Egyvilág - Fórum

Tagadás és vészmadárkodás

A gyerekek örömére és az idősebbek sajnálatára megint itt a nyár, és az eddigieket tekintve ez eddig még kibírható volt – kérdés, hogy ilyen marad-e. Lesz-e megint aszály és a lassan már megszokottá váló 40 fokok? Mert ha igen, akkor a tavalyi katasztrofális év után már nehezen lehet majd azt mondani, hogy az egy kivétel volt. Talán felébrednének még néhányan, beleértve azokat a gazdasági szakembereket is, akik úgy nyilatkoztak a tavalyi aszályról, mintha nem az lenne hamarosan a „normális”.

De ha idén meg is ússzuk, az sem jelent semmit. Ajánlom ennek kapcsán megtekinteni a tagadás lépcsőjét. Mi ez? Hőmérsékleti adatok, amik azt mutatják, hogy jellemzően hosszú évekig stagnál a hőmérséklet, aztán emelkedik egyet: a globális hőmérséklet valami miatt lépcsőzetesen látszik emelkedni, ami időszakonként lehetőséget nyújt a tagadásra – a hosszú távú trendet tekintve azonban az emelkedés tagadhatatlan.

Tagadás közben pedig vészmadárkodásnak tűnhet az, amit én, meg a klímaaktivisták elkövetünk – és mivel senki nem lát a jövőbe, a klímaváltozás pedig egy összetett probléma, még az sem teljesen lehetetlen, hogy nem abba a katasztrófába fut ki a dolog, amibe most kinéz – és akkor majd mondanák, hogy tessék, mit vészmadárkodtunk. A döntő azonban az, hogy most milyennek néz ki: katasztrofálisnak – és akkor is igaza volna a vészmadárkodóknak, ha végül csoda történne.

Két dolog még ehhez: az egyik, hogy mint tudjuk, a katasztrófáknak a lehetőségét sem szabad megkockáztatni, ezért nem a legvalószínűbb, hanem a még reálisan bekövetkezhető legrosszabb eshetőségre kell (kellene) felkészülni. Mi viszont nem cicózunk, még a legvalószínűbbre sem tesszük.

(Apropó, egy újabb szürreális élményem volt, amikor a híradó bemondta, hogy a következő öt évben akkora felmelegedés várható, amilyet még nem élt meg az emberiség. És semmi. Jön a következő hír. A benzin ára, az infláció, egymás válogatott módszerekkel történő legyilkolása… Hihetetlen.)

A másik meg, hogy ameddig van mit enni, addig még csak a tagadás lépcsőjére sincs szükség, a közelebbi gondok, meg a (tágabb értelemben vett) zabálás segít eltekinteni a jövőtől. De sok újat ezzel se mondtam. Lásd majd a következő levélben a zabálás és bámulás világát.

Klíma klamu

Ezekkel is tele a padlás, ezekkel a pótcselekvésekkel, zöldmosdatással, mellébeszéléssel, a klímavédelem körüli kamuzással:

● Robbanómotorok az EU-ban

Vagyis, hogy 2035-től nem lehet majd „kizárólag belső égésű” motorral szerelt kocsikat értékesíteni az EU-ban. Szóval erre önmagában is befizetek, mert tegyük fel, a németek még meg is csinálják, de képzeljük el Bulgáriát. (Nem is beszélve a világ többi részéről.)

Meg majd hogy hogy lesz ez is kikerülve körbe karikába. Már most kódolva van benne ez a „kizárólag belső égésű”: jó, majd beépítünk egy kamu elektromost mellé. Kisvártatva jött aztán, hogy oké, de „klímasemleges” üzemanyaggal azért lehet majd furikázni – ezt is elképzelem, hogy majd mi számít annak okosba. Lásd továbbá, hogy hogy nem találja meg a kiskapukat az orosz olaj már most; valamint még a „rázkódástűrő” százas égő esetét, ami, mármint a nem rázkódástűrő, már jó ideje be van tiltva. Elvileg.

És megint csak, az alapozás szükségessége, hogy nem elég fent csettinteni egyet, mert jönnek a lobbisták, jönnek a szavazók, jönnek a kibúvók… (Emlékszünk a Volkswagen esetére is, a hamisított kibocsátásadatokkal.) Szóval a széllel szemben nem lehet: a fejeket kellene átprogramozni mindenekelőtt, mert egyébként a kielégítetlen kereslet megtalálja a réseket. Nem, azt valóban nem egyszerű.

● Repülés és klíma

Egyrészt, hogy az Unió 2%-nyi „fenntartható üzemanyagot” akar előírni a repülők számára – ami egyrészt elenyésző, másrészt drága, harmadrészt alibi, negyedrészt meg már a sima benzinkutak is azzal reklámozzák magukat, hogy az övékben 0% a bioetanol.

A másik meg, amit röhögök, a repülőterek klímasemlegessége – a repülők nélkül. Ja, hát igen, tulajdonképpen a háború is kimondottan egy emberbarát cselekedet – az öldökléstől eltekintve. El is mondom erről a véleményemet – a csúnya szavak kihagyásával: „”.

Illetve, ahogy elnézem ezt a sok klímasemleges turistát is, csak itt Pesten; valamint a Katari VB ún. klímasemlegességét. Nem, emberek, otthon kellene maradni, az volna az egyetlen megoldás. Ehhez pedig a fejeket át kellene programozni az otthonmaradásra. Tudom, hogy azt nehéz. Meg azt is, hogy hova menjek. De most mondtam, hogy nem a melegebb égtájak a megoldás. És egyre melegebb az itt is…

● Odapasszintott kupakok

Bontom a kólát, és jé, nem jön le a kupak. Mondom, biztos elromlott a gép, de aztán máshol is ugyanaz… Később tudtam meg, hogy ez szándékos, és a fültisztító pálcikák betiltása után már megint megmentettük a világot. Jó, a kicsi lépések is többek az abszolút semminél – csak bárcsak kevésbé illusztrálnák jól a szakadékot aközött, amire képesek vagyunk – meg amire szükség volna.

