(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Az önigazolás háttere

1.1. A kognitív disszonancia és az önigazolás jelentése

Először is azt érdemes elmagyarázni, mit nevezünk kognitív disszonanciának. Ez egy olyan kellemetlen, feszült tudatállapot, amikor valamilyen ellentmondást érzünk a gondolatainkban, a cselekedeteinkben illetve e kettő között.

Néhány példa:

·        Amikor tudjuk, hogy a dohányzás káros az egészségünkre, de mi ennek ellenére csináljuk, ami lelkifurdalást okoz.

·        A bűntudat, mondjuk, ha becsaptuk a barátunkat, és ettől nehéz továbbra is jó embernek tartanunk magunkat.

·        Amikor valaki gyűlöli a négereket, aztán elbeszélget eggyel-kettővel, és ebből feldereng, hogy ők is emberek.

·        Ha egy hívő ember számára megkérdőjeleződik az általa vallott világkép. (És ez nemcsak azért esik rosszul, mert akkor nem kerülhet a mennybe, hanem azért is, mert akkor lehet, hogy az egész életét tévedésben élte le.)

·        Vagy éppen, ha jó sok pénzt fizettünk egy autóért, aztán kiderül, hogy jobbat is kaphattunk volna olcsóbban.

Mivel a kognitív disszonancia kellemetlen, az ember sok mindent megtesz, hogy elkerülje, megszabaduljon tőle. Ennek egyik eszköze az önigazolás.

Az önigazolásnak két fő módszere van. Először is, amikor megpróbáljuk meggyőzni magunkat, érveket keresünk, illetve kreálunk amellett, hogy a dolgok tulajdonképpen rendben vannak. Például, ha bántottunk valakit, akkor előhúzzuk, hogy ő is bántott már másokat, így amit tettünk, az voltaképpen igazságszolgáltatás, igazából tehát indokolt volt, amit tettünk. Ez az úgynevezett külső igazolás.

Másfelől, az ember arra is hajlamos, hogy megváltoztassa a hozzáállását, az ítéletét, az attitűdjét a szóban forgó dologgal kapcsolatban. Például elkezdhetünk pozitívabban viszonyulni az erőszakhoz, mondván, igaz, hogy fáj, de jót is tesz, megedzi azt, aki kapja, vagyis nem is olyan rossz az, amit tettünk. Ez a belső igazolás. A kétféle igazolást részletesen tárgyalom alább.

Tehát:

Az önigazolással gondolkozásunk, cselekedeteink ellentmondásait igyekszünk megszűntetni. Két módszere van: önmagunk meggyőzése és a hozzáállásunk megváltoztatása.

1.2. Önigazolás és önértékelés

Ahogyan ‘A siker motívuma’ témában olvasható, az embereknek általában fontos, hogy megfelelően magasra értékeljék magukat. Az önigazolásra is azért van szükségünk, mert a fent bemutatott ellentmondások hátrányosan érintenék az önértékelésünket.

Például ha abban a tudatban kellene élnünk, hogy képesek vagyunk igazságtalanul bántani másokat, akkor nehéz lenne jónak tartani magunkat.

A magas önbecsüléssel rendelkezők először is igyekeznek elkerülni, hogy olyasmit tegyenek, ami veszélyeztetné e tulajdonságukat. Érdekes visszásság azonban, hogy ha mégis hibáznak, akkor éppen ők azok, akiknek nagyobb szüksége az önigazolásra, éppen ők követhetik el inkább a vele járó irracionális cselekedeteket.

1.3. A disszonancia-csökkentés fajtái

Mint említettem, az önigazolás csak az egyik módja annak, hogy elbánjunk a számunkra kellemetlen kognitív disszonanciával. Milyen egyéb módjai vannak ennek?

1)    Megelőzés

2)    A szembenézés elkerülése

Vagyis amikor figyelmen kívül hagyom, manipulálom a disszonanciát okozó információkat, elfordulok tőlük.

3)    Önigazolás

Azaz az emlegetett külső és belső igazolás.

4)    A kellemetlen igazság elfogadása

Ezzel az ember kiteszi magát a disszonanciának, meglehetősen kellemetlen tehát: együtt kell élnie az ellentmondásaival, el kell fogadnia a tökéletlenségeit. Ugyanakkor idővel gyakran meg lehet békülni ezekkel, és ez az, ami lehetővé teszi, hogy reálisan lássuk, elemezhessük őket, legközelebb okosabban cselekedhessünk, fejlődhessünk. Ehhez azonban erő kell, sokan nem is vállalják.

Érdemes még látni, hogy a disszonancia-csökkentés javarész tudattalanul zajlik.

