HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Email: egyvilag@gmail.com

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Friss topikok

  • Szalay Miklós: @krumplikáspapri: Köszönöm a javaslatait. Nos, abban egyetértünk, hogy ez így nem a legkönnyebben ... (2020.06.17. 22:14) Vírus, klíma, gazdaság, politika és széthúzás
  • Szalay Miklós: Néhány gondolat a globalizáció jövőjéről a koronavírus járvány kapcsán. Először is, jó esélyt láto... (2020.05.02. 14:51) Globalizáció
  • Szalay Miklós: @tompus: Igen, szerintem is taktikáznak, szándékosan többet kértek a szükségesnél. Elég szomorú, h... (2020.03.23. 16:58) Koronavírus, gazdaság, klíma
  • Szalay Miklós: Egy másik kapcsolódó írás a koronavírusról, illetve annak gazdasági és klímaügyi konzekvenciáiról:... (2020.03.20. 12:44) Globális problémák
  • Szalay Miklós: concordeblog.hu/2020/01/23/miert-van-egyre-tobb-kommunista-fiatal-amerikaban/ (2020.02.05. 00:03) Egyenlőtlenség

Index, gyerekpornó, járvány

2020.08.27.

 

(Frissítve 2020.09.10-én.)

 

AZ INDEX HALÁLA

 

Ez is elérkezett. Anno, amikor Orbán Viktor a CEU-t kezdte kikezdeni, akkor még bíztam benne, hogy á, ezt úgyse gondolhatják komolyan, mi jó volna abban, elüldözni egy ilyen patinás intézményt, ami csak jót tett az országgal… ráadásul, épp most húzott fel egy vadiúj épületet… Nem, ez nem csak hülyeség, de annyira logikátlan is volna. A barátaim mondták nekem, hogy nézzem meg jobban, kikkel van dolgom – és igazuk lett. Így most, az Index ügyében már nem lepődtem meg túlságosan.

 

Kívülről szemlélve persze semmiben sem lehetünk biztosak, már hogy mennyire politikai, mennyire gazdasági okai voltak a történteknek, mennyire az érzékenykedő szerkesztőség reagálta túl a tervezett változtatásokat, stb… Az azonban bizonyos, hogy Agyarország Ormánya már régen körbeszimatolta őket, embereik jó ideje ott ólálkodtak már az Index körül, be is vásárolták magukat, és kicsit sem voltak jóban egymással. Nem mellékesen a kormányzati pénzekből, megrendelésekből sem részesültek már elég régóta. (Bár én, 5-10 évvel ez előttről még emlékszem, egy „Magyarország jobban teljesít”-es bannerre – ami azért is emlékezetes, mert közvetlenül alatta ott volt egy cikk arról, hogy Magyarország rosszabbul teljesít. Csináltam is róla egy screenshot-ot, talán meg is van még valahol.)

 

Élénken emlékszem aztán arra is, hogy hogyan fúrták meg a CEU-t, hátulról mellbe: ott sem azt iktatták sürgősséggel törvénybe, hogy a márpedig a CEU-nak mennie kell, hanem kitaláltak egy olyan szabályt, amelyben nem kellett kimondaniuk a nevét – de határozottan rá szabták. (Volt ugyan 3-4 másik intézmény is, amelyre névleg vonatkozott, de azokkal gyorsan megállapodtak.) A CEU-val viszont ezt követően még évekig packáztak, bizonytalanságban tartották, lejáratták, napi szinten ment a Soros-egyetemezés meg a kulipintyózás. És akkor még nem is beszéltünk, arról a teljes pályás letámadásról, ami már egy évtizede zajlik az ellenzék ellen, amivel olyan légkört teremtettek, amelyben simán el lehet hinni, hogy az Index lett volna a következő. Ilyen előzmények után, ha konkrétan most még nem is akarták felöklelni az Index-et, sok kételyem nincs afelől, hogy mi következett volna, inkább előbb, mint utóbb.

 

Mindezek fényében egyetértek azzal, ahogy az indexesek, mondhatni huszárosan, rávágták az ajtót az egészre. Erre azért, azt hiszem, kormányoldalon sem számítottak. Lett is neki némi nemzetközi visszhangja, még Orbánék is szükségét érezték, hogy magyarázkodjanak; valamint így most sok jobboldali szavazó is úgy érezheti, hogy kormány a lábujjára lépett, merthogy ők is az Indexet olvasták. Ennyiben más ez, mint a CEU esete, mert annak a sorsa, ugye, őszintén szólva, túl sok mindenkit nem izgatott – az Index viszont mégiscsak a legolvasottabb lap volt Magyarországon. Ha más nem, talán valamelyest ezzel is csökkent a Fidesz esélye a következő 2/3-ra. (Bár addig még sok idő van, és a választási győzelem sincs veszélyben, főleg, mert épkézláb alternatíva továbbra sincs, és, ahogy azt tavaly megírtam, akkor sem, ha az ellenzék tényleg képes lesz közös jelölteket indítani. Vicces, és egyben elég szomorú is, hogy ebben az országban a 2/3 maradt az egyetlen kérdés… ja, meg hogy ki lesz a második. Egyébként tényleg, ha már leváltani nem lehet őket, nem lehetne esetleg szólni a főnöknek, oké, tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, megkapod a pénzt meg szobrot is, csak légy szíves, most már hagyjál élni másokat is?) ;)

 

Érdekes lesz aztán figyelni, hogy mivé válik a régi Index. Hogy lesz kivel feltölteni az állományt, az elég valószínű, már csak azért is, mert ha az M1-es meg TV2-s „hírekhez” van, aki az arcát adja, akkor mindenre van. Kérdéses viszont, hogy milyen irányultságú lesz az új régi Index. Most, hogy kormányoldalról mentek egy kört azzal, hogy nem miattuk volt, nem venné ki túl jól magát, ha túlságosan kormánypárti módon indítanának. (Persze később változhat a dolog.) Másrészt meg olyan már van: kinek is kellene egy második Origó? Én arra tippelek, hogy egyelőre egy meglehetősen jellegtelen, többé-kevésbé semleges hangvételű lap lesz belőle, bár azért lényegesen kevesebb kormánykritikával – és a gyeplő mindenesetre ott lesz Viktorék kezében. Egy ilyennek vélhetőleg olvasói is lesznek, mert nem mindenki elvből választ.

 

A másik, hogy vajon a távozó indexesek mire jutnak, létre tudnak-e hozni egy új lapot. Ehhez először is egy pár százmilliós kezdőtőkére lenne szükségük – amit el tudok képzelni, hogy képesek lesznek összeszedni, köszönhetően a hírnevüknek, az általános felhördülésnek, és nem utolsósorban a politikai inklinációjuknak. (Mert akkor is határozottan balosak voltak, ha ők pártatlannak tekintették magukat. Megjegyzem, mindjárt könnyebb dolguk volna, ha az eddigi pénzgyűjtő kampányuk eredményét összegyűjtögették volna, ahelyett, hogy kamerákra meg országbejárós cikkekre költötték. Én erre már kb. egy éve próbáltam felhívni a figyelmüket, de megmagyarázták, hogy miért nincs igazam.) Mindenesetre egy HVG-s rendszerű, félig fizetős – félig szabadon olvasható modellt el tudok képzelni – bár a gazdasági kilátások épp nem túl rózsásak, meg a többi balos lappal is versenyezniük kell. (A 444 is épp most próbál átállni erre.)

 

Mellesleg, az indexesek sem éppen pónilóról szemlélték a világot, meglehetős egy élcsapatként tekintettek magukra, és benyomásom szerint, a kelleténél kissé most is erősebben adják a mártírt meg a rocksztárt. Ha feláll a régi Index, és ezzel kiviláglik, hogy annyira azért senki sem pótolhatatlan, (hiszen „a temető tele van pótolhatatlan emberekkel”); ha a saját vállalkozásuk sem teljesen simán indul; ha majd mérséklődik az olvasói támogatás, nos, ezektől az ő arcuk is összébb mehet némileg – és ez rájuk is fér. Tény azonban, hogy eddig is jó újságot csináltak, melyen meglátszott, hogy nem csak a pénzért, hanem lelkesedésből készítik – és ha sikerülne egy fokkal szerényebben és valóban kiegyensúlyozottabban folytatniuk, azzal mindannyian jól járnánk. (Hát ha még, egyszer végre az én fejemre is kevésbé sz@rnának már…)

 

(Apropó lelkesedés: ha tényleg pénzügyiek voltak az okok, az senkiben sem merült fel, hogy esetleg lehetne, akárcsak egy ideig, fél pénzért dolgozni? Ha megkérdik, én szívesen elmondom, hogyan lehet hosszú éveken át anélkül csinálni valamit, hogy egy petákot is fizetnének érte. Jó, persze, nem minden háttér nélkül, az igaz.)

 

Két szó még arról, hogy mennyire van nálunk sajtószabadság. A baloldalon szeretik az olyan nagy ívű kijelentéseket, hogy itt már diktatúra van, ez már nem jogállam, meg hogy a sajtó sem szabad. Nos, ahogy vesszük. Abban az értelemben szabadság van, hogy nem kell félni a nagy fekete autótól: szabadon azt mondhat mindenki, amit csak akar, meg újságot is kiadhat – feltéve, hogy megvan rá a pénze, és nem kell neki az államé. Mert vélhetően az állami megrendelések, (illetve állások) sem fenyegetik azokat, akik nem tetszenek a hatalomnak. És hát a pénz nagy úr…

 

És hogy mennyire jogállam ez a mai Magyarország. Nos, viszonylag még az – de hogy valaki nemcsak hogy törvényeket hozhat kénye-kedvére, de még az alkotmányt is tetszése szerint átírogathatja, az már nem egy kedvező állapot. (Meg persze az alig leplezett korrupció sem.) Van azért néhány szerencsés tényező, amely segít megőrizni a jogállamiságot: az egyik, hogy Viktor szeret ugyan parancsolni, (a slepp meg jól élni) – de azért voltak nála elvetemültebbek a történelemben. (A slepp meg természetesen nem az egyszeri Fidesz szavazót jelenti, hanem a NER körül legyeskedőket, a politikai befolyásból hasznot húzókat.) A másik, hogy bent vagyunk az EU-ban, amely gyenge és következetlen – de azért, már maga a tagság, megkövetel egy minimális elvárt szintet, ami alá nem lehet bemenni; főleg, hogy, nem utolsósorban, a magyar nép is eléggé EU párti, hál Istennek, még mindig. Elég szomorú viszont, hogy mi vagyunk azok, akik miatt elő kell venni a jogállamisági kritériumokat odakint. (No és persze ettől még az EU-ban, az uniós intézményekben, Nyugat-Európában sincs minden rendben, azt is aláírom.)