● A Föld órája

Ezt is csak néztem, mi van, hogy egy órával hamarabb kapcsolták le a Budai Wármegye wilágítását. Aztán megvilágosodtam, hogy ez a Föld órája. Ezzel sem akarok szigorú lenni, mert tudom, hogy eleve csak jelképes – de annak is jelképe, hogy nem az óráját, hanem a Föld évezredét kellene bemutatnunk.

Megoldás

A világ lelassítása, alapvetően, de ezt már mondtam. Mivel ez egy fontos dolog, nem árt elismételni. Miért jó ez? Például azért, mert nem kell hozzá semmit feltalálni. Azért, mert a klímagázok kibocsájtása sok különböző forrásból jön össze, nem egyedül a repülés vagy az autók okozzák – hanem pl. a betonozás, a szarvasmarhák, a szeméttelepek. A lassítás ezt az összeset kezelné egyszerre. Azon kívül a környezetpusztítást, az erdőirtást, a fajok kihalását és a nyersanyagok felélését is. Ahhoz, hogy a világot le lehessen lassítani, át kellene szervezni a rendszert, és át kellene kalibrálni az emberek igényeit. Ezt pedig a fejekben kell megalapozni, amit már szintén mondtam.

És az is hátborzongató számomra, hogy ennek a rémálomnak milyen egyszerűen véget lehetne vetni. Elvileg. Annyi kellene hozzá, hogy mindenki azt csinálja, amit mondok. Vagy bárki más mond, aki kicsit is reálisan szemlélve látja a nyilvánvalót. Persze, mint sok más helyzetben, itt sem az a nehéz, kitalálni, hogy mit kellene tenni – hanem rávenni az embereket, vagy magunkat, hogy megtegyük. Dobjuk el a cigit. Zabáljunk kevesebbet. Vágjunk bele, ameddig nem késő. Mentsük meg a Földet.

Tudom még ajánlani ezt az angol nyelvű dokumentumfilmet a minimalizmusról.

A háború

Bár a helyzet többé-kevésbé változatlan, azért összegyűlt a fejemben pár említést igénylő gondolat.

● A megnyugvás területei

Megint meghalt pár ezer ember – de amúgy már majdhogynem kezd unalmassá válni a dolog, nem igaz?  Még jó, hogy időnként felrobban egy gát, kitör egy félnapos lázadás, egyébként már nem is volna érdemes reklámot rakni a hírek közé…

Szóval, ahogy mostanra beálltak a fentebb említett megnyugvás területei, ahogy a világ megszokta a gondolatot, elmúlt a pánik, olcsóbb a benzin meg a gáz, még a tőzsde is felpendült – ezek minden vigasztaló következményeivel együtt. Beleértve azt is, hogy most már anélkül mennek a tankok meg a vadászrepülők Ukrajnának, hogy a harmadik világháború vészjósló árnyait vetnék ránk. Amikor tavaly ilyenkor még csak sisakokról volt szó…

Putyin azonban, ahogyan azt már többször leírtam, nem mondhatja azt, hogy hát jó, belátom, vesztettem, hazamegyek, mégis rossz ötlet volt megölni százezer embert a semmiért. Úgyhogy csinálja tovább, ha kell haláláig – és csak az a kérdés, hogy elege lesz-e egyszer annyira a lacafacázásból, hogy elsüsse az atomot.

Bár nem mindenki van azért teljesen megnyugodva. A minap írta egy kommentelő, hogy „őt nem érdekli, lopjanak nyugodtan (mármint Orbánék), csak béke legyen”. Nálunk a háború aktívan használt része a propagandának, a háborúpárti ellenzékkel, immár plakátokon is – a nép egy része eléggé meg is van fogva vele.

● Zelenszkíj

Akinek a stílusa sokaknak nem tetszik, illetve ahogy körbejárja a Nyugatot, és mindenkitől fegyvereket meg támogatást követel.

Erre azt mondom, hogy az a dolga. Országa vezetőjeként az a feladata, hogy mindent megtegyen, ami országa megvédéséhez kell – és ha a követelőző hangnem nem is mindenkinek szimpatikus, láthatólag működik. A támogatás, annak a megszerzése pedig létfontosságú, mindenki tisztában van vele, hogy a Nyugat segítsége nélkül Ukrajna régen elvérzett volna. Az igaz, hogy van egy stílusa, pl. azon én is összevontam a szemöldökömet, ahogy a gátrobbantás után a segélyszervezetekről beszélt – és lehet, hogy a saját érdekében sem ártana némileg visszafognia magát. De hát így is működik.

● Putyin

És az ő támogatói. Kezdetben, naiv módon, azt hittem, hogy ebben az egyben most egyetértés lesz, hogy ez a háború senkinek sem jó – a háborút Putyin kezdte – úgyhogy ő a hibás.

Aztán kiderült, hogy nem. Vannak, nem is kevesen, akik Putyin pártján állnak. Hogy lehet ez?

Meglátásom szerint úgy, hogy az emberekben rendkívül erős a jobber-baller megosztottság – és aki a libsiket utálja, az mindenkit szeret, aki a libsiknek árt. (Úgy is, mint a Nyugatnak és a Nyugat barátainak: az ellenségem ellensége a barátom.)