2.   Külső igazolás

A külső igazolás tehát az, amikor magyarázatot keresünk vagy kreálunk ahhoz, hogy miért is van minden rendben. Ezek a magyarázatok lehetnek reálisak vagy irreálisak, kiagyaltak. Ahogyan az utóbbiakat kieszeljük, azt nevezik racionalizációnak is.

Vegyük észre, hogy a racionalizáció más, mint a racionalitás, vagyis az ésszel való hozzáállás. Amikor racionalizálunk, akkor csak tűnik ésszerűnek az, amivel nyugtatjuk magunkat.

A külső igazolás általában kényelmesebb, mint a belső, az emberek elsősorban ehhez ß folyamodnak. A külső igazolás ugyanis egyrészt lehet reális, legitim, másrészt, még ha nem is az, az embernek nem kell még azt is megélnie, hogy önmaga idomuljon a helyzethez.

3.   Belső igazolás

Mint említettem, a belső igazolás attitűdjeink, a dolgokhoz való hozzáállásunk, a róluk alkotott ítéletünk megváltozását jelenti.

E dolgok többfélék lehetnek, és az attitűdjeink is kétféle irányba változhatnak:

1)    A tettek megítélésének változása

·        Ha megtettünk valamit, azt a fajta tettet pozitívabban értékelhetjük emiatt.

Mondjuk, ha csaltunk egy vizsgán, akkor hajlamosabbak lehetünk elnézőbbé válni a csalással szemben, hogy ne kelljen magunkat alávaló csalónak tartanunk.

·        Ha nem tettünk meg valamit (pedig fontolgattuk), annak ellenben romolhat a megítélése.

Például, ha csalhattunk volna, de aztán nem tettük (mondjuk, mert féltünk, hogy elkapnak), és így rosszul sikerült a vizsgánk, ettől hitványabb dolognak láthatjuk a csalást – minél fogva nem kell gyávának, baleknak tartanunk magunkat, hiszen mi csak gerincesek voltunk. Megemlíthető, hogy az attitűdváltozás jó dolgok esetén is működhet; mondjuk, ha annak ellenére nem adtunk pénzt valakinek, aki jótékony célra gyűjtött, hogy addig úgy tartottuk, segíteni szép dolog, akkor máris kevésbé pozitívan tekinthetünk az adakozásra.

2)    Az erőfeszítés (illetve kiadásaink) igazolása

Ha erőfeszítést tettünk valamiért (mondjuk, hogy lefogyjunk), vagy jelentős költségekbe vertük magunkat (mondjuk, új lakásba költöztünk), akkor késztetést érezhetünk arra, hogy az ezekkel elért eredményt felnagyítsuk. (Úgy lássuk, sokkal szebbé váltunk, illetve jelentősen jobb körülmények között lakhatunk.)

3)    Az elkerülhetetlen dolgok jobb színben tűnnek fel.

Ha kénytelenek vagyunk megtenni valami kellemetlent, mondjuk rendszeresen megenni a spenótot, vagy elviselni egy nem túl kellemes személyiséget, akkor elkezdhetünk megenyhülni a dologgal szemben azért, hogy ne kelljen folytonosan szenvednünk, illetve abban a tudatban lennünk, hogy milyen rossz nekünk.

4)    Az áldozatok (alul lévők, ellenségek) lealacsonyítása

A lealacsonyítás több mindent jelenthet. $ Lehet ez:

·        Alacsonyabb rendűnek tekintés, ahogyan a négereket vagy a zsidókat igyekeztek egyesek megfosztani emberi mivoltuktól.

·        Bűnösnek tekintés, ahogyan keresgélünk, hogy miféle bűnt is követett el az, akit igazságtalanul bántottunk.

·        Hibásnak tekintés, amint igyekszünk megnyugtatni a lelkiismeretünket, hogy a társadalom peremén élők a saját hibájukból kerültek oda.

A lealacsonyítást azért alkalmazzuk, mert úgy tartjuk, hogy ha valaki alacsonyabb rendű, bűnös vagy hibás, akkor a szenvedése kevesebbet számít, illetve megérdemli azt – mi pedig megnyugodhatunk.

Ezt a technikát különösen akkor vesszük igénybe, ha mi magunk okoztuk a másik szenvedését, hogy ne kelljen lelkifurdalást éreznünk. De olyankor is előfordul, ha nem mi tehetünk a dologról, mint az említett társadalom peremén élők esetén. Lásd ‘Az emberek gondolkozása’ témában, hogy az ember szeretné jónak látni a világot – bár részben ezt is azért, hogy ne kelljen mások gondját magára vennie.

