg magánrepkedniük. Ha túl sok bajuk már nem is lehet belőle, de így is vicces, és a nyilvánosság ereje továbbra is ér valamit, mert a botrány még egy császárnak sem jó.

Másrészt olvasható sajtót, többé-kevésbé szavahihető médiát is ők tudnak csinálni: becsüljük is meg ezt, és buzgón reménykedjünk, hogy Orbán nem csukja be az RTL-t meg a Telexet. Azon kívül az ellenzékiek megmaradhatnak néhány nagyobb város, és főképp Budapest önkormányzatában; illetve fontos volna azon dolgozniuk, hogy Magyarország Európa, az EU része maradjon – mert innentől kezdve ez sem szentírás. Erről majd egy kicsit később.

Végül, ellenzéki érzületű ismerőseimnek, családtagjaimnak azt szoktam tanácsolni, hogy innentől kezdve próbálják meg nem izgatni magukat a politikán, mert úgyis felesleges, vonuljanak ki érzelmileg a politikából. Tájékozódni persze lehet, csak ne izgassuk fel magunkat túlságosan. Arra is van ötletem, hogy mit kezdhettek a felszabaduló energiával: gyertek velem, mert annyi minden más érdekes van a világban, egy részükről talán nem is hallottatok, más részükbe nem gondoltatok bele – én pedig igyekszem bemutatni minden fontosat. És, tudjátok, ez az igazi világ – a ricsaj itt és most körülöttünk csak egy nagyon kicsi szeglete neki, és sehol se lesz már, miközben a könyvben leírtak ugyanúgy igazak maradnak.

Márki-Zay és a választások

Őt a múltkor részletesen kielemeztem, ezt itt azoknak, akiknek van még kedve kicsit gondolkozni róla, hogy mit csinált jól, rosszul, hogyan ítélhetjük meg a tevékenységét így utólag. A többiek kihagyhatják ezt a részt.

Mindenekelőtt, amiben nem kételkedem, az a becsületessége, jó szándéka és az igyekezete, amivel végigcsinálta a választást: ezekért mindenképpen elismerés érdemel, és továbbra is azt mondom, bárcsak ilyen tisztességes emberek vezetnék az országot.

Szintén jól szerepelt az előválasztáson, jól beszélt a tévés vitában, azért is lett ő a jelölt. De miért nem derült ki ott az alkalmatlansága, ami később elég nyilvánvaló lett? Azért, mert a vitában elvi illetve szakmai kérdésekről volt szó, a jelöltek tájékozottsága mutatkozott meg – az empátiájuk azonban, hogy mennyire értenek a nép nyelvén, a politikusi képességeik viszont már kevésbé, pedig az legalább olyan fontos egy politikai vezetőnél, mint mondjuk a gazdaságpolitika. Fontosabb. A szakmai kérdéseket, főleg azok részleteit rá lehet bízni a szakértőkre – a vezetőnek viszont először is a hatalmat kell megszereznie, utána az embereit kell tudnia összefogni, integrálni a különböző szakértők javaslatait, majd eladni az ez alapján meghozott döntéseit a népnek.

Az utókor okulásáért, foglaljuk össze röviden, hogy milyen hibákat vétett Márki:

● A moralizálás túlsúlya az egyszerű megélhetéssel, biztonsággal szemben

● A háborúból való kimaradás nem kellően erős és egyértelmű hangsúlyozása: „a mi háborúnk”, katonák esetleges küldése

● A rezsicsökkentéssel kapcsolatos őszinteségi rohamai, megélhetési fenyegetés

● Képszerű rettenetek a beszédeiben: „vér”, „trágya”, stb…

● Sértő kijelentések, szófordulatok a választók irányába: pl. „ostoba”, „gomba”

Meg hogy hiába kért elnézést számos alkalommal, egész végig tudta hozni a formáját, valójában nem fontolta meg, hogy miért kaptak sokan a szívükhöz a sorozatos elszólásai miatt. És a választás után sem úgy tűnt nekem, mint aki valóban elismeri a saját felelősségét, és végre tényleg próbálna tanulni belőle. Most élőben láthattuk, hogy a túlzott önbizalomnak is meglehetnek a hátulütői.

(Mely vélhetően korábbi sikereiből fakadt, köztük a hódmezővásárhelyi győzelmeiből – és most látható az is, hogy az a választás nem ez a választás volt. Nyilván a Fidesz is kevésbé nyomult rá, de a közeg is más volt: az ott egy viszonylag nagyvárosi polgárság, akiknek általában jobban szúrják a szemét a Fidesz ügyei és a fülét a propagandája, mint az igazi vidékieknek, mással is lehet hatni rájuk, egyszerűbb a képlet, jobb a felállás.)

Tanulságok az elszólásokkal kapcsolatban:

● Egy politikus három óvatlan mondattal örökre el tudja intézni magát. Főleg most, hogy minden szavát rögzítik, tömegekhez közvetítik, és bármikor újra elő lehet venni őket. És dolgozhat akármennyit a sikerért egyébként, ezen nem segít.

● Elnézést kérni egyszer-kétszer még szimpatikus – de ha ennél többször van rá szükség, az már komoly aggályokat vet fel, főleg annál, akinek egy országot kéne kormányoznia.

● Nem az számít, hogy mit jelent, amit az ember, és különösen egy politikus mond, hanem az, hogy milyen érzéseket kelt vele az emberekben.

Akármilyen okos vagy igaz is legyen a mondandója. Sokan ugyanis eleve nem értik, ha valami bonyolultabb egy fakockánál – akik értik meg kevesen vannak, és ők is csakhamar elfelejtik. Az érzésekre, főleg a kellemetlenekre („vér”, „ostoba”), viszont sokkal könnyebb emlékezni. Egyebek mellett ezért fontos egy vezetőnél az empátia.

Mindezzel együtt láttuk, Márki nem az egyszemélyi felelős: hasonló súllyal benne van az ellenzék megosztottsága és Orbán rendszere is a kudarcban. Az is jellemző, ahogy az én, kiegyensúlyozottságra törekvő Márki elemzésemet fogadták jobbról és balról, úgy, ahogyan képzelitek: az egyik oldalnak nem volt kellően Márki párti, a másiknak meg túlságosan az volt. Hát, ez az én életem, dióhéjban.

(Azon kívül a részletesebb elemzés a legtöbb embernek túl hosszú is, és szintén jellemző, hogy ha van benne csak 1-2 dolog, amivel nem ért egyet, az egészet elhajítja - ami sajnálatos, mert az igazságnak többnyire két jellemzője van: az, hogy összetett és az, hogy valahol középen van…)

Most az a félő, hogy Márki lesz Gyurcsány 2, aki csak azért is bizonyítani akar, de mivel megosztóvá vált, politikailag kompromittálódott, és tanulni sem akar, csak annyit tud elérni, hogy egy újabb törésvonalat képez az ellenzéki politizálás már egyébként is alaposan széttöredezett térképén. Ezért kellene, szerintem, szépen, csöndben távoznia. (Illetve megmaradnia polgármesternek, amivel nagyjából a kvalitásainak megfelelő szinten van. Az is egy tiszteletreméltó poszt egyébként, én szívesen látom benne – és jobb is volna, ha most már a városra koncentrálna, mert a következő könnyen az lehet, hogy a vásárhelyi polgárok is meggondolják magukat.)

