Egyvilág - Fórum

Novák Katalin pedofil kegyelmi ügye. Ez akkor jött, amikor már majdnem kész volt a levél, de ezt nem lehetett kihagyni. Kezdetektől fogva mondom, hogy lehet ez a nő jó családanya, meg egyébként rendes ember is, még egy családokért felelős tárca nélküli miniszterséget is rá lehetett bízni talán – de hogy a köztársasági elnökséghez semmi köze, az tuti biztos, alkalmatlan az első perctől fogva. Persze hogy az, azért lett odarakva.

Egy kényelmes kesztyűbáb, valaki olyan, akit a valódi hatalom birtokosa minden nehézség nélkül kézi vezérelhet, mondja, amit kell, aláírja, ahol mutatják neki. Ebben a mostani ügyben is egyre inkább úgy néz ki, hogy nem a saját elhatározásából cselekedett, jelen állás szerint Balogh Zoltán segített neki a lehető legrosszabb döntésre jutnia. (Illetve azt is valószínűnek tartom, hogy még a saját lemondása sem a sajátja volt.) Ezek pedig azt is jelentik, hogy az igazi bűnösök már megint megússzák, nők szoknyája mögé bújva. Mert kár, hogy, amilyen jó kislány, Katalin a saját védelmében sem fogja elmondani, hogy hogy is zajlott ez a színfalak mögött.

Mint tudjuk, azért is szólt ekkorát most ez, mert a rendszer propagandájának egyik fő vonulata, hogy ők „megvédik a gyerekeket”. A gyerekek jóléte, védelme természetesen tényleg fontos – ám, ahogyan azt korábban kifejtettem, erre egyrészt rárakódik egy dogma, hogy úgy ahogy vannak szentek és sérthetetlenek, kötelező szeretni őket, és aki csak egy ferde pillantást vet rájuk, annak a pokolban a helye. (Mint ahogyan olyanok is vannak, akiket szabadon lehet gyűlölni és gyalázni, például a nácik és a pedofilok: megint csak nem alaptalanul, de ez megint csak egy társadalmilag rájuk nyomott pecsét is, a valódi bűneik mellett.) Másrészt pedig propagandacélokra is kiválóak a gyerekek, hiszen ezek után ki ne akarná, hogy valaki olyan vezessen, aki majd megvédi a gyerekeket a mindenhonnan leselkedő veszélyektől, főleg, ha a propagandisták gondoskodnak róla, hogy ne legyen hiány sötét árnyakból. Még egyszer, a gyerekekkel tényleg törődni kell, tényleg fontos a jólétük, tényleg rossz dolog rosszat tenni velük – csak ahogy a végletekig viszik, meglovagolják, kihasználják ezt, arról beszélek. (Ha ezek után még mindig szentségtörőnek hangzanak ezek itt, ajánlom elolvasni ott, ahol részletesen kifejtettem.)

Egyszóval ez egy orbitális mellényúlás volt a NER részéről, ráadásul teljes mértékben kikényszerítetlen. Akkora, hogy el tudom képzelni, hogy maga Orbán nem is tudott róla előzetesen. És akár hülyeségből történt, akár azért mert úgy érzik, már bármit megtehetnek, most sikerült igencsak kellemetlen élményeket szerezni maguknak. (Bár alternatíva hiányában komoly félnivalójuk továbbra sincs, természetesen.) No és hogyan is lehetne kiköszörülni egy ekkora csorbát? Úgy, hogy nem kisebb helyre, mint egyenesen az alkotmányba írják bele, hogy bárki bármit követett el kiskorúak ellen, annak nincs kegyelem! (Ami nemcsak azért vicces, mert a gránitalkotmány egyre inkább egy toldozott-foltozott rongybabára hasonlít, hanem azért is, mert mondjuk annak sincs kegyelem, aki egy mobiltelefont ellop egy tizenhárom évestől – miközben tömeggyilkosoknak továbbra is meg szabad kegyelmezni.) De akármit csinálnak, akkor is elég kínos ez. Annyira, hogy könnyen lehet, hogy nem marad sokáig királynő…

És püff neki, másnap, hogy az előbbit leírtam, már meg is történt. Lemondott.

Katalin elvesztése maga egyébként a Fideszt nem különösebben izgatja, láttuk, hogyan gombolták le Szájert is a rendszerről anno, és láttuk, Orbán hogyan fordított egy mozdulattal hátat Katalinnak most. Plusz Katalin eleve egy eldobható figura volt, hasonlóan a másik „sikeres nőhöz” (karrierluvnyához), Varga Judithoz, aki most megint kompromittálta magát a kegyelem ellenjegyzésével, és aki ezzel együtt szintén lehet, hogy túl kínos már az EU-s listavezetéshez. (Puff neki, ennek meg egy fél óra kellett, miután leírtam, hogy úgy legyen.) Annyi, hogy akkor már megint elő kell húzni valakit, aki hasonlóan szófogadó, és rá lehet fogni, hogy „Tudtátok? Ő a Köztársaság Elnöke”. El se tudom képzelni, hogy ki lesz az. (Hú, de bírnám, Kövér Lászlót, az aztán még feltenné a koronát erre a rendszerre.)