Aztán, akkor is érdekünkben áll lealacsonyítani a másikat, ha a gyűlöletünket akarjuk igazolni, ha bántódás nem is esett. (Jó embereket ugyanis elég visszás lenne gyűlölnünk.) A gyűlölet tehát könnyen lealacsonyításhoz vezethet – másfelől viszont, ha lealacsonyítunk valakit, az elősegíti, hogy meggyűlöljük. Figyeljük meg a visszacsatolást, ahogyan a gyűlölet és a lealacsonyítás erősíti egymást.

Valamint, ha lealacsonyítunk valakit, azzal nemcsak a vele szemben már elkövetett tetteinket igazoljuk, hanem azt is megkönnyítjük, hogy újra bántsuk. Ezt aztán újabb lealacsonyítás követheti: itt van tehát egy újabb visszacsatolási folyamat. Lásd még alább az elköteleződés eszkalációját, hogy tetteinket igazolandó (lealacsonyítás nélkül is) hajlamosak lehetünk egyre súlyosabb dolgokat, egyre nagyobb hibákat elkövetni.

Még egy furcsaság: akkor érezzük nagyobb szükségét, hogy lealacsonyítsuk a másikat, ha az gyenge. Ez azért van így, mert ha az ellenfél visszaüt, attól helyreáll az erkölcsi rend: adtunk is, kaptunk is. Ha ellenben elmarad a válasz, akkor találnunk kell valamit, hogy ne tűnjünk gonosznak.

Továbbá, az ellenséget is gyakran lealacsonyítják. Ez részben a gyűlölet, részben a velük szemben elkövetett tettek igazolása miatt történik, de az sem ritka, hogy a propaganda műve, előre tekintve és szándékosan, hogy meggyűlöltesse az ellenséget, hogy ne legyenek aggályaink ártani nekik.

A fő tanulság:

Az önigazolás veszélyes következménye lehet mások lealacsonyítása, mely fokozódó gyűlölethez, mind súlyosabb agresszióhoz vezethet.

Az elmondottakból jegyezzük még meg azt is, hogy nemcsak az attitűdjeink befolyásolják, amit teszünk (ahogy azt logikusnak tartanánk – mondjuk, hogy mivel a csalást csúnya dolognak tartom, nem csalok), hanem a tetteink is hatással lehetnek az attitűdjeinkre (ha kísértésbe estem, és megtettem, egyúttal meg is enyhülök a csalás iránt).

4.   A külső és belső igazolás kombinálása

Írtam, hogy az ember elsősorban a külső igazolást használja. Tudni kell még, hogy az igazolás (úgy a külső, mint a belső) nem olyan, hogy vagy van, vagy nincs, hanem fokozatai vannak: vagy kevés van belőle, vagy több, de még mindig nem elég, de lehet több is, mint amennyi kell.

Ennek megfelelően a belső igazolást a rendelkezésre álló külső igazolás mennyiségétől függő mértékben vesszük igénybe. Attól függ tehát, hogy mennyire változik meg az attitűdünk, mennyire enyhülünk meg a csalással szemben (belső igazolás), hogy mennyire tudjuk megmagyarázni magunknak, hogy miért is csaltunk (külső igazolás).

Például ha vesszük, hogy a bukással nagy csalódást okoztunk volna beteg nagymamánknak, ez elég erős külső igazolás, nem sokkal kell tehát a csalást kevésbé elítélendőnek látnunk ahhoz, hogy felmenthessük magunkat. Ha ellenben nincs ilyen erős indokunk, csak mondjuk annyi, hogy egyébként ráment volna még két napunk a pótvizsgára, akkor lényegesen jobban enyhülhet a véleményünk.

Tanulságok, alkalmazások:

·        Ha a büntetések lényegesen szigorúbbak annál, mint ami elegendő a nem kívánt viselkedéstől való visszatartáshoz, az visszaüthet, mivel a megbüntetett kevésbé hajlamos átértékelni a cselekedeteit. Továbbá a delikvens igazságtalannak is érezheti a büntetést, bosszúra vágyhat $.

·        A dicsérettel, jutalmakkal is csínján kell bánni, mert túlzásba víve elvehetik az ember kedvét attól, amiért kapja őket.

·        Nem kell a kényszer, ha anélkül is megy.

·        Ha túlságosan hangsúlyozzuk a versengést, a győzelmet, az eltérítheti az embert attól, hogy magában a tevékenységben keressen örömet.

5.   Egyebek

Néhány további megállapítás az önigazolással kapcsolatban:

1)    Az igazoltság mértéke is számít.

