HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Email: egyvilag@gmail.com

Friss topikok

  • Szalay Miklós: Ami némileg elsikkadt, hogy van olyan fajta is, amit meg lehet csinálni, pénzügyileg sem annyira b... (2022.05.01. 15:07) A metaverzum és társai
  • Szalay Miklós: Orbán rendszerét még ki lehet egészíteni: ● A családtámogatási rendszerrel ● Az intézményi szövet... (2022.04.04. 22:00) Politika, választások (2022. február)
  • Szalay Miklós: Hozzá kell tenni a fentihez, hogy azért nem minden súlyosan bántalmazott, büntetett, rosszul nevel... (2021.12.29. 18:03) Elvek, szabályok, normák
  • Szalay Miklós: Az energia mibenlétéhez még: Az energiára azt lehet mondani, hogy egy dolog állapotában rejlő leh... (2021.03.11. 21:51) Anyag, energia, erők
  • Szalay Miklós: Interaktív élet fája: www.onezoom.org/ Némi angol tudás nem árt hozzá, de szerintem anélkül is k... (2021.03.04. 00:55) Élet és fajok

Jó cselekedetek

2022.09.11.

 

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

 

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

 

1.   A jó cselekedetekről általában

Jó cselekedet alatt azt értem, amikor boldogságot okozunk valaki másnak (illetve boldogtalanságtól szabadítjuk meg). Szintén érdemes emlékeztetni, hogy a jó nem feltétlenül esik egybe a helyessel – ahogyan az a ‘Jó és rossz, jó vagy rossz’ témában ki van fejtve.

Másodszor, miért a cselekedetekről beszélünk? Azért, mert azok vannak hatással mások boldogságára, ebből a szempontból tehát az számít, amit teszünk. (Nem pedig az, amit gondolunk, a szándékaink – mert jó szándékkal is könnyű ártani.)

Továbbá, a cselekedeteink nem fehérek és feketék, többnyire mindben van valamennyi jó és rossz is. Valamint lásd majd itt alább, hogy az őket megcselekvő emberek sem fehérek és feketék.

Nem árt aztán utalni rá, hogy nem cselekvéssel, mulasztással is lehet boldogságot és boldogtalanságot okozni, jót és rosszat tenni: ebből a szempontból a nem cselekvés is cselekvésnek számít tehát.

Fontos még, hogy a jóra való hajlam egy adottság: az egyik ember nagyobb empátiával születik, jól bántak vele gyermekkorában, így érzékenyebb lett mások boldogsága iránt – a másik meg kevésbé. Ezzel együtt az embernek van akaratereje, amellyel erőt vehet magán, kordában tarthatja a rosszra irányuló késztetéseit. Lásd alább a jó emberről írtakat, és hogy változó, hogy kinek mekkora erőfeszítésébe kerül jónak lenni.

2.   A jó cselekedetek fajtái $

Az emberek három fő okból tesznek jót:

1)    Azért, mert örülnek a másik boldogságának. (Lélektől való jó cselekedetek)

2)    Azért, mert helyesen akarnak cselekedni, jó embernek akarják tudni magukat. (Lelkiismerettől valók)             

3)    Egyéb érdekeik miatt. (Érdektől valók)

Ezek a kategóriák személyekre is vonatkoztathatók: akik elsősorban azért tesznek jót, mert mások boldogságától ők is boldogok, azok a lélektől jó emberek, stb…

2.1. Lélektől való jóság

Vagyis amikor a jót cselekvőnek boldogságot okoz a másik ember boldogsága. (Illetve rossz érzést kelt benne a másik szenvedése.)

Milyen jellemzői vannak a lélektől való jóságnak, a lélektől jó embereknek?

    Nem kell erőt venniük magukon azért, hogy jók legyenek másokkal.

Éppen azért, mert az közvetlenül örömet okoz nekik maguknak is.

2.2. Lelkiismerettől való jóság

Melyet két dolog motivál:

    Etikai érzék

Magyarul az, hogy az ember szeret helyesen cselekedni. (Bár, mint említettem, a helyes nem mindig jó.)

    Önértékelés

Közelebbről, hogy az ember szeretné magát jó, etikus embernek tudni.

Mik jellemzik a lelkiismerettől jókat?

    Erőt kell venniük magukon, hogy jót tegyenek.

Miért? Mert kedvük nincs hozzá – viszont tudják, hogy ha a kedvük után mennének, az nem lenne helyes.

2.3. Érdektől való jó cselekedetek

Számos különböző érdekétől fogva tehet valaki olyat, ami a másiknak jó, például:

    Birtoklás

Lényegében ezt teszi mindenki, aki üzletel, dolgozik: ad, megtesz valami olyat a másiknak, ami annak kell – cserébe valami másért, ami meg neki kell.

    Státusz, előmenetel, siker

Amikor valaki igyekszik behízelegni magát a felette állóknál.

    Általában, hogy majd jó tett helyébe jót kapjunk vissza

Lásd alább a viszonosságról írtakat, hogy annak is az érdek az egyik mozgatórugója.

Fontos hozzátenni, hogy az sem baj, ha valaki úgy tesz jót, hogy azzal maga is jól jár; például, amikor egy szponzor számára reklámot is jelent egy jótékonysági akció támogatása: bár azt nem puszta szívjóságból teszi, így vagy úgy mégiscsak boldogabbá tesz másokat – és ez a lényeg. Lásd ehhez az ‘Érdekek’ témában azok erejének kihasználását a jó dolgok előmozdítására.

* * *

A jó cselekedet továbbá lehet nyílt vagy leplezett, attól függően, hogy a jótevő mennyire igyekszik azt kirakni a kirakatba.

Lásd még a ‘Rossz cselekedetek’ témában, hogy azok mögött is lehet más, mint rosszindulat.