Az eset, és még inkább amik itt utólag potyognak ki a szekrényből, talán arra is jók lesznek, hogy néhányan felvilágosulnak arról, ez a rendszer esetleg mégsem a nemzet földi mennyországa. Konkrétan, Varga volt férje, Magyar Péter, amiket kitálalt a médiában. (Aki maga is része volt a rendszernek, bár nem kulcsfigurája, és akiről azt mondtam, hogy nehogy már egy kiugrott kollaboránsból csináljunk hőst. De amiket itt elmondott, nos, azért becsülöm, és úgy nézett ki, mint akinek akkor sem tetszettek a dolgok, amikor még ő is része volt nekik. Neki is ugrott a Megafon meg a nemzet csótánya azonnal. Nos, valószínűleg most még jobban elvágta magát, mint én ezekkel, amiket itt leirkáltam már.) Bár aki egy kicsit gondolkozott, az eddig is tudhatta, mi folyik, a szektásokon meg semmi nem segít. És ugyancsak bár, az ellenzék sem fog ettől feltámadni.

(Ja, meg volt most egy bejátszás Orbánról pár éve, ahogy valamilyen pártrendezvényen szónokol, hogy a Fideszben „van ám egy tizenegyedik parancsolat”, ami nem más, mint hogy „fideszes fideszesre rosszat nem mond”. Hát… Tudjátok hol, a maffiában van egy olyan, hogy omerta, magyarul a hallgatás törvénye…)

El lehetne még polemizálni magának az elnöki kegyelemnek az intézményén, hogy mennyire van értelme neki. Mert így nem nagyon. Mi kéne hozzá, hogy legyen? Bölcs elnökök, akik képesek messzebbre látni az igazságügyi rendszernél. Illetve egy rossz igazságügyi rendszer, amit ki kell javítani. Az előbbi mostanában nem jellemző, és az utóbbi se működik egyelőre annyira rosszul, és számos eleme védelmezi a méltányosságot enélkül is. (Fellebbezés, ügyvédek, stb…) Ha az uralkodó réteg odáig fajulna, hogy politikailag motivált ítéletek születnek, akkor volna még értelme felülbírálni a bíróságokat – akkor azonban a köztársasági elnök is a zsebükben lesz. (Vagy a kezükre húzva.)

(Apropó, lehet, hogy per pillanat a szétforgácsot ellenzék jelöltjének kedvezne a szél – de általában az ellenzék által most követelt közvetlen köztársasági elnök-választás se sokat segítene. Ha Orbánt megválasztják, miért ne választanák meg az ő jelöltjét elnöknek is?)

Párhuzamok: 1) Az őszödi beszéd: amikor szintén az akkori ellenzék hozott nyilvánosságra valamit, ami akkorát szólt, hogy lemondott egy elnök. (Sajnos ezúttal nem a miniszterelnök.) Figyeljük meg az időzítést is: az EU-s és önkormányzati választásokhoz elég jó ütemben hozták nyilvánosságra az ügyet, talán nem véletlenül. És a másik párhuzam: 2) A közgázos vizsgabotrány, ahol szintén egy senki csókos miatt robbant egy elég nagy bomba, törtek darabokra karrierek – és szintén nem a fő felelősök jártak a legrosszabbul.

Egy tanulság még: hogy ezeken a szinteken kis mozdulatoknak is nagy következményei tudnak lenni, egy kis aláíráska nyomán romba dőlő karrierek, egy életre beszennyeződő nevek, hogy a nemzet leszakadó egéről ne is beszéljünk. Azért is van ez, ebben a kiélezett politikai légkörben kivált, mert az ellenzék minden mozdulatukat árgus szemmel figyeli, hogy hol hibáznak, mibe lehet belekötni, mit lehet rájuk húzni. Mondjuk, hogy ekkorát hibázzon valaki, (vagy valakik), ahhoz tehetség is kell. Ezért is volna jó, ha egyszer nem hülyék töltenének be ilyen veszélyes posztokat, mert a végén nem csak magukban tesznek kárt.

(Én meg ismét látom, hogy joggal örülök annak, hogy nem kell ebben az egészben részt vennem, ezekkel a kisstílű emberekkel vegyülnöm, a kisszerű ügyeikbe belebonyolódnom, eszközévé válnom a hülye kis ambícióiknak. Gyerek inkább ti is velem, én nagyszerű dolgokat mutatok nektek.)

Nem, egyébként szegény Novák nem érdemelte meg ezt. Családanyának, valami középszintű beosztásban teljesen rendben lett volna, meg rosszindulatúnak sem néz ki. Most mindenesetre kapott egy alapos leckét, az elvtársairól is, meg erről a rendszerről is. Hadd menjen vissza oda, ahová való. (Meg az elvtársai is.)

Végül, a teljes kép kedvéért, azt tegyük még hozzá, hogy az ellenzék háborgása nem csak erről az ügyről meg a gyerekvédelemről szól, hanem benne van sokéves politikai frusztráltságuk és a rendszerrel szembeni általános utálatuk is. Ezek sem ok nélkül valók – csak a konkrét ügy szereplői többet kapnak a nyakukba emiatt.

(A cím egyébként onnan jön, hogy tavaly mehettem volna találkozni vele, mint volt angliai diák. A meghívóban volt úgy, hogy „Her Excellency” (Őméltósága) Novák Katalin meghívott bennünket. Ezen már akkor röhögnöm kellett, és vissza is írtam, hogy én köszönöm, de nem élnék ezzel a lehetőséggel, ti meg arra vigyázzatok, hogy túl őszinték azért ne legyetek H.E.-vel.)