Ennyi. Lehet itt bonyolítani, hogy az amcsik is ott kavartak az oroszok körül, már korábban, vagy, hogy az oroszok mit műveltek az ukránokkal még az előtt. De lényeg, mint a fakocka: utálom a libsiket – éljen a libsievő Putyin.

De nagyon sok minden másnak is a párvonalak a vízválasztói, mondok még párat: megújuló energia – vagy olaj és szén, migránssimogatók – vagy mind húzzon vissza oda, ahonnan jött; tudomány – vagy sport és vallás; fegyvertartás; lehet-e az apa anya; meg hogy ki szereti nem csak Putyint, hanem Trumpot, Muskot, Orbánt, az EU-t, és valahány név a naptárba… Így, ha csak egy-két dologról megnyilatkozik az illető, az rögtön egy egész térképet implikál a világnézetéről, nagyon sok mindenki esetében. Írtam is erről egy verset:

Jobberek és ballerek:

ily egyszerűek az emberek.

Sok mindenről lehetne még ebből kiindulva értekezni, de most nem akarok belemenni: például, hogy mi határozza meg azt, hogy jobber vagy baller lesz valakiből, (a neveltetése és az érdekei); vagy, hogy a gazemberség egy külön dimenzió, nem kötődik pártálláshoz, hiába hiszik sokan, hogy igen. Csak a fentebb bemutatott nemzeti és nemzetközi érdekcsoportokra hadd utaljak vissza ennek kapcsán.

● Mit kellene csinálni?

Mármint a háborút illetően. Kormányunk különféle szócsöveiből megállás nélkül árad a béke szent szava – ami természetesen jól hangzik – csak az nagyon nem mindegy, hogy milyen az a béke. Kormányunk sugalmazása szerint az ukránoknak, és főleg a Nyugatnak, lényegében mindent alá kellene írnia Putyinnak. A nép fülében pedig ez nem csak azért cseng jól, mert a béke, mint olyan, az jó dolog, hanem mert a másik, számít nekik, az a pénztárcájuk. (Érthető módon, természetesen. És kormányunk afelől sem hagy kétséget, hogy az inflációnak is az elhibázott brüsszeli szankciók az oka.)

De én is azt mondom, hogy meg kellene próbálni lezárni ezt, még Putyin halála vagy az atomháború előtt – és ehhez valamennyit engedni kellene. Nem mindent, hanem valamennyit. A Krímet, így elsőre, szerintem, legalább be lehetne lengetni, hogy Putyinnak meglehessen a lehetősége azt mondani, hogy igen, látjátok, mégis győztem, haza mehetünk. Nem azért, mert igazságos, hanem mert praktikus. (Meg egyébként is nehéz elképzelni, hogy valaha vissza lehessen szerezni, meg az is igaz, hogy Oroszország része volt korábban.) Cserébe pedig ki lehetne kötni, mondjuk, Ukrajna EU tagságát. (A NATO-t soha nem engedné meg Putyin, az EU-t se egykönnyen, de egy ilyen díl részeként hátha.) Továbbá szintén garantálni kellene valahogy a kisebbségek helyzetét Ukrajnában. (Amiben az EU tudna segíteni.)

Mert ha nem lesz rend, akkor csak remélhetjük, hogy nem unja meg egyszer csak Putyin ezt a szórakozást a Nyugattal. Hasonlóan ahhoz, ahogy egyszer már megunta. Meg addig is robbannak a gátak, és van arrafelé még egy pár törékeny dolog. Persze, ha beválnak az immár a megnyugvás állapotában leledző nyugatiak reményei, és oda lyukad ki ez az egész, hogy megússzuk, akkor majd mondhatják, hogy tessék, milyen jól tettük, hogy nem engedtünk. De ha nem…

● Szankciók

Megy ez a polémia, hogy most akkor hatásosak vagy sem. Erről csak annyit, hogy ha valaminél ennyire kérdéses, akkor olyan nagyon nem lehet hatásos. Annyiból is, hogy Putyinnak ez már személyes ügye, úgyhogy neki kb. mindegy, hogy mibe kerül. A népnek meg eleve úgy hiányzott ez az egész, mint egy púp a hátára – de még Prigozsinnal együtt sem lett forradalom, távolról sem. Esetleg, ha éheznének – ehhez viszont túlságosan jól el van látva az ország szántófölddel meg olajjal.

(Ami a Prigozsin-féle lázadást illeti, a háborúellenesek számára elsőre ez biztatónak tűnhetett – viszont ha egy atomhatalomnál kitör a káosz, az is meglehetős orosz rulett a világ számára.)

(Hasonló ez egyébként ahhoz, hogy akkor most rossz-e az embernek a cukor meg a zsír meg a többi: az olyasmiknek, amit ennyien, az egész világ használ, annak nyilvánvalóak a fontos hatásai. Ami meg nem az, azzal nem érdemes foglalkozni.)

● Hatalom

Amilyen fölháborító, hogy ennek a pár idióta hülyének, Putyinnak és társainak a játszadozását meg lelki fájdalmait kell elszenvedniük egész népek, kis túlzással az egész világnak… Arra volnék még kíváncsi egyébként, hogy az oroszoknak mekkora része az, aki még hisz, meg bedől a rossz dumáknak, és önként megy a húsdarálóba. Remélem, hogy a kisebbik felük. Szpaszíba a jóistennek, hogy nem vagyok se orosz, (pedig külföldön nem egyszer néztek már annak), se egyik kiválasztott népnek se a tagja. Kis házi zsebautokratánkkal, ahhoz képest, még kényelmesen elvagyunk itt. Relatíve alavju.

