Egyvilág - Fórum

Fokozódik…: a háború, az infláció, a ki tudja meddig tartható hatósági árak, a zuhanó forint, az emelkedő kamatok, a tanárok helyzete, a bezáró kórházi osztályok, tudjuk. (Csak így egymás mellé rakva elég hatásos.)

És ebben a helyzetben az új arisztokrácia végre megmutathatja, hogy miért hagyjuk, hogy lenyúlják az országot, végre lesz igazi dolguk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még Orbán néz ki a legalkalmasabbnak erre.  (Kicsit a CEU előző rektora jut eszembe, Ignatieff, aki szintén nem tudta, mire szerződik, mielőtt váratlanul a nyakába az intézmény kiebrudalása.)

A másik kulcsfigura Varga, akinek ebben a helyzetben a győzelem kb. felér egy vereséggel, mert neki kell valahogy egyben tartania az államkasszát. Szerencsére ő meg egy tehetséges technokrata, és most a választási őrület elmúltával talán az ő szakmai szempontjai is jobban érvényesülhetnek. Amiben bízhatunk, hogy a Fidesz meg szokta csinálni a házi feladatot, illetve hogy Orbán államférfiként is tekint magára, presztízskérdés számára, hogy ne alatta dőljön össze az ország. (Bár, ahogy el van hízva újabban, az nem kimondottan lelki békére utal.)

Azonban ez a mostani nehéz helyzet, és különösen a pénzügyi szorongatottság, nekik is új, és egyelőre eléggé ötlettelennek is tűnnek, hogy mit kezdjenek vele, kivárásra játszanak. Konkrétabban: új, hogy nem folyik úgy a pénz az EU-ból, új, hogy súlyos összegekbe kerül a rezsicsökkentés, új az infláció és a gyorsan elértéktelenedő forint, hogy az erőből politizálás visszaüt; újak a nemzetközi bizonytalanságok, hogy a multikat se nagyon lehet sarcolni, és nem olyan egyszerű biztosítani a nép megvásárlásához szükséges pénzt… Pedig Orbán erre eléggé rá van erre fixálódva. Uraim, gratulálunk a megválasztásukhoz, reméljük most boldogok, és hogy az is látszik majd a Holdról, amit ilyen körülmények között az országért tenni tudnak.

(Figyeljük meg azért, hogy egy államnak mennyivel több lehetősége van pénzügyileg, mint egy magánszemélynek: egy magánszemély pl. nem hozhat törvényt, hogy kötelezze a bankot, nemhogy arra, hogy hitelt adjon, hanem, hogy a profitját elvegye, úgy ahogy van. Vagy csak a sima adóztatás. Azon kívül hitelt is olcsón kap, az állampapír automatikusan vonzó azok számára, akik minél nagyobb biztonságra törekszenek. Bár nekem volnának ilyen lehetőségeim…)

Infláció és rezsicsökkentés

Illetve rezsicsökkentés-csökkentés, merthogy időt nyerni lehet, de hosszabb távon nem hiszem, hogy tartható. (Illetve részben máris fizetjük, csak nem direktben, hanem a különadók átterhelésében, a boltok nem rögzített áraiban, stb…) Orbánék pedig, ahogy mondtam, kivárásra játszanak, odébb pöckölték a hatósági árak végdátumát, megpróbálnak valamennyit beszedni a bankoktól meg a multiktól, visszafogják az állami beruházásokat, stb… – amik szintén nem fenntartható intézkedések, főképp, mert még inkább alávágnak az így is tántorgó gazdaságnak.

(Ami az átterhelés illeti, másképp hat az adót a Lidl-lel meg a Ryanair-rel beszedetni, mintha SZJA-nak hívnák… Apropó, most lehet, hogy jól járok, hogy az MKB-nál maradtam, már hogy Lölőnek talán nem lesz szabad. Már hogy ott dolgoztam, de akkor még a németeké volt.)

Az energiaárakról szólva pedig, azokkal több problémám is van, volt:

● A külföldiek tankolása

Ez már helyre lett rakva, és nézetem szerint kezdettől nem kellett volna a külföldiek tankolását is nekünk fizetni. Ezt akkor is így gondolom, ha az EU-s polgároknak drágábban adjuk: ezek most különleges idők, Magyarország pedig egy szegény ország. Jó vicc, hogy az osztrákok háborognak, hogy nem jöhetnek benzinturistáskodni.

● A jóárasított benzinnel túráztatott Ferrarik

Amit naponta látok itt Pesten, és ugyanúgy az ország szégyene, mint a rezsicsökkentett árammal fűtött medencék. (De nyilván, a döntéshozók önmaguknak sem ellenségei, és legalább nemcsak az egyszerű nép érzi az orbáni gondoskodást – lásd még lineáris SZJA.)

● A takarékoskodás hiánya

Hogy az alacsony árakon senki nincs ösztönözve rá, azok sem, akik jobban megengedhetnék maguknak.

Több okból is szociális alapúvá kellene tehát alakítani a hatósági árakat. Lehetne ezt úgy pl., hogy mindenki csak adott mennyiséget tankolhatna olcsóbban. Rendben, a benzinnél speciel ezt lehet, hogy nem volna egyszerű megoldani – az áramnál meg a gáznál viszont igen. (De tudom, hogy ez azoknak is hideglelős, akik keveset fogyasztanak, mert nehogy véletlen ők is fölé csússzanak egy kicsivel…)

Az biztos, hogy ez rengetegbe kerül az országnak, és hogy hosszabb távon az Isten pénze nem elég rá. Meg abba gondoljunk még bele, mennyi mindenen másra is el lehetne költeni ezt a pénzt. Szerintem három stadion kijönne belőle… Jó, vicceltem – de mondjuk a tanárok fizetését alaposan meg lehetne emelni.

Meg, beindítani nem volt nehéz, de kijönni belőle, azt nem könnyű: mit mondjon Orbán a népnek? Azt, hogy nem képes tovább fenntartani? Vagy azt, hogy úgy döntött holnaptól többet kell fizetniük? Persze inni még egyet és ráfogni a nyuszira, (Sorosra, a baloldalra, a multikra) az mindig megér egy kört. (Bár az elmúltnyolcévezés lassan már kezd hülyén hangzani.)

Tartósan egy dolog tudná fenntarthatóvá tenni az energiaárakat: ha az ország a régi áron kapná azt. Addig is marad:

● A MOL, amíg csordogál a Barátság a csőolajvezetéken.

● A (nem német autógyár) multik, bankok: meglehetősen korlátozott mértékig.

● A nép, az áthárított adók révén.

● Az infláció miatt emelkedő ÁFA. (Bár ez definíció szerint nem ér többet, mint a tavalyi.)

● Az unokák – vagyis az állam eladósodása.

Egy kis nagyszülő-tartás na, ők tőlünk az életet kapják. (De milyet!) Túltolni azonban ezt sem lehet, mert az államcsőd azért ott figyel a sarokban. (Bár annyira azért még össze tudná békíteni Orbán Vargát meg Matolcsyt, hogy ilyen helyzetben utóbbi hajlandó legyen nyomtatni annyi forintot, hogy legalább a belső adósságot fussa.) Meg, ha tényleg erről volna szó, Brüsszelnek is engednének, amiben nagyon muszáj. (Navracsics már be is lengette a kompromisszumot.) Hirtelen nagyon kellene az a pénz… (Még a hitel is.)