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   A modernitás megnyilvánulásai és az etika

A modern világ számos tényezője hat az etika ellen, miattuk kevesebbet foglalkozunk helyes és helytelen kérdéseivel, kevésbé vagyunk etikusak egymással. Ez azért baj, mert az etika hatékony eszköz lehet a világ és az emberek életének jobbá tételében. Utóbbiról lásd ‘A jóság és etika ápolása’ témában.

1.1. Vallás, társadalmi normák

A helyes és helytelen meghatározásának hagyományos terepe a vallás, illetve a társadalmi normák is előírják, hogy hogyan viselkedjünk. A modern világban azonban ezek jelentősen visszaszorultak – velük együtt pedig az etikai tanításaik is.

1.2. Tudomány

Bár a tudomány kifejezetten nem állítja, de azért sugallja, és hívei közül sokan vallják a következőket:

●    Nincs transzcendens

Azaz a világban minden az anyagra és annak törvényeire épül – és ennek megfelelően nincs az ember felett álló tekintély, Isten, etikai elvek, túlvilági igazságszolgáltatás sem. (Materializmus)

●    Nincs szabad akarat

Ami, elvileg, felmentené az embert a felelősség alól, hiszen aki rosszat tesz, azt nem ő maga döntötte el, csak engedelmeskedett az agyát irányító fizikai törvényeknek. Érdekes módon azonban, a gyakorlatban, a világ ezt figyelmen kívül hagyja, továbbra is felelősnek tartja az embert a tetteiért, úgy hivatalosan (igazságszolgáltatás), mint a mindennapokban, (ahogy haragszunk arra, aki rosszat tesz).

A transzcendens magyarázatok elfogadásával kapcsolatban valóban nem árt a szkepticizmus, mert tény, hogy sok a sarlatánság körülöttük – ám ettől még koránt sincs kizárva, hogy létezik valami az anyagon túl is. Egyszersmind ennek a meggyőződéses tagadása tovább gyengíti a vallási alapú erkölcsiséget.

* * *

Ezen kívül a tudomány azért sem igazán szeret az etikussággal, jósággal foglalkozni, legalábbis gyakorlati céllal, mert ezek nehezen megfogható, puha jelenségek, valamint kevésbé megbízhatóak is, az emberi viselkedést illető hatásukat tekintve. Így aztán ezek jobbára megmaradnak a filozófia és a vallás elvont, homályos, visszaszorulóban lévő berkeiben.

1.3. Piac, gazdaság

A modern gazdasági rendszernek is számos olyan eleme van, melyek gyengítik az etikát.

1)    Specializáció

Vagyis, hogy az emberek egyre szűkebb területekre szakosodnak, ezáltal szűkül a látókörük, elvesztik szem elől a nagy képet, a többi területet – így egyebek mellett az etikát is.

2)    Iparizáltság

Jellemző a modern társadalomra, ahogy az maga is úgy működik, mint egy nagy gép, benne sok terület már intézményesítetten, kidolgozott módszereket követve, gépesítetten dolgozik. Ilyen körülmények között a „hogyan” felértékelődik a „miérttel” szemben, a nagyobb ívű, kvalitatív kérdések, mint az etika is, háttérbe szorulnak – ahogyan az az ‘Iparizált világunk’ témában ki van fejtve.

3)    Piac

Az elméleti tökéletes piac szereplői önzők, egymástól függetlenek, és könyörtelen versenyben állnak egymással. Ilyen, nem túlzottan szívmelengető, mérsékelten etikus társadalmi körülmények között, cserébe, a piac számos előnyt, nagyfokú hatékonyságot, nagyobb teljesítményre való ösztönzést, alacsony árakat biztosít – amiről ‘A piac előnyei’ témában lehet olvasni.

Ezen előnyökre való tekintettel a piac hívei hajlamosak elfogadni annak szinten nem elhanyagolható negatívumait: a (nem opportunista) önzést, az egyenlőtlenségek növekedését, illetve magát a szabad piacot – mely utóbbi elsőre nem hangzik olyan vészesnek, de igencsak megvannak a vesztesei: a kicsik, a gyengék; ahogyan az ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában olvasható.

Mi az, hogy „nem opportunista” önzés: az, amikor bár csak a saját érdekeinkre vagyunk tekintettel, a szabályokat, törvényeket azonban betartjuk, például nem lopunk: a szabályok betartását tehát a piac eltökélt hívei is megkövetelik. Ezen felül azonban már nincsenek erkölcsi aggályaik, így például rendben van számukra, ha az emberek kihasználják egymás szorult helyzetét, befolyásolhatóságát.

A piac etikai problémái ‘A piac gyakorlati hiányosságai’ témában vannak összefoglalva. Lásd benne a negatív externáliákat is, amikor olyanok is kénytelenek nyelni a füstöt, akik nincsenek ráhatással a gyár működésére. Szintén nem elhanyagolható hatást fejt ki az etikátlanság irányába a piacgazdaságra jellemző versenynyomás, azáltal, hogy az embereknek nem marad energiájuk erkölcsösnek lenni. Lásd továbbá a modern társadalomra jellemző elidegenedést is ugyanott és ‘Ember, társadalom és család a modern világban’ témában.

Egy szó, mint száz, a piac nem tart igényt a jóságra, nem ösztönzi azt.

Ezzel együtt a piac nem ördögtől való: lásd a mérlegét, hogy ez egy hatékony eszköz, de azért nem csodaszer, ‘A piac elvi korlátai’ témában.