3.   A jó cselekedetek fajtáinak összefüggései

1)    Belsőleg jók – külsőleg jók

Belsőleg jónak azt nevezem, aki lélektől vagy lelkiismerettől jó; más szóval ezek a jó emberek. Külsőleg jó az, aki érdekből tesz jót.

2)    A motivációk keveredése és változékonysága

A fentebb bemutatott háromféle jóra irányuló motiváció egyszerre, párhuzamosan dolgozik az emberben, különböző erővel. Nem az van tehát, hogy vannak a lelkiismerettől jók, akiket kizárólag a lelkiismeretük mozgat; meg az érdektől jók, stb… Ehelyett a dolog helyességének is tudatában vagyunk, annak is, hogy esetleg magunk is jól járhatunk közben, illetve a másik jóléte is megérinthet bennünket, mindez egyszerre.

Hogy tipikusan mi visz rá valakit a jóra, melyik a legerősebb a három motiváció közül, az viszont már gyakran jellemző az emberekre: ebben az értelemben beszélünk lélektől jókról, lelkiismerettől jókról, stb…

Mellesleg az sem ritka, hogy a szóban forgó motivációk ellenkező irányba mutatnak: például, amikor legszívesebben belerúgnánk a másikba – de tudjuk, hogy az nem volna helyes.

Érdemes még emlékeztetni, hogy az emberek különbözőek, eltérőek a motivációik: az egyik kaphatóbb a jóra, a másik kevésbé, az egyik ezért tesz jót, a másik azért.

Ezen kívül a jóságra való indíttatásunk változékony is, több minden befolyásolja, hogy éppen mekkora; így:

    Hangulataink, indulataink, hogy épp hogy érezzük magunkat

Lásd az ‘Agresszió’ témában, hogy a diszkomfort agresszívvá tesz.

    Hogyan bántak velünk mások, a világ

    Kivel állunk szemben

Aki ugyanis nem szimpatikus vagy ártott nekünk, azzal kevésbé akarunk jók lenni, hasonlóan azzal is, aki iránt nem érzünk felelősséget, stb…

3)    A jóság fokozatai

Mint említettem, az emberek különböző mértékben kaphatók a jóra. Pontosabban, ebből a szempontból is egy skálán helyezkednek, illetve a legtöbb emberben jó és rossz is van, nem feketék és fehérek, nem csak a végpontok léteznek.

4)    Viszonosság

Ami annyit tesz, hogy aki jól bánik velünk, azzal mi is jól bánunk, aki rosszul, azzal meg rosszul; vagyis azt adjuk vissza, amit kapunk.

Ez jellemző is az emberekre. (Külön kiemelve, hogy ha valami jót teszünk a másikkal, azt a legtöbben maguktól is igyekeznek viszonozni.)

A viszonosság jutalmazza a jót és bünteti a rosszat, ezáltal jóra késztet, alapjában véve tehát hasznos. Ugyanakkor az egyszerű viszonosságnak megvan az a hátulütője, hogy ha egyszer valaki rossz a másikhoz, onnantól örökre a kölcsönös bosszulkodásba fúlhat. Lásd a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témában a viszonosság gyakorlatát, hogy hogyan érdemes alkalmazni ezt a taktikát.

5)    Változó, hogy kinek mekkora erőfeszítésébe kerül jónak lenni

Több okból is:

    A lelkiismerettől jóknak meg kell küzdeniük vele – míg a lélektől jóknak nem; a motivációk, a személyiség szerepe.

Fentebb már szóltam erről. Itt annyit tennék hozzá, hogy nemcsak akkor könnyebb jónak lenni, ha a másik boldogsága nekünk is örömet okoz, (azaz ha lélektől jók vagyunk), hanem akkor is, ha az egyéb motivációink nem dolgoznak a jóság ellen. (Például, ha én nem vagyok egy anyagias ember, nem izgat túlságosan, hogy nekem mennyi marad, akkor könnyebben adok másnak. Lásd ‘Az etika alapjai’ témában, hogy az etika is csak egy motiváció a többi között.)

    Helyzetüknél fogva is jobban vagy kevésbé vannak próbára téve az emberek.

Például, amikor van egy kevésbé jó ember, de olyanok a körülményei, hogy nincs miért rosszat tennie, béke van és bőség – ugyanakkor van egy alapjában jó ember, akit, mondjuk háborús körülmények között, súlyos dilemmák elé állítanak, nagy erőfeszítésébe kerülne jónak lennie, és végül gyengének bizonyul – és ekképp rosszabbakat tesz, mint az eredendően kevésbé jó ember.

Lásd továbbá a ‘Forma, öntudat, motivációk és érzelmek’ témában, hogy az akaraterő nagysága is változó, úgy emberről-emberre, mint egy emberen belül, időben: ettől is függ, hogy végül ki mennyi jót tesz.

Egy szó, mint száz: legyünk körültekintőek, amikor ítéletet mondunk valakiről, arról, hogy elegendő erőfeszítést tett-e a jó érdekében.

4.   Jó cselekedetek és az elme tulajdonságai

1)    Értelem és jó cselekedetek

Mint mondják „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”: a jó szándék tehát önmagában gyakran kevés, mielőtt cselekszünk, ajánlatos a kellő mértékig belegondolni, hogy valójában mivel teszünk jót és rosszat. Ezért hasznos a jóság mellé az értelem is.

Mit jelent az értelmesség? Egyfelől intelligenciát, ami segít átlátni az összefüggéseket – ám ahhoz nem elég, hogy bele tudjunk érezni mások lelkivilágába, át tudjuk látni azt. (Az intelligens emberek közt sem ritka, ugye, az érzelmi analfabéta.) Az értelem egy másik összetevője, az empátia is fontos tehát. (Valamint a szív, bár azt nem az értelem teszi.)

Másfelől, természetesen önmagában az értelem sem elég a jósághoz, nagy szükség van a jó szándékra is – mert lehet valaki értelmes, ha nem használja azt mások érdekében is.

