HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Email: egyvilag@gmail.com

Friss topikok

  • Szalay Miklós: Ez nincs benne a fentiben (még), viszont egy értelmesnek tűnő osztályozása a személyiségtípusoknak... (2023.03.10. 23:42) Embertípusok
  • Szalay Miklós: Kiegészítés Karikó Katalin kapcsán: Ezt utólag írom hozzá, mert úgy érzékelem, hogy a Karikóról í... (2023.02.09. 20:14) Külföld (2023. január)
  • Szalay Miklós: Ami némileg elsikkadt, hogy van olyan fajta is, amit meg lehet csinálni, pénzügyileg sem annyira b... (2022.05.01. 15:07) A metaverzum és társai
  • Szalay Miklós: Orbán rendszerét még ki lehet egészíteni: ● A családtámogatási rendszerrel ● Az intézményi szövet... (2022.04.04. 22:00) Politika, választások (2022. február)
  • Szalay Miklós: Hozzá kell tenni a fentihez, hogy azért nem minden súlyosan bántalmazott, büntetett, rosszul nevel... (2021.12.29. 18:03) Elvek, szabályok, normák

Tanáraim Megfűzése Taktikai Hadművelet

2023.01.26.

De inkább, amik eszembe jutottak ennek kapcsán.

 

Mint láthatjátok, próbálok embereket szerezni a könyv mellé, érdeklődőket is, meg olyanokat, akik ilyen-olyan módokon segítenének vele kapcsolatban, például részt vennének a videós beszélgetésekben. Ehhez próbálom, már egy ideje, megnyerni néhány volt tanáromat – és hát, hogy is mondjam, mérsékelt sikerrel. (Volt, aki válaszolt.)

 

Mindenekelőtt: itt elsősorban nem róluk lesz szó, hanem énrólam, meg általános dolgokról – hiszen jól tudom én is, hogy:

 

● Senkinek sem kötelessége még érdeklődni sem, nem hogy részt venni ebben vagy bármiben.

● A tanároknak normál körülmények között is van elég bajuk – hát még most.

● Évtizedek óta semmi közünk nem volt egymáshoz.

● A tanár-diák viszony aszimmetriája

 

Ami röviden annyi, hogy egy diáknak sokkal kevesebb tanára van, mint amennyi diákja egy tanárnak – és emiatt a diák erősebben kötődhet a tanáraihoz, mint azok hozzá.

 

● Meg visszatetszést is kelthetne, ha most mindezek ellenére elkezdenék nyafogni.

 

Természetesen jó volna, ha jönnének, de ha nem, nem, fair enough. Viszont van néhány, szerintem mások számára is tanulságos gondolat, amik ennek kapcsán merültek föl bennem, és amik más kontextusban is érvényesek. Lássuk.

 

 

Hála, köszönet

 

Először is, igazán jó tanárokról van szó, mondhatom, életem egyik nagy szerencséje, hogy ilyen jó oktatásban lehetet részem, kiváltképp a középiskolában, különösen a mai helyzetből visszatekintve. Ezért is volna jó nekem, a közönségnek meg a könyvnek is, ha egyszer valahogy mégis meg lehetne nyerni őket.

 

Ami a kapcsolatunkat illeti, nem mondanám, hogy 100%-ig felhőtlen volt, de alapvetően nem volt gondunk egymással. Hozzá tartozik a kontextushoz, hogy 1) Középiskolában végig kitűnő voltam; 2) Ugyanakkor nem én voltam a legjobb matekos, és mi egy matek tagozatos osztály voltunk; 3) Nekem is megvoltak a túlérzékeny pontjaim.

 

No és akkor az első gondoltat: Az szokott ilyenkor az emberek szájára jönni, hogy „milyen sokat köszönhetnek” a tanáraiknak, hogy mennyi „hálával tartoznak” nekik. Szóval, hogy mikor tartozunk hálával valakinek, ki érdemli meg a köszönetet, nemcsak a tanárok tekintetében, hanem általában is.