4)    Segélyezés

Végül, lásd a ‘Gazdaságpolitika, makroökonómia’ témában, hogy bizonyos iskolák a segélyezést, transzfereket sem nézik jó szemmel, azért, mert attól majd az emberek kevésbé akarnak dolgozni. Illetve nem árt még megnézni a ‘Gazdasági növekedés és fejlődés’ témában a segélyezés árnyoldalait is.

1.4. Érdekek

Avagy, sokaknak kényelmesebb, kevésbé kellemetlen, ha nem kell etikai kérdésekkel bajlódniuk. (Ami kevésbé kapcsolódik a modernitáshoz, de valamennyire mégis.)

●    A szabad verseny haszonélvezői, felül lévők, hatalmasok, elnyomók

Akiknek érthető módon kevésbé fáj a fejük, ha nem gyötrik olyasmikkel, hogy mennyire jogos a helyzetük, mennyit kellene jótékonykodniuk, miket követtek el a hatalomért, mennyi rosszat tettek az elnyomottakkal.

●    Foglalkozás és etika

Alább lesz szó arról, hogy a foglalkozás körében, különösen bizonyos szakmák esetén, súlyos etikai dilemmák tudnak felmerülni. Ilyenekkel szembesülni sem öröm.

●    Oktatás, nevelés

Iskolában etikai kérdésekkel foglalkozni kényes dolog: ki mondja meg, hogy mi a helyes? Mi van, ha mást gondol róla az iskola és a szülő? Ezen kívül, a mai iparizált, a technológiát felülértékelő világban az olyan puha kérdések, mint az etika, az oktatásban is háttérbe szorultak.

Másfelől manapság, nagy átlagban, a szülők sem foglalkoznak eleget a gyerekükkel, sokan igyekeznek szabadulni a szülői kötelezettségeiktől, terjed a „neveletlenség”. Lásd erről az ‘Ember, társadalom és család a modern világban’ témában.

●    Mindenki

Mert jónak lenni általában véve is, megannyi okból nehéz – ahogyan az ‘A jóság elvárható mértéke’ témában ki van fejtve.

1.5. Következmények

Napjainkban tehát, az elmondottak értelmében, háttérbe szorul az etika. Először is a nevelésben, az emberek etikára, etikusságra való szoktatásában: láttuk, ugye az iskoláról, a szülőkről, a vallásról és a társadalmi normákról mondottakat.

Valamint háttérbe szorul egyéni szinten: az emberek kevésbé foglalkoznak helyessel és helytelennel a saját életükben – és társadalmi szinten is; emlékezzünk a versenynyomásra, a piac etikájára, a specializációra és az iparizáltság hatásaira, az elidegenedésre.

Illetve manapság meglehetősen magunkra is vagyunk hagyva az etikai problémáinkkal, gyakorlatilag nincs olyan tekintély, akihez fordulhatnánk; különösen, hogy a vallás visszaszorult, ami meg helyette lenne, a pszichológia, annak nem az a feladata, hogy helyesről és helytelenről ítélkezzen.

2.   Foglalkozás és etika

Sokan vannak úgy vele, hogy „csak hadd végezzem a dolgomat, a többi meg nem az én gondom”: az emberek igyekeznek szabadulni a munkájukkal járó erkölcsi felelősségtől. Íme néhány szakma, melyekben különösen jellemző az etikai kérdések felvetődése:

●    Egészségügy

Ahol gyakran egyéni és társadalmi szinten is kemény döntéseket kell meghozni.

Egyrészt, amikor az orvosnak döntenie kell, hogy melyik sérültet lássa el, meddig érdemes próbálkozni az újraélesztéssel, mikor nincs már értelme mesterségesen életben tartani a beteget, stb…

Más kérdések társadalmi szintű döntést igényelnek: kiknek, mely betegségeknek a kezelését finanszírozza a TB; engedélyezzük-e, illetve milyen feltételekkel az abortuszt, az eutanáziát, (no meg a halálbüntetést); megengedjük-e, hogy az emberi DNS-t manipulálják.

●    Kutatók, mérnökök

Akiknek az eredményeit, találmányait gonosz célokra használják, (gondoljunk különösen a fegyvermérnökökre, atomtudósokra), de még ha nem is fegyverekről van szó, akkor is rosszra vezethetnek. (Mint az üzemanyagot égető motorok a klímaváltozáshoz.)

●    Katonák

De az átlagember is, aki egy gonosz rendszerben él és dolgozik, így hétköznapi munkálkodásával is segíti azt. Lásd a ‘Politikai konfliktusok’ témában a „parancsra cselekvést”, hogy kinek mennyire áll módjában szembeszegülni azzal, illetve, hogy a kisember általában eléggé kénytelen kiszolgálni a rendszert.

●    Vezetők

Akiknek nem ritkán nehéz döntéseket kell meghozniuk, közülük azok is kénytelenek ártani egyeseknek, akik valóban a közjót tartják szem előtt – mert dönteni kell, ezt a terhet is magára kell vállalnia valakinek. (Miközben persze olyanok is szép számmal vannak, akik kevésbé izgatják magukat mások jólétén.)

Lásd még a vezetők és hírességek kiemelt szerepét a példaállításban, a ‘Jó cselekedetek’ témában.

●    Akik munka nélkül gazdagodnak

Illetve a munkájukhoz képest aránytalanul sokat keresnek. (Spekulánsok, túlfizetett igazgatók, milliárdos vállalkozók, világsztárok, a tőkéjükből profitáló gazdagok, tolvajok, stb…) Mondjuk nem túl jellemző, hogy a lelkiismeretükkel küzdenének emiatt.