Egy igen tanulságos könyv idevágólag: (Márkinak is elküldtem.)

Scott Adams – Win Bigly: Persuasion in a world where facts don’t matter

Azaz „meggyőzés egy világban, ahol a tények nem számítanak”. (Magyarul lehet, hogy nincs sajnos, de ha kivárjátok, a lényege benne lesz az EV-ben is.) ;)

A Fidesz és a választások

Megnyerték, és az ellenzék állapotán, a világon, meg a háborún végignézve, sajnos nekem is azt kell mondjam, hogy az ország még így járt jobban. Nem azért, mert a Fidesz annyira jó, hanem azért, mert nincs egy épkézláb alternatíva. Sajnos. (Igen, ezért nem kis részben a Fidesz is okolható – de korántsem egyedül.) Nem új dolog: a nehéz helyzetek jobban szükségeltetik az egységes, erőskezű vezetést, annak saját hátrányaival, veszélyeivel együtt is. Csak garancia nemigen van rá, hogy a diktátor majd szíveskedik lemondani, amikor már nem lesz rá szükség.

(További kis vigasz a számomra, hogy az Orbanisztán rendszerét tömören de átfogóan bemutató írásom is beláthatatlan időkre érvényes marad, itt olvasható, vagy meg is lehet hallgatni, tök jó; és nem múlt el Orbanisztán jövője sem.)

Láthatóan egyébként maguk is meglepődtek, pl. amilyen gondosan kipakolták előtte még maguknak, amit addig még nem, felkészülve minden esetre. De kárnak izgultak, ezt az ellenzéket nem kell legyőzni, elintézi az saját magát, meg végül még a háború is Orbánnak kedvezett. Ezek után valószínűleg úgy érzik, hogy most már megvan a recept, bármit megtehetnek. És nagyjából jól is érzik: 12 év után lényegében minden zsebben van már, és gyakorlatilag leválthatatlanok: megszületett szeretett hazánk új arisztokráciája.

Mivel jár ez? Azzal, hogy ők diktálnak, és ők húzzák le a sápot mindenből, és aki itt menni akar valamire, annak be kell állnia közéjük, de legalábbis be kell hódolnia – a tehetség másodlagos, vagy az se. Ez itt a praxis. (De kevésbé korrupt helyeken is jellemző, hogy van egy elég jól belőhető szint, ami föle pusztán tehetséggel nem juthat az ember. A politika, az érdekek azok, amik meghatározzák, hogy ki lehet igazán nagy főnök.)

Figyeljük meg közben az iróniát abban, hogy pont a legszegényebbek szavazták meg a legnagyobb rablóbandát… És emlékezzünk ennek kapcsán a megélhetés mindenekfelettiségére, hogy egyebek mellett az sem számít, ha közben az elit szétlopja az országot: mindegy, csak enni legyen.

Itt érdemes emlékeztetni a választók két típusára: az egyik, aki meggyőződésből, ideológiai és személyi okok miatt szavaz egy pártra, akinek Nemzet a nemzet, Orbán pedig A Vezető, és ezért alapvetően mozdíthatatlan – a másik pedig, aki mozdítható, és azt nézi, hogy saját maga, (esetleg az ország) kivel jár jobban. Utóbbi gyakran látja és elismeri a visszásságokat, korrupciót is – de megalkuszik, ennek ellenére oda szavaz, akivel jobban jár. Természetesen nemcsak a Fidesz viszonylatában van ez így, vannak pl., akik (hihetetlen módon) Gyurcsányra esküsznek hasonló hévvel – de nemhogy beléjük, Sztálinba meg Hitlerbe is voltak szerelmesek. (Illetve, hogy kicsit tovább cizelláljuk, van olyan, aki elvből NEM szavaz a komcsikra: ő is ideológiai szavazó – csak más előjellel.)

Ez a választás pedig még egy dologra jó volt: arra, hogy meglássuk, hányan vannak az ellenzék mozdíthatatlan szavazói – mert végül mindenki más átpucolt a Fideszhez. (Vagy el se ment szavazni.)

Mindamellett van néhány körülmény, ami vigasztaló lehet az ellenzékiek számára, elsősorban az, hogy eléggé úgy néz ki, hogy elmúltak a szép idők a Fidesznek meg a NER-nek: a háború és annak következményei, az infláció, a várható gazdasági válság – a másik oldalról pedig, hogy barátjuk sem igen maradt nekik külföldön, és ahogy az EU most már anyagilag is elkezdi szorongatni őket. (Sajnos egyúttal bennünket is.) Végre nem kell a műbalhé, mert van igazi. (Apropó, mit szóltok a Putyin-tervhez? Nem hogy egy csöppet valószerűbb a Soros-tervhez képest?) No meg kevesebb lesz az elsíbolható közpénz is, nem is csak az EU keménykedése, hanem a válság meg az üres államkassza miatt is. (Csak nehogy egymás között kezdjen el marakodni a NER…)

Meg talán uszításból, propagandából és néphülyítésből is kevesebb lesz, egyrészt mert most már biztonságban érzik a hatalmukat, másrészt meg, mert vannak igazi bajok. És valóban, máris kevesebb a Soros plakát, (bár az M1-ben mindig lehet bízni, ha valaki hangulatkeltésre vágyik); avagy „az apa férfi, az infláció nő” – és végre az óvodásokat sem támadják a genderterroristák. (Hogy besz*pta ezt is a nép… És most emlékeztek még rá egyáltalán? Pedig alig pár hónapja.)

(Szerintem pl. a CEU is itt lenne még mindig, ha a vírus meg a háború pár évvel korábban jön. De hálistennek a boldog békeidőket is tönkre kellett tenni valamivel, merthogy akkor nem volt más dolguk, csak a lenyúlás, a betonozás, meg az ellenzék cseszegetése.)

És így talán az ellenzékről, a demokrácia megmaradt támaszairól, a sajtóról is leszáll valamelyest. (Főleg az RTL klub, hogy megmaradjon, meg részemről a Spektrum, amit csak ajánlani tudok, ha kicsit ki akartok szállni az őrületből. Meg még egy, ha valaki nézhető hírtévére vágyik, az Euronews: interneten, mobilon is nézhető ingyen, magyarul.) Egyébként Orbánt nem tartom teljesen elvetemültnek, és alapvetően rosszindulatúnak sem. A hatalom az, ami annyira kell neki, hogy nem által sokaknak beártani miatta. Úgyhogy, ha lesz is enyhülés, az csak addig tart, amíg teljes biztonságban érzi a hatalmát.

A választások előtti osztogatásról: most a megszorítások, különadók és az állami devizakötvény-kibocsátás közepette láthatjuk, hogy mennyi volt igaz abból, hogy azért adják, amiért mondták, hogy ugyanis olyan csodás a gazdasági helyzet. Jó, háború nem volt betervezve – de épeszű ember akkor sem szórja el a pénzét, amikor épp nem teljesen üres a zsebe. (Egyébként mostanában is azt találta nyilatkozni egy minisztériumi ember, hogy a magyar gazdaság nagyon erős, a különadókkal pedig még tovább erősítik azt.) Rendben, elég naivnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy tőlem tudja meg, mi az a választási osztogatás – csak a teljesen blazírt hazudozásra hívnám fel a figyelmet, már megint.