2)    Öntudat és jó cselekedetek

5.   A jó és rossz cselekedetek dinamikája

5.1. Az ember azt kapja, amit ad és azt adja, amit kap

Bizonyos mértékig legalábbis.

Miknek köszönhető ez?

    Az emberekre jellemző viszonosság

Lásd fentebb.

    Ahogyan gyerekkorában bánnak az emberrel, annak jelentős hatása van arra, hogy hogyan bánik majd másokkal felnőttkorában.

Figyeljük meg, mennyire jellemző a bűnözőkre a sanyarú gyerekkor.

    A jó hírünk / rossz hírünk visszaüt ránk.

Ennek révén nemcsak azoktól kaphatjuk vissza a jót és a rosszat, akiknek adtuk, hanem azoktól is, akikhez eljut a híre. (Mondjuk, ha becsaptunk valakit, akkor mások is bizalmatlanná válhatnak velünk szemben.)

Valamint az sem ritka, hogy nem annak adják vissza az emberek, amit kaptak, akitől kapták, hanem továbbadják a rosszat másnak, olyanoknak, akiknek közük sem volt az eredeti esethez. Miért? Azért, mert az emberek általában véve bosszúsak, ingerültek lesznek a bántástól. (Illetve hasonlóan a jót is továbbadják.)

5.2. A jó és rossz példa

Az emberek hajlamosak követni más példáját; lásd a ‘Konformitás’ témában, hogy természetünknél fogva késztetést érzünk erre. Az is hozzájárul aztán, ha bizonytalanok vagyunk, hogy mit csináljunk; vagy fel is bátoríthat, ha azt látjuk, hogy más már megtette azt a rosszat, amihez nekünk is kedvünk volna. (Pl. amikor valaki azt látja, hogy az utcán már más is eldobálta a szemetét.)

Vegyük észre aztán, hogyan terjed a példa: amikor valaki átveszi azt, maga is rögtön példává válik mások számára. (Mondjuk, ha valaki mellettünk átadja a helyét az idősebbnek a buszon, a következő alkalommal mi is késztetést érezhetünk erre, ezt aztán mások is észreveszik, és így tovább…)

Hangsúlyozni kell továbbá a vezetők, hírességek kiemelt szerepét a példaállításban: rájuk figyel ugyanis, őket követi a nép, rájuk szeretne hasonlítani. (Sajnos azonban a hatalom többnyire nem a legérdemesebbek kezébe kerül, és jellemzően a mai celebek sem az erényeikről híresek.)

5.3. Jóság és boldogság

Hogyan függ össze e kettő?

1)    A jóság boldogságot okoz

    Annak, akivel jót tesz valaki, természetesen

    És annak is, aki jót tesz másokkal

Bár ez utóbbi már nem annyira egyértelmű: mert igaz, hogy a lélektől jók örülnek mások boldogságának; a lelkiismerettől jók annak, hogy helyesen cselekedtek, jó embernek tudhatják magukat; azon kívül hasznunk is származhat belőle, ha jót teszünk, illetve vissza is kaphatjuk a viszonosság és a jó hírünk révén: ezek valóban jelentős boldogságforrások – ám közben fájdalmas lehet látni mások szenvedését, sokaknak erőt kell venniük magukon, illetve lásd ‘A jóság elvárható mértéke’ témában a jó emberek egyéb, nem elhanyagolható szenvedéseit.

Közben, aki rosszakat tesz, az többnyire nem túl boldog, rosszul érzi magát, bosszús, utolérheti a büntetés is, stb… – mindazáltal a gyűlölködés is képes kapaszkodót, célt adni, energizálni.

2)    Boldogan könnyebb jónak lenni

Érthető módon, a fentebb elmondottak fényében is. Ezért is mondom, hogy úgy legyünk jók, ahogy nekünk könnyebb, illetve, hogy lehetőleg magunk is leljük örömünket a jótéteményeinkben.

Figyeljük meg az ezekből következő visszacsatolást a boldogság és a jóság között: a jóság boldogságot okoz, boldogan pedig könnyebb jónak lenni. Így erősíti egymást ez a kettő.

Erősíti, egyrészt kicsiben: ha én jó vagyok, attól boldogabb leszek, és így még könnyebb lesz jónak lennem; másrészt nagyban is: ha egy országban, kultúrában általában jók az emberek egymással, attól boldogabbak lesznek, stb…

6.   Jó vagy rossz az ember?

Ez aztán egy örök kérdés: vajon az emberi faj eredendően hajlik-e a jóra vagy a rosszra? Határozott választ itt sem fogunk adni, annyit tudunk elmondani, hogy mindkét irányba munkálnak bennünk erők.

1)    Hatások a jó irányába

2)    Hatások a jó ellenében

* * *

3)    A társadalom, kultúra hatása

Bár nem az általános emberi természet része, de a különböző társadalmak, a kultúrák is meglehetősen átfogó módon befolyásolják tagjaikat a jó vagy a rossz irányába.

4)    Jó és rossz emberek a világban

Mindenhol vannak jó emberek, sőt, az emberek java része alapból barátságos, örömmel segít kisebb dolgokban, és viszonozza a jóságot $ß. Ennyiből a jó emberek mindenfelé hasonlóak, hasonlóan is lehet beszélni velük.

Kezdeményezni viszont már kevésbé szeretnek, tartózkodóak az idegenekkel szemben. Érdemes lehet tehát nekünk kezdeményezni, ha elsőre, úgy tűnik, nincs is nagy érdeklődés a másik részéről.

De azért, ilyen vagy olyan okból, nem mindenki barátságos: rossz kedve van, nehéz gyerekkora volt, ami az ő kultúrájában rendben van, az nálunk nem annyira, stb… Erre jobb felkészülni, és ha nem találunk kedvező fogadtatásra, csendben odébbállni, másnál próbálkozni.