* * *

Mennyire lehetünk tehát erkölcsileg megalkuvóak a munkánk során?  Valamennyire mindenképpen, hiszen élni sem lehetne úgy, hogy közben senkinek se ártsunk – itt is fontos azonban, hogy közben, bizonyos fokig, másokra is tekintettel legyünk. Hogy mennyire, arról ‘A jóság elvárható mértéke’ témában lehet olvasni. Lásd még szintén ott, hogy a törvényeken felül a saját mércénk is legyen meg, amihez tartjuk magunkat.

3.   A modernitás etikai pozitívumai

Az eddig elmondottak meglehetősen borús képet festhetnek korunkról, melynek azonban megvan a naposabb oldala is; ahogyan azt az ‘Egy jobb világ’ témában kifejtem. Egyebek mellett etikai pozitívumokat is fel tudunk mutatni, így a viszonylagos felvilágosultságot, az emberi jogok védelmét vagy az emberiesség elleni bűntettek üldözését.

Ezen kívül a modern kor racionalitásra való törekvése és gyakorlatiassága is elismerést érdemel:

●    Mert igaz, hogy a vallások jelentőségének csökkenése számottevő szerepet játszik az etika háttérbeszorulásában – ugyanakkora a vallásokban is sok olyan dolog van, amiért kevésbé kár, kezdve azzal, hogy maguk is sok nem éppen etikus dolgot műveltek; azon keresztül, hogy a misztikus köd, amelyben mozognak, elfedi a valóságot; odáig, hogy a valóban hasznos és praktikus útmutatásaik mellett számos, önmagában haszontalan, sőt káros dolgot is megkövetelnek a híveiktől.

●    Hasonlóan, a letűnő társadalmi normák közül sem mindet kell siratni, sőt, gyakran a különböző etikai rendszerek sem csak a jót szolgálják.

●    Mint elhangzott, a tudomány is jól teszi, ha – kellő mértékben – szkeptikus a transzcendenssel szemben.

●    Az önérdek, a versengés a piac motorja, hatékonyságának záloga, ezek nélkül sokan nem nagyon volnának hajlandóak megmozdulni, akkor sem, ha egyébként fejlett az etikai érzékük. Az etikára, önmagában, nem is lehetne a világot alapozni, ezért, mint ‘A jóság és etika ápolása’ témában kifejtem, az érdekek, a versengés ösztönző szerepének megőrzésére is szükség van.

A mai filozofikus felvonás, erről a zsigeri világról.

Minden éjjel gyalog járok haza. A fülemmel hangoskönyveket szoktam hallgatni – amit csak ajánlani tudok, meg egyébként a gyaloglást is – a szemem viszont szabad, és nézegetem, mi megy itt, Budapest belvárosában.  Óriáskerék és turisták, szórakozóhelyek és karaoke, pia és cigi.

No meg az éttermek: hazafelé több mellett is elmegyek, látom a lakmározó embereket, miközben gyakran vagy a TV-t bámulják, főleg, ha meccs van, vagy a telefonjukat pörgetik – és az jutott eszembe, milyen jól szimbolizálja ez a mai világ két erős jellemzőjét: a zabálást és a bámulást. (Ráadásul, miután hazaértem én is a híradót szoktam nézni vacsora közben.)

A zabálást, mely alatt nemcsak a túltolt táplálkozást értem, (azt is), hanem általában a fogyasztást és az anyagi örömöket, az emberek eredendő vágyát a birtoklásra, és ahogy a fogyasztói társadalom rendszert épít rá, megerősít benne és még rá is gerjeszt, ahogy csak bír: egyél, amennyi beléd fér, látod mennyi jó falat, meg hogy a többiek mennyivel kövérebbek. Hogy nincs pénzed? Nem baj, majd mi adunk kölcsön. Zabálj!

És bámulás, ami már akkor függőséget okozott és félelmeket gerjesztett, amikor még csak a TV volt, egy-két csatornával, fekete-fehérben. (Gyerekként én sem tudtam leszakadni a forgómorgóról.)  Pedig hol volt az a mostani állapotokhoz képest: a millió TV csatorna és sorozat, CGI, 4K-ban és vibráló OLED színekben, a számítógépek monitorai, a raytrace-elős videokártyákkal, a tabletek, no meg persze a telefonok. A szelfik. A YouTube, az Insta meg a Tik-tok: mind kimeríthetetlen és feneketlen egyenként is. 3D, Oculus Rift, Google Glass és a Metaverzum. Deep Fake és MidJourney. Folyamatosan, otthon, a munkahelyen, de még az utcán is. A LED falak. Más nem csömörlik meg ettől a, javarészt üres, látványorgiától? Ti nem lesztek tengeribetegek az örökös villódzástól?

Mindkettő, az evés meg a nézés is olyan, ami erőfeszítés nélkül megy: a fogyasztás, a birtoklás, az evés örömet okoz – és a nézés is automatikus, csak kinyitjuk a szemünket, és már látunk is – ellentétben például a gondolkozással, és más erőfeszítést igénylő tevékenységekkel, például azzal, hogy megmozduljunk, és ledolgozzuk, amit lenyeltünk. Éppen ezért ideális célpontjai előbbiek azoknak, akik meg akarnak vetetni, meg akarnak nézetni velünk valamit: mert eleve be vagyunk állítva ezekre. Mennyivel nehezebb például arra rávenni az embereket, hogy gondolkozzanak…  (Lásd azt is, hogyan törekednek leegyszerűsíteni, amiről szeretnék azt hinni, hogy értik, hogyan elégednek meg a megértés illúziójával.)