Ami a multikat, bankokat illeti, ezeket sem lehet túlzottan fejni, részben, mert elmennek, részben, mert a bankokat kivéreztetni sosem jó ötlet, egy gazdasági válság küszöbén meg különösen. (Megjegyezném, hogy a kiskereskedelemi multik távozása a NER-t lehet, hogy annyira nem bántaná…)

Közben az egész gazdaság szorongatott helyzetben van: extraprofit-adó, energiaárak, alapanyagárak, kamatok, munkaerőhiány, az állami beruházások „elhalasztása”, a nemzetközi helyzet… (Esetleg akiknek olyan termékük van, pl. gabona, amik most extra mértékben megdrágultak – de ott is nőttek a költségek, meg a bizonytalanságok is.)

Külön figyelmet érdemel, hogy most a szokásos gazdasági csodafegyver sem használható: nem lehet a kamatokat csökkenteni, monetárisan lazítani, mert egyúttal infláció is van és gyenge forint, amit az alacsony kamatok tovább súlyosbítanának. De emelni sem egyszerű azokat, a jó időkben szükségtelenül fenntartott monetáris lazaság közben kiszórt hitelek miatt, amik most félő, hogy bedőlnének. (Ja, hogy nem számítottunk rá, hogy a jó idők nem tartanak örökké…) No meg persze az államadósság, amit szintén nehezebb finanszírozni a magasabb kamatok mellett. És a világban máshol sincs ez nagyon másképp – csak mi sokkal kisebbek és sebezhetőek vagyunk, mint mondjuk az USA.

Itt nálunk legalábbis sok foganatja sincs is a kamatemelésnek – egyrészt, aki a tőkéjét félti, azt nem hatja meg egy-két plusz százaléknyi kamat, menekíti a pénzét a forintból; másrészt a költségekre sem hat (pl. olaj, munkaerő), és ami a legnagyobbat drágult, az élelmiszerek, azt is meg kell venni, akkor is, ha akármennyit fizetnének helyette a bankban.

(Viszont a kamatemelés legalább a tőzsdei, a bitcoin és mindenfajta más spekuláció vitorlájából kifogja a szelet.)

(+ Az EV vonatkozó része a gazdasági válságokról.)

Az „extraprofit-adó”

Mely tulajdonképpen szintén várható volt, hiszen egyszer már bejött, és most azért is van szükség rá, mert az EU-val, sikerült úgy összekötni a bajszot, hogy egykönnyen nem kapjuk meg a helyreállítási alapot. (Ami annyiból indokolt is, hogy elvileg nem benzinár-támogatási alapról volna szó.)

A MOL-ról már volt szó, azt mondja az újság, a bankoknál is van némi fejhető pénz, de máshonnan sokat nem tud leakasztani, így a COVID után, és a jelenlegi kilátások jellemezte jövő előtt. Most tüzet oltani jó lehet – de később könnyen drágának bizonyulhat: mert kinek lesz így kedve itt befektetni? Illetve, máris megvan az ára, azzal, hogy a forint rögtön tovább zuhant, tovább drágítva többek között az energiaimportot.

Igaz, legjobb barátainkat, a német autógyárakat kihagyták a szórásból – de az utólagos szabálymódosítások, lerablás, a jogbiztonság megrendülése sosem tesz jót a befektetői bizalomnak. Illetve vegyük észre a kicsiség előnyét: egy kicsi ország megfinanszírozására elég lehet annyi, amennyit a multik még hajlandóak benyelni – ideiglenesen. (Illetve, hogy egy ekkora helyen nem feltétlen a közvetlen profitért vannak itt, hanem pl. mert egységesen kezelik Kelet-Európát.)

Aztán, hogy felvetettem a kiskereskedelem esetleges nemzeti átvételét: nos, abban általában véve van valami, hogy a profit itthon maradna – nem mindegy azonban, hogy kit gazdagítana, és hát persze, hogy mindenekelőtt a NER-t, az új arisztokratákat. A multik legalább nagyrészt pártsemlegesen működnek itt, meg értik is a dolgukat. Össze lehet hasonlítani pl, hogy hogy néz ki egy Lidl meg egy Coop. (Bár az utóbbinak van egyfajta békebeli szocialista nosztalgiája – aki még emlékszik rá.)

(Én meg most már nemcsak annak örülök, hogy tanár nem lettem, hanem annak is, hogy vállalkozó sem. Nem is csak az extraprofit miatt, hanem amiket hallok, hogy hogy nyúlnak le a NER-esek komplett cégeket… Ó, biztos „mindenben a törvényeknek megfelelően eljárva”, egyébként. Már, hogy ezzel szoktak visszalőni csípőből. Mint ahogy a Pegasus ügyben sem történt törvénysértés, ugye? Van még, aki csodálkozik a 400-as eurón?)

(Meg még egy ámulat a Pegasushoz: hogy ugye, most már mindenki tisztában van vele, hogy bárkit bármikor, szabadon megfigyelhetnek, nemcsak a bolygó túloldaláról, hanem itthon is akkor kapcsolja be Viktor a kamerádat, és néz szét a zsebedben, amikor akarja, Rogán meg a mikrofonodat, hogy mi az a mocorgás a hálószobádban. Mi több, immár ügyészségi jóváhagyással. Ez azért elég durva. És semmi. Élünk tovább, teló a kézben, még csak szó sincs róla. Technikailag külföldön is így van, csak ott esetleg a törvény nem azt mondta, hogy ja, oké, minden rendben. Bámulatos. Továbbra is tudnám ajánlani a régi 3310-est. Bár állítólag az sem életbiztosítás, de manapság szerintem akkor is az már a nehezebb eset.)

Még az „extraprofitról”: hogy mit jelent ez tulajdonképpen? Ez egy létező közgazdasági kifejezés, merthogy a profitszintek a gazdaságban általában kiegyenlítődnek, azért, mert ahol ideiglenesen mégis többet lehet nyerni, arra a területre több vállalkozó áramlik, nő a kínálat, ami aztán leszorítja az árakat és a profitot. Extraprofit akkor keletkezik, amikor ez a beáramlás valami miatt nem lehetséges, például az állam monopóliumot tart fenn, vagy a már bent levők akadályozzák új szereplők belépését, vagy, mert korlátozott pl. a termőföld összmennyisége. Ekkor az ekképp védelmet élvező szereplők magasabb profitot érhetnek el a mezei befektetőnél.

Főispán a vármegyében

Igen, épp amikor az ember azt hinné, hogy az gránitalkotmánnyal, a Nemzeti Hitvallás kifiggesztésével, Vityóval a Várban, és Csongrád Csanádosításával közjogilag már sikerült kielégülniük – akkor jön ez, és kiderül, hogy nem.

Vagy, hogy csak vicc az egész, mert ha most jön valaki, és aszongya alászógájja, Pittyinger Gejza udvari főispán vagyok, viszem Döbrögit a vármegyeház tömlöcibe az alászolgálati audimmal – erre föl ép ésszel nem nagyon lehet másra számítani, mint hogy az arcába röhögnek a szerencsétlennek.

Vagy csak terelés, hogy legalább addig ne az inflációról beszéljünk.

De nem, ez az a társaság, amelyiknek nincs humorérzéke, és simán el lehet hinni róluk, hogy tényleg komolyan gondolják.

Szoktam rá ügyelni, hogy ne lázítsak túlságosan, de ha most tényleg bevezetik a vármegyét, akkor nem tudom megállni, hogy ne tanácsoljak némi engedetlenséget, hogy használjuk csak tovább a megyét.

(Meg akkor fogok még be5ofni, amikor majd Lölőt méltóságos báróúrnak kell szólítani.)

Hazai helyzet egyebek

● Furcsa minisztériumok

Pl. Kulturális és Innovációs Minisztérium, (mert pont erre a kettőre volt kapható Csák Norrisz János?), vagy Építési és Beruházási Minisztérium, (mert betonozni, azt szeretnek…) – miközben nincs oktatási, egészségügyi és környezetvédelmi minisztérium… Hm.