Sőt, egészen elképesztően rossz emberek is vannak, olyanokat tesznek, amiket józanésszel felfogni is nehéz; ráadásul kívülről sokszor nem is látszik meg rajtuk, hogy mi búvik meg bennük. Mindazonáltal náluk is érdemes megnézni, mitől lettek ilyenek, mert gyakran nem csak a saját hibájukból.

Sokan vannak aztán, akik több-kevesebb ráhatás után a jóra és rosszra is hajlandóak – ha nem is feltétlenül örömmel teszik azt, amit tesznek; például azok, akik gonosz rendszereket szolgálnak ki, vagy akiket csak a fenyegető büntetés tart vissza a bűnözéstől.

Nem utolsósorban, az sem ritka, hogy kiderül, nem is annyira jó vagy rossz az, akiről azt hittük, csalódunk az emberekben.

Látható tehát, hogy több szinten is vegyes hatások érik az embert a jó és rossz irányába: a faj szintjén, a társadalom szintjén, és az egyes ember szintjén is, egyedi személyisége, motivációi révén.

Végezetül vegyük észre, hogy hatni is több ponton, több módon lehet az emberekre, hogy jobbak legyenek egymáshoz.

Lásd ehhez ‘A jóság és etika ápolása’ témát.

Szólj hozzá!

Apa, kezdődik! (A klímaváltozás, 2022. szeptember)

2022.09.11.

 

A klímaváltozás

 

Pontosabban annak immár a bőrön, a pénztárcán és az éhbélben, (de legalábbis az ízlelőbimbókon) érezhető hatása.

 

A jó hír az, hogy nagyszerű tettet hajtott végre az emberiség: túlélt még egy nyarat – sőt, szerintem a következőt is túl fogja, sőt még 10, mi több, ha szerencsénk lesz, akár 40 évig is működhet a civilizáció. Úgyhogy semmi vész, mindenki csinálja csak tovább, ahogy eddig. (Szarkazmus)

 

Komolyabbra fordítva, végre egy olyan nyár, a felperzselt Magyarországgal, a lángoló Európával, az elapadó folyókkal, a háttérben meg a háborúval és az elszabaduló árakkal, ami után már azoknak az arcát is kezdheti égetheti a homok, akik igyekeznek minél mélyebben beledugni a fejüket. Már hogy eddig is mondogattuk, hogy igen világvége meg minden – de mivel közvetlen, érzékelhető hatása nem sok volt, megmaradhatott ez egy távoli, absztrakt fenyegetésnek, amivel lehet ijesztgetni, de kellően ködös ahhoz, hogy könnyű legyen ignorálni még azoknak is, akik elhitték, a többieknek meg tagadni, és nem keveseknek nagy szájjal lehurrogni, hogy micsoda egy libsi lázálom már megint. Nincs is semmi. Az ember túl kicsi ahhoz, hogy ilyesmit okozzon. A Nap okozza. Régen is ingadozott a klíma, stb…: az embereknek a bőrüket kell, hogy égesse a probléma, hogy hajlandóak legyenek tudomást venni róla, és ha majd nem olyan sokára egyszer csak nem lesz mit rakni a szájukba, azt végre tényleg megérzik.

 

Egyszersmind ezzel a borzasztó aszállyal, amit Csongrád-Csanád Vármegyében volt szerencsém testközelből végigizzadni, a felrepedezett talajjal, a talpam alatt ropogó sárga fűvel, a félnövésben kiszáradt kukoricaföldekkel, (ami egyelőre csak az élelmiszerárak további elszállásának képében a várost is el fogja érni) – mindezekkel azt is láthatjuk, hogy nagyszerű fajunk mennyire a természet kegyétől függ továbbra is. Az ember, a természet ura – röhögnöm kell. Saját magunknak nem vagyunk az urai, mert ha azok lennénk, nem játszanánk el a jó szerencsénket, ezt a Föld nevű édenkertet, bármihez képest, amiről csak tudomásunk van a Merkúrtól a Trappist-1-ig. Szerénység, egyebek mellett a világgal szemben is, lásd rögtön a könyv legelején.

 

(Egyébiránt a mezőgazdaság már jó ideje eléggé lesajnált státuszban van, előbb a hagyományos iparral, újabban meg a high-tech-kel szemben – és jó ideig én is így voltam vele – később viszont megtanultam értékelni: mert az a legfontosabb, hogy enni legyen. Egyebek mellett ezt is oly természetesnek vettük, azért mert mindig volt mit. Illetve a mondás, hogy: „Néhanapján szükséged van egy doktorra, egy jogászra, egy rendőrre, egy papra – de mindennap, naponta háromszor, szükséged van egy földművesre.” Miközben, ha leparasztoznak valakit, tudjuk, mit értenek alatta.)

 

És egy ilyen nyarat minimum egy nagyon komoly figyelmeztetésként kellene kezelni, a fejünkhöz kapni, hogy te jó ég, mindjárt a fejünkre dől az egész, nézzük már meg, nagyon gyorsan, hogy mit lehetne tenni. Ezzel szemben mit teszünk? Semmit. Minden megy tovább: vedd meg a legújabb ájfont, a mekiben legyél tényleg önmagad, gecc, nehogy már rosszabbul éljek, mint tavaly, hova menjünk nyaralni, háborúka, belpolitikai hajtépés, stb… Nagyszerű.

 

Ami még talán nem tudatosult kellőképpen, egy nagyon fontos különbség más természeti katasztrófák és a klíma között: az, hogy ez nem olyan, mint egy földrengés vagy egy hurrikán, ami jön, pusztít, aztán vége, lehet újjáépíteni. Ez itt marad – vagy rosszabb lesz, egy idő után magától is, a folyamat részét képező visszacsatolások miatt. Borzasztó hazárdjátékot játsszuk – vagy még rosszabb, mert ez nem is kockázat, a lényeget lehet tudni előre, jobban illik rá az, hogy tudatos öngyilkosság. Bár a részleteket, mint minden összetett problémánál, itt sem lehet tudni, például azt sem, hogy hol van az átbillenés pontja, mindenesetre az is könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak hirtelen lesz sokkal rosszabb.