 

 

A KALETA-FÉLE GYEREKPORNÓ ÜGY

 

Meg ami még eszembe jutott róla. No most, ez egy igen érzékeny téma, úgyhogy fontos, hogy jól értsük egymást. Én tehát igyekszem pontosan fogalmazni – ti meg, kérlek, figyelmesen olvassátok.

 

Mindenekelőtt: gyerekekkel ilyeneket tenni természetesen nem szabad, aki ilyeneket tenne, azt vissza kell tartani, aki pedig már megtette, azt meg kell büntetni. Ebben, azt hiszem, körülbelül mindenki egyetért.

 

Vannak azonban ennek a témának, meg a konkrét ügynek is kevésbé hangoztatott politikai és emberi vetületei, amelyek felett sokan elsiklanak, a sajtó, a közbeszéd és az egyszerű szemlélők is. Próbáljunk meg bepillantani kicsit a felszín alá.

 

Először is, hogy a politika ebben is benne volt, de vastagon, mint kb. mindenben manapság. Kormányoldalról, ahogy először próbálták fű alatt elintézni – után meg a mellszélességes kiállás a büntetések szigorításával, a gyermekek védelmével, meg mindennel, amit a nép hallani akar. (Kb. mint az internetadós pálfordulásuk.) Ellenzéki oldalról meg szintén ráugrottak a témára, egyrészt, mert úgy érezték, hogy most törököt fogtak, egy kormányzati tisztviselőt, ami magára a kormányra is rossz fényt vet majd; másrészt pedig mert a szexuális zaklatás általában is központi témája a baloldalnak, a baloldali sajtónak.

 

Meg vannak még más ilyen témák is: a nők és a különféle kisebbségek hátrányos társadalmi helyzete, a szexuális másság, a fiatalok ügyei-problémái, a környezetvédelem-klímaváltozás, a tudományban való hitük, stb… NAGYON FONTOS, hogy ezek valóban, szerintem is, fontos és figyelmet érdemlő témák – csak annyit mondok, hogy egyrészt vegyük észre, hogy politikai oldaltól függ az, hogy ki mivel mennyit foglalkozik, mit mennyire hangsúlyoz – másrészt pedig emlékezzünk arra, hogy mindent, a jó ügyeket is, túl lehet tolni.

 

És akkor már tegyünk hozzá néhány olyan dolgot is, melyet a baloldal elvből utál, például az illiberális rendszereket az oroszoktól Kínáig, az atomenergiát, meg hát persze a saját kormányunkat. (És igen, van is mit utálni ezekben – csak az nem teljesen mindegy, hogy elvből utálunk-e valamit – vagy azért hajlandóak vagyunk elismerni egy kevés pozitívumot is, ha olyan is akad.) Közben persze a jobboldalnak is megvannak a hasonló érzékenységei, elfogódottságai: a nemzet, a vallás, vagy a homoszexualitástól és mindennemű libernyákoskodástól való berzenkedés, stb…

 

Az nyilván változó, hogy ki, melyik ember, mennyire érzékeny ezekre: a szélsőségesek, fundamentalisták jobban, a mérsékeltek kevésbé. Figyelemreméltó továbbá, ahogy a sajtó és a propaganda rájátszik ezekre: mindkét oldalon a saját kedvenceiket tolják, minél szélsőségesebb az adott orgánum, annál erősebben, provokatívabban, elvakultabban. (Illetve az is jellemző, ahogy az egész ellenoldalt igyekeznek annak legextrémebb tagjaival, megnyilvánulásaival azonosítani – de ez már messzire vezetne.)

 

De nemcsak a politika nem tagadta meg magát ezúttal sem, hanem az emberek sem. Nekünk, a közönségnek is megvannak azok a dolgaink, amelyeken előszeretettel csámcsogunk. Hogy mik ezek, azzal aligha mondok újat: a politika, pénz és hatalom, szex, erőszak meg általában az emberi szenvedés és halál. Minden bulvárújság ezekkel van tele, szép színes fotókkal, barátságos, nagy betűkkel, rövid mondatokkal és egyszerű szavakkal, szenzációs megfogalmazásban. (A Borsban meg a Blikkben nem is nagyon tudok mást reklámozni a könyvből, mint az Agresszió témát, a testi szépséget, meg időnként azt, hogy hogyan lehet nyerni a lottón – leginkább úgy, hogy te árulod. Ezekre az újságokra egyébként nem haragszom, mert bennük a helyükön van az ilyesmi. Jobban irritál, amikor komoly újságok is ilyenekkel próbálják eladni magukat.) És akkor ott van még az összes akciófilm és krimi, a gyilkolászós, hódításos videojátékok, stb…

 

Egy ilyennél meg csak azt szeretjük jobban, amikor egyszerre kettő is megvan az említettek közül egy történetben; lásd a politikusok szexbotrányait – vagy ha megerőszakolnak, szexuálisan zaklatnak valakit. Mi emberek természetünknél fogva ilyen vérszomjas majomfajta vagyunk. (Bár újabban azért többnyire kulturáltabban elégítjük ki ez irányú vágyainkat: néhány (ezer) FPS headshot mégiscsak humánusabb, mint amikor még hús-vér gladiátorokat beleztettek ki egymással a közönség szórakoztatására.)

 

Szintén a lényünkből fakad, hogy különösen felháborítónak érezzük a gyerekek elleni erőszakot, ez biológiailag belénk van táplálva. Az utódok védelmezése, érdekeiknek a felnőtt generáció érdekei elé helyezése, érthető módon, az élővilágban sokfelé jelen van: az utódok támogatása segít azoknak túlélni – az ezt elősegítő géneknek, az azokat hordozó vérvonalaknak pedig elszaporodni. Nálunk, emlősöknél kiváltképp erős az utódokat tápláló, védelmező biológiai program, ez sikerünk egyik záloga, e célból még a testünk is módosult, az emlők, ugye – mi több, elnevezni is ezekről neveztük el magunkat. Így az embernek is erős ösztöne a gyermekek óvása, támogatása. (Bár azért a gyermekkor sem volt mindig ugyanaz, a gyerekek sem mindig álltak annyira a középpontban, mint manapság.)

 

NAGYON FONTOS, hogy én is azt mondom, hogy a gyerekeket meg kell védeni, oda kell figyelni rájuk. Csak annyi, hogy ezen felül nem árt látnunk, hogy hogyan működik az embernek ez a (kultúra által is megerősített) védelmező ösztöne – és hogy hogyan használják ezt ki, nem is kevesen.

 

A gyerekekre, az ő érdekeikre való hivatkozás ugyanis egy igencsak erős lap bármiféle vitában, egy meggyőzési, manipulációs technika is – mert nem könnyű ellentmondani neki. Lásd például a mosolygós gyerekeket a Kinder tojás reklámban, amikor azt érzékeltetik velünk, hogy nem lennénk jó szülők, ha nem vennénk meg valamit; vagy amikor magával a gyerekkel kívántatnak meg játékokat, ezt-azt, hogy aztán ő, mintegy az eladó ügynökeként működjön közre nálunk. (Már csak ezért sem csoda, ahogy a gyerekek lassan ki sem látszanak a játékhalmok alól – pedig nagyobb szükségük volna elsősorban a személyes törődésre, mint tudjuk; másodsorban pedig arra, hogy megtanuljanak vágyakozni, várakozni, kitartóan dolgozni a jutalomért. Ez segítene nekik jobban meg is becsülni a dolgaikat, és, nem mellesleg, úgy talán majd felnőtt korukban is kevesebb szemetet termelnének.) Meg még két példa a gyerekkel történő machinálásra: talán emlékszünk még a Gyermekrák Alapítvány esetére, illetve, egy egészen aktuális példa: a nemzeti konzultációban is a gyerekeknek szavaztatják meg most az ingyen internetet.

 

A gyerekeknek tehát illik mindent megadni. Velük szemben ugyanakkor olyanok is vannak, akikkel kapcsolatban az az elvárt, hogy megvessük őket: akik itt, a szeretettségi skála átellenes pólusán helyezkednek el, azokat nyugodtan lehet gyalázni, sőt, ezt el is várják tőlünk. Itt találhatók többek között a pedofilok is, akiket kb. még a gyilkosok is lenéznek és felaprítanak, ha a börtönben a kezük ügyébe kerülnek – valószínűleg azért is, mert úgy érzik, végre találtak valakit, aki még náluk is alávalóbb, és így próbálnak könnyíteni a saját lelkiismeretükön. De vannak más tárgyai is a közmegvetésnek, mindenekelőtt a nácik. Nekem is, amikor a könyv írása közben szükségem van egy negatív példára, többnyire ők az első, akik eszembe jutnak – mert ha róluk mond rosszat az ember, nyugodt lehet, hogy azon kb. senki sem fog megsértődni.

 

NAGYON FONTOS, hogy lássuk, hogy nem azt mondom, hogy ezek nem követtek el égbekiáltó bűnöket. Azt mondom, hogy ha szeretnénk valaki a sárba tiporni, akkor erre is megvannak a kézhez álló delikvensek.

 

Visszatérve a pedofilokhoz, az emberek itt is, mint mindig, szeretnek egyszerűsíteni, szeretik egy kalapba összesöpörni őket – pedig ez is egy meglehetősen vegyes társaság, eléggé eltérő súlyú bűnökkel. Kaleta esetén például, ha jól tudom, annyi történt, hogy az internetről összeszedett ilyen képeket, és azokat nézegette. Nem ő készítette őket, nem is fizetett értük, talán nem is terjesztette őket, és ő maga nem is nyúlt hozzá senki fiához – már amennyire tudni lehet. Vegyük észre, hogy ez azért mégsem ugyanaz, mint aki az utóbbiakat is elköveti. Tehát, mint sok minden másban, itt is vannak fokozatok – amit a törvény is elismer.