● A felemás tanársztrájk

Ahogy Orbán azt mondta: „ezután úgy sztrájkolhattok, hogy nem sztrájkoltok, megértettétek?” – „Jó, akkor úgy sztrájkolunk, hogy nem sztrájkolunk.” Aztán meg még azt is felfüggesztették. Orbánnak meg ez is annyira bejött, hogy aztán törvényt csinált belőle; aztán meg még a főrendőrt is a nyakukba ültette, hogy az majd rendet vág.

Szóval, drága tanárnők és tanárurak, először is, én együtt érzek önökkel: eléggé hasonló bizniszben mozgunk, és engem még rosszabbul fizetnek. Azt tessenek eldönteni, hogy szeretnének-e elérni valamit. Mert ha igen, az másképp nem fog menni, mint hogy nem engedelmeskednek némán. Ehhez mindenekelőtt önöknél is egység kellene, ami könnyen lehet, hogy nincs meg – de ha egyszer sikerülne együtt, úgy igazán kiállniuk, akkor nem tudnának mit kezdeni önökkel, kénytelenek lennének engedni a több mint reális igényeiknek.

Megjegyzem, az üres államkassza miatt sajnos nem ezek a legalkalmasabb idők erre – de az, hogy az oktatást, ami az ország jövője, ennyire semmibe veszi a hatalom, az akármikor nagyobb szégyen még az ártámogatott Ferrariknál és a fűtött medencéknél is. (És szégyen az is, hogy az EU-s pénzek visszatartására hivatkoznak, hogy németeknek kéne kifizetni a mi tanárainkat.) De hát megtanultuk: Oktatás? Eladósodás? A befektetők elriasztása? Környezetvédelem? Ugyan, kit érdekel a jövő… Főleg azt nem, akinek az a jó, ha a nép szegény és megvásárolható, buta és befolyásolható.

(Lásd amit az EV-ben írok az oktatásról, annak jelentőségéről.)

● Ameddig nem lázad valaki, addig minden marad a régiben.

Most elsősorban, ami a tanárokat illeti – de a háború- és Putyinellenes oroszokat is vehetjük, vagy a hatósági árakkal megsarcolt boltosokat, benzinkutasokat, stb… Jobb helyeken lehet más lehetőség is – de a világ sajnos nem arra tart.

● Orbán fizetése

Amit most emeltek meg duplájára. Na most, ha tényleg csak ebből élne, meg nem volna korrupt a rendszer a fejétől a farkáig, akkor én szívesen fizetnék neki ötször ennyit is, mégiscsak a miniszterelnök, és nem baj, ha egy ilyen pozícióban a fizetés is vonzó, hogy korrupció nélkül is legyen miért elnyerni azt.

Másrészt azt gondolom, hogy igen rosszul időzített lépés volt ez most, a legnagyobb káosz közepén, a súlyosan alulfizetett, és leépülő tanári karral körülvéve. Benne lehetett ez már a csőben a választások előtt, most csak hagyták kijönni.

Harmadrészt viszont mindegy, mert már gyakorlatilag semmivel nem tudnak ártani maguknak.

Meg azon csodálkozom, hogy számít Orbánnak ez az aprópénz? Vagy csak a látszatot akarja megőrizni, hogy számít? Vagy tényleg tart még a rendőrségtől, ügyészségtől, ha máshonnan jön neki a pénz? Vagy csak azt akarják elfedni vele, hogy az embereinek innentől ő maga szabhatja meg a fizetését? (Nem tudom, jól értem azt, hogy innentől fogva minden korlát nélkül fizethet nekik? Jó, egy jó munkaerőt meg kell fizetni – no de akármennyit adhat?)

● Novák Katalin

Akiről már leírtam, hogy Köztársasági Elnök?! No most még annyit hozzá, hogy a Hadsereg Főparancsnoka?! Illetve ahogy előadja a jó zsarut, kanosszát járt a lengyeleknél, de még az ukránok, sőt az EU felé is mondott pár szépet.

(Abban egyébként van valami, hogy nőiesebbé kellene tenni a politikát, empatikusabbá, gondoskodóbbá a világ, a jövő, az élővilág irányába – de nem kesztyűbábként, hanem pont hogy a női praktikákat felhasználva az anyagias és agresszív férfiak helyes irányba történő manőverezésére. Merkel pl. tudta ezt – bár az együttérzést is túlzásba lehet vinni.)

● Az éjjel soha nem érhet véget

Vagyis az Anglia elleni 4:0. Szóval, nehéz olyan embert találni, akit nálam kevésbé érdekel a sport, ezt is csak futtában láttam az utcán, hogy nagyon örülnek valaminek, úgyhogy közelebb mentem, és azt hittem, rosszul látok. Az volt a negyedik. Nahát.

(Attól egyébként, hogy engem nem érdekel, nem bánom, hogy mást igen, már csak mert az FPS / TPS / RTS / TBS vonal sem feltétlen olyan vonzó másoknak, mint nekem – mindenkit más tesz boldoggá. Egyedül az, hogy a politikusok is rögtön leszedik a népszerűségi sápot a sportsikerekről… Meg ez a sok hülye stadion.)

Illetve, aki nem olvasta, ezen a linken részletesen írtam az élsport társadalmi szerepéről.

● Inflációs egyebek

Amilyen vicces, hogy a fölrobbant árak mellé is odaírják, hogy „csak” 1000 Ft a gyros. A másik meg, hogy ilyen változékony árak közepette hirtelen nem lehet tudni, hogy mi az olcsó, meg hogy hol.

Hazai kedvenceim

● Tízből hét magyar egyetért az extraprofitadóval.

Ezt nem tudom már, hogy hol olvastam, mindenesetre az arány valószínűleg jól mutatja, hogy hányan járnak jól vele és hányan rosszul. (Rövidtávon)

● Ahogy az orosz sokkból épp kicsit magához térő OTP árfolyam lekonyul

Előbb a választási eredmény, utána meg amiatt, hogy egy tollvonással kiderül, hogy a cég profitja tulajdonképpen nem is a cégé. (Illetve ahogy a forintot is szájba vágja, valahányszor Orbán kinyitja a száját.)

● Orbán és a tömegmanipuláció

Bírtam, amikor egy sajtótájékoztatón, talán a háborús hírekkel kapcsolatban, azt találta mondani, hogy azt ugye mindannyian tudjuk, hogy ilyen „tömegmanipulációs korban élünk”.

Köszi, Főnök, igen, valaki alaposan bemutatta ezt nekünk.

● A pesti party

Mindennap ott megyek el az ismét jó sok turista és hazai szórakozó között a pesti belvárosban, és megérint ennek a szürrealitása: egyrészt, hogy párszáz kilométerre öldöklés van – másrészt meg, hogy az egész világ készül a partizók fejére omlani. (Meg a nyomorgás a világ szerencsétlenebb szegleteiben, de az már megszokott.)

Az ellenzék és a választások

(Kicsit aktualitását vesztette már, de a tanulságokat érdemes eltenni.)

Tehát, ahogy mondtam: itt a vége, fuss el véle, most veszett el a remény is, hogy itt belátható időn belül változás lesz, és még azon is túl. Szerintem ezzel már csak az nincs tisztában, akinek az az életcélja – de azért leírom, hogy miért: azért, mert most volt az égvilágon minden együtt volt ahhoz, hogy az ellenzék győzzön: a több mint 40000 covid halott, az infláció, a szinte leplezetlen korrupció, hatalom- és vagyonátmentés, a CEU, az SZFE és a többi egyetem esete, a külföldi autokraták bukása, az EU bekeményítése, de az utolsó pillanatban még Orbán legjobb barátjának Putyinnak az agressziója is; valamint az ellenzéki összefogás és előválasztás – és végül mire lett elég mindez?