 

(Apropó öngyilkosság: egy durva, de nem légből kapott párhuzam, hogy amit a klímával művelünk, abból könnyen a történelem legnagyobb tömeggyilkossága válhat. Pl. mert nem lesz mit enni. Nem, először nem nálunk, hanem a világ szegény országaiban, itt először csak drágább lesz. És mindannyian részei vagyunk a rendszernek, ami ezt készül kitermelni. Amilyen közmegvetés övezi a nácikat, és értetlenkedés a rendszert kiszolgáló kisembereket – miközben az eredményt tekintve valami eléggé hasonló előkészítésében működünk közre… Pedig nekünk még a Gestapo-tól sem kell félnünk.)

 

(Egy másik, ami egyrészt fonák módon vigasztaló lehet, másrészt meg az egyik oka is annak, hogy nem törődünk a fajunk jövőjével: az, hogy egyéni szinten mindenki a katasztrófa felé robog, bármit csinál ugyanis, hamarosan úgyis meg fog halni.)

 

De megint jön az ősz, meg talán egy-két kevésbé pokoli nyár is még, ami megint segít majd eltekinteni…

 

 

A háború és a klíma

 

De nem, nem igaz, hogy semmi sem történt klíma ügyben. Nagyon szomorú, de az egyetlen értékelhető mozzanat ez a háború – ami most megint fékez egyet a világgazdaságon, és ad egy leckét a bőségben élőknek, hogy hogyan lehetne szerényebbre venni. Mert legalább ilyen mérvű fékezésre volna szükség, nemcsak Európában, hanem világszerte. (Természetesen szervezettebben, és öldöklés nélkül; és ne feledjük, nemcsak a fogyasztás, hanem a népszaporulat tekintetében is.) Meg az irónia abban, ahogy most az emberiség kétoldali (jobb- és baloldali) agylágyulása kényszerít rá pont arra, amit magunktól kellene megtennünk. (Mármint Putyin nacionalizmusa és a Nyugat idealizmusa.)

 

Figyeljük meg, hogy rövid időn belül ez a második vészhelyzet, amelyért majdhogynem hálásnak kellene lennünk: lásd, ahogy a vírus is befékezte a gazdaságot egy kis időre. Sajnos úgy néz ki, az emberiség is rászorulna arra, hogy valami megvédje saját magától. (Ahogy az egyének is: lásd a cigis dobozokra nyomtatott elfeketedett tüdőket vagy a kötelező nyugdíjbiztosítást.)

 

Most az elszálló energiaárak nyomán rögtön kiderül az is, hogy lehet azt takarékosabban is, csak akarni kell, lásd a csökkenő energiafogyasztást, a felvásárolt napelemeket, a megugró keresletet az alacsonyabb rezsijű lakások iránt, stb… Az egyik beszélgetős kolléga szokta mondani, hogy a piac megoldja a dolgokat, ha valamire igény mutatkozik, akkor a kínálat is megjelenik. Ezzel, ebben a formában, én nem értek egyet – mert énszerintem van, amit megold, van, amit nem, sőt, olyan problémák is vannak, amit pont, hogy a piac teremt. Bár jelen esetben, ha nem is a piac, de az árak, azok valóban segítenek, hogy úgy mondjam, racionalizálni – ez azonban elsősorban Putyinnak köszönhető, nem a piacnak.

 

(Merthogy ha csak a piacon, a keresleten és kínálaton múlna, akkor bizony habzsolnánk tovább az olcsó energiát, és ameddig van mit elégetni, addig olyan is volna, aki kibányászná. Utána persze hirtelen minden kifogyna, amitől drága lenne – viszont akkor már késő volna, mert már mindenből CO2-t csináltunk. Aki még nem olvasta, annak tudom ajánlani a Piac gyakorlati hiányosságai témát a könyvből, meg akkor már az előnyeit is.) Más kérdés a szénerőművek felpörgetése, meg a fával való fűtés…

 

(Mellesleg, most a németek is választhattak, hogy hogy adják el a lelkület: lepaktálnak az oroszokkal – vagy beröffentik a szénerőműveket és megtartják az atomot – és hát az utóbbit választották, ami lehet ideiglenes, kevésbé emlékeztet Molotovra és Ribbentropra, és a jövő kárára boldogítja a jelent.)

 

 

De hát mit tehetnénk?

 

Jó, ami történik, az nem csak a mi hibánk, hanem a rendszeré is, amely pazarló és pazarlásra ösztönöz: gondoljunk csak a fegyverkezésre, a korrupcióra, meg hogy a rendszer mindent megtesz azért, hogy az embereket minél nagyobb fogyasztásra ösztönözze, és nem kínál kellő lehetőséget egy lassabb, szerényebb élethez. (Ráadásul nem is csak a pénzzel ösztönöz, hanem azzal is, hogy sokan a rendszerben valósítják meg magukat: abban csinálnak karriert, építenek vállalatbirodalmat, egymással versenyeznek, hogy kinek van nagyobb, kinek van több.)

 

Gondoljunk bele, ha egyedül volnánk, a rendszeren kívül, és látnánk, hogy ég a házunk, hát azonnal rohannánk, hogy tegyünk valamit. Vagy nem? Hát… nem biztos. Valószínűleg jobban mozdulnánk, azért is, mert az a saját házunk – de láttuk: sokan a saját jövőjükkel sem törődnek kellőképpen, mérgekre költik a pénzüket, most már dobozonként kétezret is, a pillanatnyi megkönnyebbülésért. A rendszeren és az embereken is változtatni kellene.