Nem ártana jobban odafigyelni az EU bekeményítésére is, nehogy egyszer csak kívül találjuk magunkat. Egyrészt, mert az EU-nak sem feltétlen végtelen a türelme a magyar kerékkötéssel szemben; másrészt hogy Orbán immár úgy érzi, bármit megtehet – és most, hogy a pénz is lassabban csordogál, meg őt is fúrkálják Brüsszelből, felmerülhet benne a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a jó neki az EU-ban… Ráadásul precedens is van már. Nem lehet, hogy a nép ezt is lenyelné? Egy jól szervezett propagandakampány után? Megalapozva azzal, hogy Orbán kiutáltat bennünket az Unióból? Huxit párt meg minden? Nem árt az óvatosság, ha még nem felejtettük el, mennyire szeretünk volna Európához tartozni.

Azt javaslom, most is próbáljunk meg egy kicsit távolabbra tekinteni, és örüljünk annak, hogy az EU megmaradt még Orbán hatalma gyakorlatilag egyetlen korlátjának. (Jó, a maradék független sajtó – de az is csak addig, ameddig a vezér engedi.) Orbán állhatatossága, az ellenzéki politikusok tehetetlensége, a nép enerváltsága sajnos odáig juttatta ezt az országot, hogy a demokráciát kívülről kell megvédeni. És ne bagatellizáljuk el a diktatúra lehetőségét: mert lehet az sokkal rosszabb is, mint az ország eddigi lerablása, emlékezzünk a saját múltunkra és nézzünk szét a világban, mik vannak. Még csak nem is Orbánnal van a legnagyobb gond, mert az igazi keményvonalasokhoz képest ő is Hófehérke. Azzal van a gond, hogy nincs biztosíték, hogy egyszer csak nem jön helyette egy igazi farkas. A demokrácia elsősorban nem azért kell, mert, hogy az milyen jó. Azért kell, hogy, amennyire lehet, biztosítva legyünk a zsarnokság ellen.

Mint említettem, ez az egyik, amire, az ellenzék még jó volna: megvédeni idehaza az EU jó hírét, ügyelni rá, hogy a népet ne fordítsák ellene. Mondjuk az is tudna segíteni, ha az EU földközelibb pályára állna, visszafogná magát az olyan kérdésekben, amelyeknek még nem jött el az idejük, megpróbálna nem sokkal, de némileg kevésbé eszmények mentén politizálni, reálisabban szemlélni a világot, és gyakorlatiasabban kezelni a problémákat. Ezzel nem azt mondom, hogy adjuk fel az elveinket, (különösen nem, ami a klímaváltozást illeti) – csak azt, hogy vegyük észre, hogy hol ártunk már vele magunknak és ezáltal nem csak annak a konkrét ügynek, hanem az összesnek, amiket képviselni próbálunk.

Választási egyebek

● A Mi Hazánk sikere

Ez (így utólag) várható volt: a szélsőjobbereknek kell egy párt, a Jobbik pedig már nem felelt meg. (A Jobbikért, Jakabbal együtt pedig szerintem kár, mert kellene a Fidesszel szemben egy jobboldali alternatíva is, mely kevésbé korrupt és úrhatnám.)

● Mérsékelt erőszak

Ez a múltkoriban a háború kapcsán került elő, hogy minden borzalma ellenére messze elmarad a II. vh. brutalitása mögött. Itt azért hozom elő, mert a magyar politikában is hasonló a helyzet: itt is megy a gyalázkodás, az egymás alá vágás, és a többi – de bizonyos korlátokon belül: ez is egyfajta kulturált erőszak.

Még kulturáltabb, mint máshol: pl. ahogy Orbán kimegy a nép közé a kis sámlijával. Sok hely van a világban, ahol ezt nem merné megtenni. Ilyen kultúrnép vagyunk, na. (For good or bad…)

● Ahogy a kisebb-közepes stikliket lenyeli a rendszer

Meg a nép is. Gondolok itt pl. az Erdélyben kidobott szavazólapok esetére, de mondhatnám a lakóhelyi átjelentkezéseket vagy a makói szavazatokért pörkölthús akciót is, illetve a szavazási rendszer Fidesz általi átszervezését, amitől azóta eleve nekik lejt a pálya. Mindegyik hír volt egy darabig, akadt, amelyiket vizsgálgatták is kicsit – aztán kész, el vannak felejtve, nem számít. És akik ezeket elkövetik, tudják is előre, tesztelgetik a határokat, kihasználják, hogy a szabályok gumiból vannak.

De nemcsak a magyar választásokkal van ez így. Elhibázott állami és vállalati beruházások, feleslegesen kiásott csatornák, felépített lakótömbök, katasztrofális politikai döntések, a Vietnami háború, elpazarolt emberi életek, iszonyatos pénzek, energia és munka… És kész, a világ napirendre tér felettük, minden megy tovább – és többnyire felelősök sincsenek.

● A Lázár-Orbán deal

Ahogy Lázár oda lett téve Márkit opponálni – Orbán meg személyesen leutazott korteskedni Lázár mellett.

● A forradalmi szájbergyerekek újra akcióban

Amikor a választások előtt meghekkelték a kormánymédiát, és „elhozták az igazságot” a népnek. (Azért „újra”, mert történt már hasonló korábban, amikor az Origó kommentszekcióját árasztották el hasonlóan felszabadító erejű üzenetekkel. Akkor lett vége nekem a szép időknek, ui. azóta egyáltalán nem lehet kommentelni az Origót, megszűnt a legjobb reklámlehetőségem. Illetve ott volt még Fegyőr benyomulása is az Origó szerkesztőségébe.)

Ezek az akciók, szerintem, egyébként is meglehetősen kontraproduktívak: nem hinném, hogy akik propaganda újságot akartak olvasni, de helyette váratlanul az „igazsággal” találták szembe magukat, azokat az jobban meggyőzte volna, mint amennyire az elszenvedett bosszúság felbősztítette. Bárcsak elég volna az embereket szembesíteni a valósággal… (Lásd: a tények nem számítanak.)

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   A jó fogalma

Jó cselekedet alatt azt értem, amikor valaki másnak boldogságot okoz.

A jó cselekedetekről egy külön téma szól.

Rossz cselekedet ellenben, érthető módon az, amikor boldogtalanságot okozunk valakinek.

2.   A jó és rossz bonyolultsága

Gyakran nem egyszerű megmondani egy-egy cselekedetről, hogy az mennyire jó, mennyire rossz, mennyi boldogságot és boldogtalanságot okoz.

1)    Példa

Például, amikor pénzt adunk egy koldusnak, aki mintegy hálaképp egy újságot ad nekünk. Ezzel vajon jót tettünk? Bár elsőre egyszerűnek tűnik a válasz, jobban belegondolva számos szempont merülhet fel:

○    Jót tettünk, mert a koldus megvehet valamit.

○    De lehet, hogy rosszat is, ha olyasvalamit vesz, amivel árt magának, kábítószert.

○    Rosszat a saját családunknak, mert nekik kevesebb marad.

○    Rosszat a többi embernek és esetleg a koldusnak is, ha ezzel hozzászoktatjuk a kéregetéshez.

○    Jót a többi embernek, ha a koldus egyébként lopni kényszerülne.

○    Rosszat a többi embernek, mert az az újság valójában nem kell nekünk, több lesz a szemét.

És így tovább… Persze azért vannak egyszerűbb esetek is.