Úgyhogy, ha ilyen sok kedvező körülmény közepette is ez lett a vége, akkor innentől kezdve gyakorlatilag töjjessen lehetetlen, hogy bármi változzon, ameddig Orbán a Styxnek ezen a partján issza disznókörömből a pálinkát.

Na de hogy lett ebből ekkora zakó? Nem mondom, nagyjából a téltől kezdve én is egyre kevésbé bíztam, de egészen az utolsó pillanatokig azt hittem, hogy az előbb felsoroltak legalább valamennyit számítanak majd. Hát nem. Az égvilágon sömmit. Negyedszer is kétharmad. Mi történt hát?

Az ellenzéki oldalon gyorsan beindult a bűnbakkeresés, sokan Márkit, mások Orbán rendszerét hibáztatták, és mindkettőben van is valami – nagy hiba azonban csak ezekre, főleg csak az egyikre fogni a fiaskót.

A kudarcnak három fő oka van. 1) Orbán rendszere, mely egy igen hatékony gépezet, ahogy azt a múltkor részletesen bemutattam. 2) Márki bénázása, lásd erről itt alább. 3) Az ellenzék évtizedes megosztottsága, amit a mostani kampány alatt is alig sikerült palástolni. Ez a három EGYÜTT okozta a kudarcot.

Kiemelhetjük még a háborút, annak kezelését Orbán és Márki által. Alapból ez egy újabb esély volt az ellenzék számára, hiszen Putyin nemcsak Orbán legjobb barátja (volt), hanem idehaza Putyin rendszerének egy felvizezett változatát élvezhetjük már egy ideje: az ellenzéknek ez egy erős ütőkártya lehetett volna a kezében. Márki azonban ezt sem volt képes kijátszani, nem fogta fel, hogy a népnek mindenekelőtt a biztonsága a fontos, nem a moralitás.

Meg amik ennek szellemében kijöttek a száján… Azt mondja például: „Ukrajna a mi háborúnkat vívja”. Mit válaszol erre az emberek 95%-a, beleértve engem is? Azt, hogy tudod kinek a háborúja… a tied. Vagy, hogy „a fiataloknak fontosabb a vér, mint az olaj” – ami igazán költői és nemes lelkű, csak két gond van vele: az egyik, hogy valójában nem, az emberek 90%-ának az olaj a fontosabb, és rendben, a fiataloknál, lehet, hogy csak 80-nak. A másik pedig a brutális képszerűség, hogy már nem csak a háborút idézzük az emberek szeme elé, hanem a fröcsögő vért is – amitől az emberek 95% menekülőre fogja.

Ezzel szemben a rutinos és rugalmas Orbán, hátrányból is a lehető legtöbbet hozta ki a helyzetből. Tudta, hogy az emberek félelmére játszani az egyik legerősebb meggyőzési technika. Fölfogta, hogy a nép mindenekelőtt békét és biztonságot akar, gyorsan át is vedlett tehát a főgonosz legjobb barátjából a nép védelmezőjévé: „a háborúból ki kell maradni”, ismételgette – ami egyszerű, hatásos és nehéz nem egyetérteni vele. Tudta, hogy de bizony hogy fontos az olaj is, tudja azóta is, és bármennyire színpadias és kicsinált is, ahogy személyesen ott tüsténkedett az ukrán határnál, nem volt rest eljátszani ezt a szerepet – mert a népnél igenis működik az ilyesmi: főparancsnok a fronton. (Hogy ez színház volt, jól mutatja, hogy azóta van fontosabb dolga.) És igen, kedves ellenzék: nem volna szégyen tanulni tőle, megnézni, hogy csinálja, annál is inkább, mert valójában annyira nem nagy valami. (Ahogy azt bemutattam.)

(Apropó vér, olaj meg az internet: belefutottam az egyik Ukrajna melletti tüntetésbe – pár százan lehettek; volt ugyanakkor egy oroszpárti is, tudomásom szerint valamivel kisebb – és csak odaraktam ezek mellé a régi internetadós több tízezres telefonfáklyás felvonulást. Ráadásul többségében fiatalok voltak, szerintem…)

Személyesen én a következőket gondolom a felsorolt három tényező fontosságáról: 1) Egy egységes ellenzék, egy közepesen kompetens vezetővel simán hozta volna ezt a választást. 2) Márkinak kínosan ügyelnie kellett volna minden szavára, észbe kapnia, amikor sokan a szívükhöz kaptak, mert fele ennyi amatőrködés is bőven sok lett volna a részéről. 3) A Fidesz gépezete, profizmusa és szorgalma valóban komoly akadály, normál körülmények között gyakorlatilag legyőzhetetlen. A mostani különleges körülményekkel azonban, nézetem szerint, még a megosztottsággal együtt is lett volna esély – egy valóban kompetens vezetővel.

Akárhogy is, most már a Napnál világosabb, hogy az ellenzék alapvető, radikális átalakulása nélkül semmi remény nincs a változásra. (Szerintem eddig is világos volt, de aki nagyon akarta, az becsukott szemmel még elringathatta magát.) Két dologra volna szükség:

1) Egy új párt, és az összes régi felszámolása

2) Egy karizmatikus, gyakorlatias, jó szándékú vezető

Akit nem Gyurcsánynak és most már Márkinak sem hívnak. Tudom, hogy ez sok hívük számára rosszul hangzik, de ez a szomorú igazság: mindkettejük kezében ott volt a lehetőség, és mindketten elbxltázták, levitézlettek, mehetnek. Miért vagyok ennyire szigorú? Azért, mert ezáltal mindketten megosztó figurává váltak, innentől kezdve nem alkalmasak arra, hogy egységet kovácsoljanak. Még akkor is sokkal nehezebb dolguk lenne, ha tudnának fejlődni, tanulni a hibáikból, megváltozni – de erre sem nagyon tűnnek képesnek. Ráadásul minden eddig elhangzott szerencsétlenkedésük, minden elkyrtuk és minden vérző olaj meg van örökítve, bármikor elővehető, visszajátszható, filmet, kitűzőt, bózbélsapkát, kisplasztikát és márványszobrot lehet faragni belőlük az idők végezetéig bármikor. Menniük kell.

Kéne. Mert nagy kérdés, hogy ha ők nem, akkor kicsoda? Most, aki látszik, talán Karácsony, aki még nem járatta le magát, de ő is messze van egy karizmatikus vezetőtől. Valakinek meg jönnie kéne. Addig a régiek is jobbak, mint a semmi.

No meg a kettőből a második, aminek jelei sincsenek: az egység. Érdekes itt észrevenni, hogy a liberálisok, a baloldaliak eleve nehezebben tűrik a betagozódást, saját érdekeik alárendelését egy közös célnak, nehezebben adják fel a szabadságukat az összefogásért, fogadják el másvalaki vezetését – szemben a tekintélyelvűbb jobboldallal – a baloldal tehát eleve hátrányból indul ezen a téren. Az „összefogás” kudarca pedig most még inkább szétvetette őket, minden tanulság ellenére is – úgyhogy erről is ennyit. Marad számukra a kényelmes „mit követeljünk a kormánytól ezen a héten” szerep, és lehet lazítani, a most már tényleg nehéz helyzettel sem nekik kell megbirkózniuk. (De hogy honnan jön a pénz erre? Az államtól?) Tegyük hozzá, meg is érdemli a Fidesz, hogy most neki kell feltakarítani az esztelen osztogatás, a stadionok meg a por EU-val történő összerúgása után.