(Más liga, de némileg hasonló volt Kennedy is az ő Hold programjával. Ott is, ahogy a mérnökök nyilatkoznak, hogy jaj, de hát, ha így meg így csinálták volna, akkor nem lett volna biztos, hogy tudták volna tartani az Elnök határidejét, az évtized végét. Mégis, hívják akár Kennedynek, a jóisten tüsszentette talán őt, hogy szentírás legyen az, amit mond?)

(Nem a jóisten tüsszentette – viszont a nép szavazta meg, mondhatjátok. Jó, hát igen, én meg az én megveszekedett individualizmusom… Az valóban nem mindegy, hogy utóbbi egy demokrácia volt. Viszont, a demokráciák választói sem a zsenialitásukról híresek, és tudjuk, maga a demokrácia sem a jó kormányzásról szól elsősorban. Arról szól, hogy a zsarnokokat el lehessen zavarni.)

Lásd még: „Ha igazi férfi vagy, irány a front!” O rossz duma! (Bár… lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet: Ha igazi férfi vagy, küldj egy ezrest. ;)

● Háborús egyebek

   ○ Elfogatóparancs Putyin ellen

Amit nem hiszem, hogy bárki elképzelt, hogy végre is lesz hajtva. Viccnek mindenesetre nem volt rossz – meg az igaz, hogy sok helyre nem kell már külföldre utaznia neki.

   ○ A tankok CO2 kibocsájtása

Ez csak így szarkasztikusan jutott eszembe – nyilván nincs ilyen, hiszen a tankolás komoly dolog, mindenképp komolyabb, mint az emberiség nevetséges túlélése.

   ○ Háborús kedvencem

Hogy aszongya Putyin: „Minden a tervek szerint halad”. Reméljük, ezt legalább saját maga nem hiszi el…

Meg általában is, ezek a pofátlan hazugságok bele a pofánkba. Csőstül. Emlékszünk még pl. a magyar uniós biztosra, aki nem is azokra gondolt, akikre nyilvánvalóan, amikor megkérdezte, hogy hány hülye van még; vagy, hogy a Karmelita előtt nem is azért van lezárva az ostromlott terület, mert a minisztereket zavarták az újságírók. Meg az, hogy infláció, ami szankciós. A nemzeti pedig konzultáció.

A csúcs azonban külön bekezdésbe kívánkozik: amikor Gulyás azt füllentette, hogy az Orbán kormányban füllenteni sem szabad. Ez igazán meta volt, köszi.

Mert hát mit is mondhatnának? Az igazat? Illetve, hogy akik hinni akarnak, azoknak lökjenek valamint, amibe kapaszkodhatnak. Ha teljesen átlátszó, az sem számít.

Mellesleg, a másik véglet Márki-Zay kíméletlen őszintsége, az sem megoldás. Mert az meg gyakorlatiatlan: az emberek ugyanis megnyugtató illúziókat akarnak, nem az igazságot. Ebben világlik ki egyébként a politikusi tehetség: ellavírozni a kettő között. Aktuális példaképp lásd Navracsics „mérsékelt optimizmusát”, de Gulyást is méltattam e tekintetben a legutóbbi videónkban – már amikor van választása.

Külföldi egyebek

● Tömeggyilkosságok

Szerbiában, amik voltak, meg Amerikában szinte minden nap. Vagy ez a gyerekeket késelő alak Franciaországban. Ezeknek mindenki szeretné tudni az okát – és ahogy lenni szokott, a többség itt is egyszerű magyarázatokra, bűnbakokra vágynak. (Különös tekintettel az erőszakos videojátékokra.)

Viszont, ahogy én látom, bár ezt sem én találom ki, a probléma alapvetően az emberek lelkével van – meg azzal a világgal, ami ilyenre formálja a lelküket. Többek között ezért is kellene többet foglalkozni az emberek lelkével – a legfontosabb pedig az volna, hogy a gyerekkel eleget foglalkozzanak, mert, ahogy a mondás tartja, „könnyebb erős gyerekeket nevelni, mint felnőtt roncsokat rendbe rakni”.

És akkor a világ, kezdve azzal, hogy már a szülők is elhanyagolt gyerekek voltak; a nyomás a szülőkön, amitől nem marad energiájuk a gyerekre; a kütyük, amik minden figyelmet elszívnak; a közösségi média, amin keresztül az emberek szünet nélkül egymást hergelik; a mindent elárasztó manipuláció és bizalmatlanság. Illetve a kapaszkodók elvesztése – a családi közösség, az etikai útmutatás, meg kb. mindennek a hiánya, amiben régebben hinni, bízni lehetett.

Meg a fegyverek is, ahol könnyen elérhetőek – mert meg lehet próbálni azzal érvelni, hogy ez pont, hogy elriaszt a bűnözéstől – de aki be van kattanva, az nem gondolkodik, és ha könnyű felkapnia egy puskát, akkor könnyen nagy bajt tud okozni. A bekattanáshoz pedig még csak elmebetegnek sem kell lenni, bárkit elérhet, egy ilyen világban meg különösen. Ezért kell betiltani a fegyvereket.

Utána meg, ha egy elkezd gyilkolni, már egymástól kapják az ötletet.

Legalapvetőbb mindenesetre, hogy az emberek lelkét kell ápolni, a fejükben kell rendet rakni. Anyagias, technológiai világunkban nagyon elterelődött a figyelem az efféle szoftos haszontalanságokról.

● Francia nyugdíjreform

Ezek a nyughatatlan franciák, akik, igazán tudják, hogyan kell lázadni. (Úgy, hogy náluk 64-re akarják emelni azt a korhatárt, ami itt nálunk már most 65 – és még be sem indult igazán a nyugdíjkassza összeomlása. Valószínűleg ők is gyanítják, hogy ez nem a vége.) A franciák meg a tüntetésen kívül a jó életet kedvelik még, úgyhogy nem meglepő, hogy meg vannak ijedve.