 

Merthogy, először is, lehetnek kivételek, különleges kapcsolatok – de alapvetően a legtöbb diák, mégiscsak egy megmunkálandó munkadarab az iskola üzemében, a tanárok pedig alapvetően nem az ő személyes kedvéért teszik, amit tesznek: hanem pénzért is, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, vagy, mert nekik az jelenti a sikert, ha sikeres diákokat nevelnek ki – az elhivatottabbak meg azért is, mert szeretnek tanítani, általában véve jótékony, nemes foglalatosságnak tekintik az emberek okítását. És az is, valóban jótékony a társadalomra, meg a diákokra nézve is, magam is azzal próbálkozom. Akad olyan is, ahol tényleg kialakul valami személyes is tanár és diák között – többnyire azonban eléggé személytelen ez a viszony, és az iskola végeztével általában meg is szakad.

 

Hogy kinek jár hála. Általában véve, továbbra sem csak a tanárokra nézve tehát, énszerintem annak, aki más érdekében erőt vesz magán. Ennek két eleme van: egyrészt az, hogy erőt vesz magán – merthogy, aki a saját örömére, mondjuk, mert az a hobbija, egyébként is megtenne valamit, annak miért kellene megköszönni? (Nyilván hasznosnak hasznos megköszönni, meg az embereknek jól is esik hálát mondani, ha jót tesznek velük, szóval megtiltani én sem akarom, természetesen.)

 

A másik elem, hogy más érdekében teszi az erőfeszítést – lévén önmagunk érdekében is gyakran erővel kell rávennünk magunkat dolgokra, például arra, hogy felkeljünk és bemenjünk dolgozni – hogy aztán megkapjuk a fizetésünket.

 

Hogy még egyszerűbb legyen, és ahogy a könyvben ki van fejtve, végső soron mindenki mindent kizárólag azért tesz, hogy saját magát jobban érezze, és ez arra is igaz, amikor másokkal tesz jót – merthogy áttételesen, (a lelkiismeretén keresztül, vagy azért, mert ő maga szereti, ha másoknak jó), áttételesen tehát, ebben az esetben is a saját boldogság iránti vágya mozgatja az embert. Ilyen filozófiai mélységekben már az is kérdéses, hogy jár-e hála egyáltalán bárkinek is.

 

Maradva azonban a gyakorlatiasabb felszín közelében, aki erőt vesz magán, megszenved azért, hogy nekünk jót tegyen, ő azért megérdemli a kárpótlást, és gyakran nem is vágyik többre, mint egy kis hálára, köszönetre. (Illetve azt sem árt megjutalmazni, aki szimplán jó, örömet okoz neki a mi boldogságunk.)

 

 

Csalódás

 

Jelen esetben nem mondhatnám, hogy nem elképzeltem, hogy majd jönnek, és milyen jó lesz – különösebben azonban nem csalódtam, mert az eszemmel nagyjából tudom, hogy működnek a dolgok. Meg egyébként is megtanultam már, hogy eleve ne számítsak túl sokra, sok minden mással kapcsolatban sem. (Ami egy módszer arra, hogy ha csalódik is az ember, akkor pozitívan csalódjon.) Úgyhogy megint csak a dolog filozófiájáról inkább.

 

Tehát hogy ennek is két oldala van: egyrészt, hogy mi mit várnánk el a másiktól – másrészt meg, hogy az mit teljesít. Ekképp csalódni is két okból lehet: azért, mert a másik gyengén teljesített – meg azért, mert mi várnánk el túl sokat. De mihez képest túl sokat – bele lehetne menni, hogy mennyi az elvárható. Ezt itt nem részletezném, de tudom ajánlani a vonatkozó témát a könyvben. Talán még annyit, hogy vannak esetek, amikor magasabban van a léc, például amikor valaki megígér valamit.

 

Nekem viszont senki nem ígért semmit, és más okom sincs, amiért elvárhatnék egyáltalán bármit – úgyhogy csalódni sincs okom – ha pedig időnként mégis elfog az érzés, az döntően az én hibám, mert én várnék többet a kelleténél. (Részben a másik nagy igazság miatt, hogy ugyanis az ember magából indul ki.)