Figyelemreméltó aztán, hogy nem ritkán még a legfelsőbb szinteken is híján vannak az emberismeretnek, a nép ismeretének, a mindennapi valóság, a gyakorlat ismeretének. Itt most Márki viselkedésében nyilvánult ez meg, de általában is jellemző, főleg a balos, illetve a technokraták által vezetett intézményekre, például „Brüsszelre”. Lásd az előző üzenetben Márki „szakemberitiszét”; illetve a baloldal általános idealizmusát is emlegettem már – ez ennek a jelenségnek a két fő tényezője: az elméleti szakemberek elméletisége, és a baloldaliak idealizmusa.

Ironikus módon, a baloldalt a saját idealizmusa akadályozza abban, hogy felismerje, hogy a nép nem ennyire idealista: mert az idealista értelmiség, fiatalság magából indul ki, az embert nemesnek, nemes eszmék által motiváltnak tételezik fel – miközben az egyszerű ember mindenekelőtt meg akar élni, és biztonságban akarja tudni magát. Nem mintha rossz ember lenne – csak sok a baja, egész nap rohan, fáradt, nincs pénze, megtakarítása, egyrészt mert nem is keres valami jól, másrészt meg azt is elkölttetik vele, amit megkeres, bizonytalan már a holnapban is, nem tudja hol fog lakni a gyereke holnapután, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi történik idegenekkel egy másik országban, vagy mi lesz majd 100 év múlva a világgal. Ha kevesebb baja volna, szívesen lenne ő is idealistább. Egyszersmind, ha az idealistáknak több bajuk volna, ők is kevésbé lennének azok. (Mert pl. egy egyetemen, akár oktatóként, akár diákként, ha nagy dúskálás nincs is, azért viszonylag nyugalmas és kiszámítható az élet – és sokkal inkább eszmék körül forog, mint a mindennapi robot közepette.)

Nem utolsósorban a túlzott idealizmus az idealista célok megvalósítását is akadályozhatja, ha amiatt nem választják meg az idealista jelölteket.

Hogy igazságosak legyünk, a jobboldalnak is megvannak a kedvelt módszerei a valóságtól való elrugaszkodásra, a távolabbi, de valóságos megfontolások, mondjuk a klímaprobléma elmaszatolásával, a túldimenzionált migráncsozással, a különféle összeesküvés-elméletekkel a Soros-tervtől a pizzagate-ig, stb… A baloldaliak előszeretettel kárhoztatják is őket ezek miatt, mondván, egy párhuzamos valóságban élnek. Nos, mint láthatjuk, a baloldal sem kevésbé – csak másképp, avagy „mindenki másképp egyforma”, nem mindenkinek, de azért a többségnek megvan a maga krédója, ideológiája, leegyszerűsített világképe, kellemes illúziógyűjteménye, ami boldog tudatlanságban tartja, viszont abban tudatban, hogy érti a dolgokat, és leveszi válláról a gondolkodás terhét.

Haza beszélés: ezen a téren is igen hasznos lehet az Egyvilág, mindkét oldal számára: azért mert én a csupasz valóságot mutatom be, amennyire csak lehet objektíven és pártsemlegesen, az a semleges övezet, ahol nemcsak a realitáshoz kerülhettek közelebb – hanem egyúttal egymáshoz is.

Visszatérve az ellenzékhez, most már teljesen nyilvánvaló, hogy egyesülés nélkül semmi esély – ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha elkezdtek volna ezen dolgozni. Ilyenkor felmerült bennem a kérdés, hogy akkor meg vajon mit várnak még az élettől… Tényleg a második helyért való versengéssel, meg a kormánytól való követelgetéssel akarják eltölteni az életüket? Megélhetési politikusként?

De még így is jó lehet valamire az ellenzék. Mire? Egyrészt, feltárni a kormány disznóságait. Mondjuk ehhez elszánt emberek is kellenek. Értékelem például Hadházy ebbéli igyekezetét, Jakab beszólogatásait, (akiért egyébként vérzik a szívem, mert tényleg jót akart), ugyancsak az ellenzéki sajtónak a visszaélések feltárásában végzett munkáját. Egyszersmind bírom azt is, ahogy az új arisztokrácia nem villogtathatja teljes nyugalomban a sokmilliós karóráit, meg úgy kell suttyomban jachtozgatniuk meg magánrepkedniük. Ha túl sok bajuk már nem is lehet belőle, de így is vicces, és a nyilvánosság ereje továbbra is ér valamit, mert a botrány még egy császárnak sem jó.

Másrészt olvasható sajtót, többé-kevésbé szavahihető médiát is ők tudnak csinálni: becsüljük is meg ezt, és buzgón reménykedjünk, hogy Orbán nem csukja be az RTL-t meg a Telexet. Azon kívül az ellenzékiek megmaradhatnak néhány nagyobb város, és főképp Budapest önkormányzatában; illetve fontos volna azon dolgozniuk, hogy Magyarország Európa, az EU része maradjon – mert innentől kezdve ez sem szentírás. Erről majd egy kicsit később.

Végül, ellenzéki érzületű ismerőseimnek, családtagjaimnak azt szoktam tanácsolni, hogy innentől kezdve próbálják meg nem izgatni magukat a politikán, mert úgyis felesleges, vonuljanak ki érzelmileg a politikából. Tájékozódni persze lehet, csak ne izgassuk fel magunkat túlságosan. Arra is van ötletem, hogy mit kezdhettek a felszabaduló energiával: gyertek velem, mert annyi minden más érdekes van a világban, egy részükről talán nem is hallottatok, más részükbe nem gondoltatok bele – én pedig igyekszem bemutatni minden fontosat. És, tudjátok, ez az igazi világ – a ricsaj itt és most körülöttünk csak egy nagyon kicsi szeglete neki, és sehol se lesz már, miközben a könyvben leírtak ugyanúgy igazak maradnak.

Márki-Zay és a választások

Őt a múltkor részletesen kielemeztem, ezt itt azoknak, akiknek van még kedve kicsit gondolkozni róla, hogy mit csinált jól, rosszul, hogyan ítélhetjük meg a tevékenységét így utólag. A többiek kihagyhatják ezt a részt.

Mindenekelőtt, amiben nem kételkedem, az a becsületessége, jó szándéka és az igyekezete, amivel végigcsinálta a választást: ezekért mindenképpen elismerés érdemel, és továbbra is azt mondom, bárcsak ilyen tisztességes emberek vezetnék az országot.

Szintén jól szerepelt az előválasztáson, jól beszélt a tévés vitában, azért is lett ő a jelölt. De miért nem derült ki ott az alkalmatlansága, ami később elég nyilvánvaló lett? Azért, mert a vitában elvi illetve szakmai kérdésekről volt szó, a jelöltek tájékozottsága mutatkozott meg – az empátiájuk azonban, hogy mennyire értenek a nép nyelvén, a politikusi képességeik viszont már kevésbé, pedig az legalább olyan fontos egy politikai vezetőnél, mint mondjuk a gazdaságpolitika. Fontosabb. A szakmai kérdéseket, főleg azok részleteit rá lehet bízni a szakértőkre – a vezetőnek viszont először is a hatalmat kell megszereznie, utána az embereit kell tudnia összefogni, integrálni a különböző szakértők javaslatait, majd eladni az ez alapján meghozott döntéseit a népnek.