De mit akarnak? Tetszettek volna több gyereket csinálni, és akkor most más lehetne a leányzó fekvése. Tetszettek volna otthon tartani a tőkét meg a munkahelyeket, az egyenlőtlenségeket pedig kordában, és akkor lenne pénz a szépek korára. De mindezt elengedték, elengedtük, mert úgy volt kényelmesebb, úgy volt egyszerűbb – akkor most mit akarunk?

Annyi, hogy világméretű tendenciák ellenében, mint a nemzetközi tőkemozgás, a franciák, vagy bárki, önmagukban akkor is kevesek lettek volna, ha idejében nekifeszülnek. Amivel még odázni lehetne a problémát, az a költségek áthárítása – leginkább a még későbbi generációkra. Hogy ezt Macron nem akarja megtenni, az a felelősségteljes döntés. (Lásd vele szemben a magyar nyugdíjpénzek egy mozdulattal történő lenyúlását Orbán „majdcsakleszvalahogy” Viktor által.) Mondtam már, hogy nem irigylem a fiatal generációt?

● Az angol monarchia

Ahogy a királynő halálával az intézményből is elszállt a lélek. Egyrészt a most megkoronázott Károly sem túl király – másrészt meg Harry könyve, amivel szerencsére megvárta, hogy a nagyanyjának már ne kelljen látnia, és amivel igencsak lerántotta a vizes lepedőt az egész kompániáról. (Saját magát is beleértve.)

Egy alkotmányos monarchiában a királyság már nem az uralkodásról szól, hanem arról, hogy szimbólumai tudjanak lenni a nemzetnek, az összetartozásnak. Egy széthulló királyi családnál viszont semmi sem képviselheti ezt kevésbé. Azt vegyük még észre, hogy addig, ameddig parancsolgatni kellett, annak jobban megfelelt egy keménykezű férfi, egy király – most azonban, ebben az összetartó szerepben, amikor sokkal inkább kompromisszumot teremteni, összebékíteni kellene tudni – az ilyesmihez jóval inkább a női empátia szükségeltetne.

God save The Queing!

(Mellesleg a Queen sem akart éppen forradalmat csinálni – egyben a birodalom egységét is szimbolizálja a párszi Mercury-val.)

● Földrengés és összefogás

A török földrengés, és ahogy a világ egy emberként rohant segíteni – szembeállítva ezt azzal, ahogy egyéb dolgok tekintetében, sokkal nagyobb fenyegetésekkel szemben (pl. a klíma) viszont képtelenek vagyunk összefogni.

Mondjátok, mért van ez? Jó, nyilván azért, mert ezt egyszerűbb. Nagyon senkinek sem kell lemondani érte semmiről, a mentőcsapatok is maguktól tűkön ülnek, hogy mehessenek. Közben pedig jólesően nyugtázhatjuk magunknak, hogy mi jók vagyunk. De ezek is jelzik, hogy az emberben ott a vágy arra, hogy jót tegyen. Ennek kellene teret engedni, kibontakoztatni, mert ebben a mostani rendszerben meglehetősen háttérbe lett szorítva.

(Nem, nem annyiból áll a megoldás szerintem se, hogy abrakadabra, mindenki legyen jó. Ez csak egy azok közül a dolgok közül, amikkel jobbá lehetne tenni a világot. Lásd majd az Etika ápolása és az Egy jobb világ témákat a könyvben.)

● Amerikai szivárogtatás

Talán még rémlik, hogy áprilisban egy fiatal amerikai nemzeti gárda tag, az interneten keresztül megmutatta pár haverjának, hogy mikhez fér hozzá, szigorúan titkos dokumentumokhoz az ukrajnai háborút illetően – amiből világméretű botrány lett. (Bár ahogy magam is érzékelem, egy-két hónap múltán már alig rémlik belőle valami.)

Ehhez csak annyit, hogy ha nincs az internet, akkor ebből az egészből vélhetőleg semmi nem lett volna. Ebben az új világban viszont, ahol villámgyorsan terjed az információ, jó nagyot szólt. (Bár az is igaz, hogy pont ugyanazért, másnap érkezik a következő botrány – ami gyorsan felül is írja a tegnapi szenzációt.)

Külföldi kedvencek

● Az amerikai adósságplafon

Ami mindenre jó, csak adósságplafonnak nem, ahogyan ez a poszt is szemlélteti: kiválóan lehet vele engedményeket kicsikarni a mindenkori ellenzék számára – de az évek során, különös tekintettel az utóbbi időszakra, úgy elszállt, mintha ott se lett volna. Minden kormány abban érdekelt ugyanis, hogy ő maga költhessen – az utókor meg majd megoldja valahogy. (Vagy nem.) Úgyhogy ebben hasonlítunk, mi és a kormány: mindenkit az itt és a most érdekel.

● Felszólítgatások

Például az USA Kínát, hogy hagyja békén Tajvant, ne támogassa Putyint; no meg még Orbánt is, hogy most már aztán tényleg irgum-burgum engedje be a svédeket a NATO-ba. Meg, ha még emlékszünk, a háború elején, akkor is mindenki felszólítgatott a békére, beleértve a pápát, az ENSZ főtitkárt, jómagunkat és a tálibokat is.

Eredmény? Nulla. Mondjuk, felszólítani legalább ingyen van. Igaz is, ezennel én is felszólítom a világot, hogy múkoggy most már rendesen!

A két egymással vetélkedő érdekcsoport, akik lefölözik az egyszerű emberek munkáját.