 

Az emberek megváltoztatásához viszont még a rendszernél is mélyebbre kell menni: a kultúrán kellene alakítani, sőt a biológiai örökségünket kellene hathatósan kezelni. („Kezelni”, mert változtatni azon nem áll módunkban.) És hogyha a politikai-gazdasági rendszert nehéz megváltoztatni, ami elvileg csak döntés kérdése, akkor ezeket még nehezebb. Ehhez mondhatni szintlépésre volna szükség – amit az hozhatna el, ha képesek volnánk meghaladni az emberi szemléletet, a kulturális beprogramozottságunkat, a köznapi realitást – és kozmikus perspektívából tudnánk szemlélni a létünket, meg ezt az egészet, annak látni a dolgokat, amik valójában. (Tudom, hogy ez eléggé ezoterikusan hangzik, de nem az, ahogy a múltkor kifejtettem.)

 

A játék mindenesetre, amit az emberiség játszik, mindenképp változni fog: a növekedés helyett egyre inkább a megmaradás lesz a cél. Kérdés, hogy az a játék, amit az emberek játszanak, az is változni fog-e. Megmondom, szerintem nem nagyon – merthogy „volt is, lesz is, fent is, de lent is” – egy leépülő rendszerben is van fent és lent, főnökök és talpasok, már nem annyira gazdagok és még szegényebbek, mint most; „minden kornak rendszere van”, mindenhol lehet teperni, főleg ha militarizálódik, és vele hierarchizálódik a társadalom, és őszintén, nem úgy néz ki, hogy ezek a csimpánzok képesek volna másra, rossz időkben kiváltképp. (A magyar meg aztán köztudottan katonanemzet, igaz-e.)

 

A kollektív játék megváltozásának egyik következménye az a trendtörés is, amihez már most nem sok kétség fér, hogy ugyanis a fiatalabb generációk nem fognak jobban élni, mint a szüleik – ami pedig jó ideje igaz volt. Ráadásul nem is csak a környezeti feltételek romlása miatt, hanem a gazdaságpolitika miatt is, ami szintén a jelent szereti előnyben részesíteni a jövővel szemben. Lásd csak az ingatlanárakat, már most, hogy egy mai fiatalnak gyakorlatilag képtelenség saját lakáshoz jutnia: nem az aszály miatt, hanem azért, mert a kipumpált hitelekkel megtermelt pénz nagyrészt azoknál landolt, akik egyébként is volt, aztán meg befektetésként az ingatlanpiacon. Mondtam már, hogy sajnálom a mai fiatalokat, és megértem, ha nincs nagy kedvük, és lehet, hogy beleszülettek a kényelembe – a kilátásaik viszont rosszabbak, mint a boomereknek. (Ebből a szempontból talán nekünk X-eknek volt a legjobb. Valamint tetszett, amikor a Kossuth-on bemondták, hogy bár a franciák pesszimisták, a magyarok még mindig úgy gondolják, hogy a gyerekeikre jobb jövő vár. Ja, gondolom. A remény. Meg a propaganda.)

 

(Mellesleg, nekem nincs gyerekem, de kérdezgetem a barátaimat, hogy az ő gyerekeiket mennyire izgatja a forró jövő – és némileg meglepődve azt hallom, hogy nem nagyon, a szokásos gyerekkori, kamasz problémákat élik meg. Nos, lehet, és addig a jó nekik – bár azt nem hiszem, hogy a csapból is folyó világvége valahogy be ne szüremlene a tudatalattijukba – ám, amíg van mit enni, addig sok élemedettebb ember is képes eltekinteni.)

 

* * *

 

A múltkoriban felvetett mozgalom lehetőségéről szeretnék még értekezni, amely arról szólna, hogy ne vásároljunk (sok) olyasmit, amire nincs szükségünk. Talán emlékszünk: ez egyfelől a környezeti terhelést is csökkentené, másfelől pedig az időt szabadítana fel nekünk, azáltal hogy kevesebbet kellene dolgoznunk. (Igen, sajnos a mostani rendszer ezt nem támogatja, de ha elegen lennének ilyenek, kénytelen volna alkalmazkodni.) Egy ilyen mozgalom, ha beindulna, valami olyan volna, ami tényleg tudna tenni valamit a klímáért, a világért, és a gyökerénél ragadná meg a problémát – szemben ezzel a sok mondvacsinált erőlködéssel az elektromos autótól a százhuszonnyolcadik klímakonferenciáig. Ezért veszem elő újra, és egészítem ki az alábbiakkal.

 

Ez tehát az egyénnek, az ő életminőségének is jót tenne, azzal, hogy kiszabadulhatna a mindennapos hajszából. Ehhez szeretnék itt példákat hozni, hogy mennyi olyan dolog van, amiben olcsón és környezetbarát módon is örömét lelheti bárki. Tehát: olvasás, zenehallgatás, filmnézés, játék és minden, ami információ, mert az manapság könnyen és olcsón hozzáférhető. Séta, túrázás, biciklizés, sport. Írás, festés és mindenféle alkotás, számítógéppel is, ami önmagában ezerféle lehetőséget kínál, és nem kell megvenni belőle a legújabbat. Beszélgetés, társasjáték, családi és közösségi élet; gondolkozás az élet dolgairól és a világ megismerése. A házunk szépítgetése, kertészkedés, állatokkal való foglalatoskodás, és így tovább… Csak hogy lássuk, milyen sokféle lehetőség van pénzszórás nélkül is jól érezni magunkat, hogy egy takarékosabb élet is mennyi lehetőséget kínál – és hozzá időt is. (Lásd majd a könyvben az egyszerű dolgok örömét ‘A boldogság forrásai’ témában.)

 

(Tegyük hozzá, azért valamennyit dolgozni is kellene természetesen – meg azt is, hogy sajnos a körülmények ebben a tekintetben is romlanak, ahogy egyre kevesebb terem, egyre drágább az élelmiszer, amikor már a puszta létfenntartáshoz is erőlködni kell. Igen, ezt is könnyebb volna, könnyebb lett volna hamarabb meglépni. Másfelől, bármilyen szomorú is egyéként, azt, hogy észrevegyék ezt a könyvet, meghallgassák a javaslataimat, elősegíti a rendszer megrendülése: azért, mert az emberek akkor fognak elgondolkozni, akkor kezdenek új utakat keresni.)