2)    A boldogság szempontjai

Nézzük meg általánosabban, miképpen lehetnek hatással tetteink mások boldogságra.

○    A boldogság különböző forrásai

○    Különböző időpontbeli boldogságok

○    Különböző egyének boldogsága

Külön kérdés aztán, hogy melyik szempont mekkora boldogságot jelent, ha összegezni akarjuk őket, hogy megtudjuk, összességében mekkora jót tettünk.

3)    A mérleget nehéz megállapítani

És ha az eddig elmondottak nem volna elég, van még, mi nehezítse, hogy felmérjük, mennyire jók a tetteink.

○    Nem lehet az emberek fejébe látni

○    Tetteink sokrétű következményei

Elmondható tehát, hogy nagyfokú szubjektivitás övezi azt, hogy egy tett mennyire jó, nem lehet objektív mérőszámot adni rá. Egy másik tanulság, hogy ami elsőre jónak tűnik, az jobban belegondolva már nem is biztos, hogy az. (És fordítva.) Lásd a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témában, hogy valamennyire tanácsos belegondolni, hogy mennyire jó, amit teszünk, bár túlságosan belemenni azért nem praktikus.

Ezen felül az is kitűnik, hogy fokozatok kérdése, hogy egy cselekedet mennyire jó, a különböző szempontok szerint több vagy kevesebb boldogságot-boldogtalanságot okoz: tetteink tehát nem fehérek és feketék. (Mint ahogy az emberek sem, akik megcselekszik őket; lásd erről a ‘Jó cselekedetek’ témában.)

Hozzátehetjük még, hogy nemcsak cselekedetekre, hanem dolgokra is áll, hogy nem könnyű megmondani, jók-e a világnak; gondoljunk csak a számítógépre, az internetre és a Facebook-ra.

4)    Valamilyen szempontból szinte minden jó és minden rossz

Ezt szintén jól érzékeltetik a fentiek. Miért érdemes külön kiemelni? Két okból: először is, hogy árnyaltabban lássuk a dolgokat, meg tudjuk látni a nagyobbrészt rossz tettekben is a jót (illetve fordítva); másodszor pedig azért, mert ezt fel szokták használni arra, hogy a reálisnál jobbnak vagy rosszabbnak állítsanak be bizonyos cselekedeteket, úgy hogy a célnak megfelelő szempontot, hatást emelik ki, hangsúlyozzák.

3.   Nehéz döntések

Láttuk, hogy a mérleget nem könnyű megállapítani, nem könnyű megmondani, hogy egy cselekedet mennyire jó vagy rossz. Igaz ez akkor is, amikor nekünk kell választanunk, hogy mivel tennénk jobbat. Egyfelől ezt értem nehéz döntés alatt.

Másfelől sok esetben egy nagyobb jó érdekében kénytelenek vagyunk ártani valakinek.

Nem ritkák a súlyos dilemmák sem; jellemző például, hogy a korlátozott források miatt választani kell, kin, melyik betegen segítsünk és melyiken nem, kifizesse-e a TB egy súlyos beteg drága gyógykezelését, vagy inkább többek könnyebben kezelhető nyűgein könnyítsen. Hasonló az is, amikor egy tömegszerencsétlenség vagy csata különböző fokú sérültjei, sebesültjei között kénytelen szelektálni az orvos.

Dönteni pedig muszáj, akkor is, ha nehéz, ha a legnagyobb jóindulat mellett is fájdalmat okozunk vele, ennek a felelősségét magára kell vállalnia valakinek. A döntések szubjektívak, valamint aki dönt, maga is esendő, jó szándéka, igyekezete ellenére sem biztos, hogy jól dönt. Ennek egyrészt önmaga is tudatában lehet, másrészt a közönség is ítélkezik felette, akiknek utólag, a következmények ismeretében, már könnyebb dolguk van. Végigtekintve a fentieken, tartsuk szem előtt a döntés nehézségeit, méltányoljuk azokat, amikor véleményt alkotunk a döntéshozóról. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az alkalmatlan, korrupt vezetőket ne illethetnénk a megérdemelt kritikával.)

RED ALERT

Vagyis az orosz-ukrán háború tanulságai, hazai és nemzetközi vonatkozásai, és a kilátások.

(A Youtube-on is meg lehet hallgatni.)

Először is, tegye fel a kezét az, aki szerint léteznek még elképzelhetetlen dolgok. Hogy semmi két évvel ezelőtthöz képest, sőt egy hónappal ezelőtthöz képest is, hogy a feje tetejére állt a világ. Hogy egy soha nem látott világjárvány után (közben), már rögtön az atomháborútól kell félni… Ugye? Köszi.

De az is igaz, hogy minden csoda, beleértve az elképzelhetetlent is, három napig tart. Én legalábbis már kezdek nem azzal ébredni, hogy megnézem, megvan-e még Budapest. Meg a forint is erősödött, meg az OTP is, szóval ezzel, úgy látom, mások is így vannak.

Az előző posztban írtam már a háborúról, de akkor csak röviden, mert még épp csak, hogy elkezdődött. Azóta alaposabban belegondoltam a helyzetbe, ezt szeretném most megosztani veletek. Gyertek, tanulságos lesz.

Akik elszámították magukat

Körülbelül mindenki:

● A Nyugat

A politikusok, a nép, beleértve saját magamat is, (meg Bayer Zsoltot), mert mindannyiunknak elképzelhetetlen volt, hogy az oroszok fegyverrel támadjanak. Ha kicsit több fantáziánk lett volna, valószínű, hogy nem fajult volna idáig a dolog, komolyabban vettük volna az orosz követeléseket, és engedtünk volna abban, amiben nagyon muszáj. (Hogy ez mit jelent, és hogy nem jelenti Ukrajna odadobását az oroszoknak, arról a múltkor írtam.)

● Putyin

Aki vélhetőleg azt hitte, hogy két nap alatt elintézi az ukránokat. (Ahogy a világon kb. mindenki.) Meg az is valószínű, hogy a hanyatló Nyugat részéről sem számított ilyen mértékű gazdasági szőnyegbombázásra.

Ez, Putyin elbizakodottsága lehet az oka az eddigi fiaskóiknak. A másik meg az, hogy elő sem készítették rendesen az inváziót, talán, mert először maguk sem képzelték teljesen komolyan ezt az egészet. Az előkészítés hiánya pedig nemcsak a logisztikai problémákban érhető tetten, hanem a katonáik alacsony moráljában is.

● Az ukránok

Akik talán most már kezdik azt hinni, hogy győzhetnek.

Merthogy, énszerintem, nem. Azért, mert mindenek ellenére Putyin nem kulloghat el vesztesként, és ez mindent visz. Az ukránok, a Nyugat segítségével, el tudják húzni a háborút – de ezzel leginkább azt érik el, hogy annál jobban szét lesz rombolva az országuk. A Nyugat pedig ennél jobban nem fog belebonyolódni, mert nem akar 3. világháborút, úgyhogy majd nézi, hogy lesz Szíria Ukrajnából – meg romok.

Közben az oroszoknak is lesznek problémáik, odahaza is, de a két legfontosabbal: kenyérrel meg olajjal (meg gázzal) elég jól el vannak látva egyedül is. Továbbá, tudtommal, náluk sincs olyan politikai erő, amelyik le tudná váltani Putyint – és ameddig enni van mit, addig akkora elégedetlenség sem lesz, hogy forradalom legyen belőle. (Meg hogy most már Szíriában keresnek zsoldosokat a sorkatonák anyukájainak gyerekei helyett.)