Az utókor okulásáért, foglaljuk össze röviden, hogy milyen hibákat vétett Márki:

● A moralizálás túlsúlya az egyszerű megélhetéssel, biztonsággal szemben

● A háborúból való kimaradás nem kellően erős és egyértelmű hangsúlyozása: „a mi háborúnk”, katonák esetleges küldése

● A rezsicsökkentéssel kapcsolatos őszinteségi rohamai, megélhetési fenyegetés

● Képszerű rettenetek a beszédeiben: „vér”, „trágya”, stb…

● Sértő kijelentések, szófordulatok a választók irányába: pl. „ostoba”, „gomba”

Meg hogy hiába kért elnézést számos alkalommal, egész végig tudta hozni a formáját, valójában nem fontolta meg, hogy miért kaptak sokan a szívükhöz a sorozatos elszólásai miatt. És a választás után sem úgy tűnt nekem, mint aki valóban elismeri a saját felelősségét, és végre tényleg próbálna tanulni belőle. Most élőben láthattuk, hogy a túlzott önbizalomnak is meglehetnek a hátulütői.

(Mely vélhetően korábbi sikereiből fakadt, köztük a hódmezővásárhelyi győzelmeiből – és most látható az is, hogy az a választás nem ez a választás volt. Nyilván a Fidesz is kevésbé nyomult rá, de a közeg is más volt: az ott egy viszonylag nagyvárosi polgárság, akiknek általában jobban szúrják a szemét a Fidesz ügyei és a fülét a propagandája, mint az igazi vidékieknek, mással is lehet hatni rájuk, egyszerűbb a képlet, jobb a felállás.)

Tanulságok az elszólásokkal kapcsolatban:

● Egy politikus három óvatlan mondattal örökre el tudja intézni magát. Főleg most, hogy minden szavát rögzítik, tömegekhez közvetítik, és bármikor újra elő lehet venni őket. És dolgozhat akármennyit a sikerért egyébként, ezen nem segít.

● Elnézést kérni egyszer-kétszer még szimpatikus – de ha ennél többször van rá szükség, az már komoly aggályokat vet fel, főleg annál, akinek egy országot kéne kormányoznia.

● Nem az számít, hogy mit jelent, amit az ember, és különösen egy politikus mond, hanem az, hogy milyen érzéseket kelt vele az emberekben.

Akármilyen okos vagy igaz is legyen a mondandója. Sokan ugyanis eleve nem értik, ha valami bonyolultabb egy fakockánál – akik értik meg kevesen vannak, és ők is csakhamar elfelejtik. Az érzésekre, főleg a kellemetlenekre („vér”, „ostoba”), viszont sokkal könnyebb emlékezni. Egyebek mellett ezért fontos egy vezetőnél az empátia.

Mindezzel együtt láttuk, Márki nem az egyszemélyi felelős: hasonló súllyal benne van az ellenzék megosztottsága és Orbán rendszere is a kudarcban. Az is jellemző, ahogy az én, kiegyensúlyozottságra törekvő Márki elemzésemet fogadták jobbról és balról, úgy, ahogyan képzelitek: az egyik oldalnak nem volt kellően Márki párti, a másiknak meg túlságosan az volt. Hát, ez az én életem, dióhéjban.

(Azon kívül a részletesebb elemzés a legtöbb embernek túl hosszú is, és szintén jellemző, hogy ha van benne csak 1-2 dolog, amivel nem ért egyet, az egészet elhajítja - ami sajnálatos, mert az igazságnak többnyire két jellemzője van: az, hogy összetett és az, hogy valahol középen van…)

Most az a félő, hogy Márki lesz Gyurcsány 2, aki csak azért is bizonyítani akar, de mivel megosztóvá vált, politikailag kompromittálódott, és tanulni sem akar, csak annyit tud elérni, hogy egy újabb törésvonalat képez az ellenzéki politizálás már egyébként is alaposan széttöredezett térképén. Ezért kellene, szerintem, szépen, csöndben távoznia. (Illetve megmaradnia polgármesternek, amivel nagyjából a kvalitásainak megfelelő szinten van. Az is egy tiszteletreméltó poszt egyébként, én szívesen látom benne – és jobb is volna, ha most már a városra koncentrálna, mert a következő könnyen az lehet, hogy a vásárhelyi polgárok is meggondolják magukat.)

Egy igen tanulságos könyv idevágólag: (Márkinak is elküldtem.)

Scott Adams – Win Bigly: Persuasion in a world where facts don’t matter

Azaz „meggyőzés egy világban, ahol a tények nem számítanak”. (Magyarul lehet, hogy nincs sajnos, de ha kivárjátok, a lényege benne lesz az EV-ben is.) ;)

A Fidesz és a választások

Megnyerték, és az ellenzék állapotán, a világon, meg a háborún végignézve, sajnos nekem is azt kell mondjam, hogy az ország még így járt jobban. Nem azért, mert a Fidesz annyira jó, hanem azért, mert nincs egy épkézláb alternatíva. Sajnos. (Igen, ezért nem kis részben a Fidesz is okolható – de korántsem egyedül.) Nem új dolog: a nehéz helyzetek jobban szükségeltetik az egységes, erőskezű vezetést, annak saját hátrányaival, veszélyeivel együtt is. Csak garancia nemigen van rá, hogy a diktátor majd szíveskedik lemondani, amikor már nem lesz rá szükség.

(További kis vigasz a számomra, hogy az Orbanisztán rendszerét tömören de átfogóan bemutató írásom is beláthatatlan időkre érvényes marad, itt olvasható, vagy meg is lehet hallgatni, tök jó; és nem múlt el Orbanisztán jövője sem.)

Láthatóan egyébként maguk is meglepődtek, pl. amilyen gondosan kipakolták előtte még maguknak, amit addig még nem, felkészülve minden esetre. De kárnak izgultak, ezt az ellenzéket nem kell legyőzni, elintézi az saját magát, meg végül még a háború is Orbánnak kedvezett. Ezek után valószínűleg úgy érzik, hogy most már megvan a recept, bármit megtehetnek. És nagyjából jól is érzik: 12 év után lényegében minden zsebben van már, és gyakorlatilag leválthatatlanok: megszületett szeretett hazánk új arisztokráciája.

Mivel jár ez? Azzal, hogy ők diktálnak, és ők húzzák le a sápot mindenből, és aki itt menni akar valamire, annak be kell állnia közéjük, de legalábbis be kell hódolnia – a tehetség másodlagos, vagy az se. Ez itt a praxis. (De kevésbé korrupt helyeken is jellemző, hogy van egy elég jól belőhető szint, ami föle pusztán tehetséggel nem juthat az ember. A politika, az érdekek azok, amik meghatározzák, hogy ki lehet igazán nagy főnök.)

Figyeljük meg közben az iróniát abban, hogy pont a legszegényebbek szavazták meg a legnagyobb rablóbandát… És emlékezzünk ennek kapcsán a megélhetés mindenekfelettiségére, hogy egyebek mellett az sem számít, ha közben az elit szétlopja az országot: mindegy, csak enni legyen.

Itt érdemes emlékeztetni a választók két típusára: az egyik, aki meggyőződésből, ideológiai és személyi okok miatt szavaz egy pártra, akinek Nemzet a nemzet, Orbán pedig A Vezető, és ezért alapvetően mozdíthatatlan – a másik pedig, aki mozdítható, és azt nézi, hogy saját maga, (esetleg az ország) kivel jár jobban. Utóbbi gyakran látja és elismeri a visszásságokat, korrupciót is – de megalkuszik, ennek ellenére oda szavaz, akivel jobban jár. Természetesen nemcsak a Fidesz viszonylatában van ez így, vannak pl., akik (hihetetlen módon) Gyurcsányra esküsznek hasonló hévvel – de nemhogy beléjük, Sztálinba meg Hitlerbe is voltak szerelmesek. (Illetve, hogy kicsit tovább cizelláljuk, van olyan, aki elvből NEM szavaz a komcsikra: ő is ideológiai szavazó – csak más előjellel.)