 

Lássuk meg aztán azt is, hogy a vágyairól senki nem tehet – ugyanúgy, ahogyan az indulatairól, érzelmeiről sem. Jön itt a kormány azzal, hogy „ennek még a gondolatát is büntetni kellene”. Nyilván, ez csak retorika a részükről – de nyilván azért mondták, mert sokan ezt akarják hallani. (Lásd még: gondolatrendőrség.) De nem, a gondolatainkért sem vagyunk felelősek, és, nem mellékesen, közvetlenül nem is ártunk velük senkinek. (Hacsak önmagunknak nem.) Felelősek azért vagyunk, amiket teszünk – és felelősségre vonni is a tetteik miatt lehet az embereket. Talán ismeritek is mondást, mely szerint „ha egy gondolattal mindent el lehetne intézni, akkor az utcák tele volnának halott emberekkel és terhes nőkkel”… Említést érdemel továbbá, hogy ebből a szempontból is vannak szerencsésebbek, akiknek nincsenek is rossz késztetéseik, kevésbé vannak kitéve a kísértésnek – és szerencsétlenebbek, akiknek ellen kell állniuk ezeknek.

 

Ez egyébként egy lényeges különbség mondjuk Jézus – és a törvény (illetve szerénységem) között: hogy az előbbi azt mondja: „szeresd felebarátodat” – az utóbbi viszont azt, hogy „ne vágd el felebarátod torkát”. Értjük ugye, miért? Azért, mert felebarátunkat vagy szeretjük, vagy nem, ezen változtatni legalábbis nem egyszerű. Azt sem mondom, hogy a tetteinket irányítani mindig az – de ez azért jóval inkább a hatalmunkban áll, mint az érzelmeinket átfordítani. Ezen kívül, mint említettem, a tetteink azok, amikkel másokra hatással lehetünk; valamint, nem utolsósorban, azért is praktikusabb a tettekre alapozni, mert kívülről azokat lehet megfigyelni. (Ezzel együtt, a büntetőjogban, a tényállás mellett, másodsorban, a szándékot is igyekeznek felderíteni – mert azért nem mindegy, hogy ha már valaki megölte a másikat, azt szándékosan tette-e vagy csak eshetőleges szándékkal, gondatlanságból, stb…)

 

További, megfontolást érdemlő szempont, hogy betegnek is szokták titulálni a pedofilokat, hasonlókat – a pszichét illetően azonban távolról sem objektív dolog az, hogy ki az egészséges, honnantól lehet betegnek nevezni valakit – meg, hogy mennyire jó ez a fogalom egyáltalán. A testi betegségeknél jóval tisztább sor ez: ha megfertőzött a vírus, eltört a csontom, akkor beteg vagyok. A mentális „betegségekre” viszont van egy másik mondás: „épelméjű az, aki nincs elmegyógyintézetben” – vagyis, hogy itt nincsenek ilyen egyértelmű kritériumok, választóvonalak: az egyik embernek így van összehuzalozva az agya, a másiknak úgy, az egyiknek ilyen vágyai vannak, a másiknak meg olyan indulatai – a gének vagy a neveltetés folytán; a mentális problémák jó részénél nincsenek is érzékelhető fizikai elváltozások. Akkor most ki az egészséges? Az, aki „normális”, vagyis olyan, mint a többség? Akkor minden különc beteg? Vagy ha valahol, valamiért mások lennének többségben, akkor azokat, akiket most egészségesnek mondunk, át kellene minősítenünk beteggé?

 

Nehéz kérdések ezek, és szerintem alapvetően nem is abból kell kiindulni, hogy mi a „normális” – hanem abból, hogy mi vagy ki okoz szenvedést, saját magának vagy másoknak, és hogy igyekezzünk azt megszüntetni, enyhíteni, megelőzni. (Az Egyvilágban egyébként mind az etikának, mind az értékeknek a boldogság az alapja – ami azért jó, mert egy viszonylag objektíve létező dolog.) A kérdés tehát az, hogy fáj-e valakinek az, amilyen – vagy másnak árt-e miatta. (Ami egyébként többnyire a különféle mentális betegségek modern definíciójának is részét képezi.) És persze, nyilván, egy gyereknek rossz az, ha szexuálisan zaklatják, és aki ilyet tesz vele, azzal árt neki. (Plusz természetesen azok is, akik elősegítik az ilyesmit, fizetnek a kukkolásért, kerítenek, eladják az áldozatokat, stb…)

 

Szánjunk még néhány szót a modern idők, illetve az internet szerepére, mely utóbbin keresztül, ugye, nem csak a jó dolgok terjednek könnyebben manapság. Már hogy régebben is voltak ilyen esetek, lásd csak az egyház berkeiben lépten-nyomon kibukó ügyeket – hallani azonban szinte nem is lehetett róluk. Mitől lett ez a téma újabban ennyire kurrens? (Főleg az emlegetett bulvárújságokban, napi szinten vannak efféle hírek, de a fősodrú médiában se ritkák.) Nos, az egyik fő ok minden bizonnyal az internet, melyen keresztül hirtelen jóval könnyebb lett a sötét oldalt is elérni, engedni a kísértésnek, szervezni az ilyen ügyeket, stb… (Meg egyébként is rogyásig van a pornó ötvenezer árnyalatával; ne hagyjátok ki a manapság egyre divatosabb mostohás pornót se.) Illetve egyúttal eltussolni is nehezebb a dolgokat. De vélhetőleg szerepet játszanak a lazább erkölcsök is, ami miatt az emberek több mindent megengednek maguknak; valamint az ezzel párhuzamosan felfutó társadalmi érzékenység is, a zaklatásokkal, a kisebbségeket, a gyengébbeket érő mindennemű sérelmekkel szemben.

 

Ami pedig magát Kaletát illeti, ő effektíve lényegesen súlyosabb büntetést kapott a többi hasonlónál. (Amiből volt vagy 300-400, nem is beszélve arról a vélhetően sokkal többről, ami ki sem derült.) Nem jogilag súlyosabb a büntetése, hanem mert névvel, arcképpel tudósított róla a média, ennyire a figyelem központjába került – miáltal körülbelül egy életre meg lett bélyegezve.

 

Távolabbról nézve, tetszik vagy sem, a szexuális vágyainkkal, vérszomjunkkal, a mások legyőzésére irányuló késztetésünkkel, az anyagiasságunkkal, mi emberek félállati lények vagyunk. Azért csak fél, mert ugyanakkor megvan a nemesebb oldalunk is, az etikai, esztétikai érzékünk, a humorunk, stb… S miképp az ember egy félállati lény – úgy a világunk is egy félbarbár hely, a háborúinkkal; a környezetünk, egymás és a saját jövőnk iránti felelőtlenségünkkel; azzal, ahogy továbbra is érző lények húsával tömjük a hasunkat, és így tovább… Tény, hogy a régi korokhoz képest számottevő a fejlődés ezen a téren is – de messze még a cél. A feladatunk az, hogy tovább haladjunk, hogy, ha már megadatott a lehetőség, hogy mindezt felfogjuk, igyekezzünk használni az eszünket és az akaraterőnket, hogy a segítségükkel úrrá legyünk állati ösztöneinken, amennyire lehet és célszerű, egyszersmind a világot is megpróbáljuk kiemelni a barbarizmusból. Ez nem megy egyik napról a másikra – de ez az irány. Ennek kellene, hogy legyen.

 

 

JÁRVÁNYHELYZET

 

Hogy valami relatíve pozitívról is essék szó, vírusügyben Magyarország eddig viszonylag jól teljesített. Ez két dolognak köszönhető: az egyik a hathatós kormányzati intézkedések – mert Index, néphülyítés, meg az összes többi garázdálkodásuk ide vagy oda, el kell ismerni, ezt a problémát kompetensen kezelték. Legalább annyit számított azonban az emberek fegyelmezettsége is – amit nagyon fontos volna megőrizni.

 

Merthogy nagyon jellemző az emberekre, hogy egy darabig tűrnek, (vagy ha saját elhatározásukból fognak bele valamibe, akkor egy darabig nagyon lelkesek tudnak lenni) – a többség azonban hamar beleun, belefárad a nagy nekibuzdulásba: a kitartás sajnos meglehetős hiánycikk – pedig az a siker kulcsa. Különösen fennáll a veszélye a fegyelem lazulásának most, hogy az első hullám lecsengett, és sokakban az a benyomás alakulhatott ki, hogy „á, nincs is itt semmi, nem is olyan komoly ez az egész”, és elhagyják a maszkot, társaságba mennek, utazgatnak, hasonlók. Vigyázó szemeiteket azonban vessétek a világra, ne játsszuk el az eddigi eredményeket. Mellesleg, a múltkor jeleztem, hogy elég látványos volt a különbség járványügyileg Nyugat és Kelet-Európa között, az utóbbi javára. Nos, nézzük meg mi történt azóta a románoknál és a bolgároknál – ami jól mutatja, hogy senki sem immunis, és ha lankad a fegyelem, a helyzet gyorsan rosszra tud fordulni. Csak az eltökélt, kitartó védekezés működik.