2)    Az igazolás előre tekintve is működhet.

3)    A büntetések, jutalmak deklarálják a dolog árát.

4)    Ha szívességet teszünk valakinek, az elősegítheti, hogy megkedveljük őt.

5)    Ha ráveszünk valakit valamire, azáltal is változhat az attitűdje, hogy egyáltalán kipróbálja, megtapasztalja a dolgot.

6)    Belső igazolásként nemcsak az adott tevékenységet kedvelhetjük meg, hanem általában a teljesítést. $ß

6.   Döntések, elköteleződés

Döntéseink helyességéhez gyakran fér kétség, és helytelenségük tudata az egyik dolog, amely kognitív disszonanciát okozhat. Szeretnénk tehát döntéseinket helyeseknek tudni, amiért, mint látni fogjuk, sok mindenre, sok irracionális dologra is hajlandóak vagyunk.

Ide kapcsolódik, hogy meghozott döntéseinktől nehezen állunk el, akkor is, ha jobb volna. Ennek több oka is van:

1)    Disszonancia

2)    A rossz helyzet elismerése, a veszteség megélése

3)    A másokkal szembeni visszakozás

Mint említettem, az ember megtesz ezt-azt, hogy döntéseit helyesnek lássa, így:

1)    Manipuláljuk a döntéseink helyességére vonatkozó információkat.

2)    Az elköteleződés erősödése, eszkalációja

Ez azt jelenti, hogy az ember hajlamos lehet egyre könnyebben, egyre inkább megtenni kétes helyességű dolgokat. Hogy működik ez $?

·        Úgy, hogy azt mondja magának: azzal fogom bizonytani, hogy a múltkor helyesen döntöttem, hogy most ugyanúgy döntök. Erre még nagyobb késztetést érez, hogy igazolja a magát, újra megteszi a dolgot, és így tovább.

·        Másfelől, közben egyéb módokon is próbálhatja igazolni a döntését, ami szintén megkönnyítheti, hogy legközelebb hasonlóan döntsön.

·        De még ha nem is izgatja magát a történteken, akkor is van már mögötte egy precedens (később pedig egyre több), mely a következő alkalommal segít ugyanúgy dönteni.

Ez tehát egy visszacsatolt folyamat, melyre jó, ha emlékszünk:

Helytelen döntéseinkkel illetve igazolásukkal könnyen egyre nagyobb butaságokba, egyre helytelenebb cselekedetekbe hajszolhatjuk magunkat.

Például:

·        Hibás döntések

·        Rossz cselekedetek

·        Támogatás

·        Ügyek mellett való kiállás

7.   Az önigazolás veszélyei és mérséklésük

Az önigazolásra való törekvésünkkel tehát könnyen árthatunk önmagunknak és másoknak.

Önmagunknak először is azzal, hogy hamis kép alakul ki bennünk önmagunkról, gondolkozásunkról, döntéseinkről, cselekedeteinkről. A nagyobb gond azonban az, hogy hibáinkat fenn is tartjuk, illetve újra és újra, fokozódó mértékben hibázhatunk.

Önigazolásunknak eközben mások is könnyen áldozatul eshetnek: lealacsonyíthatjuk az áldozatokat; másokat hibáztathatunk a problémáinkért; illetve egyre súlyosabb cselekedeteket követhetünk el mások ellen. Lássuk meg a dolog iróniáját: mindezeket a butaságokat, rossz dolgokat éppen azért tesszük, hogy magasabbra értékelhessük, jó embernek tudhassuk magunkat.

Mit tehetünk azért, hogy csökkentsük az önigazolás veszélyeit?

·        Érdemes megismerni, hogy hogyan működik az ember, ami a kognitív disszonanciát, annak csökkentését, az önigazolást illeti – azaz az ebben a témában leírtakat.

·        Ismerjük meg önmagunkat, figyeljük meg magunkban az ez irányú késztetéseket, folyamatokat.

·        Lássuk, hogy tökéletlennek lenni, hibázni természetes, sőt nem ritkán még hasznos is. Ne féljünk hát elismerni tökéletlenségeinket, hibáinkat, legalábbis önmagunk előtt. Ismerjük meg, mihez kezdhetünk velük az önigazolás helyett.

·        Jó, ha képesek vagyunk kivárni, nyitva hagyni a kérdést, együtt élni a tudattal, hogy lehet, hogy hibáztunk. Az idő aztán eltávolít a problémától, így pedig könnyebb objektíven szemlélni, feldolgozni azt, elfogadni, ha melléfogtunk, fejlődni – és addig is nem követünk el újabb hibákat miközben igazolni igyekszünk magunkat.