Ez a választás pedig még egy dologra jó volt: arra, hogy meglássuk, hányan vannak az ellenzék mozdíthatatlan szavazói – mert végül mindenki más átpucolt a Fideszhez. (Vagy el se ment szavazni.)

Mindamellett van néhány körülmény, ami vigasztaló lehet az ellenzékiek számára, elsősorban az, hogy eléggé úgy néz ki, hogy elmúltak a szép idők a Fidesznek meg a NER-nek: a háború és annak következményei, az infláció, a várható gazdasági válság – a másik oldalról pedig, hogy barátjuk sem igen maradt nekik külföldön, és ahogy az EU most már anyagilag is elkezdi szorongatni őket. (Sajnos egyúttal bennünket is.) Végre nem kell a műbalhé, mert van igazi. (Apropó, mit szóltok a Putyin-tervhez? Nem hogy egy csöppet valószerűbb a Soros-tervhez képest?) No meg kevesebb lesz az elsíbolható közpénz is, nem is csak az EU keménykedése, hanem a válság meg az üres államkassza miatt is. (Csak nehogy egymás között kezdjen el marakodni a NER…)

Meg talán uszításból, propagandából és néphülyítésből is kevesebb lesz, egyrészt mert most már biztonságban érzik a hatalmukat, másrészt meg, mert vannak igazi bajok. És valóban, máris kevesebb a Soros plakát, (bár az M1-ben mindig lehet bízni, ha valaki hangulatkeltésre vágyik); avagy „az apa férfi, az infláció nő” – és végre az óvodásokat sem támadják a genderterroristák. (Hogy besz*pta ezt is a nép… És most emlékeztek még rá egyáltalán? Pedig alig pár hónapja.)

(Szerintem pl. a CEU is itt lenne még mindig, ha a vírus meg a háború pár évvel korábban jön. De hálistennek a boldog békeidőket is tönkre kellett tenni valamivel, merthogy akkor nem volt más dolguk, csak a lenyúlás, a betonozás, meg az ellenzék cseszegetése.)

És így talán az ellenzékről, a demokrácia megmaradt támaszairól, a sajtóról is leszáll valamelyest. (Főleg az RTL klub, hogy megmaradjon, meg részemről a Spektrum, amit csak ajánlani tudok, ha kicsit ki akartok szállni az őrületből. Meg még egy, ha valaki nézhető hírtévére vágyik, az Euronews: interneten, mobilon is nézhető ingyen, magyarul.) Egyébként Orbánt nem tartom teljesen elvetemültnek, és alapvetően rosszindulatúnak sem. A hatalom az, ami annyira kell neki, hogy nem által sokaknak beártani miatta. Úgyhogy, ha lesz is enyhülés, az csak addig tart, amíg teljes biztonságban érzi a hatalmát.

A választások előtti osztogatásról: most a megszorítások, különadók és az állami devizakötvény-kibocsátás közepette láthatjuk, hogy mennyi volt igaz abból, hogy azért adják, amiért mondták, hogy ugyanis olyan csodás a gazdasági helyzet. Jó, háború nem volt betervezve – de épeszű ember akkor sem szórja el a pénzét, amikor épp nem teljesen üres a zsebe. (Egyébként mostanában is azt találta nyilatkozni egy minisztériumi ember, hogy a magyar gazdaság nagyon erős, a különadókkal pedig még tovább erősítik azt.) Rendben, elég naivnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy tőlem tudja meg, mi az a választási osztogatás – csak a teljesen blazírt hazudozásra hívnám fel a figyelmet, már megint.

Nem ártana jobban odafigyelni az EU bekeményítésére is, nehogy egyszer csak kívül találjuk magunkat. Egyrészt, mert az EU-nak sem feltétlen végtelen a türelme a magyar kerékkötéssel szemben; másrészt hogy Orbán immár úgy érzi, bármit megtehet – és most, hogy a pénz is lassabban csordogál, meg őt is fúrkálják Brüsszelből, felmerülhet benne a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a jó neki az EU-ban… Ráadásul precedens is van már. Nem lehet, hogy a nép ezt is lenyelné? Egy jól szervezett propagandakampány után? Megalapozva azzal, hogy Orbán kiutáltat bennünket az Unióból? Huxit párt meg minden? Nem árt az óvatosság, ha még nem felejtettük el, mennyire szeretünk volna Európához tartozni.

Azt javaslom, most is próbáljunk meg egy kicsit távolabbra tekinteni, és örüljünk annak, hogy az EU megmaradt még Orbán hatalma gyakorlatilag egyetlen korlátjának. (Jó, a maradék független sajtó – de az is csak addig, ameddig a vezér engedi.) Orbán állhatatossága, az ellenzéki politikusok tehetetlensége, a nép enerváltsága sajnos odáig juttatta ezt az országot, hogy a demokráciát kívülről kell megvédeni. És ne bagatellizáljuk el a diktatúra lehetőségét: mert lehet az sokkal rosszabb is, mint az ország eddigi lerablása, emlékezzünk a saját múltunkra és nézzünk szét a világban, mik vannak. Még csak nem is Orbánnal van a legnagyobb gond, mert az igazi keményvonalasokhoz képest ő is Hófehérke. Azzal van a gond, hogy nincs biztosíték, hogy egyszer csak nem jön helyette egy igazi farkas. A demokrácia elsősorban nem azért kell, mert, hogy az milyen jó. Azért kell, hogy, amennyire lehet, biztosítva legyünk a zsarnokság ellen.

Mint említettem, ez az egyik, amire, az ellenzék még jó volna: megvédeni idehaza az EU jó hírét, ügyelni rá, hogy a népet ne fordítsák ellene. Mondjuk az is tudna segíteni, ha az EU földközelibb pályára állna, visszafogná magát az olyan kérdésekben, amelyeknek még nem jött el az idejük, megpróbálna nem sokkal, de némileg kevésbé eszmények mentén politizálni, reálisabban szemlélni a világot, és gyakorlatiasabban kezelni a problémákat. Ezzel nem azt mondom, hogy adjuk fel az elveinket, (különösen nem, ami a klímaváltozást illeti) – csak azt, hogy vegyük észre, hogy hol ártunk már vele magunknak és ezáltal nem csak annak a konkrét ügynek, hanem az összesnek, amiket képviselni próbálunk.

Választási egyebek

● A Mi Hazánk sikere

Ez (így utólag) várható volt: a szélsőjobbereknek kell egy párt, a Jobbik pedig már nem felelt meg. (A Jobbikért, Jakabbal együtt pedig szerintem kár, mert kellene a Fidesszel szemben egy jobboldali alternatíva is, mely kevésbé korrupt és úrhatnám.)

● Mérsékelt erőszak

Ez a múltkoriban a háború kapcsán került elő, hogy minden borzalma ellenére messze elmarad a II. vh. brutalitása mögött. Itt azért hozom elő, mert a magyar politikában is hasonló a helyzet: itt is megy a gyalázkodás, az egymás alá vágás, és a többi – de bizonyos korlátokon belül: ez is egyfajta kulturált erőszak.