 

Nemkülönben kormányzati részről is szükség volna rá, hogy ne rontsák a helyzetet olyan szükségtelen, mellőzhető lazításokkal, mint a koncertek vagy a nézők előtt rendezett sportesemények. Azért is, mert ha másodszorra is nekilendülne a járvány, már jóval nehezebb volna újra lezárni az országot. (A másik a kormányzati ajánlás, mely szerint „több Balaton, kevesebb Adria” – amire az ellenzék rögtön azzal reagált, hogy persze, hogy a NER-nél költsék a pénzüket az emberek. Nos, ez megint nem fekete és fehér: a holdudvarnak vélhetőleg valóban nem lenne ellenére összekötni a kellemeset a hasznossal – egyszersmind azonban jelenleg valóban nem egy bölcs dolog külföldre utazgatással kockáztatni a saját és honfitársaink egészségét.) A lényeg, hogy lássuk azt, hogy ezek a korlátozások, meg némi önfegyelem nem nagy ár azért, amit elkerülhetünk általuk. Úgyhogy csak így tovább, hajrá Magyarország, hajrá magyarok! ;)

 

Egyébként szerintem a járható út az volna, hogy a tavaszihoz hasonló drasztikus intézkedésekkel előbb leszorítani az esetszámot, majd felállítani egy olyan „kommandót”, akik odamennek az újabb gócpontokhoz, alaposan felderítik azokat, és bekaranténozzák, akiket a környéken kell – közben pedig inkább szigorúbban, mint kevésbé, fenntartani a külföldi utazási korlátozásokat. (Kár, hogy nálunk is, Európában meg még inkább, elengedték a végét a nyáron.) Most talán valami ilyesmi van készülőben – és ezt várhatóan jó darabig fenn kell tartani. Valamint lásd még a Svéd modell kudarcát.

 

(Most viszont, két héttel az eredeti posztom után, már úgy néz ki, hogy a legjobb úton vagyunk afelé, hogy utolérjük a svédeket – merthogy könnyelműen eljátszottuk, amit nem kis erőfeszítés árán a tavasszal sikerült elérni. Meg ahogy elő van adva, hogy a második hullám „elért minket”: nem, nem az ért el minket – mi csináltuk meg saját magunknak. Úgyhogy a csak így továbbot ezennel ünnepélyesen visszavonom.)

 

* * *

 

Nem állom meg, hogy ennek kapcsán is ne politizáljak még egy kicsit. Konkrétan, hogy miniszterelnökünknek is kedvelt fordulata, hogy „a magyar emberek” érdemét hangsúlyozza, bármi eredmény van, nem saját magát teszi előre – legalábbis a nyilatkozataiban. Szó se róla, ebben, hellyel-közzel, van is valami – csak azt vegyük észre, hogy ez a retorikai fordulat egyben egy bevett fogás is arra, hogy magunk mögé állítsuk a népet, erősítsük az összetartást. Nem is csak országos szinten, hanem bármiféle csapatmunka esetén működik ez: gondoljunk a sportolókra, akiknek a – mindig rendkívül magvas – nyilatkozataiban szinte kötelező elem, hogy a csapat, a csapat érdeme is a gól, nem csak a góllövőé, a kapitányé.

 

De nemcsak ilyen pozitív fordulatokkal szereti Orbán a néphez kötni magát. A másik, amit a legutóbbi brüsszeli kirándulása után is hangoztatott, hogy nem csak őt magát, hanem az egész magyar népet, gyűlölik odakint. (Meg hogy Soros áll az egész mögött, stb… – amit olyan beleéléssel tud előadni, hogy lassan kezd az a benyomásom lenni, hogy maga is elhiszi.) Nos, miniszterelnök úr, ebben téved: nem, nem a magyar nép – hanem igenis az ön személye, ambíciói és módszerei azok, amik miatt mostanra sok kultúrember számára kellemetlenné vált a társasága.

 

A magyar népnek ehhez annyi köze van, hogy sokan jobb híján, meg az önök manipulációi révén megszavazzák önöket. (Rendben, van azért egy kemény mag is, akik meggyőződésből, meg a miniszterelnök személyes karizmájának hatása alatt szavaz oda.) És nem, a külföld nem gyűlöli a magyarokat, még azokat sem, akik önökre szavaznak. Mi pedig, emberek, magyarok, figyeljünk oda a féligazságokra, a dolgok összemosására, a manipulációra a politikusok nyilatkozataiban és a hírekbe csomagolt propagandában.

 

És még a kötelező körök: igen, a nyugatnak, a magyar ellenzéknek és a túlzásba vitt liberalizmusnak is megvannak a maguk hibái, valóban – ahogyan azt a korábbi üzeneteimben már többször kifejtettem. Ezért is figyeljetek azt én szavamra, mert én vagyok az, aki mindkét oldalról megmondja, hogy hol hibádzik – mert saját magukról, a saját politikai oldalukról a legritkább esetben ismerik el ezt az emberek, illetve, ahogyan a múltkoriban írtam, a sajtónak sincs olyan szeglete, amelyik ne húzna egyik vagy másik oldalhoz. Persze csak, ha az igazságot akarjátok hallani, nem pedig a saját szájatok íze szerinti megerősítést kerestek.

 

 

EGYEBEK

 

● A nemzeti konzultáció

 

Erről az előző üzenetemben részletesen értekeztem, ha még nem olvastad, ajánlom a figyelmedbe. Úgyhogy itt most csak az azóta felmerült néhány mozzanatról, röviden.

 

Az első az, ahogy a nép kommentálja a fészes (természetesen közpénzből fizetett) hirdetését neki. Akinek van Facebook-ja, annak érdemes ránézni, a kommentekre tehát, hogy alig akad közte pozitív, a konzultációt támogató – és ezeket nem én mondom, hanem a nép. (Mennyivel jobb is ez így, tisztelt propagandagyár, mint a TV meg az óriásplakát, ahol nem lehet visszaszólni. Köszönjük!)

 

Hogy ehhez képest az Origó szerint „hatalmas siker a nemzeti konzultáció”. Hatalmas. Amit saját maga cáfol meg rögtön a következő mondatában, mely szerint már csak „az egyik legsikeresebb lesz mind közül”. Emberek, ugye ti is érzitek, amikor hülyére vesznek benneteket? S talán az sem mellékes, hogy az interneten most is akárhányszor ki lehet tölteni; na meg, hogy „a nagy érdeklődésre való tekintettel” meg kellett hosszabbítani a határidőt

 

Ajánlom továbbá figyelmetekbe a kérdőív kitöltő robotot.

 

 

● Szivárványos zászló a városházán

 

Majd alant, a porban. Aki engem ismer, az aligha mondhat homofóbnak – ezt, a zászló demonstratív kitűzését azonban feleslegesesnek, feleslegesen provokatívnak tartom, ami leginkább csak arra jó, hogy felhergelje az ellentábort, feszültséget szítson. Lásd fentebb, hogy a jó ügyeket is túl lehet tolni, illetve a homoszexualitás témában, „A melegek közösségi megmozdulásai…” kezdetű bekezdést, a lap közepe alatt valamivel.

 

 

● A könnyűzenészek helyzete

 

A régi szép időkhöz képest a zenészeket, a zeneipart már jó ideje húzza az ág ebben a modern világban, amióta a zene (illetve az információ) olcsó másolhatósága már nem nekik, hanem a közönségnek muzsikál. (Értsd: régebben is elég olcsó volt egy újabb másolatot készíteni, de hanglemezgyár kellett hozzá, amije azért nincs mindenkinek – ma meg már elég hozzá egy számítógép.) Ehhez jön még a nagyfokú konkurencia, mert az interneten minden elérhető. Így mostanra leginkább az élő fellépések maradtak meg a zenészeknek bevételi forrásul – aminek meg most a járvány ártott be, így sokan (hipp-)hoppon maradtak – és eléggé sopánkodnak is emiatt.

 

Ehhez két megjegyzés. Az egyik, hogy őket az átlagosnál valóban súlyosabban érinti a jelenlegi helyzet – de nem ők az egyedüliek. Ezért a zenészek is megérdemelnek némi segítséget – de túlzásba azért nem kell vinni, nyugodtan elkezdhetnek ők is alternatív bevételi lehetőségeken gondolkozni. (Arra való tekintettel is, hogy az érték, amit manapság tőlük kapunk, messze van a régi szép időktől. Szerintem.)

 

A másik, hogy az ő hangjuk eljut a néphez – így, ha a kormány most vet nekik némi aprót, azzal olcsón vehet magának pozitív publicitást. Nem csak azzal, hogy lám, megsegítette szegényeket, hanem azzal is, ha innentől az ő kedve szerint húzzák. Persze én nem ismerem őket, biztos nem mindenkit lehet megvenni – csak az akciós lehetőségre hívom fel a figyelmet.

 

 

● Légvédelem 1.000.000.000 dollárért

 

Avagy 300.000.000.000 forintért, amiből azért kijönne egy pár zsíros kenyér, nem igaz? – ráadásul keményvalutában: mert hiába, ami kell, az a legnagyobb válság közepette is kell. Kicsit furcsálltam, hogy ehhez egy szava sem nagyon volt senkinek – mert lehet erre mondani, hogy NATO kötelezettség, meg biztonság, meg akármi – leginkább azonban tuti, hogy el sem lesz sütve, ott avul majd el a gripenek szárnyán – az meg még tutibb hogy az egész mindenekelőtt a pénzről szól, Amerika kegyének megvásárlásáról – és amennyire mégsem, akkor sem most kéne, és akkor sem ennyiért. Még annyit a történethez, hogy Cornstein, az amerikai nagykövet nyilatkozata szerint erről már több mint két éve tárgyaltak – vagyis a kulisszák mögött bőven szó volt róla már akkor, amikor még a CEU abban reménykedett, hogy majd Amerika felemeli érte a szavát. Nem emelte.

 

(Azóta már előkerült egy potom 2.000.000.000 eurós (700.000.000.000 forint) beszerzés is: ezúttal a németektől veszünk tankokat, 218 darabot – úgyhogy Merkelnek sem kell sokat pampognia már jogállamiságról, meg a többi. Igen, megint csak, hogy ez NATO kötelezettség, meg hogy idehaza fogják gyártani, úgyhogy valamennyi Magyarországnak is cseppen belőle, meg oké, egy országnak valóban nem árt, ha van bizonyos ütőképes hadereje. Effektíve használva viszont ezek sem lesznek, reméljük is, és ha már ilyesmire költünk, hasznosabb volna valami olyanra, amit mondjuk a határvédelemben jelenleg is alkalmazni lehet. Aligha hiszem, lánctalpasokkal szedegetik össze a határsértőket.)