Az erőskezű vezetés hátulütői

Már hogy ugye, a nyugati demokráciák kétségtelen belső problémái és tehetetlenkedése közepette sokan vágyakoznak a határozottabb vezetés, az erős kéz, Trump, Orbán, Putyin iránt. Hát, akik így éreznek, azok most láthatják, ha akarják, hogy hova vezethet, ha túl nagy hatalmat kap valaki, amikor csak remélni lehet, hogy csak félig hibbant meg a vezér, egy országot ledózerol, de annyira azért még magánál van, hogy az atomgombot ne nyomja meg. Mert a demokrácia összes nyűgével és bajával együtt is egyvalamire továbbra is jó, arra, hogy ne egy ember rigolyáin és depresszióján múljon népek, ilyen hatalmas országok esetén pedig akár az egész világ sorsa.

Momentán úgy tűnik, hogy Putyin még sincs teljesen elborulva és nem robbantja ki a harmadik világháborút – de semmi biztosíték nincs rá, hogy egy nap nem vesznek az agyáramai egy kicsit más irányt, hogy egyik reggel nem lép bele egy rajzszögbe, vagy, hogy egyszer csak nem hergeli fel magát azon, hogy Biden leháborúsbűnösözi, és mondja azt, hogy tudod mit, legyen neked igazad. Vagy ez már tényleg elképzelhetetlen?

Valamint most ismét tanúi lehetünk, hogyan vetül ki milliók sorsára, az egész világra, az, ami egyetlen ember elméjében zajlik: hasonlóan Hitler agyrémeihez, illetve, természetesen jóval mérsékeltebben, de ahogy Orbán ambíciói is megkeserítették sokak életét itt nálunk az elmúlt években. Bármilyen csábító is tehát a határozottság, az őrület mindig ott settenkedik a háttérben – és egy zsarnoktól nem könnyű megszabadulni.

A konfliktus háttere

Én továbbra is úgy vélem, hogy ezt az egészet egészen egyszerűen el lehetett volna kerülni, a háborút megelőzően ki lehetett volna egyezni az oroszokkal. (Úgy ahogy a múltkor leírtam: nem lefeküdni nekik, hanem tárgyalni, alkudni, és kiegyezni.) Ukrajna nem lehetett volna a NATO meg az EU tagja (így sem lesz), továbbá a Krímről is le kellett volna mondaniuk, (bár egyébként sem az övék már). Cserébe béke lett volna, és életben maradt volna sok ember. Meg állva sok ház. Most már más a helyzet, és kérdés, hogy így mivel elégednének meg az oroszok. Persze, ami a kiegyezést illeti, az első, ami az ember eszébe jut a Müncheni Egyezmény, meg hogy akkor is azt hitték, hogy megelőztek egy háborút. Nos, tény, Hitlerrel nem volt értelme egyezkedni. Putyin azonban még mindig nem egy Hitler. (Meg rendben van, utólag mindig könnyebb okosnak lenni.)

Szintén írtam a nagyhatalmi görcsről, ami miatt az oroszoknak nem elég Oroszország. Na most, ezzel más hatalmak is hasonlóan vannak, a Nyugat meg főleg Amerika is játszmázott itt a keleti végeken, terjesztgette kifelé a saját befolyási övezetét. A különbség az, hogy a Nyugat vonzó ezeknek az országoknak – az oroszok meg nem. És ha eddig nem annyira volt kedvük barátkozni velük, (Orbánt kivéve még a magyaroknak sem), akkor most megmutatták, hogy miért nem. Az oroszok nem tették vonzóvá magukat, amivel békésen is kiterjesztheti egy ország a befolyását. A másik módja ennek a tankok – ami nem szép dolog, de sokkal egyszerűbb, mint a „soft power”, a puha hatalom, az erőszakmentes befolyásszerzés.

Jut eszembe, az is hasonló, amikor egyes koldusok pénz akarnak, de nem kapnak – mire elküldenek a jó anyámba. Na, olyankor gondolom, hogy köszi, most már legalább tudom, hogy miért nem adtam. Megjegyzem, van nekem egy rendszerem, hogy amikor valami jó ér, akkor annak arányában én is jótékonykodom. Sajnálatos módon, ugye, az utóbbi több mint tíz évben túl sok jó nem ért. (Bár, ha megnézitek az adományos oldalt, újabban jött már egy kevés támogatás a könyvnek, tőletek az olvasóktól. Adtam is egy 500-ast én is a koldusoknak.)

Szóval, ha eddig nem akartak a népek az oroszokkal barátkozni, akkor ezután még annyira se. Illetve, lehet az EU papírkutya, de élni azért mégiscsak itt a jobb, meg barátnak és szomszédnak is kellemesebb társaság vagyunk.

Magyar vonatkozások: Putyin és Orbacsov

Alapvetően, ami most történt, az Orbánnak egy méretes blama: egy évtizednyi keleti nyitás és Putyinnal való enyelgés mehet körülbelül a kukába. Valamint hirtelen az illiberalizmus is rosszabbul hangzik, no meg az elmaradhatatlan harci retorika, ahogy Magyarország már tíz éve folyamatos támadás alatt állt, ők pedig nyergelnek és jobbról (vagy keletről?) érkeznek, stb…

Ezen kívül hirtelen mintha megint Moszkva tűnne a nagyobb birodalomépítőnek, mint Brüsszel, és bár a magyar nép többnyire eddig is eléggé EU párti volt, most azok is nagyobb kedvet éreznek visszabújni a NATO szoknyájához, akik eddig berzenkedtek a hanyatló Nyugattól.

Ráadásul Orbán nemcsak barátkozott Putyinnal, hanem fölnézett, példaképként tekintett rá, és finomabban persze, de másolta őt, az ő módszereit alkalmazta Magyarországon, a magyarokra. Mondhatni, Oroszországban Putyin bársonyos sztálinizmusa uralkodott – Magyarországon pedig Orbán bársonyos putyinizmusa.

Ami történt, azt hiszem, Orbánt is meglepte – de az öreg harcos azért rutinos, alig hagyott ki egy-két ütetemet, és Putyin legjobb barátjából gyorsan a Putyintól való megmentővé avanzsált. Egyébként az alapmotívumot tekintve nem kellett messzire mennie: az emberek továbbra is megélhetést és biztonságot akarnak – ő pedig gyorsan körbe is plakátolta a várost azzal, hogy ő lesz az, aki Megőrzi Nekünk Magyarország Békéjét És Biztonságát.

Apropó, a másik Fidesz szlogen: hogy Előre Menjünk, (rendületlenül!), és nehogy, uram bocsá, Hátra ám! Na ehhez csak annyi, hogy végignézve itt az elmúlt 2-3 éven, az ország és a világ állapotán, az előttünk felsejlő globális szakadékon, nem vagyok biztos benne, hogy nem lenne kedve egyre több embernek inkább hátra menni egy kicsit.