Még kulturáltabb, mint máshol: pl. ahogy Orbán kimegy a nép közé a kis sámlijával. Sok hely van a világban, ahol ezt nem merné megtenni. Ilyen kultúrnép vagyunk, na. (For good or bad…)

● Ahogy a kisebb-közepes stikliket lenyeli a rendszer

Meg a nép is. Gondolok itt pl. az Erdélyben kidobott szavazólapok esetére, de mondhatnám a lakóhelyi átjelentkezéseket vagy a makói szavazatokért pörkölthús akciót is, illetve a szavazási rendszer Fidesz általi átszervezését, amitől azóta eleve nekik lejt a pálya. Mindegyik hír volt egy darabig, akadt, amelyiket vizsgálgatták is kicsit – aztán kész, el vannak felejtve, nem számít. És akik ezeket elkövetik, tudják is előre, tesztelgetik a határokat, kihasználják, hogy a szabályok gumiból vannak.

De nemcsak a magyar választásokkal van ez így. Elhibázott állami és vállalati beruházások, feleslegesen kiásott csatornák, felépített lakótömbök, katasztrofális politikai döntések, a Vietnami háború, elpazarolt emberi életek, iszonyatos pénzek, energia és munka… És kész, a világ napirendre tér felettük, minden megy tovább – és többnyire felelősök sincsenek.

● A Lázár-Orbán deal

Ahogy Lázár oda lett téve Márkit opponálni – Orbán meg személyesen leutazott korteskedni Lázár mellett.

● A forradalmi szájbergyerekek újra akcióban

Amikor a választások előtt meghekkelték a kormánymédiát, és „elhozták az igazságot” a népnek. (Azért „újra”, mert történt már hasonló korábban, amikor az Origó kommentszekcióját árasztották el hasonlóan felszabadító erejű üzenetekkel. Akkor lett vége nekem a szép időknek, ui. azóta egyáltalán nem lehet kommentelni az Origót, megszűnt a legjobb reklámlehetőségem. Illetve ott volt még Fegyőr benyomulása is az Origó szerkesztőségébe.)

Ezek az akciók, szerintem, egyébként is meglehetősen kontraproduktívak: nem hinném, hogy akik propaganda újságot akartak olvasni, de helyette váratlanul az „igazsággal” találták szembe magukat, azokat az jobban meggyőzte volna, mint amennyire az elszenvedett bosszúság felbősztítette. Bárcsak elég volna az embereket szembesíteni a valósággal… (Lásd: a tények nem számítanak.)

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   A jó fogalma

Jó cselekedet alatt azt értem, amikor valaki másnak boldogságot okoz.

A jó cselekedetekről egy külön téma szól.

Rossz cselekedet ellenben, érthető módon az, amikor boldogtalanságot okozunk valakinek.

2.   A jó és rossz bonyolultsága

Gyakran nem egyszerű megmondani egy-egy cselekedetről, hogy az mennyire jó, mennyire rossz, mennyi boldogságot és boldogtalanságot okoz.

1)    Példa

Például, amikor pénzt adunk egy koldusnak, aki mintegy hálaképp egy újságot ad nekünk. Ezzel vajon jót tettünk? Bár elsőre egyszerűnek tűnik a válasz, jobban belegondolva számos szempont merülhet fel:

○    Jót tettünk, mert a koldus megvehet valamit.

○    De lehet, hogy rosszat is, ha olyasvalamit vesz, amivel árt magának, kábítószert.

○    Rosszat a saját családunknak, mert nekik kevesebb marad.

○    Rosszat a többi embernek és esetleg a koldusnak is, ha ezzel hozzászoktatjuk a kéregetéshez.

○    Jót a többi embernek, ha a koldus egyébként lopni kényszerülne.

○    Rosszat a többi embernek, mert az az újság valójában nem kell nekünk, több lesz a szemét.

És így tovább… Persze azért vannak egyszerűbb esetek is.

2)    A boldogság szempontjai

Nézzük meg általánosabban, miképpen lehetnek hatással tetteink mások boldogságra.

○    A boldogság különböző forrásai

○    Különböző időpontbeli boldogságok

○    Különböző egyének boldogsága

Külön kérdés aztán, hogy melyik szempont mekkora boldogságot jelent, ha összegezni akarjuk őket, hogy megtudjuk, összességében mekkora jót tettünk.

3)    A mérleget nehéz megállapítani

És ha az eddig elmondottak nem volna elég, van még, mi nehezítse, hogy felmérjük, mennyire jók a tetteink.

○    Nem lehet az emberek fejébe látni

○    Tetteink sokrétű következményei

Elmondható tehát, hogy nagyfokú szubjektivitás övezi azt, hogy egy tett mennyire jó, nem lehet objektív mérőszámot adni rá. Egy másik tanulság, hogy ami elsőre jónak tűnik, az jobban belegondolva már nem is biztos, hogy az. (És fordítva.) Lásd a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témában, hogy valamennyire tanácsos belegondolni, hogy mennyire jó, amit teszünk, bár túlságosan belemenni azért nem praktikus.

Ezen felül az is kitűnik, hogy fokozatok kérdése, hogy egy cselekedet mennyire jó, a különböző szempontok szerint több vagy kevesebb boldogságot-boldogtalanságot okoz: tetteink tehát nem fehérek és feketék. (Mint ahogy az emberek sem, akik megcselekszik őket; lásd erről a ‘Jó cselekedetek’ témában.)

Hozzátehetjük még, hogy nemcsak cselekedetekre, hanem dolgokra is áll, hogy nem könnyű megmondani, jók-e a világnak; gondoljunk csak a számítógépre, az internetre és a Facebook-ra.

4)    Valamilyen szempontból szinte minden jó és minden rossz

Ezt szintén jól érzékeltetik a fentiek. Miért érdemes külön kiemelni? Két okból: először is, hogy árnyaltabban lássuk a dolgokat, meg tudjuk látni a nagyobbrészt rossz tettekben is a jót (illetve fordítva); másodszor pedig azért, mert ezt fel szokták használni arra, hogy a reálisnál jobbnak vagy rosszabbnak állítsanak be bizonyos cselekedeteket, úgy hogy a célnak megfelelő szempontot, hatást emelik ki, hangsúlyozzák.

3.   Nehéz döntések

Láttuk, hogy a mérleget nem könnyű megállapítani, nem könnyű megmondani, hogy egy cselekedet mennyire jó vagy rossz. Igaz ez akkor is, amikor nekünk kell választanunk, hogy mivel tennénk jobbat. Egyfelől ezt értem nehéz döntés alatt.

Másfelől sok esetben egy nagyobb jó érdekében kénytelenek vagyunk ártani valakinek.

Nem ritkák a súlyos dilemmák sem; jellemző például, hogy a korlátozott források miatt választani kell, kin, melyik betegen segítsünk és melyiken nem, kifizesse-e a TB egy súlyos beteg drága gyógykezelését, vagy inkább többek könnyebben kezelhető nyűgein könnyítsen. Hasonló az is, amikor egy tömegszerencsétlenség vagy csata különböző fokú sérültjei, sebesültjei között kénytelen szelektálni az orvos.

Dönteni pedig muszáj, akkor is, ha nehéz, ha a legnagyobb jóindulat mellett is fájdalmat okozunk vele, ennek a felelősségét magára kell vállalnia valakinek. A döntések szubjektívak, valamint aki dönt, maga is esendő, jó szándéka, igyekezete ellenére sem biztos, hogy jól dönt. Ennek egyrészt önmaga is tudatában lehet, másrészt a közönség is ítélkezik felette, akiknek utólag, a következmények ismeretében, már könnyebb dolguk van. Végigtekintve a fentieken, tartsuk szem előtt a döntés nehézségeit, méltányoljuk azokat, amikor véleményt alkotunk a döntéshozóról. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az alkalmatlan, korrupt vezetőket ne illethetnénk a megérdemelt kritikával.)