Bámulás

Nézzük meg kicsit közelebbről a nézést, a bámulás világát. Először is a szó szerinti látást, melyből a legtöbb információt nyeri az ember, mondhatni ez a legfejlettebb érzékünk. Az emberi agykéreg kb. harmada a vizuális információ feldolgozását végzi, nyilván azért, mert ennél az életmódnál nagyon hasznos volt látni. Nagyban automatizált is, hardveresen, erőfeszítés nélkül dolgozzuk fel, amit látunk.

Ráadásul ez a rendszer nem csak arra jó, hogy a külvilágot észleljük vele. Egyrészt „lelki szemeinkkel” alkotni is tudunk, el tudunk képzelni, fel tudunk vázolni különféle képeket, helyeket. Másrészt az absztraktabb gondolkodást, a tanulást is hatékonyan segíti. Vizualizálhatunk például adatokat, folyamatokat, geometriai vagy számszerű összefüggéseket, mondjuk a számegyenest. (Miközben ezek eredendően nem térbeli képződmények.) Nem utolsósorban olvasni is a szemünkkel olvasunk, mindenféle elvont szimbólumokat alakítunk gondolatokká – holott szó nem volt hasonlóról, amikor a jóisten (vagy az evolúció?) a szemünket megtervezte.

Másik érdekesség, megmutatom, hogyan működik a (vizuális) emlékezet és képzelet. Képzeld el most magad egy erdőben, ahol jártál, egy konkrét helyen, egy tisztáson, egy kis házikónál vagy egy patak partján. Megvan a kép? Na, most vizsgáld meg, hogy ebből a képből mi a konkrét, ami tényleg úgy volt ott, ahogy most elképzeled – és vedd észre, hogy ezen kívül lelki szemeid előtt van még egy csomó olyan részlet, amit egy általános elképzelés alapján utólag rajzoltál oda te magad. Például a házikó vagy a patak az tényleg ott volt – azonban azt már nem tudod, hogy hány fa volt ott, azoknak hogy álltak az ágai, hány levél volt rajtuk, stb… Viszont azt tudod, hogyan néz ki egy erdő – és az alapján töltöd ki most az emlékezetedből hiányzó részleteket. Így spórol az agy a memóriával, így tölti ki a hiányzó részeket generikus elképzelések alapján. (Valószínű egyébként, hogy ez nemcsak a vizualitásra igaz – illetve ezek a képgeneráló mesterséges intelligenciás eszközök is valami hasonlóképpen működhetnek, gondolom.) Nem ez itt a lényeg, de ugye milyen érdekes.

Az ember tehát egy vizuális lény, vonzza a látvány. Egy kislányon figyeltem meg, még majdnem bébi korában, hogy szólt egy zene a laptopon, és ment mellé egy vizualizáció is, aki nem ismeri, a jó öreg winamp-ban rengeteg ilyen beépített eyecandy található – és mint a mágnes, alig bírta levenni a szemét róla. Nem csoda, hogy a gyerekeket úgy kell eltiltani a kütyüktől, és a felnőttek sem immunisak, egyáltalán – csak őket már nincs, aki eltiltsa. És hát a képernyő másik oldalán is mindent megtesznek azért, hogy hozzá láncolják az embert, és a minél megkapóbb látvány csak egy a sok technika közül. (Én is csináltam egy jó képet, láthattátok – mert mindenki az emberek figyelmére vadászik. Az nem mindegy, hogy milyen céllal.)

A bámulás világa pedig erre a fejlett biológiai rendszerre alapoz, mely automatikus, erőfeszítésmentes, és a látvány alapból vonzza az embereket – nem kell tehát rávenni őket valamire, megváltoztatni őket, csak ráerősíteni valamire, ami eleve ott van. Na de van ezzel baj? Baj az, hogy az emberek néznek? Mi a baj ezzel?

Korábban is néztünk dogokat, néztük egymás szép szemét, a naplementét, a festményeket, a könyveket, de még a filmeket is – sok olyat, amit szembeállítani szokás a ma bámult dolgokkal. Mi a különbség? Az, hogy régebben több volt a tartalom a látvány mögött – és kevesebb a tudományosan kimódolt hátsó szándék. Mindannyian tudjuk ezt, akik még emlékszünk a régi világra: nézzünk meg egy Marvel filmet, aztán rakjuk mellé valamit, ami hús-vér emberekről szólt, nem renderelt szuperhősökről. Meg az instás magamutogatás. Meg a 15 másodperces Tik-Tok élmény egy könyvhöz képest… Mindez úgy kiszámítva és összerakva, hogy megfogjanak, hogy minél tovább bámuljuk.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy az emberek maguktól vonzódnak a látványhoz. A különféle platformok erre hasonlóan ráerősítenek, mint ahogy a fogyasztásra erősít rá a piac. Kiszínezik, villogtatják – vagy, amit magam is tapasztalok a Facebook-on történő posztolgatásaim közepette: azokat a posztokat, amikben kép van, eleve több embernek mutatják meg. Nem tudom, feltűnt-e, hogy mostanában a különféle sajtótermékek már nem is magát a cikket teszik ki a fészen, hanem egy képet, és a linket inkább alá rakják kommentbe: valószínűleg azért, mert így több embernek mutatja meg az algoritmus.