(Az megvan egyébként, hogy „az irány fontosabb a sebességénél: sokan mennek gyorsan sehova”…)

Egyszersmind Orbán eddigi magabiztossága és a határozott vezető imidzse is megingott. Orbán, aki tudja, mit akar, és merre megy, most elkezdett manőverezni, hogy engedi is a nyugati fegyverszállításokat meg nem is, be is engedi a NATO katonákat meg nem is, meg is szavazza az uniós szankciókat, de azért az orosz olajról meg gázról nem mond le, stb… Ez egyrészt idehaza se veszi ki magát annyira jól, külföldön meg persze, hogy nem, különös tekintettel az oroszokra alapból rosszabb szemmel néző V4-ekre, kivált a lengyelekre. (Akik már a békemenetre se jöttek, Áder meg nem ment hozzájuk.)

(Nem azt mondom egyébként, Ukrajnával szomszédos országként szerintem is elkél egy jó adag megfontoltság. Csak ahogy Orbán most meghasonlott. Illetve apropó, megfontoltság és stratégiai nyugalom, a Kutyapártnak is sikerült megint egy jó vicceset csavarnia a láthatóan nem teljesen épeszű atom orosz lán bajszán ezzel nagykövetségre vetítéssel…)

Na de biztos az, hogy ez most annyira rosszul jött Orbánnak? Ha lenne egy épkézláb ellenzék, akinek el lehet hinni, hogy kézben tudja tartani a dolgokat, akkor egyértelmű lenne a válasz. Már csak azért, is mert ők az eleve deklaráltan nyugatpártiak. Sajnos azonban az ellenzék olyan, amilyen, Márki is hozta a formáját a magyar katonák (elméleti) kiküldésével, meg hogy így majd könnyebb lesz majd Ukrajnából Orbánra szavazni… Orbán viszont egyvalamit nagyon jól tud, azt, hogy az emberek békére és biztonságra vágynak, és rá is feküdt erre 1000-rel. Majd ő megvéd. Ráadásul Putyinnal is beszélő viszonyban van! Hátha a mellé, hogy nem rohannak le bennünket, még gázt is kapunk! Na, hány Ft/m3-t ér meg nektek az ukránok élete?

(Ha már itt tartunk, azt hiszem, a rezsicsökkentéstől meg a hatósági áras benzintől hamarosan elbúcsúzhatunk – bár arra kíváncsi vagyok, hogy hogy adják ezt be a népnek. Meg az államadósság. Meg a forint. Mindezeket azok nyerik meg, akik a választásokat is. Hát, ugye, az ember nem ilyen nyereményekre vágyik. A majdani ellenzék meg majd teli szájjal ócsárolhatja a majdani kormányt. Meg is érdemelné a Fidesz, hogy neki kelljen rendbe raknia az összeomló kártyavárat.)

(Na meg Paks 2. Nem is csak a rezsicsökkentés miatt, sőt nem is csak a szankciók okán – hanem biztonsági szempontból is: mert mi van, ha tegyük fel, alá nem is aknázzák az oroszok, de beépítenek egy kapcsolót, amivel Moszkvából lehet áramtalanítani Magyarországot…)

Egy szó, mint száz, nem is annyira egyértelmű, hogy a hazai politikában ez most kinek jött jól és rosszul.

Nemzetközi vonatkozások

● Európa még mindig Európa

Ez alatt azt értem, hogy a világ más tájain, Szíriában, a Kaukázus környékén, stb… mostanában is voltak ehhez mérhető harcok, a világ hümmögött is kicsit, meg kifejezte a rosszallását, de olyan rettenetesen azért nem zavartatta magát – ellentétben ezzel az általános felhördüléssel. Rendben, részben ezt az is okozza, hogy itt a NATO meg az EU is érzékelhető közelségben van az atomhatalom agresszorral szemben.

Akárhogy is, Európa most egy gyenge ízelítőt kaphat abból, ami máshol napi valóság. Talán kicsit jobban értékeljük majd a jó dolgunkat, amikor ennek remélhetőleg vége lesz.

● Putyin vs. a világ

Már hogy úgy látszik, hogy igencsak egyedül maradt. (Beloruszt leszámítva. Meg lehetne még mondani Kínát, de az is eléggé tartózkodónak tűnik, részben, mert a globális biznisznek ez most eléggé betesz – részben meg mert nem az ő stílusa.) No és a világba beleértendő magának Oroszországnak, az oroszoknak a nagy része is, a belső ellenzék is. És egyedül a világ ellen nem lehet – ami Hitlertől az ISIS-ig többször bebizonyosodott már, Oroszország ennek súlyos kárát fogja látni. (Bár Putyint az nem feltétlen érdekli túlságosan.)

● A globalizáció és a háború

Különösen egy ilyen globalizált világban nem lehet egyedül a világ ellen, elsősorban, mert a globalizáció nemzetközileg, világszinten összekapcsolja az érdekeket, ha valahol baj van, az mindenkinek kényelmetlen, ezért általában véve mindenkinek érdeke a világbéke, mert csak úgy tud menni a biznisz as usual. Most nézzük meg mi lett az olaj, a gáz, meg az összes orosz nyersanyag árával, meg majd az élelmiszerárakkal, és úgy általában az inflációval… Hát kinek jó ez? Másodsorban a média is lefedi a világot, és azonnal ott van mindenkinek a képernyőjén, amikor találatot kap egy színház, egy kórház…

Ezen kívül a kiépült globális rendszerben jelentős gazdasági eszközök állnak a külföld rendelkezésére, amivel erőszakmentes válaszcsapást mérhetett az oroszokra. Régebben, különösen a hidegháború alatt, ez nem így volt. A KGB-s Putyin sem számított erre.

● A Nyugat és a háború

Először is, amit a Nyugat eddig reagált, azzal nagyjából egyetértek. Egy ilyen agressziót egyszerűen nem lehetett válasz nélkül hagyni, és gazdasági eszközökkel elég kemény lépéseket tudott tenni. (Amit adott esetben, ha változnak a dolgok, nagyrészt vissza is lehet csinálni.) A fegyverszállítások már neccesebbek, de eddig úgy tűnik, a medve azokat is lenyelte, legalább letesztelheti, mit tud ellenük a saját legújabb hiper-szuperszonikus rakétáival. (Komolyan ezek úgy háborúznak a való világban, ahogy én a Starcraftban. Meg a Red Alert-ben, anno.) Az viszont kimondottan a helyén van, hogy ennél jobban a Nyugat nem akar belebonyolódni – mert annak beláthatatlan következményei lennének.

Ne feledjük azonban, hogy a nyugatiak a háború előtt nagyot hibáztak, azzal, hogy nem vették komolyan az orosz fenyegetést, egy háború lehetőségét – és nem egyeztek ki velük. Azért, mert, még egyszer mondom, azzal ezt az egészet el lehetett volna kerülni. (És azt sem győzöm hangsúlyozni, hogy ez nem Ukrajna odadobását jelentette volna.) Most talán azt lehetne valamennyire lebegtetni, hogy ha az oroszok észhez térnek, volna visszaút. Nem teljesen, nyilván, mert ezt elfelejteni nem lehet. (Azaz dehogynem, csak majd később: lásd, ahogy a még mindig sokkal brutálisabb II. vh-t is gyakorlatilag elfelejtették egy-két évtized alatt.) Ezzel lehetne valamelyest siettetni ennek az őrületnek a befejezését. A legjobb reális lehetőség az volna, ha minél hamarabb kiegyeznének abban, amiben előtte kellett volna. És mintha lennének is ennek jelei végre.