 

 

● Suttyomban az Adrián

 

Szóval, azt azért bírom, ahogy Szijjártónak, Orbánnak, meg még biztos többeknek is a NER környékéről mindenféle (röp)egérutakon kell kiosonniuk luxusjachtozgatni, meg ahogy kergetőznek  a paparazzókkal. Ez egyébként azt mutatja, hogy valamelyest még működik egy fék, a nyilvánosság fékje: ezért is lenne fontos megőrizni az ellenzéki médiát. Amúgy meg, magát a nyaralást nem sajnálom tőlük, mi több, én adnék akkora fizetést egy ország vezetőinek, hogy teljen rá – legálisan. (Ami végső soron olcsóbb is lenne az országnak, mint most, hogy úgy korruptkodják össze a rávalót. Lásd az előző levelemben a demokrácia vonatkozó hiányosságát.) Szerintem tehát nem maga ez a kiruccanás a problémás – hanem a politika nyilvánvaló összefonódottsága az oligarchákkal. (Bár azt meg eddig is tudtuk.)

 

(Illetve az is igencsak problémás még az esetben, hogy uraink annak utána mentek el a tengerre lazítani, hogy Orbán kijelentette: az idén „több Balaton, kevesebb Adria” – amivel rossz példát mutattak a népnek. Azóta jól meg is nézhetjük magunkat járványügyileg.)

 

Szólj hozzá!

A minőség felismerése a művészetben

2020.08.27.

 

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

 

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

 

1.    A minőség felismerésének elvei a művészetben

1)    A minőség jelentése $

Egy mű minősége alatt azt értem, hogy mennyire felel az meg a művészet funkcióinak, különösen mennyire képes az embereket gyönyörködtetni, elgondolkodtatni, nevelni és szórakoztatni.

Hogy egy mű ebben az értelemben jó vagy rossz, az objektív kérdés, az ugyanis nem személyfüggő, hogy az embereknek általában tetszik-e, képes-e őket elgondolkodtatni, stb… (Ellentétben az ízléssel, azzal, hogy ennek vagy annak a konkrét embernek tetszik-e – ami szubjektív.)

Mivel a minőség objektív, meglehetős egyértelműséggel meg is lehet ítélni, hogy egy alkotás mennyire jó vagy rossz: egy jó kritikus képes erre.

2)    A szív és az empátia fontossága a minőség megítélésében

Ahhoz ugyanis, hogy meg tudjuk ítélni, másokra hogyan hat egy mű, nagyon jól jön, ha át tudjuk érezni az érzéseiket, illetve, ha értjük a gondolkodásukat. Az előbbit adja a szív, és az utóbbit hívom empátiának.

3)    A művek független megítélése

Számtalan tényező lehet befolyással arra, hogy az ember hogyan ítéli meg a művészeti alkotásokat; és ezek nem ritkán eltérítenek a reálistól:

    Címkék

Egy műalkotás címkéje például az, hogy ki alkotta. Ez nem tartozik ugyan a dolog lényegéhez: maga a mű akkor is csak ugyanaz volna, ha valaki más hozta volna létre – az embereknek mégis nagyon fontos, hogy az adott képet Picasso vagy Rózsi néni festette. Más címkék is vannak, például, hogy milyen díjakat kapott az alkotás, antik darabról van-e szó, vagy nemrég készült, stb… Bővebben lásd ‘Az alkotások megítélésének tényezői’ című témában.

    Az alkotások megítélését befolyásoló tényezők

A politikától az üzleten, marketingen keresztül a közfigyelemig számos ilyen van.

    Saját magunk, a saját ízlésünk

Ha tehát reálisan akarjuk látni a műveket, akkor meg kell próbálnunk az iménti tényezőktől függetlenül ítélkezni. Lásd továbbá ‘Az alkotás gyakorlata’ témában, hogy milyen hibákat szoktak elkövetni a kritikusok.

4)    A tehetség felismerése

Amikor tehetségeket keresünk, akkor az ígéretességre kell figyelemmel lenni, nem pedig arra, hogy adott pillanatban hogyan teljesít a jelölt. Különösen az eredetiséget kell felismerni, azért, mert az a ritka, és nem igazán lehet fejleszteni – míg a technika oktatható.

2.    A minőség ismérvei

1)    Eredetiség, egyediség

Az eredetiségtől önmagában ugyan még nem feltétlenül lesz jó a mű, de valami újat hoz a világba, amit nem könnyű, és ha szükséges, tovább lehet finomítani, hogy a lehető legjobb legyen. (Egyedi nem a saját változatai közt lesz valami, hanem a többi műhöz képest.)

Aztán, az egyedi, semmi mással össze nem téveszthető művekkel, kapcsolatban lehet az embernek egy olyan érzése, hogy ezeket inkább felfedezik, mint megalkotják; mintha ezek már megalkotásuk előtt léteznének valahol „az ideák világában”. ß

És ez is arra mutat, hogy valójában az alkotás a fontos, nem pedig az alkotó.

No és persze rengeteg fantáziátlan tucatmű is létezik, melyek közt az egyik olyan, mint a másik, alkotóik nem is nagyon igyekeznek javítani a recepten, csak „összedobnak valamit”.

2)    Technikai, formai tökéletesség

Egyáltalán nem árt aztán, hogy amellett, hogy egy mű tartalmas, jól is néz ki, jól van megcsinálva. Ezt annyiból könnyebb is elérni, hogy az eredetiséggel ellentétben a technika oktatható, tanulható.

3)    Egyensúly, ritmus, ív

E három általában kellemesebbé, élvezhetőbbé teszi a műveket.

4)    Teljesség, egységesség, koherencia

Ezektől lesz mondhatni „kerek” a mű.

A kerek, rendezett művek lehetnek jók – ugyanakkor a rendetlenségnek is megvan a létjogosultsága az alkotásokban, a rend ugyanis egyszersmind unalmasabb is, a rendetlenség érdekesebb lehet.

Amikor rend van, az ember tudja, mire számítson, nem lepi meg, ami jön, amin végignéz – a megtört rend, a megtört szimmetriák viszont megakasztanak, felkeltik az érdeklődést.

Azon túl aztán, hogy a rendetlenség érdekes, kifejező is lehet: zavart, bajt, a harmónia hiányát lehet elmondani általa.

5)    Többféle hatást elérni képes művek

Lehet egy mű jó úgy is, hogy nem markol túl sokat, például egy kép, ami egyszerűen csak szép, tetszetős akar lenni, és semmi más. Ha viszont egy alkotás egyszerre tud gyönyörködtetni, elgondolkodtatni, szórakoztatni, stb… csak annál jobb.

Érdemes a többféle célból kiemelni az gyönyörködtetést és az elgondolkodtatást, az olyan műveket, melyek egyszerre szépek és okosak, egyszerre megvan bennük a szív és az értelem.

Ám a műveknek nemcsak a mondanivalója lehet okos, hanem az elkészítésük módja is, ha azokat alaposan átgondolták, úgy a nagy egészet, mint a részleteket.

Szó se róla, az átgondolást és a szívet is túlzásba lehet vinni. Nem jó, ha a művön átüt az agyalás, mert „megcsinált” lesz, művinek, darabosnak hat; ha meg az érzelmekre megy rá túlzottan, attól érzelgős, csöpögős lesz. Ezen a téren is fontos tehát a mértéktartás.

6)    Ami a lehető legjobb

Illetve amit nem volna könnyű jobbá tenni. Erre mutat, ha egy művön érzik a műgond, a belé fektetett idő és energia; valamint általában az is megérzik a műveken, hogy melyiket készítették örömmel, és melyik volt csak egy újabb nyögvenyelős feladat.

7)    Időtállóság

A rossz műveket könnyebben elfelejtik – de azért nem mindig.

* * *

Végül pedig a minőség kereséséről. Ha jó művekre vágyunk, mivel hatalmas a választék, érdemes megválogatnunk, hogy miket fogyasztunk. Segítségünkre lehetnek ebben a kritikusok, de érdemes arra is odafigyelnünk, amiket a barátaink, a körülöttünk élők ajánlanak a figyelmünkbe, annál is inkább, mivel ők az ízlésünket is ismerik.

Illetve az általunk ismert minőségi művek ismételt élvezetén túl érdemes fenntartanunk bizonyos időt és energiát az új dolgok keresgélésére, kipróbálására is.

Szólj hozzá!

Felhatalmazás, nemzeti konzultáció, Trianon, USA zavargások

2020.07.02.

A mostani üzenetet sem vettem félvállról: kifilézem a legújabb nemzeti konzultációt, hogy mire mennek ki azok a kérdések valójában, elmélkedek kicsit a trianoni évforduló kapcsán és az amerikai zavargásokról; no és persze EV. Először azonban:

 

 

A FELHATALMAZÁSI TÖRVÉNY ÉS TANULSÁGAI

 

Mindenekelőtt, hogy Orbán Viktor kegyeskedett visszaadni a határozatlan időre megkaparintott főhatalmat. Mint írtam, azt nem is vártam, hogy meg akarja tartani, a dolog arra lett kitalálva, hogy az ellenzék majd (teljes joggal) ellenkezik, ő erre lehazaárulózza őket, a nép meg újra rá szavaz. És sokan be is dőltek ennek a rendkívül fondorlatos trükknek, úgy, ahogyan a politikai manipuláció iparági nagykönyvében meg van írva.

 

Jó lesz, ha rögtön tisztázzunk valamit: nem maga a felhatalmazás volt itt a baj – a különleges körülmények ezt valóban indokolták. A baj az volt, hogy határozatlan időre kapta meg – ami azt jelenti, emberek, hogy ha úgy tartotta volna úri kedve, akkor elvileg örök időkre király maradhatott volna. És ugye nem felejtettétek még el, hogy Hitlerből hogy lett Führer? Úgy, hogy előbb megszavazták kancellárnak. Szerencsénk, hogy Orbán azért nincs akkora gazfickó, mint Hitler – de ez csak szerencse. Ugye értitek, hogy ez mit jelent? Azt, hogy a magyar néppel most bármit meg lehetne csinálni. És azt az egyet meg kell köszönnünk neki, hogy most rávilágított erre.