Egyik oldalról az összeesküvés-elméletek közkedvelt motívuma a „nemzetközi háttérhatalom”, hogy a világot egy titokzatos nemzetközi társaság irányítja, ők szabadították el a Covidot, akik csipet ültetnek az emberekbe, az UFO-kal szövetkező pedofilok, akik földalatti háborúkat vívnak – meg amit csak el tudtok képzelni, a mérsékeltebb változatoktól a totális agymenésekig. Ezeket magam is megmosolyogtam, meg hát el is szörnyülködtem rajtuk, hogy hogy képesek emberek ilyesmiket elhinni… Kevésbé fantasztikus, de szintén közismert változata ennek a nemzetközi tőke, a multik és társaik világuralomra törése, a mindannyiunknak ismerős sorosozás.

A másik oldalon ott vannak a helyi jobboldali érdekcsoportok, és az általuk propagált populizmus – aminek az egyik legjellemzőbb példájáért nem is kell messzire mennünk: Orbán, a haverok és a NER.

Harmadiknak pedig „Brüsszel”, ez a nemzetközi bürokratikus szervezet, amit sokan az első csoportba sorolnak.

Ezeken gondolkoztam el mostanában: hogy vajon tényleg akkora sületlenség-e ez a háttérhatalom dolog? Hová rakjuk Brüsszelt? Miért tűnik úgy sokaknak, hogy csak két szereplő van, nem három? Azt hiszem, magamnak is sikerült közelebb kerülnöm az igazsághoz, és aki kíváncsi rá, azzal itt szeretném megosztani, amit találtam.

Tehát, először is, a háttérhatalomnak ezt a vadabbik formáját az UFO-kal, a Coviddal meg az összes többi agyrémmel, azt felejtsük el természetesen. Ami viszont reális benne, hogy tényleg vannak multik, tényleg van nemzetközi tőke, tényleg vannak olyanok, akik tudják, hogyan kell pénzt csinálni a (nemzetközi) szabad piacból, globalizációból, a tőke szabad áramlásából, az országok versenyéből a külföldi tőkéért, az olcsó munkaerőből, a laza környezetvédelmi és egyéb szabályozásból – no meg az offshore-ozásból, adóelkerülésből és egyéb féllegális üzelmekből. Valóban vannak a globalizációnak, a piaci liberalizációnak nagy nyertesei, haszonélvezői.

(Megjegyzem, tény, hogy a világ szegényebbik felén sokak szinten a globalizációnak köszönhetően emelkedtek ki a nyomorból – azonban ez egyrészt aprópénz a nagy nyertesek profitjához képest, másrészt meg a gazdag országok lemorzsolódó középrétegei árnyalják a képet. Lásd a könyvben, hogy kiknek kedvez a globalizáció, illetve a szabad piac.)

Ez egy érdekcsoport, mármint a nagy nyertesek érdekcsoportja: hálózatosan ismerik egymást, egy irányba mutatnak az érdekeik: a minél nyitottabb, minél liberálisabb nemzetközi szabályozás irányába. Úgyhogy ennyiből van alapja a háttérhatalomnak.

Ahogy minden féligazságnak, azért is nevezik őket fél igazságnak – csakhogy aztán rárakódik ez a sok agyrém az UFO-kal, meg minden. Miért rakódik rá? Azért, mert az, hogy tényleg van bizonyos machináció a háttérben, hihetővé teszi, hogy akkor miért is ne lehetne még több. Ráadásul olyan fantasztikus dolgok, amik vonzzák az emberek fantáziáját – különösen, hogy a legtöbb embernek nem túl acélosak a fogalmai a világ működéséről, a realitásról, a valóságról. (Amin mi segíthet majd? Igen, a könyv.)

Következő körben aztán a sok rárakódott ökörség elfedi az igazság magvát, elhitelteleníti azt, úgy ahogy van, könnyű lesz csak legyinteni az egészre. Amikor összeesküvés elméletekkel van dolgunk, ne csak arra vigyázzunk tehát, hogy ne dőljünk be nekik – hanem arra is, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt az igazság magzatát is.

(Hozzáteszem, az is UFO kategória, hogy létezne egy szűk csoport, aki mindent kézben tart és irányít a világban – vagyis amit a legtöbb relatíve kevésbé fantaszta ért háttérhatalom alatt. Már csak azért is, mert egy ilyet képtelenség volna titokban tartani.)

Jó, egyfelől tehát itt van ez a nemzetköziesedésben érdekelt érdekcsoport. Velük szemben ott vannak azok, akik a saját országukban szeretnének urak lenni, minálunk Orbán és a NER: ők tehát egy másik érdekcsoport. (Pontosabban több, hiszen több ország, régió van.) Az ő hatalmuknak, az ő érdekeik érvényesítésének nem jó az, ha kívülről jönnek valakik, nem is akármennyi pénzzel – akik meg akarják mondani, hogy hogy legyen, zsebre akarják tenni helyettük a kitermelhető hasznot. A két csoport érdekei ütköznek egymással.

Na és akkor hol van ebben az egészben Brüsszel? Az egy harmadik szereplő, egy professzionális alapon létrehozott szervezet – ami nem úgy professzionális, hogy mennyire vérprofi, bőven volna mit pofozni rajta is, hanem úgy, hogy szakmai alapon lett felépítve, eredendően nem egy közös érdek köré szerveződnek – és ez a nagy különbség a két másik szereplővel szemben. Ők, Brüsszel, lehetne az, aki féken tarthatja ezeket a külön érdekeket, megvédhetné, úgymond, a nép érdekeit velük szemben.