Amúgy a Nyugat ennek az egésznek több szempontból is hasznát láthatja még. (Nyilván attól függően, hogy hogyan alakulnak az események.) Egyrészt, most körülbelül mindenkinek a szemében ők a jófiúk, velük akarnak barátkozni, az ő fegyvereikből vásárolnak be. Másrészt a demokrácia rendszerére is nagyon ráfért már, hogy valami emelje az utóbbi időben eléggé megkopott renoméját. Putyin most megtette azt a szívességet, hogy ismét megmutatta: a demokrácia távolról sem tökéletes, de még mindig a legjobb az alternatívák között. (Lásd a könyvben, hogy a demokrácia fő erénye a zsarnokság megelőzése – amihez képest minden tökéletlensége másodlagos.)

Harmadrészt most a Nyugat is összekapja majd magát. Ez egyfelől fegyverkezést jelent, ami önmagában nem egy öröm – másfelől viszont azt, hogy jobban koncentrál majd a lényegi, gyakorlati problémákra – szemben a mostanság elszabadult genderológiával és egyéb túlérzékenykedett komplexumokkal. (Természetesen az utóbbiak is jogos problémák – csak túl lettek tolva, és hogy bárcsak ezek lennének a legnagyobb bajok a világban.)

Egyebek

● Mérsékelt erőszak

Vagyis, hogy akármilyen szörnyű ez így is, még mindig hol van a II. világháború borzalmaihoz, a totális háborúhoz képest, amikor rutinszerűen bombáztak porrá teljes városokat a lakossággal együtt, különösebb lelkifurdalás nélkül.

● Zelenszkíj gyakorlottsága a médiában

Ami most igen jól jön neki: az, hogy érti és használja a médiát, a képek erejét, hogy tudja, hogyan kell hatásosan beszélni, úgy a saját emberei, mint a világ vezetői előtt, mivel lehet hatással lenni az emberekre, a közvéleményre. A mai világban ez hatalom – és ezen a téren kétség sem fér hozzá, ki győzött, már most. (Vö.: Reagan)

● Putyin a környezetvédő

Már hogy nem csak a covid-ot szüntette meg egy csapásra, hanem azt is elintézte, amit az Európai Bizottság kb. sosem tudott volna, hogy felmenjen az energia ára – ennek következtében a fogyasztás, meg a CO2 kibocsátás meg majd le. (Persze csak ameddig nem sikerül elintézni máshonnan az importot. Az megvan egyébként, hogy a kibocsátás újra történelmi csúcson van?) Jó, nyilván ezt nem így kellene csinálni…

(Illetve nézzük a dolog jó oldalát: ha most kitör az atomháború, akkor mennyire jól csináltuk eddig, hogy tettünk a környezetvédelemre meg a klímaváltozásra! Valamint vegyük észre, hogy a különféle sokkoknak lehet bizonyos pozitív oldala is: az, hogy a rossz dolgokat is kibillenthetik a kerékvágásból.)

● Akikről elterelődött a figyelem

   ○ A paralimpia: mely egyébként sem szokott túl sok mindenkit érdekelni, most meg gyakorlatilag észrevétlenül zajlott le

   ○ A magyarországi tanársztrájk

   ○ Elon Musk: hirtelen belőle is ötödannyi lett a médiában. (Amit valószínűleg maga is érzékelt, és mondott is rögtön egy briliánsat, amivel bekerülhetett a sajtóba, hogy majd jól lebokszolja Putyint. Nyilván kapcsolódnia kellett a háborúhoz, hogy megírják. Meg is írták. De minek.)

   ○ Greta Thunberg: meg a klímaváltozás – ami gyakorlatilag teljesen eltűnt, annak rendje és módja szerint.

Merthogy mindig mindenkit a legközvetlenebb problémák érdekelnek – és ha vannak ilyenek, akkor a távolabbi problémákról, a jövőről elfeledkezünk.

● Korábbi elképzelhetetlen sajátélményem

Természetesen nem mérhető egy valódi háborúhoz, de bizonyos párhuzamot azért felfedeztem a mostani helyzet és a CEU elüldözése között. Mindenekelőtt azt, hogy előtte az is teljesen elképzelhetetlennek és életszerűtlennek tűnt a számomra. Ott volt ez a sok éve stabilan működő intézmény, semmi értelme nem volt kiebrudalni – és egyszer csak mégis: volt, nincs. És történt ez szintén egy támadás eredményeként…

Kilátások

● A háború kimenete

Tehát, ahogy én látom, Putyin ezt nem hagyhatja abba addig, ameddig nem tudja azt mondani rá, hogy győzött. Sajnos. Valójában már hamarabb rajta volt ezen a sínen, ha a hadgyakorlatok után visszakullogott volna laktanyákba, már akkor is vesztesnek nézett volna ki, ami egy ilyen embernek megengedhetetlen, most meg már pláne nem engedheti, hogy úgy nézzen ki, hogy a világverő orosz hadsereget elverte egy sehol sem jegyzett másik. Egyébként Vietnámtól kezdve Afganisztánon keresztül (duplán), Ukrajnáig tanulságos, hogy mennyire lukra tudnak futni a szuperhatalmak is.

Ezért, énszerintem, lehet, hogy az ukránok tudják tartani magukat egy darabig – de végül lényegében vereséget fognak szenvedni – és minél tovább harcolnak, annál jobban szét lesz verve az országuk. Putyinnak pedig nem sürgős: élelmiszerrel és energiával el vannak látva; nincs komoly belpolitikai alternatíva; ezen kívül pedig nem az ő országa pusztul. (Gazdaságilag igen, de Putyint jobban érdekli a nimbusz, mint a jólét.) A Nyugat meg majd nézi, ahogy elmondtam.

Annyi lehetséges még, hogy nem harcolnak majd a feltétel nélküli megadásig, valamennyire, egy kicsit, az ukránok érdekei is érvényesülhetnek. De alapvetően az lesz, amit Putyin akar. És elég nehéz elképzelni, hogyan maradhatna majd Ukrajna független, demokratikus állam ezek után.

● Egy új hidegháború lehetősége

Na jó, ez azért eléggé bizonytalan, nem utolsósorban azért, mert egy ilyenben Putyin meglehetősen magára volna hagyva, különösképpen Kína nem biztos, hogy belemenne, hogy most akkor hagyjon fel a Nyugattal való üzleteléssel. De ki tudja, mi fortyog Putyin fejében, nem lehet kizárni, hogy most lesz elege mindenből, ami eddig annyira fájt. (És többé nem érzi arcán a nap sugarát.) A másik meg, ahogy a Nyugat maga vág el minden kapcsolatot Oroszországgal. Talán nem véglegesen. (Bár még ha a Nyugat hajlandó is volna visszamenni, egyáltalán nem biztos, hogy Putyinnak kellenek majd.)

Annyi mindenesetre biztos, hogy tovább mélyülnek az árkok Kelet és Nyugat között. (Az USA-nak is ez szükségtelenül fenyegető hangneme Kínával… Illetve a hírek a Kínai segítségnyújtásról az oroszoknak. Remélhetőleg csak azért, hogy minél előbb vége legyen az ügynek.)

● Távoli hatások

Tudjátok, hogy Oroszország és Ukrajna jelentős agrárexportőr, és azt is, hogy világpiac van. Az élelmiszerárak várható emelkedését mi is megszenvedjük majd, bár mi még relatíve jó helyzetben vagyunk, lévén nálunk is megterem a legfontosabb. Nagyobb problémák, akár éhséglázadások várhatók viszont a szegényebb országokban. Ezért is veszélyes egyébként a szegénység illetve a nagyfokú egyenlőtlenség: azért, mert ha tömegek élnek a nyomor határán, akkor nem kell nagy zavar a rendszerben, hogy átbillenjenek.