 

Kis kitérő az ominózus parlamenti kétharmadra, ami miatt mindez lehetséges. Ez eredetileg arra lett kitalálva, hogy fontos kérdésekben ne lehessen egyoldalúan, önhatalmúlag dönteni, széleskörű konszenzus kelljen hozzájuk. Annak idején, amikor ezt a számot meghatározták, még egészen másképp nézett ki a politikai térkép, (meg a hangnem is), nem igazán gondolták, hogy egyvalaki képes lehet a kezébe kaparintani ekkora hányadot. (No meg többségünkben még lángolt az idealizmus, hogy eljött végre a demokrácia, melyben majd a megértés és a jobbító szándék uralkodik; hogy végleg megszabadultunk az uralkodóktól, diktátoroktól, a nagy- és kiskirályoktól.) Hát ez igencsak megváltozott, ismét rá kellett döbbennünk, hogy az alapvető emberi természettől, a kapzsiságtól, a hatalomvágytól nincs menekvés, hogy a kétharmad nem elég.

 

A rendszer is hibás tehát: soha, senkinek sem szabadna megengedni, hogy korlátlan hatalomra tegyen szert. De ha már a rendszer nem véd meg benneteket, jó volna, ha legalább ti megtennétek, amit lehet, hogy legalább a kétharmadot nem szavazzátok meg nekik legközelebb. (Meg senki másnak se.) Azért, hogy ne tehessenek meg veletek kényük-kedvük szerint bármit, azért. És, ha még valaha lesz rá lehetőség, nagyon jó volna az alkotmányban is biztosítani ezt. Emlékezzetek majd erre a mostani tanulságra.

 

Ugyanakkor rendkívül sajnálatos, de továbbra sincs jobb, az ellenzék továbbra is megosztott, tétova – és így esélytelen. (És higgyétek el nekem, én volnék a legboldogabb, ha végre volna kire lecserélni Orbánt és a Fideszt, többek közt, mert a CEU-t az életben nem fogom megbocsájtani nekik.) De nem véletlen vannak hatalmon, megvan az az előnyük, hogy egységesek és határozottak. Tudom, hogy ez sokaknak megint fájni fog, de, alapvetően, a járványhelyzetet is jól kezelték, (ha ezzel nem is mindenki ért egyet), valamint az országot is kompetensen vezetik.

 

És ez itt a kulcsszó: kompetens. Orbán Viktor és barátai egy kompetens társaság: kompetensen kezelték a járványt, nem tökéletesen, de azért kompetensen viszik az ország ügyeit – ugyanolyan kompetensen, amilyen kompetensen veszejtik el a közpénz jellegét igen jelentős összegeknek (lopnak, szerintem), amilyen kompetensen zilálják szét az ellenzéket, és manipulálják a népet, illetve amilyen kompetensen betonozzák be a hatalmukat. (Ne értsük tehát félre: az, hogy kompetens sem azt nem jelenti, hogy kifogástalan, sem azt, hogy tiszta, jó szándékú, sem azt, hogy emiatt el kellene nézni a disznóságaikat. Azt jelenti, hogy elég jól el tudják végezni azt, amit akarnak.)

 

Mondjuk, az ellenzék padlón tartásához olyan nagy kompetenciára azért nincs szükség, eléggé szétesik az magától is. Meg, ahogyan a győzelemre esélytelenül, inkább már csak maguk közt versenyeznek, az ezüstért… Igen, tudom, hogy az önkormányzati választásokon értek el sikereket – de ahogyan korábban kifejtettem, ami ahhoz elég volt, azzal országgyűlési választást nem lehet nyerni. (Már csak azért sem, mert a kormány viszont hajlandó szembenézni azzal, amikor hibázik – és tanul belőle. Egészen biztosan nem lesz például még egyszer roncsderbizés, meg cirkuszi zene az ellenzék kampánygyűlésein. Mint ahogyan internet adó sem lett – sőt, az ominózus tüntetés óta kimondottan támogatják az olcsó internetet. Egyébként esküszöm, nem tudom, ezt hogy nézték be elsőre is, lassan egy évszázaddal az után, hogy Dr Goebbels szinte ingyen osztogatta a néprádiót.)

 

De azért persze a kormány mindent megtesz, hogy csírájában elfojtson minden kezdeményt az ellenzéki oldalon, és teszik ezt két okból: az egyik, hogy okultak a régebbi választási kudarcaikból, amit véletlen sem szeretnének megismételni; a másik pedig, hogy tudják a hosszú távú siker legfőbb titkát: hogy ne üljünk a babérjainkon. (Lásd még: Myspace és Altavista) Így aztán ott tesznek keresztbe az ellenzéknek, keltenek zavart, szállnak rá a bimbódzó ellenzéki figurákra, ahol csak tudnak. (Megmondom egyébként, mire emlékeztet engem ez a taktika: Putyin alacsony intenzitású konfliktusára Ukrajnában.)

 

Egyik jellemző taktikájuk, amit a járvány közben is több esetben megfigyelhettünk az, ahogyan az ellenzéki oldal kisebb-nagyobb botlásait-botrányait egyrészt felfújják, másrészt addig lebegtetik, ameddig csak lehet, harmadrészt pedig minden lehetséges módon hozzá kötik a támadni kívánt figurákat: lásd például az MSZP-s álmentőst, meg az orvos nélküli idősek otthonát. Közben meg, ha már épp ilyen szerencsésen esett, az önkormányzati bevételeket is megdézsmálták – ami egy ilyen járvány idején még érthetőnek is mondható – a probléma viszont az, hogy vélhetőleg visszaadni nem nagyon akaródzik majd. (Az önkormányzatokat, mint bármilyen független szerveződést, meg alapból nem szeretik, most meg aztán, hogy az ellenzék több fontos városban is átvette az irányítást, vélhetőleg végképp eldöntötték, hogy csak a baj van velük.) Na meg lassan a migráncsok is újra elkezdenek előbújni a föld alól.

 

Figyelemreméltó továbbá, hogy ezek az ősöreg manipulációs technikák is milyen kiválóan működnek manapság is, mindenekelőtt a félelemkeltés és az ellenségkép (migránsok, Soros). Ez pedig szomorú, mert ezeket a történelem során számtalanszor elsütötték már, köztudomásúak (is lehetnének), nem nehéz keresztüllátni rajtuk. Elvileg. Ennek ellenére tömegek veszik be ezeket napról-napra, egy az egyben. Többek között ezért is volna fontos az emberek kiművelése, (amivel az Egyvilág is próbálkozik), és ezért is akarja a politika inkább elbutítani a népet.

 

Így játszadozik tehát Orbán, és nem is csak a néppel: nem ritkán az ellenzéki politikusok is az ő kottájából játszanak, ahogyan a felhatalmazási törvénnyel kapcsolatban is megfigyelhettük. Mindez azonban csak annyi, amennyit a nép eltűr – mert eltűri, annyira azért nincs diktatúra, hogy ha az emberek tényleg akarnák, akkor le ne tudnák váltani őket, forradalom nélkül is. De megvan a kenyér, megvan a cirkusz is, és a népnek sajnos nincs oka úgy érezni, hogy volna olyan, aki ennél kompetensebben tudná intézni az ügyeket.

 

A közpénz jelleghez még annyit, hogy valószínűleg túl nagy lelkifurdalást nem okoz nekik zsebre vágni ezeket az összegeket – hiszen abban a tudatban vannak, hogy „közben azért a dolgunkat is elvégeztük, akkor meg nem megérdemeljük, fiúk?” Ennek kapcsán figyeljük meg a demokratikus rendszer egyik, elég jelentékeny, ellentmondását: azt hogy, ha elvileg, lényegében, nem jár több pénz a kormányzásért, akkor miért akarjon valaki egyáltalán hatalomra kerülni? Miért akarja a nyakába venni egy ország nyűgeit?

 

Mert ellenzékben lenni azért sokkal kényelmesebb, elég csak elégedetlenkedni és kritizálgatni. (Ahogyan a mostani ellenzék is, legalábbis egy része, megelégszik ennyivel. Apropó, mi lett a járvány alatt hallható ellenzéki vészharangokkal? A gazdasági mentőcsomag elégtelenségével, az érettségivel, a kórházak kiürítésével, a diktatúrával? Nem lett semmi, elhallgattak. Rendben, néhány áldozat biztosan volt, akikkel együtt érzünk – de nemzethalál, az nem lett egyikből sem. Ez meg természetesen azt nem jelenti, hogy sok esetben ne lenne jogos a kritika – de kritizálni nem elég.) Mindezzel nem az a célom, hogy igazoljam a korrupciót, csak szerettem volna felvetni ezt a (meglehetősen agyonhallgatott) szempontot, amire szintén ki kellene találni valamilyen megoldást. Lásd még a demokrácia további visszásságait is a könyvben.

 

Egy szó, mint száz, tisztelt ellenzék, kérlek benneteket, hogy ezt a kompetenciát, gyakorlatiasságot, egységet tanuljátok el, és akkor majd lesz esélyetek. Persze csak, ha nem érzitek magatokat kényelemben így is, ha nem elég a langyos víz, a megtisztelő örök második hely.

 

Na, ezt is jól elmondtam, idén hetvenkettedszerre.

 

(Itt üzenném továbbá az indexes srácoknak, hogy véletlenül se rakjátok ki ezt se a címlapra, mert a végén még egyesek szembe találnának találkozni a valósággal – ami kellemetlen lehet, de az első lépése volna annak, hogy javítsunk a helyzeten. Köszi!)

 

(Jaj, egyébként úgy megy ez az Indexnél, hogy csak olyan blogokat raknak ki, amelyeknél engedélyezve van a hirdetés. Nálam alapból nincs, úgyhogy, amikor írok egyet, ahol nem negatív a valószínűsége, hogy kikerüljön, akkor mindig be kell kapcsolnom – miután nem rakták ki, meg újra ki. Nem a legnagyobb tétel – de minek.)