 

Egy további gyakori jelenség, amikor válasz sem jön egy kérésre, kérdésre, a hallgatás, ez a diplomatikus „nem”. Tehát ez is általános, sokan csinálják, még a híradóban is rendszeresen elhangzik, hogy „adásunkig nem kaptunk választ”. Az ilyesmit sem muszáj semmibevételnek, válaszra sem méltatásnak felfogni, egy módja ez annak, amikor valaki nem akar vitatkozni, olyasmit mondani, amivel a másikat felbosszanthatná, kitenni magát egy esetleges kellemetlen viszontválasznak – ez érthető. A mai, súlytalan, elektronikus üzengetés világában meg még könnyebb nyomni egy laza dilítet.

 

És nem is ez volna a módja, ezek a jól védhető partizánmódszerek, amikkel kénytelen vagyok próbálkozni, de sajnos nincs más. Mint biztos mondtam már, intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését – főleg amikor a fennálló rendszer recseg-ropog, és nagy szükség volna valami újra.

 

Meg még egy jó tanács: hogy ha csalódunk valakiben, elveszítjük őt, a csalódás a megfelelő szemlélettel egyszersmind enyhíteni is képes a veszteséget – merthogy megmutatja, hogy nem kár érte. Nem a konkrét esetről beszélek továbbra sem, hanem általánosságban.

 

 

Romantikus illúziók

 

Elég jellemző, hogy az ember ifjonti tapasztalatlanságában, idealizmusában szebbnek képzeli a dolgokat, mint amilyennek aztán bizonyulnak. Vannak naivabb és kevésbé naiv emberek, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy ezt sokan megtapasztalták, például a következőkkel kapcsolatban:

 

● Az iskola

 

Az elmondottak értelmében.

 

● Szerelem és barátság

 

Na igen, a szerelem, ami közmondásosan el tudja bódítani az embert, és a rózsaszín köd, ami kisvártatva úgyis felszáll. Meg ahogy a különféle érdekek keverednek az érzelmekkel. Illetve a barátság is, amiből szintén volt egy pár, amiből többet néztem ki. Megint csak: az én hibám is.

 

Viszont a tanulság, hogy aki ellenben kiállta az idő próbáját, azt annál inkább meg kell becsülni.

 

● Karrier

 

Szintén közhelyszámba megy, ahogy az elején az ember elképzeli, hogy majd megváltja a világot – aztán nem. Jó ebből speciel még nem sikerült teljesen kigyógyulnom.

 

● Tudomány

 

Erre nem mondhatnám, hogy olyan borzasztó nagy kiábrándulást okozott volna: egyrészt valóban komoly dolgokra képes – ami meg a hátulütőket illeti, elég régóta látom már, hogy a valóság hol tér el az idealizált elképzelésektől. A még hozzám képest is kívülállóbbakat azért meglepheti, hogy a színfalak mögött azért itt is van a publikációs dömpingtől, a ködösítésen és az eredmények manipulálásán át a politikáig, az atyafiságig meg a tekintélyelvűségig minden. (Például feltűnt már, hogy az a szó, hogy „szaktekintély” mennyire fonák egy ilyen ars poeticával rendelkező területen?)

 

Meg hogy a tudomány azért távolról sem mindenható, illetve a vallási jellege neki. (Lásd a vonatkozó részt a könyvben.)

 

Demokrácia

 

No comment.

 

Illúziórombolás… Hát, mit mondjak, az – viszont ez csak a valóság. De nem kötelező szembesülni vele, nem kötelező hinni se nekem. A csalódást lehet elkerülni, ha nem éljük bele magunkat túlságosan bizonytalan, hamis dolgokba – viszont a könyvben is úgy írom, hogy nem kell elvenni az emberek támaszát, illúzióit. (Csak a vezetőknek kellene minél inkább tisztában lenniük a valósággal.) Esetleg az, hogy hagyjuk meg némileg a lehetőséget, hogy esetleg mégse úgy van.

 

 

Lépcsőfokok

 

A következő alkalommal tervezek írni a könyvről meg az előmeneteléről, rég volt már szó róla, és azóta összegyűlt pár gondolat. Tulajdonképpen ez is oda tartozik, de ezt a mostani témát is érint, úgyhogy jó lesz összekötőnek.

 

Lépcsőfokok, szóval, hogy aki nem olyan szerencsés, hogy rögtön a csúcson kezdhesse, az hogyan tudja megmászni mégis a siker lépcsőjét? Fokonként.