Illetve természetesen nem csak az élelmiszerekről van szó, hanem az energiáról is – ami aztán minden másra kihatással van. Meg az egyéb nyersanyagok. Meg az általános bizonytalanság…

Válogatott kedvenceim

Avagy, az irónia a tragédiában.

● A halottak, a több millió menekült – meg a magyar rezsi

Konkrétabban, amikor Szíjjártó biztosítja a nézőket, hogy annyira azért nem szankcionáljuk meg az oroszokat, hogy az a dicsőséges rezsicsökkentést veszélyeztesse; a szlogen, hogy „ne a magyarok fizessék meg a háború árát”; valamint, hogy Szíjjártó az ügyben sem hagyja kétségek közt a népet, hogy nem szeretné, hogy az ukrán menekültek majd segélyből éljenek itt…

Szóval ezek énszerintem még azok fülében is okoznak némi disszonanciát, akiknek a rezsijét majd a választások után úgyis meg kell emelni; illetve mutatja, hogy a Fidesz milyen erősen rá van már gyógyulva a nép aprópénzen történő megvásárlására.

● Gas for guns

Mert valóban, nem csak mi adjuk el a lelkünket a kényelemért, hanem kb. egész Európa. (Legalábbis, ameddig az oroszok lesznek olyan kegyesek, és küldik a gázt.)

● Putyin „különleges művelete”

A szavak ereje, ugyebár, hogy mit minek nevezzük… Lásd még Lev Tolsztoj: Különleges Művelet és Béke.

● Ahogy a színnacionalista Putyin lenácizza a magassarkúban ugrabugráló Zelenszkíjt

Na jó, lehet, hogy nem személy szerint őrá célzott, hanem az ukrán ultrákra – de hát mégiscsak ők is a részei a Zelenszkíj által vezetett rendszernek – illetve jelenleg épp a legerősebb támaszai. (Ami egy elég érdekes felállás – és vélhetően pont a közös oroszellenesség az, ami Ukrajnában ilyen jól összehozza egymással a két tábor. Tudtok mondani olyan országot, ahol ez nem így van?)

● Ahogy Putyin kivárta az olimpia végét

De a paralimpiáét azért már nem. Tiszta ókor egyébként, amikor szintén tilos volt háborúzni a versenyek alatt.

● Lavrov: „a Nyugat veszélyes dolgokat művel Ukrajnában!”

No comment.

● Felszólítgatás a békére

A legaranyosabb talán az volt, amikor a Tálibok szólítottak fel erre. A legviccesebb viszont mindenképp az, amikor mi, pontosabban Áder szólította fel Moszkvát. (Aminél már csak az volt mókásabb, ugye, amikor a II. vh-ban hadat üzentünk az USA-nak.) De az Európa Tanács általi felszólítás sem sokkal maradt el ezektől. (A pápának meg az ENSZ főtitkárnak meg már reflexből megy.)

● Spekuláció és karosszék

Hogy a fegyvergyártók részvényei rögtön elkezdtek felmenni. A másik meg, hogy az egész világ a már megszokott módon megint páholyból figyelheti ennek a legújabb napi sorozatnak az epizódjait. Avagy „kövesse nálunk élőben”…

Következmények

● A legfontosabb, hogy ne legyen belőle világháború.

Amire, mármint, hogy nem lesz, azért jó esély van, részint, mert Putyin szerencsére nem tűnik teljesen Pszichónak meg Hitlernek se. Meg mintha ennyire azért a Nyugat észnél volna. Reméljük. (És hát komolyan, hogy 2022-ben ilyesmitől kelljen félni…)

Na meg azt is el kellene kerülnünk, hogy kishazánkat porig rombolják.

● Az ukrán identitás és nacionalizmus megerősödése

Hogy ugye keringenek ezek az elképzelések, hogy mennyire külön nyelv, kultúra, nemzet az ukrán az oroszhoz képest. Nos, ha eddig kevésbé lett is volna, most majd az lesz. (És már csak ezért sem akarja Putyin félbehagyni, amit elkezdett.)

● Putyin imidzse

Hogy ezt soha le nem mossa magáról, valószínűleg soha többet nem kell Európába jönnie baráti látogatásra. (Még Magyarországra se.)

● Nem szabad összemosni Putyint az orosz néppel

Amire pedig megvolna az ingerenciája az embernek, hogy milyenek már ezek az oroszok!

Annyiból is, hogy az orosz népet ne akarjuk a kelleténél jobban szorongatni és büntetni. Valamennyire igen, mert ilyen tettek felett nem lehet szemet hunyni – csak tudjuk ebben is a mértéket. Főleg, ha egyszer Putyin eltűnik – mert ezt egy személyben ő döntötte el. (Bár a Nyugat süket füleinek a hatására is.)

És természetesen a saját érdekünk is, hogy a büntetés célzott és arányos legyen.

● Kevesebb elképzelhetetlen dolog

Mindenekelőtt, hogy legközelebb már komolyabban fogja venni a világ, ha valamelyik nagyhatalom nekiáll fenyegetőzni.

* * *

Most pedig azok tegyék fel a kezüket, akik szerint léteznek még biztos dolgok… Amik úgy voltak, és úgy is lesznek. Már ahogy így egymás után történnek ezek az elképzelhetetlen események, a háború, a járvány… Az is elképzelhető volna esetleg, hogy az eddig biztosnak, adottnak, megingathatatlannak tekintett dolgok, körülmények egyszer majd másképp lesznek?

Különösen az utóbbi, mondjuk 70 év volt egy nagymértékben stabil, békés és felfelé ívelő időszak az emberiség történetében, nem csoda, hogy nemhogy a világbékét, hanem a fejlődést is természetesnek vette már szinte mindenki. (Nyilván nem volt tökéletes, de a nagy képet tekintve így is kivételes időszak volt ez.) És mára már annyi ideje tart, hogy alig van ember, aki mást is látott. De a fejlődésen meg a békén kívül is annyi minden van, ami egy ember életében, a mi életünkben mindig is úgy volt, és úgy érezzük mindig is úgy lesz: a városok, a kultúrák, az országok. Az élet megszokott rendje. A munka, a boltok, a nyaralás. Az iskolák, a gyárak, a hivatalok. A kellemes időjárás. Hogy van mit enni…

Na jól van, nem akarom túlzásba vinni az ijesztgetést – de most épp egy kis ízelítőt kapunk abból, hogy a világunk nem is biztos, hogy annyira stabil és örökkévaló mint gondoltuk. Jó volna többet tenni azért, hogy az legyen.

* * *

(A Red Alert egyébként egy régi számítógépes játék, amelyben a szovjetekkel kellett csatározni; egyben szójáték is, vörös riadót jelent ugyanis.)

Ha tetszett, terjesszétek, vagy tudjátok, küldjetek 500 forintot reklámra. Ez azért FONTOS, mert máskülönben nagyon korlátozottak a lehetőségeim, sok mindenkihez nem tudom eljuttatni, akiknek pedig szintén tetszene. Pénzt küldeni így lehet. Minden forint hirdetésre megy.