 

(Valamint az egyenlőtlenségek csökkentése tudna még hozzájárulni ahhoz, hogy a tömegeknek is meglegyen a lehetősége belépni ebbe a visszafogott életmódba.)

 

A kulcsmondat mindenesetre az, hogy:

 

LE KELL LASSÍTANI A VILÁGOT!

 

A termelést, a fogyasztást és a népszaporulatot is, mert ez az egyetlen biztos módja a katasztrófa elkerülésének. Ezt már az elején leírtam a könyvnek, és azóta csak még inkább így vélem. Azért is, mert ez az egyetlen olyan megoldás, ami az összesfajta környezeti, klíma, nyersanyag, élelmezési és egyéb problémákat egyszerre képes kezeli. Gondoljunk bele például abba, hogy a CO2 (és a metán) nem csak az autókból jön, hanem a mezőgazdaságból, az iparból, sokféle forrásból – és hogy nem is ez az egyetlen súlyos probléma, hasonló a környezet, az élővilág pusztulása, a különféle nyersanyagforrások kimerülése, nem is beszélve a túlhajszolt társadalomról. Ezt nem oldja meg az elektromos autó, de még a fúziós erőmű sem. A lassítás azonban az összes ilyenen egyszerre segítene. (Lehet, hogy már mondtam, de a fontos dolgokat nem árt elismételni.)

 

(Meg azt is biztos mondtam már, hogy azért a tudománynak, technológiának is fontos szerepe lehet a probléma kezelésében – csak az, hogy a megoldás kulcsát nem ezek jelentik.)

 

Illetve a másik kulcsszó: konszolidálni, amit eddig elértünk. Ez a mostani világ ugyanis olyan, mint egy felhőkarcoló, amit ész nélkül építettek, bővíttettek és egyre csak magasítanak tovább – nem törődve az alapokkal. Minden változás megváltoztatja egy rendszer stabilitását, a fejlődés is, tehát ideális esetben a fejlődéssel egy időben figyelni kell arra is, nehogy meginogjon az egész építmény, vagy legalább szakaszonként megállni, ellenőrizni, milyen hatással van az új felépítmény a régi szerkezetre, megerősíteni, ahol kell, konszolidálni azt. Most ennek volna itt már nagyon az ideje, ez után a valóban szédítő fejlődés után, amit az utóbbi időben az emberiség nagyon hirtelen véghezvitt.

 

Azt tehát nem olyan nehéz tudni, hogy mit kellene tenni. (Bár aki nagyon akarja, még mindig kábíthatja magát olyanokkal, hogy majd a tudomány megoldja. Vagy még jobb: a piac.) A nagyobb kérdés a hogyan. Ami biztos, hogy átfogó és mélyreható változtatásokat kellene eszközölni – amiket azonban nem lehet parancsszóra végrehajtani, mert az emberek ellenállnak: a rendszer haszonélvezői kapaszkodnak belé, a sokkal több, mint elégről sem hajlandóak lemondani – aki meg alul van benne, az nem tud elképzelni mást, akkor sem, ha ez ami most van, egyre kevésbé lesz képes kielégíteni a tömegeknek az alapvető igényeit is. Az emberi fejekben kell elkezdeni megalapozni a változásokat – amit mondtam már, de ezt nem lehet elégszer ismételni.

 

Mert amit nem látott még az ember, azt elképzelni sem nagyon tudja. Például, aki most él, az nem látott még háborút a környéken, nem látott olyan mértékű klímaváltozást, ami most fenyeget, hogy ne teremjen elég ennivaló, nem látott még globális társadalmi összeomlást, nem látott visszafejlődést: ezek a legtöbbek számára elképzelhetetlenek – és mint ilyenek, tenni is kevésbé hajlandóak ellenük: minek, valami ellen, ami úgysem lehetséges? Azonban a múlt gyakran nem elég a jövő megjósolásához, a jövő másmilyen is lehet, mint amit eddig láttunk.

 

(Meg ahogy egyes cikkekből, hasonlókból lejön, hogy a klímaváltozás az „jön” – mintegy magától: milyen lesz, hogyan készüljünk fel rá, hogyan fogunk élni, stb… Mintha ez egy természeti csapás lenne, mintha nem mi magunk csinálnánk, és mintha nem tehetnénk ellene, ha akarnánk.)

 

Eszembe jutott még a generalistaság felértékelődése az új körülmények között, azé, ha az ember több mindenhez ért. (Kedvenc témám, talán érthető, miért.) A nagyfokú specializáció ugyanis elsősorban stabil körülmények között hasznos, amikor biztosított a specialisták együttműködése, és a speciális környezetek, szerepek fennmaradása, amire a specialisták specializálódtak; nem is csak az emberi világban, hanem az élővilágban is. Egy emberi specialista például az üstdobos, egy állati pedig a hangyász – környezetük pedig a nagyzenekar és a szavanna termeszvárakkal: ha azonban a rendszer megremeg, a környezet megváltozik, az üstdobos nem fog tudni kenyeret sütni, és a hangyász sem halászni, ha hirtelen épp azt lehetne csak enni. A generalisták ellenben, az ezermester vagy a galamb, a patkány viszont a jég hátán is megél.