 

Először is mi az, hogy egyesek a csúcson kezdhetik? Vannak ilyen szerencsések, például akiknek ismert, befutott emberek a szülei, akiktől nemcsak a szakmát tanulhatják meg, de a nevet is megöröklik és a társaságba is bevezetik őket. Mások nem oda születtek, de igyekeznek jó körökben forogni, hasonló előnyökért, és egyeseknek besikerül. Megint mások egy csapásra országos ismertségre tehetnek szert, például a TV-s tehetségkutatókban. (Utóbbiért azért tenni is kell, esetleg némi tehetség sem árt hozzá – de annyiból ők is szerencsések, hogy olyan műfajban utaznak, amelyben van tehetségkutató.)

 

Mit tehet azonban az, aki nem kezdheti a csúcson? Lépcsőfokonként kell haladnia: először egy kisebb színpadon, egy kisebb közösség előtt kell észrevetetnie magát. Ez adja meg a lehetőséget, hogy az eggyel nagyobb színpadra is felléphessen. (Meg arra is jó, hogy tapasztalatot szerezzen, ne a nagyközönség előtt égesse magát a, jó esetben átmeneti, hozzá nem értésével.) Aztán meg így tovább, több lépcsőfokon át, a végtelenbe és tovább… Vagy nem, mert ezen az úton is el lehet akadni, a legtöbben el is akadnak – a csúcson mindig kevés a hely.

 

Ami a könyvet meg engem illet, ez a lépcsőfokos módszer maradna, talán nem kell magyaráznom, hogy miért – azzal, hogy itt a színpadot is nekem kell összekalapálnom, mert a műfaj se létezik. (Az igaz, hogy ez egy könyv, de se nem regény, se nem tudomány, stb…) Amit csinálni lehetne, hogy előbb szűkebb körben ismert és elismert emberek segítenének, akiknek megvan a maguk kis közönsége, és akik így a könyv számára is tudnának kölcsönözni némi figyelmet. Aztán a közönség soraiban is lehetnének olyanok, akiknek szintén van egy kis közönségük – illetve, miután már elegen tudnak róla, megvan a kritikus tömeg hozzá, nagyobb közönséggel rendelkező emberek is figyelemre méltathatnák. Például a tanárok, és főleg ezek a jó tanárok, tudnának segíteni egy kicsit sínre tenni ezt, azért is, mert velük még a célunk is közös: a sötétség elleni küzdelem – de nemcsak ők, más köztiszteletben álló személyek is tudnának lendíteni rajta.

 

Aztán meg ki tudja… Elvileg, ha Magyarországot sikerülne bevenni, az is egy lépcsőfok lehetne a világ felé – hiszen az Egyvilág nagyban univerzális, a benne foglaltak ugyanúgy érvényesek itt, mint máshol, most, mint máskor. És szükség is volna rá: láthatjuk, hogy ül tort a hülyeség kelettől nyugatig, ma, a kifinomult barbarizmus korában is – ráadásul a tét nagyobb, mint valaha.

 

 

Megjegyzések:

 

Próbáltam már direktben megcélozni ismertebb embereket is.

 

Hiába. Kiadókat is – hiába. Alapítványokat, hasonlókat – hiába. Ezeknek mindnek kell valami indok, hogy hajlandóak legyenek foglalkozni az emberrel, leginkább az, hogy kellően híres legyen eleve.

 

(Nem azért, mert én is biztos így volnék a helyükben – bár vannak olyan elképzeléseim, hogy ha egyszer benépszerűsödök, rendszeresen fenn fogok tartani időt arra, hogy megnézzek ilyeneket, mint amilyen én vagyok most. Alapvetően azonban intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését, ahogy mondtam.)

 

A könyv, hogy megérdemelné a figyelmet.

 

Énszerintem. Nos, persze sokan gondolják ezt magukról meg a produktumukról, meg még, aki nem gondolja, az is azt mondja. Lehet, hogy én is tévedésben vagyok, mindenesetre, szerintem én nem csak hiszem, hanem el is tudom magyarázni, hogy mi benne a jó.