De nem azt mondom. Szerintem sem baj az, ha az ember kikapcsolódik, időnként kikapcsolja az agyát, és ha arra vágyik, némi vizuális nassolnivaló segítségével. Pl. én is imádom a videojátékokat. A másik meg, hogy régebben sem volt minden arany. A baj az, ha az üresség rendszerszintű, amikor már alig találni olyan filmet, amire nem az a kritika, hogy igen, a látvány kiváló, a történet pocsék; ha a puszta csillogás-villogás elég ahhoz, hogy eladja a terméket.

A mozifilmeknél ez igen jellemző. (Tisztelet azért a kivételnek.) A manapság népszerű sorozatoknál más lehet a felállás, magam is találtam közöttük nézhetőt – ott inkább az a bajom, hogy sokukon átüt a „formula”, a valószínűleg már tankönyvi tételek, hogy milyen szabályok szerint kell sorozatot csinálni. Meg a szándék, hogy hosszú időre megfogják a nézőt – azzal ellentétben, hogy van egy jó történetünk, csináljunk belőle egy jó filmet – ami korábban jellemző volt. Azt nem tudom, egyébként, hogy másnak ez mennyire jön át, hogy más mennyire unja az üres látványt – a jelek szerint így is elegen nézik ezeket.

A másik probléma természetesen az, ha a képernyő miatt nem foglalkozunk eleget a való világgal és egymással. Milyen gyakran látni, hogy ülnek az asztalnál és mindenki a telefonját nyomkodja – vagy az anyák, akik még a babakocsi közben is onlájn vannak. Ez manapság közhely. És megint csak: nem önmagában azzal van gond, ha valaki egy kicsit szeretne kiszakadni a valóságból: a régimódi könyveket is ezért olvasták sokan – a kérdés, mint oly sok helyen, itt is a mérték, hogy visszatérünk-e a valóságba, törődünk-e még az emberekkel magunk körül.

És tágabban is jellemző, hogy a technika elsődlegessé vált a tartalommal szemben: a látvány a filmekben, a hangzás a zenékben, de még a tudományban is, amikor kifinomult eszközöket, modelleket, számítási technikákat igyekeznek alkalmazni, holott az egyszerűbbek is elegendőek lennének. (Nyilván, mert úgy tudományosabbnak néz ki.) A technikát lehet oktatni – a fantáziát nem. A technikát ki lehet tanulni – de szívet, érzékenységet nem vehet az ember. A technikai tökéletességet különféle eszközökkel, gépekkel, számítógéppel nagyban elő lehet segíteni – a tartalomnak, a mondanivalónak azonban az alkotó fejéből, szívéből, fantáziájából kellene jönnie. (Mellesleg a mai alkotások, különösen a filmek nagy részének fantáziátlanságához, jelentősen hozzájárul a producerek kockázatkerülése is: amit tavaly megnéztek, azt valószínűleg megnézik az idén is.)

Mindamellett, a fészen is, a YouTube-on különösen, no meg a neten általában, rengeteg jó dolog is van. Magyarul kevésbé, az igaz, de aki tud angolul, és kicsit hajlandó kutakodni, egy életre elláthatja magát értelmes néznivalóval. Én is, jó darabig a Spektrum TV-t néztem meg a NatGeo-t. Azok se voltak rosszak – de csak mostanában fedeztem fel, hogy a neten milyen sok minőségi, és a TV-s műsorokhoz képest lényegesen mélyebb ismeretterjesztő műsort lehet találni. (Kedvencem a PBS Space Time.) Valószínűleg a leterhelt átlagnéző számára ezek már túl nehezek is, azért is állhat meg a TV egy könnyebben fogyasztható szinten, bár gondolom, a neten is vannak könnyedebbek. Valamint a neten a gagyi áradása is ott van, amiben kell egy kicsit halászni – miközben a TV összeszedi és megszerkeszti nekünk, a fáradt nézőnek csak egy gombot kell megnyomnia.

Meg még a másik, amiben manapság fuzionál a szóban forgó két jelenség, az a TV-s főzőműsorok. Én ezekbe is csak belenéztem, és csak ámulok, hogy a Konyhafőnök már 10 éve megy, úgy, hogy nekem bármikor láttam, mindegyik rész egyformának tűnt, mégis vannak, akik megszállottan nézik. De mit néznek rajta? Ilyenkor kell emlékeztetnem magam, hogy másban meg bizonnyal az általam fogyasztott számítógépes újságok keltenének hasonló benyomást – hiába, különbözünk.

Azt figyeljük még meg ennek kapcsán, hogy mennyire másként kezeljük az ember két alapvető ösztönét: a táplálkozást és a szaporodást. Az előbbit nagyobb nyilvánosság előtt nem is csinálhatnánk, showműsorok mennek róla főműsoridőben – a szexet viszont takargatjuk. Miért?

Séf!

Zabálás

Nézzük most ezt. Először is, miből ered az emberek csillapíthatatlan étvágya, nemcsak ami a táplálkozást illeti?

Alapvetően abból, hogy az életben maradáshoz és a szaporodáshoz enni kellett – valamint abból, hogy általában véve szűkösség volt. Ilyen körülmények között elég egy egyszerű ösztön: egyél, amennyit csak bírsz. Ráadásul ez messze régebbre nyúlik vissza az emberi fajnál, mondhatni baktériumkorunktól kezdve zabálásra vagyunk programozva, az étvágy mélyen beépült a génjeinkbe és az ösztöneinkbe. Később, amikor emberek lettünk, elkezdtünk tárgyakat, eszközöket használni, de az alapfelállás nem változott: ezek is kellettek az élethez, ezekből is kevés volt, ezekből mindig is jobb volt a több – kiválóan alkalmazható volt rájuk a régi ösztön.