Mondhatjátok, hogy de hát a helyi urak nem arra vannak, hogy ők védik a helyi emberek érdekét a nemzetközi pénzvilágtól? De általában sajnos nem: ők ugyanúgy uralkodni akarnak, ugyanúgy hatalmat és pénzt akarnak, ugyanúgy kihasználják a népet – csak nem globálisan, hanem helyileg.

De azt sem mondom, hogy Brüsszel maga a tökély. Nem: egyrészt régóta tudjuk, hogy minden bürokráciának megvannak a saját érdekei, amelyeket hajlamos az általa szolgáltak érdekei elé helyezni, valamint könnyen hatékonytalanná válhat. Másrészt tökéletlen, megvesztegethető emberekből áll, akik visszaélhetnek a hatalmukkal, (lásd pl. Katargate). Nem is beszélve, harmadrészt, az általam is gyakran kárhoztatott, idealista-baller elrugaszkodásaikról a valóságtól.

Brüsszel tehát egy tökéletlen eszköz – viszont az, hogy nem érdekalapon szerveződik, akkor is kivételes lehetőséget teremt arra, hogy megfékezze azokat a csoportokat, amelyek igen. Ez az eszköz a népet, bennünket tudna szolgálni – a negyedik szereplőt, ebben a drámában – és jó volna ezt tudatosítani magunkban.

Ez azonban nem tetszik azoknak, akiknek az érdekeiket meg szeretnénk fékezni, a köz javára. Nem tetszik először is helyi, jobboldali érdekcsoportoknak: láttuk, látjuk kormányunk folyamatos brüsszelezését. Figyeljük is meg két kedvenc taktikájukat:

● Brüsszel összemosása a nemzetközi érdekcsoportokkal: Ezt innen, Magyarországról nézve könnyű megtenni, ugyanis mindkettő külföldi, mindkettő nyugatra van – így erősíti az orbáni retorika azt az egyébként is kényelmes elképzelést, hogy csak két szereplő van.

● A magyar kormány összemosása a magyar néppel: ahogy jönnek ezek a szólamok, hogy hungarofób az EU-s küldöttség, hogy Brüsszel magyarellenes. Mert nem az. Ha az lenne, akkor a korábbi kormányok alatt is olyan közutálatnak örvendtünk volna odakint, mint ahogy most Orbánt és a haverokat utálják. Mert őket utálják, nem bennünket, legalábbis az értelesebbek – és ha valaki bennünket is, akkor az Orbán miatt van. Legyünk tudatában, hogy Orbánnak és a NER-nek a saját népükkel szemben is megvannak az érdekeik, ahogy bontogatják a demokráciát, ahogy lassan már minden az övék, nekünk pedig csak a morzsák jutnak. (Azok is egyre drágábban.) Alapból ettől magunkat kellene tudni megvédenünk – arra volna a demokrácia – de ha már mi, illetve a szerencsétlen hazai ellenzék nem képes erre, örüljünk neki, hogy van még egy ellensúly, Brüsszel, aki nem a magyarok, hanem a jelenlegi magyar rezsim ellen kardoskodik.

(Az is igaz egyébként, hogy a kettőt sajnos egyébként sem mindig könnyű elválasztani egymástól, nehéz pl. egy országnak csak a rezsimjét szankcionálni, úgy, hogy azt a nép ne érezze meg. Valamint, ami azt illeti, olyan is van, hogy az embereket, egy népet saját magától is meg kell megvédeni, mondjuk, amikor azt a népet a saját elitje manipulálja a saját, mármint az elit érdekében, hogy tudja, kire szavazzon; illetve, hogy a nép képes legyen kicsit távolabbra látni a közvetlen, azonnali jóléténél, tekintettel lenni a jövőre, legalább a saját jövőjére.)

Rendben, de ez eddig csak az egyik oldal volt. Ott van még a nemzetközi pénzvilág, aki szintén nem boldog attól, ha valaki az útjába próbál állni. Neki mások az eszközei – és amennyire látom, igen, ott vannak Brüsszelben, és lobbiznak a saját érdekükben, ami, tény és való, ugyan galádság, mint Orbán brüsszelezése. Még az is igaz, hogy Brüsszel és a nemzetközi érdekcsoportok szemlélete is közelebb áll egymáshoz, hiszen mindkettő nemzetközi. De, a kettő akkor sem ugyanaz: az egyik egy alapból érdekalapon szerveződő, profitorientált társaság – a másik a polgárságnak egy szakmai alapon létrehozott szervezete.

Nekünk az volna a feladatunk, először is, hogy helyesen lássuk kik állnak itt egymással szemben. Ez nem csak a mindenfelől érkező ködösítés miatt nehéz, hanem azért is, mert az emberek egyszerűséget akarnak, és ami több mint kettő, az már sok, ami nem fekete és fehér, az már bonyolult. És gyanús. Ugye milyen bonyolult ez is, amit itt elmondtam? Ugye mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy a külföldi rossz, a magyar jó? Ugye, hogy lehet, hogy én is csak azért kavarok, mert akarok valamit… Lefizettek. Megtévesztetek. Emberek, nem kell, hogy mindent megértsétek. Abban volna jó fejlődni, hogy nagyjából tudjátok, hogy mi merre, hogy nagyjából be tudjátok lőni, hogy mi ködösítés és mi nem az, hogy ki az, aki a valóságot próbálja magyarázni – a gyakran nem fekete és fehér valóságot.

A másik, hogy próbáljunk egy kicsit messzebbre látni a létfenntartásnál, az itt és mostnál, a saját közvetlen érdekeinknél.