 

(Két szó még annak kapcsán, hogy felmerült, hogy a kormány őket, mármint az Indexet is, kivégzi – amit most, hogy alólam is kilőtték a CEU-t, sajnos már eléggé el tudok képzelni; és értük is hasonló kár volna, mint a CEU-ért. Mert utóbbi sorsából láthatjuk, hogy Orbán nem habozik mindent szét kúrni-fúrni-túrni, ami nem őt szolgálja, amiről úgy érzi, hogy a hatalmát veszélyeztetheti, tekintet nélkül arra, hogy az másoknak, az országnak is, érték. Mert az Index, amellett, hogy fontos szerepet tölt be abban, hogy a hatalmi visszaéléseknek azért legyen valami gátja: a nyilvánosság; amellett, hogy azért határozottan balra lejt; ezek mellett egyben mégiscsak az ország legolvashatóbb és legolvasottabb lapja is – és pont ez az, ami némi reményt nyújt a számukra: az, hogy szerintem sok Fidesz szavazó is szeret másról is olvasni, mint turulmadáron lovagló migráncsokról, és így mindenképpen többeket érintene hátrányosan, nagyobb elégedetlenséget keltene, ha eltörölnék, mint az, hogy mi lett a CEU-val.) (De azért bárcsak kicsit szűkebb ívben sz@rnának a fejemre…)

 

(Végül pedig figyeljük még fel a látványos különbségre, hogy nemcsak mi, hanem a többi kelet-európai ország is lényegesen könnyebben megúszta a járványt, mint a nyugatiak. A lehetséges okokról lásd a linkelt cikkekben, angolul.)

 

 

A NEMZETI KONZULTÁCIÓ

 

Na, ez is, már megint. Egyébként biztos sokan tisztában vannak vele, hogy mik ezek a kérdések, és mire mennek ki valójában, de szeretném, ha valahol explicit módon fel lenne tárva, erről fog szólni ez a rész. (Egyébként, mivel én hajlamos vagyok mindent felszeletelni és kielemezni, ebből a szempontból háromféle embert látok: azokat, akik tudják, mire megy ki a játék, és hasfájásuk van tőle; azokat, akik szintén tudják, de azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt – de egészen biztos, hogy olyanok is akadnak, akik még mindig képesek komolyan venni ezt az egész „konzultációsdit”.)

 

Mert, csak hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez nem konzultáció, ez egy propagandaeszköz. És véletlenül sem azért küldik ki, mert kíváncsiak a véleményetekre, hanem, hogy ezzel is befolyásoljanak, manipuláljanak benneteket, és amikor konzultációnak nevezik, akkor a szemetekbe hazudnak. Íme:

 

 

1. A járvány újabb hulláma esetén Ön az alább javasolt intézkedések közül melyiket támogatná?

 

Ez és a következő szakmai kérdések, és nyilvánvalóan nem fog számítani (nem is szabad, hogy számítson), az, hogy Józsi bácsi melyiket támogatná. A cél a látszat megalapozása, rögtön itt az elején, hogy számít – pedig nem.

 

2. Ön egyetért-e azzal, hogy a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata.

 

3. Ön szerint szükség van arra, hogy tovább erősítsük az idősotthonok járványügyi védelmét?

 

Naná, hogy erősítsük, miért ne erősítenénk. Értjük: ők gondoskodnak rólunk, az öregjeinkről.

 

4. Ön egyetért azzal, hogy a kormánynak arra kell törekednie, hogy a védekezéshez szükséges felszereléseket Magyarországon lehessen előállítani, így csökkentve a kiszolgáltatottságunkat?

 

Naná, hogy arra kell törekedni. Figyeljük meg, hogyan segítenek jól válaszolni azzal, hogy „csökkentve kiszolgáltatottságunkat” – mert ki szeret kiszolgáltatva lenni?

 

5. Ön egyetért azzal, hogy a járvány alatt az iskolás gyereket nevelő családok és tanárok számára legyen ingyenes az internet?

 

Hát persze, hogy az internet. (Emlékszünk a tüntetésre.) Ingyenes. A gyerekeknek meg a családoknak. (Legalábbis ameddig nem nekünk, a válaszadóknak kell kifizetni helyettük.)

 

6. A járvány időben való észlelése és a védekezésre való felkészülés érdekében Ön szerint szükség van állandó magyarországi járványügyi figyelőszolgálatra, így csökkentve a kiszolgáltatottságunkat?

 

Miért ne volna szükség? Főleg, hogy a kiszolgáltatottságunkat is csökkenti.

 

7. Ön szerint a járvány elleni védekezés idején a bankok és multinacionális vállalatok is járuljanak hozzá a védekezés költségeihez?

 

A bankok meg a multik? Hát kérdés ez egyáltalán? Sajnos a nemzeti oligarchák hozzájárulásáról valahogy nem szól a fáma. Ők már megmentették Zentét, akinek arca van és neve. Természetesen nem ennek az ártatlan gyereknek megmentése a gond, hanem az, hogy ez is píár, némi elveszett jellegű pénzből finanszírozva. (Bár az is csak rosszabb helyekre kerülhetett volna ennél, az is igaz.) Ja és aztán jött a kérdés, hogy akkor ugye a többi hasonlót is megmentik majd? Na jó – válaszolták – de őket már mentse meg inkább a TB.

 

8. Ön egyetért azzal, hogy ösztönözni kell a hazai termékek, hazai szolgáltatások vásárlását, és népszerűsíteni kell a hazai turizmust?

 

Nem. A hazait, azt soha. (Irónia) Főleg, hogy a vendéglátóhelyek fele már Lölőé.

 

9. Ön szerint a kormánynak a járvány elmúltával is fenn kell tartania a munkahelyvédő és -teremtő programokat?

 

No comment. Mondjuk amennyire a munkások érdekeire eddig tekintettel voltak… Főképp mert, a szavakon túl, a multikkal csak annyira lehet packázni, ameddig még megéri nekik itt maradni, tehát, ha legalább összeszerelő üzemnek meg akarunk maradni, akkor nem nagyon.

 

10. Ön elutasítja Soros György tervét, amely beláthatatlanul hosszú időre eladósítaná hazánkat?

 

Hát igen, egy kérdés mindenképp kellett, ami Sorossal kezdődik, és a nemzet pusztulásával végződik. Merthogy ugye, itt a nagy vírus mizéria közepette sem feledkeztetek meg a főgonoszról, meg az ő sátáni tervéről, amitől mi egyfolytában megvédünk benneteket? Jobban is teszitek, mert rengeteget költöttünk rá a pénzetekből, hogy az agyatokba véssük… (Egyébként ez egy újabb példája annak is, amikor valami elhagyja az öreg száját, aminek egyébként sincs foganatja, itt meg még hónapokig pumpálják. Amúgy viszont, tegyük hozzá, hogy amikor már explicit módon is felmerül az, hogy az állam úgy vegyen kölcsön, hogy azt sose fizeti vissza, az már valóban eléggé szomorú. Mondjuk implicit módon most is ez van, csak úgy, hogy újabb kölcsönökből fizetik ki a régieket.)

 

11. Ön mit gondol, Magyarország védje meg a magyar vállalatokat az ellenséges célú külföldi felvásárlástól?

 

Ellenséges! Külföldi!

 

12. Ön egyetért azzal, hogy a kormány továbbra is lépjen fel a bevándorlás ellen, és tartsa fenn a magyar határ szigorú védelmét?

 

MIGRÁNCSOK! Ugye ők is rémlenek még? Nehogy még itt a járvány lecsengésével majd öt percre elfelejtsetek félni. Ez (és az előző) tehát a fenyegetettség érzésének fenntartását szolgálja. (Nem vitatva természetesen, hogy a probléma létezik – csak nem annyira, amennyire sulykolják.)

 

13. Ön egyetért azzal, hogy a magyar kormány a Brüsszellel való nyílt konfliktus árán is tartson ki a bevándorlást tiltó szabályok mellett?

 

Brüsszellel szemben?! Uraim, az öreg ördöggel szemben is! Na, ez az egy talán nem teljesen kamu – de ez sem azért, mintha nem úgy lenne megfogalmazva, hogy ne is lehessen rá másképp válaszolni, hanem azért, hogy legyen mit lobogtatni, ha szembe akarnak menni az Unióval. (Teszem hozzá, hogy, akárcsak a hazai ellenzékre, az Unióra is ráférne egy adag gyakorlatiasság és határozottság, valóban.)

 

Szóval, ha szerintetek megér 5-10 milliárdot, hogy megtudjuk, hány ősfideszes van (amennyien visszaküldik), meg hogy 98 vagy 99% szerint kell támogatni a hazait, akkor ne csináljatok gyújtóst belőle. Istenem, ha ezredennyi pénzem volna az Egyvilágra!

 

 

TRIANON

 

Melynek most volt a 100. évfordulója. (És amelyről, amennyire érzékeltem, méltó módon és mértékben emlékeztek meg.) Hadd reflektáljak rá én is kicsit.

 

Nos, azt nem hiszem, hogy bárki vitatná, hogy Magyarországgal alaposan elbántak – különös tekintettel arra, hogy mennyi felelősségünk volt nekünk a háború kirobbantásában. A sajnálatos az, hogy a világ csak az első nagy háború elcseszettnek bizonyuló „lezárásából” tanulta meg, hogyan kell békét kötni – mi meg (mint rendesen) a vesztes oldalon álltunk. Mert mi is az, amit megtanultak? Az, hogy a vesztest nem szabad megalázni, kisemmizni, mert az rögtön újabb sérelmeket okoz, feszültséget kelt, ami újabb háborúba torkollhat. Akkoriban azonban ez még nem volt köztudomású, a győztesek pedig igyekeztek minél többet kifacsarni a vesztesekből. Persze Magyarország kicsi volt, (és még kisebb lett), ahhoz, hogy rajta múljon a következő világégés – ahhoz azonban bőven elég volt a diktátum, hogy kérdés se legyen, hogy a nácikkal tartunk-e.