 

Igen ám, de ha jó, akkor miért nem figyelnek rá? Hogy nem figyelnek rá, az nem azt bizonyítja, hogy nem jó? Nem, például mert: 1) Ameddig nem híres valami, addig nem figyelnek rá, azaz a hírnév 22-es csapdája; 2) Újszerű, nem láttak még ilyet, nem tudják hova tenni, inkább keresnek valami ismerősebbet, továbblapoznak; 3) Száraz, szürke és súlyos, amilyen a valóság, helyenként meg még fájdalmas is – sokan nem veszik a fáradságot, hogy beleássák magukat, főleg manapság, amikor minden tele van könnyed és csillogó szórakoztatással; nem utolsósorban pedig 4) Mert ebben a hatalmas zajban, az emberek figyelméért folyatott tülekedésben, az ipari méretekben gyártott, szépen mondom, nem túl jó dolgok áradásában az is elmerül, ami jó. És nem ám csak az új jó dolgok, hanem azok is, amik már bizonyítottak, egykoron ismertek és kedveltek voltak, és tényleg jók – most meg sehol sincsenek. Azokért is nagy kár.

 

(Még a 3-ashoz: az, hogy szórakoztató dolgokkal kell versenyeznem nem kifejezés, merthogy tőkeerős, légiókkal megerősített, tudományosan kimódolt, nátrium-glutamáttal átitatott ízesen szagos, színesen csillogó-villogó dolgok tömkelegével kell versenyeznem – amik nem mellesleg hatékonyan pusztítják az agysejteket. Mondjuk, azt azért el lehet mondani a valóság védelmében, hogy ha az ember túljut a kezdeti nehézségeket, akkor sok érdekes dolog van benne, és a megértés élménye is örömteli – well… a fájdalmas részektől eltekintve.)

 

Valamint gondoltam rá, hogy azért nem támogatják, azért nem állnak mellé annak, amit csinálok, mert nem veszik komolyan – mert ha valamiről úgy vélnék, hogy tud segíteni a világon, akkor ki ne tenné? De nem. Sokan úgy vannak vele ugyanis, hogy nem az ő dolguk megmenti a világot, még ha biztosan tudnák valamiről, hogy hatásos, akkor is mentse meg más. Talán ha kevésbé volnának leterheltek és frusztráltak…

 

(Meg még az lehet, hogy velem nem szimpatizálnak – nekik meg azt üzenem, hogy az én személyem lényegtelen, a könyv, hogy jó-e, az az egyetlen, ami számít.)

 

Nem csak ugródeszkának kellek?

 

Kérdezheti az, aki egy alacsonyabb lépcsőfok megugrásában segít. Nos, annyiban, amit elmondtam, lehet ezt így is nevezni – viszont: 1) Én mindenkire egyformán tekintek, akárhol is álljon a szamárlétrán, az embert nézem, nem a rangot, remélem, ez a korábbiakból már világos. 2) Én senkinek a segítségét nem felejtem el, bármelyik fázisban járuljon is hozzá, nem ám az én, hanem a könyv előmeneteléhez, és egyformán meg fogom becsülni azt. (Hát még az utókor. ;) 3) Mindenki segítsége egyformán fontos: a könyv ugyanúgy nem juthat el a csúcsra az alsóbb szinteken segédkezők nélkül, mint akik a felsőbb szinteken járulnának hozzá.

 

Szóval, aki úgy gondolja, hogy tud segíteni, ne habozzon. Nézzétek ezt úgy, mondom, hogy nem engem futtattok, hanem együtt futtatjuk ezt a könyvet – és remélhetőleg egy jobb világot, amihez nagy szükség volna arra, hogy végre rend legyen az emberek fejében.

 

● Nem nagy valamiről van szó.

 

Ami a segítséget illeti, azért is, mert sok kicsi sokra megy. Konkrétan, a videókban is lehet csak egy-egy alkalommal vendégszerepelni, de még, aki rendszeresen jönne, annak sem több, mint havi egy alkalom. Ezen kívül az ügy is nemes; nem utolsósorban pedig csinálni is érdekes, hasznos és szórakoztató, jó társaságban értelmes dolgokról beszélgetünk, közben egymástól is tanulunk.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3918034872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása