[ Frissítve 2021.11.11-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]
Egy kis szubjektív élménybeszámoló a benyomásaimról, élményeimről, annak kapcsán, hogy másfél év után most tértem vissza Pestre vidékről.
Szóval, otthon elképzeltem, hogy mennyi minden változhatott itt azóta, sok minden felépült, gondoltam, kész lesz a liget, meg mellette a múzeumok, stb… Ehhez képest első este elmentem sétálni egyet, és hát, egy-két dolog valóban felépült félig, de a túrás és rendetlenség akkora, ha nem nagyobb, mint amikor a járvány elején utoljára láttam.
Maga a séta is élményszámba ment, Pest fő útjain, bokáig a szervetlen, szerves és élő szutyokban. Hasonló benyomásom egyébként volt Szegedről, néhány héttel korábban: hogy rendetlen és koszos, ahhoz képest, amire emlékeztem. Meg hogy ennek mi az oka? Az egyik ok másnapra kiderült, hogy ugyanis szombat este volt, ami higiéniai szempontból nem erőssége az emberiségnek. Rendesen máskor is vadállományból szoktam észrevenni, hogy vasárnap reggel van, mert mindenfelé rókák hevernek. De ezen kívül is meglátszik mindkét városon a romlás, a bezárt üzletek, piszkos kirakatok – amiben a járványnak, meg ami közben történt a gazdasággal, annak is jelentős szerepe van, mindenképp.
Azt találgatom, mennyiben átmeneti ez az állapot, és mennyire előidézője neki a nagyobb, hosszabb távú romlás. Talán még kevésbé – viszont aki szeretne egy előképet az eljövendő szép napokról, annak érdemes tennie egy kört a Dózsa György út – Andrássy – Nagykörút – Margit híd – Duna korzó – Rákóczi út – Keleti útvonalon. Az utóbbi szakaszon aztán a Corvin Áruház tette fel a koronát apokaliptikus utánérzésre, amely, így a burkolatától megszabadítva, pont úgy néz ki, mint atomtámadás után.
Pár nappal később aztán, na, mondom, lefestem az ablakom meg az ajtóm, hogy legalább az ne olyan legyen, mint egy Mad Max díszlet. A rádió szólt közben, benne pedig a Maldív-szigetekről, az ottani luxus bungalókról volt egy kis élménybeszámoló, többek között azzal, hogy az idén minden korábbinál több honfitársunk látogatta meg őket, volt, hogy egyszerre több ezer magyar volt kint. Jó hírek. Végeztem a festéssel, gondoltam, akkor most én is meglátogatom a Városligetet, egy kisebb levegőzés erejéig.
El is indultam, de még mielőtt odaértem volna, nem messzire, egy bezárt pékség ajtajában, a troli megállóval szemben ott hevert egy annyira nem is rosszul szituált, de nem túlöltözött ember. Hideg volt, másnap reggelre fagyot jósoltak. Ügyet se vetett rá senki. Előbb én sem sokat, de aztán nem hagyott nyugodni, hogy mi lesz ezzel itt, ha elalszik: visszamentem, mondom neki, öreg, reggelre itt megfagysz.
Kicsit próbáltam noszogatni, de lábra állni nemigen tudott, viszont azt kinyögte, hogy van neki lakása. Vigyem haza egy távoli utcába. Hát az messze van, figyelj, hívok segítséget. Jó, de ne rendőrt. Úgyhogy mentő lett belőle. Mentem tovább, mondom magamnak, milyen jó (vagyok), most lehet, hogy megmentettem egy ember életét. Erre mit látok a következő kapualjban? Egy másik ugyanolyat. Na, most akkor mennyire vagy jó? Hát, talán mégsem annyira, őt már talán mentse meg valaki más. (De ezen volt kabát, és forgalmasabb helyen feküdt – úgyhogy megmagyaráztam magamnak. Meg benne van a könyvben is, hogy nem kell 100%-ig jónak lenni.)
Ó és aztán naponta, a Vígszínház előtt kettő, azoknak még szakálla is volt, nem messze egy mobilbolt mellett meg épp rejszolt egy ixedik. Na jó, lehet, hogy vakaródzott, mert ezen még paplan is volt. Mi lesz még itt? Nem hogy ez már most szürreális? Mindezek után pedig hazamegy az ember, vesz egy forró fürdőt és hússalátát vacsorázik, közben duplagondol. Na, most mennyire vagy jó?
Egyszóval szenvedni tudni kell, nem is kevesen tesszük ezt nap, mint nap ebben a városban – ami egyre jobb díszlet hozzá.