 

Hogy az ország kétharmadának elcsatolása durva túlzás, az biztos. Más kérdés, hogy akkor mi lett volna jogosnak mondható. A korabeli Magyarország lakosságának nagyjából fele volt csak magyar, rengeteg nemzetiségi élt benne, akiknek a kollektív jogait nem ismerték el. Az ébredező öntudatukkal e nemzetek önállóságra törekedtek, ami egyrészt önmagában méltánylást érdemel, másrészt a szeparáció a belső ellentéteket is csökkenti. Bizonyos, jelentős, akár területi engedmények tehát tolerálhatóak és időszerűek is lettek volna – de azért nem ekkorák. Kivált, hogy így mennyi magyar került külföldre.

 

A másik meg, hogy mennyire mondhatjuk azt, hogy Magyarország „jogosan” a miénk? Mennyire mondhatja bárki, hogy az ő országa az ő jussa? Lehet, hogy kevésbé, mint elsőre gondolnánk, mégpedig azért, mert a mai népek többnyire úgy kerültek a jelenlegi területükre, hogy elvették azt másoktól: tekintsük csak Amerikát, Nyugat-Európát, vagy akár a homo sapiens-t és a neandervölgyieket. És mi magyarok sem vagyunk kivételek: a Kárpát-medencét sem üresen találtuk, itt voltak már, egyebek mellett, az avarok. (No meg ugye a fehér ló legendája…, hogy a legszebb lovunkért cserébe csak egy kis földet, vizet és füvet kértünk, és ezzel mintegy „megvásároltuk” az országot… Na persze. De mondom, ezzel gyakorlatilag mindenki így van, és az elcsatolt területek sem illetik meg jobban azokat sem, akik megkapták azokat.)

 

És most már mit lehet tenni… A szomszédos országok részéről értékelendő, ha gesztusokat tesznek, ugyanakkor az is igaz, hogy nyertesként könnyebb szépeket mondani. Revízióra, a legszélsőségesebbeken kívül, nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolna, így 100 év után. Ami felé törekedni lehet, az a gazdaságilag, életszínvonalában egységesebb, politikailag toleránsabb, a népek, nemzetek közötti együttműködésen és bizalmon alapuló Európa, melyben a kisebbségeket tiszteli a többség, (és viszont), és senkinek sem kell elszakítva éreznie magát az anyaországától. (És talán idővel lehet majd egy, bizonyos fokú, közös európai identitásunk is – de az sem holnap lesz még.)

 

(Ja, és tessék még egy egészen trendi materializációja nemzeti tragédiánknak, ha járvány közben elkerülte volna a figyelmeteket.)

 

 

USA ZAVARGÁSOK

 

Ezeket én is csak távolról figyelem, úgyhogy nem akarok a szakértő szerepében tetszelegni, csak a benyomásaimat, a bennem felmerülő gondolatokat írom le alább.

 

Először is azt, hogy (ő magát, a családját meg a közvetlen érintetteket kivéve természetesen) körülbelül mindegy is, hogy maga George Floyd milyen ember volt, meg hogy valóban a rendőr ölte-e meg: ami számít, és amit világosan mutatnak az azóta történtek, azok az elfojtott, és most kirobbanó társadalmi feszültségek a világ legnagyobb hatalmú országában.

 

Ezeknek, szerintem, alapvetően két gyökere van: az egyik a hagyományos faji, kulturális szembenállás – a másik pedig a súlyosbodó anyagi egyenlőtlenségek. Ami az előbbit illeti, bár a megelőző néhány évtizedben nem elhanyagolható erőfeszítéseket tettek, a jelek szerint bőven van még feszültség fehérek és feketék (illetve színesek) közt, melynek minden bizonnyal nem használ sem az illegális bevándorlás, sem a feketék magasabb bűnözési rátája, sem a rasszok eltérő demográfiája, és a fehérek frusztráltsága, hogy belátható időn belül kisebbsége kerülhetnek, legalábbis a nem latinó fehérek. (Ami a bűnözési rátát, a társadalomba való nehezebb beilleszkedést illeti, az egyfelől jórészt a hátrányos társadalmi helyzetükből fakad, másfelől pedig megerősíti a faji előítéleteket – ami aztán fenntartja a hátrányos helyzetet: az ismerős ördögi kör, mely nemcsak Amerikára jellemző.)

 

A másik az anyagi egyenlőtlenségek. Jelenti ez a feketék (hátrányos helyzetükből is fakadó) rosszabb anyagi helyzetét – de az „átlagfehérek” romló lehetőségeit is, ami miatt ők is egyre elégedetlenebbek, és hajlamosabbak csatlakozni a rendszerellenes megmozdulásokhoz: nemcsak a feketék ügye iránti szimpátiáról van tehát szó a részükről. Régi vesszőparipám, hogy az egyenlőtlenségek növekedéséhez, kivált újabban, a globalizáció és a technológiai fejlődés is jelentősen hozzájárulnak – de ha valahol, akkor Amerikában, a hagyományos és igencsak szabadjára engedett piaci erők is komoly szerepet játszanak benne. (Ironikus egyébként, hogy Trumpot is nagyrészt ez az elégedetlenség szavaztatta meg a leszakadó tömegekkel – aki viszont egy őskapitalista, és ha valaki, akkor ő még inkább szereti bedobni a gyeplőt a lovak közé: ami összességében lehet, hogy gyorsítja a gazdaságot – az egyenlőtlenségeket viszont tovább súlyosbítja. Persze függ ez attól is, hogy közben hogyan viszonyul a globalizációhoz, a tőke szabad mozgásához, a szabadkereskedelemhez. Meg hogy Kína hogyan viszonyul ahhoz, hogy ő hogyan viszonyul ezekhez…)

 

Figyeljük meg aztán, hogy mindkét mondott okot, az etnikai, és a gazdasági feszültséget is, az amerikai fehérek javarészt maguknak köszönhetik. (Bár persze a fehérek sem egy egységes csoport.) Először is, ha nem viszik oda a sok rabszolgát, akkor most lényegesen kisebbek volnának a faji feszültségek. (Bár később is volt bevándorlás, az igaz.) Másfelől a kapitalista rendszer, pontosabban a nagyfokú piaci szabadság is választás kérdése volt. És nyilván nem véletlenül döntöttek így, hiszen mindkét aspektusnak megvan a gazdaságilag előnyös oldala: az ingyen (illetve a bevándorlás esetén az olcsó) munkaerő, valamint a piac gazdasági, ösztönző ereje. Az árral viszont, főleg a hosszabb távú következményekkel, sajnos ritkán számolnak az emberek.

 

A következményekről annyit, hogy ami folyik, az szerintem alapból Trumpot erősíti, mert a legtöbben rendre vágynak. Kérdés, hogy ezt az elnök mennyire tudja megadni nekik. (Aki, lefogadom, hogy nem ilyen ciklust képzelt el magának.) Ám a helyzet odaát is az, hogy nincs jobb. (Pontosabban bal: a baloldal, amennyire én innen látom, ott sem sokkal összeszedettebb, mint idehaza.) Tanulság még, hogy a jó ügyeket is túl lehet tolni: ha túlzottan erőltetjük, amit el szeretnénk érni, azzal végső soron magunk ellen dolgozhatunk, mert a rámenősségünkkel, agresszivitásunkkal egyrészt felbőszíthetjük az ellenlábasokat, de még nagyobb baj, hogy elveszíthetjük azoknak a támogatását, akik ugyan nem feltétlen társaink az elvben, de szimpátiával tekintenek az ügyünkre. (Jelen esetben a faji egyenlőségre – de ez másra is áll.) A legtöbb ember számára a törés-zúzás, szobordöntögetés, érthető módon, riasztó.

 

A zavargásokon kívül aztán amellett sem lehet elmenni szó nélkül, amilyen rosszul a járványt kezelik odaát – ami már, így együtt, jelentős presztízsveszteséget jelent a szabad világ vezető hatalmának. (De ha mellérakjuk azt, amit Nyugat-Európában produkáltak, akkor a liberális demokráciák általában véve sem vizsgáztak valami fényesen.) Ez pedig jól példázza a sajnálatos tényt, hogy bizony, bizonyos szituációkban, a diktatórikus rendszerek hatékonyabbak tudnak lenni. (Ami viszont természetesen nem mentség a bűneikre, és nem szabad, hogy feledtesse a hátrányaikat. Akit érdekel, ezen a linken talál egy alapos összefoglalót a demokrácia és diktatúra előnyeiről-hátrányairól. Lásd benne elsősorban a válsághelyzetek kezelését.)

 

Na meg még az, hogy amikor ez megy a világ legerősebb, legszervezettebb országában, amikor a vírus gazdasági következményei miatt tömegeket fenyeget a létbizonytalanság, a lecsúszás, akkor el tudjátok képzelni, hogy majd képesek leszünk a bolygót megmenteni? Ugyan kinek nem nagyobb a kisebb gondja is Föld – pontosabban a jövő generációinak nyomoránál? És itt már nem az absztrakt „jövő” nemzedékeiről van szó, hanem az unokáinkról, illetve egyre inkább a gyerekeinkről… De hát úgyis tudjátok. (Apropó, itt ez a cikk, hogy még egy ekkora gazdasági fékezés is, ami most történt, töredéke annak, amire szükség volna a felmelegedés megállításához. Illetve, bár már utaltam rá, most is elmondom, hogy nem volna elég szimplán fékezni, közben az egyenlőtlenségeket is kezelni kellene, mert lám, most is rögtön a szegények azok, akiket a leginkább sújt a visszaesés – ami azon túl, hogy méltánytalan, a szükséges lassítás ellen is hangolja a nincsteleneket.) Jut eszembe egyébként, hova lett közben Greta?

 

(Meg itt van még egy az amerikai helyzetet illetően, hogy természetesen a kormány ezt a nemzetközi ziccert sem hagyta ki egy kis sorosozásra.)

 

Végül pedig szeretnék még a figyelmetekbe ajánlani egy videót, melyben három másik emberrel beszélgetünk az amerikai helyzetről. Akik benne vannak a Facebook-csoportban, már tudnak róla, és most a többieknek is mondom, hogy ilyen beszélgetéseink rendszeresen szoktak lenni, változatos, többnyire társadalmi témákról. Mostanra összegyűlt már egy pár, elérhetitek őket ezen a linken. A megjelenő oldal tetején a videók linket keressétek.

 

Szólj hozzá!