Vegyük észre, hogy másik alapvető ösztönünk a szaporodás hasonlóan túl van kalibrálva, ami már csak a túlnépesedésből is látszik. Ez miért van? Egyrészt, mert korábban sokan nem érték meg a felnőttkort, az egyedszám egyszerű fenntartásához is sokat kellett szülni – másrészt pedig az evolúció működéséhez az kell, hogy legyen miből szelektálni. A probléma az, hogy a mai világ már nagyon más: az orvostudománynak, meg annak köszönhetően, hogy van mit enni, sokan életben maradnak, illetve tovább élnek az emberek; valamint bolygónkat is belaktuk, nincsenek már új területek, ahova a túlszaporulat elvándorolhatna. Meg abban is más, hogy mert, szélesebb értelemben is, van mit enni – nem volna szükséges spájzolni annyira, nem volna szükség a zabálásra.

(Meg még miben más? Ami még a szaporodást meg a bőséget illeti, manapság például pornóból is gyakorlatilag végtelen mennyiségű áll rendelkezésre, ami megint csak nagyon másképp volt, az ősidőktől kezdve egészen a közelmúltig – és ezt is zabálják az emberek. Meg még sok minden más is nagyon más most, mint amikor kifejlődtünk: az életmódunk, a munkánk, ezek a hatalmas társadalmak, és így tovább: az ember nem erre a világra lett megtervezve…)

Viszont zabálunk – kicsiben és nagyban: egyfelől mindenki a maga szintjén, a harmadik TV-jét és az ötödik telefonját vásárló jómunkásembertől a harmadik jachtját és az ötödik villáját beújító szupergazdagokig, senkinek nincs olyan, hogy elég. Másfelől zabálunk társadalmi szinten is, fogyasztói társadalmainkban kiépítettünk egy rendszert, ami a zabálásra épül, fokozza azt, gerjeszti az étvágyat: a reklámokkal, azzal, hogy a gazdag ember a sikeres ember, a hitellehetőségekkel és a gazdaságpolitikával is. Mikor hallottunk olyat, hogy ekkora GDP már elég?

Amikor a rendszerről beszélek, elsősorban a piaci rendszert, a fogyasztói társadalmat értem alatta. Merthogy voltak más rendszerek, melyekben az emberek szintén emberek voltak, azokban is igyekeztek szerezni, mondjuk a feudalizmusban; aztán voltak ipari rendszerek is, ahol már gépesítve, hatékonyan aknázták ki az erőforrásokat, így a kommunizmus. A fogyasztás módszeres fokozása, a fentebb említett eszközök, a reklám, stb… azonban ezekre nem volt jellemző – ellentétben a piaccal, melynek beépített, integráns részei ezek. Ez az, amiben a piac, a kapitalizmus és a hozzájuk tartozó fogyasztói társadalom lényegileg más, mint a többi rendszer: a beléje kódolt mértéktelenség. Meg is van az eredménye, a bőség, hogy tele vannak a boltok polcai, ami jó is lehetne – ha nem volna fenntarthatatlan.

A túlfogyasztás sok szemetet termel, de nem csak azt, hanem használtcikkeket is, vagy eleve, vagy kis javítás után teljesen használható állapotban. Nézzünk csak szét a használtruha üzletekben, szinte ingyen felöltözhet az ember, de műszaki cikkekhez is töredékáron hozzá lehet jutni. Egy ilyen pazarló rendszerben szinte csak a lehulló morzsákból meg lehet élni, ha az embernek nem kell a legújabb, nem bánja, hogy más is felvette már a bőrkabátját, lehet, hogy kétszer is. (Meg az a sok minden, amit az interneten ingyen lehet használni.)

Ez a kellemes állapot tehát, eléggé úgy néz ki, nem tart örökké. Semmi újat nem mondok azzal, hogy az emberiség sáskarajként zabálja fel a bolygót, vágja maga alatt a fát, teszi tönkre nemcsak a kényelmét, de a létezését biztosító feltételeket, főleg, ami az élővilágot meg a klímát illeti. Eljön az idő, amikor nem lesz mit zabálnia, de félő, hogy még ennie se az embereknek, méghozzá tömeges méretekben. Így, ha magunk nem szabunk gátat az étvágyunknak, a Föld majd megteszi helyettünk – jaj de unalmas ez már, annyit halljuk. És annyira feleslegesen: mert a gyomrunk egyszerűen erősebb az agyunknál.

Ám, ahogy a bámulással meg a kikapcsolódással kapcsolatban elhangzott, itt sem azt mondom, hogy koplaljunk. Enni kell – még zabálni is lehet, ünnepnapokon – csak folyamatosan jó volna nem azt t/enni. Mértéket tartani kellene megtanulnunk, a táplálkozásban, a szaporodásban – meg úgy nagyjából minden másban, az anyagiak halmozásától kezdve, az alkoholon át például az érzelmeink kordában tartásáig. Egy újabb unalmas közhely, az igaz – csak az a fájdalmas, hogy ennek ellenére mennyire nem gyakoroljuk.

Egyvilag, az antitézis

A bámulásé: mert ez gyakorlatilag maga a tiszta, puritán tartalom, minden fényezés és bámulnivaló nélkül. És a zabálásé: ahogy a mértékletesség mellett érvel, és bemutatja mennyi minden másból is örömet meríthet az ember az anyagiakon kívül.

Csoda, hogy nem v/eszik?