Valamint, hogy próbáljuk felismerni, hogy ki tesz a nép érdekeiért és ki ellenük. Illetve, hogy tegyük meg, amit lehet azért is, hogy megtisztítsuk a politikát – itthon, és igen, Brüsszelben is. Van mitől.

Ami még a ködösítést illeti, az egyes érdekcsoportok által használt ideológiákról röviden: a nemzeti jobboldali – és a liberális baloldali ideológiáról. Összetartozás – és szabadság: mindkettő jól hangzik. Mindkettőnek van valóságalapja is, abban az értelemben, hogy jóra is képesek: sorsközösség, összetartás, szolidaritás – a másik oldalon pedig például az elnyomottak felszabadítása, stb… Meg még egyszerűek is – könnyű tehát őket eladni. Csakhogy a rájuk épülő rendszerek urait is jól szolgálják ezek. Meg a belőlük gyártott a szólamok. Liberalizáció – szabadság – „szabad” kereskedelem: a multik és a CEO-k máris dörzsölik a kezüket. Nemzet, nemzeti lelkület, nemzeti egység – más sem kell a jobboldali populistáknak. Ezeknek is jó volna, ha nem dőlnétek be olyan könnyen. (Bővebben lásd a könyvben az ideológiákról írtakat.)

Jó rendben, kérdezhetitek, de ha ezek nem, akkor micsoda? Mi vezérelje a társadalmat és az emberek gondolkozását? Hát ez sajnos nem egy egyszerű kérdés, mert az imént elvetett kettőnek van kiépített ideológiája, pénze és hatalmi rendszere – és ha ezen kívül szeretnénk valamit, ahhoz valami újat kell megteremtenünk. Két dolog, amivel el lehet indulni: 1) Brüsszel; 2) Ha megtanulunk tisztán látni – akár az Egyvilág segítségével. Mint mondtam, tudom, hogy ezek is tökéletlenek mind a ketten, bőven van mit javítani rajtuk, és nem remélhetünk gyors megoldást tőlük. Egy irányvonalat kijelölnek azért, ami, hosszabb távon, esetleg, elvezethet egy jobb világhoz. Kezdetnek az is valami, ha ezeket, amiket itt elmondtam, megfontoljátok, és észreveszitek, amikor az urak csak etetnek benneteket.

* * *

Néhány kapcsolódó megfontolás még. Az egyik, hogy ha az ember pénzt akar keresni, akkor azt nem nagyon tudja másképp megtenni, mint hogy valamelyik érdekcsoportnak eladja magát. Vagy, ha karriert akar csinálni: mert egy bizonyos szint fölé nemigen lehet anélkül eljutni, hogy a politikába bele ne ártaná magát az ember, jóban kell lennie a nevezett oldalak egyikével-másikával. (Ami azt illeti, akár mindkettővel: vannak ugyanis ügyes emberek, akik menet közben is tudnak lovat váltani, időről-időre át tudnak nyergelni a nyertes hátasra.) Igazán nagy pénz, nagy karrier nemigen van ezen kívül. (Főleg, ha valaki, mondjuk úgy, nem kimondottan tehetséges – bár a tehetségeseknek is könnyen keresztbe tudnak tenni a hatalom bitorlói.)

Így tehát ott, ahol a párthűség számít, igencsak közepes emberek is magasra tudnak kerülni. A jó képességekkel bírók nagy része meg eladja magát, így a tehetség is az urakat szolgálja. Az pedig, hogy valaki eladta magát többek között azt is jelenti, hogy befogja a száját. Ezért ritka az olyan, aki képes megérteni és elmagyarázni a valóságot, és még kívül is maradt a rendszeren, hogy azt megtehesse. Úgy, ahogyan azt itt láthattátok.

Megjegyzem, az sem igaz, hogy mindenki ugyanolyan becstelen, aki megalkuszik az érdekcsoportokkal. Vannak, akik csak, a tisztességes mértékig, kamatoztatni szeretnék a képességeiket és erre nincs más lehetőségük. Meg persze a kisemberek, akik a szimpla kis megélhetésükért szolgálják a rendszert. Ugyanakkor azonban ott vannak a törtetők is: a pénz és a hatalom a pénzre és hatalomra éheseket vonzzák, így az effélék feldúsulnak a közelükben. Egyszersmind elriasztják a becsületeseket, pont azokat, akikre bízni kellene az országot és a világot. (Nem mellesleg a becsület mellé egy jó adag gyakorlatiasság is elkélne.)

A végére pedig, hiszen az úgysem érdekel senkit: a jövő. A (jelenlegi) közérdek mellett a jövő a másik olyan dolog, amit egy ilyen szakmai alapokon életre hívott szervezet képviselni tudna, a jelenben érdekelt érdekcsoportokkal szemben – sőt, a szintén a jelenben érdekelt néppel szemben is. Na, ez még az, ami nem könnyíti meg Brüsszel életben maradási esélyeit, mert itt aztán teljes az egység: abban, hogy éljük fel a jövőt, most. Valakinek azonban jó volna a jövővel is törődnie, különben nem lesz. Vegyük észre, hogy erőtlenül ugyan, de még mindig az EU az, aki a leginkább próbálkozik a világon, például a klímavédelemmel.

(És vannak más, széleskörű összefogást igénylő problémák is, mondjuk a nemzetközi tőke megfékezése: ezeknél is arra volna szükség, hogy valami összefogja a széthúzó nemzeteket. Az EU azonban nem a világ, és még a saját háza táján is gyenge. Talán a példamutatás révén valamivel többet ér az, amit meg tud tenni – de nem sokkal.)

(Végezetül ezt az angol nyelvű dokumentumfilmet tudom még ajánlani idevágólag, az offshore pénzügyi világról, és az angol bankrendszer meghatározó szerepéről benne.)