 

Már most megfigyelhetjük, hogy vagyonokat spórolhat az, aki képes saját maga kipucolni a lefolyót, megragasztani a bicikligumit, vagy, óvatosan persze, rendbe rakni a konvektort, a bojlert. Ez valószínűleg csak fokozódni fog. Ezért is javasolnám, hogy vissza kellene hozni az iskolákban a hasonló gyakorlati feladatok oktatását. A régi „technika” tantárgy hasonló volt, de az is inkább szakmunkásnak készítette elő a diákokat. Én azt mondom, hogy az említettekhez hasonló, a háztartásban előforduló kisebb, önállóan is elvégezhető műveleteket kellene megmutatni és gyakoroltatni. Sokkal több értelme volna például a magyar oktatásban jócskán túlzásba vitt nyelvtannál, (kit érdekel például, hogy milyen fajta jelzők, meg határozók vannak, elég volna nagyjából annyi, hogy ez egy jelző, az meg egy határozó), de mondjuk nézetem szerint a kémia is túl volt tolva. (És akkor még bele tudnék menni, de inkább javasolnám az Oktatás részt a könyvből.) Természetesen az informatika is maradhatna emellett, már hogy ha jól tudom, a technika tantárgy ment át abba.

 

Visszatérve a klímaügyi mozgalomhoz, vegyük észre, hogy ez az első olyan probléma, amelyiknél az van, hogy vagy összefogunk, vagy belepusztulunk; vagy képesek leszünk felülemelkedni az állati ösztönökön, hosszú távra előre tekinteni, és ésszel csinálni – vagy búcsút inthetünk mindannak, amit eddig elértünk. Jó, nyilván lesznek túlélők – de akárhogy is, a tét sohasem volt ekkora. A globalizációval ugyan más feladványok is érkeztek, amelyeket csak széleskörű együttműködéssel lehetne hathatósan kezelni, különösképpen a multik, a nemzetközi tőke megadóztatása, ami, nem meglepő módon ugyancsak hamvába látszik halni – csak attól még mindig kevesebben halnak éhen meg szomjan, mint a klímától. Meg hát a kisebb színpadokon is, az országos színtől a kis közösségekig, a kezdetektől megy a pártoskodás: ahogy mondani szoktam, minden pocsolyában ugyanaz a vihar dúl.

 

És, sajnos igen, minden bizonnyal most is reménytelen, csak az alföldi pusztába sivatagba kiáltott szavak ezek…

 

Ace of Base – Cruel Summer

 

Apropó remény. A mostani kedvencem a témában, amikor valaki azt mondta a TV-ben, hogy „én optimista vagyok, szerintem van remény”… Hát igen, a túlélésre, gondolom. Meg a másik, hogy jönnek ezek, hogy igen, igen, de 1234-ben is volt ám egy ilyen aszály. Lehet, de akkor nem ment felfelé trendszerűen a hőmérséklet már évtizedek óta, sehol sem volt akkora CO2 kibocsátás, amiről tudjuk, hogy mit okoz. És valószínűleg lesz is még egy-két jobb év, mint amilyen ez volt, de a trend akkor is egyértelmű. Illetve a mondás, amin még mindig tudunk mosolyogni, hogy „ez nem annyira az eddigi életed legforróbb nyara, hanem a hátralevőnek a leghűvösebbje volt”. Valamint az érzés, hogy valami nem romolhat el, nem történhet baj vele – hiszen akkor mi értelme lett volna az eddigieknek? Hát, szóval, lehet hinni a gondviselésben, engem is megkísértett már, de amennyire látom, többnyire nem működik – meg mások is belefutottak már ebbe, lásd például Hitlert, akinek eléggé sikerült elkábítania magát azzal, hogy ő egy kiválasztott. Az emberiség eddigi sikereit sem valószínű, hogy nagyobb túlvilági erők védik, mint a nácik kezdeti hódításait.

 

Istenem, az emberiség, ez a szánalmas majomfajzat!

 

Bár még csak azt sem mondanám, hogy egyenként annyira majmok lennénk, mert szerintem elsősorban a kollektív viselkedésünk okolható ezért a bénultságért: egyfelől, hogy ránézünk a másikra, és azt mondjuk, aha, ha ő úgy csinálja, akkor én is úgy fogom, ha neki van, akkor nekem is kell, ha ő nem hajlandó alább adni, akkor majd hülye leszek én elkezdeni. Másfelől meg a rendszer, a piac, a fogyasztás szándékos pörgetése, a kultúra, ami megmondja nekünk, mi a siker, meg az élet, úgy általában.

 

Ezzel szemben, úgy látom, hogy az egyes ember, ha odamennénk hozzá, hogy hé, öreg, látod, mi van a világgal, ugye hajlandó leszel te is egy kicsit visszafogni magadat, akkor megtenné. Főleg, ha mutatunk neki alternatívát, hogy hogyan lehet közel annyira boldog, ha nem boldogabb, mint amikor éjt nappallá téve gürizett a legújabb többszázezres telóért, és ha a rendszer is biztosítana neki lehetőséget a váltásra. Nem mindenki, de az átlag kisember igen. A legtöbb ember alapból segítőkész, ezt mindenki megtapasztalhatta, aki az utcán kért már útbaigazítást. (Csak túl sokat nem érdemes kérni, elvárni. Én sem teszem, lásd majd a „Jóság elvárható mértéke” témát, az lesz a következő.)

 

Viszont a rendszer megváltoztatását is a fejekben kell megalapozni, mert az is az embereken múlik. Akárhogy is, ahogy most van, úgy a saját sírunkat ássuk, pedig senki nem kényszerít rá. A világ és a fajunk sorsa csak rajtunk áll.

Szólj hozzá!

Külföld (2022. szeptember)

2022.09.11.

 

A háború

 

Mely továbbra is arrafelé mendegél, amit mondtam: Putyin ezt nem hagyhatja abba, ameddig azt nem tudja rá mondani, hogy győzött – és ezért semmi sem drága neki. A Nyugat közben támogatgatja az ukránokat, de csökkenő lelkesedéssel, közben pedig „közeleg a tél”. (Avagy, ahogyan tél tábornok még nem segítette az oroszokat.) És az új hidegháború is jó úton van.

 

Hogy ugyanis rogyadozik a gazdasága, sőt félő, hogy nem lesz mivel fűteni Európában. Szóval, amiket még az elején leírtam, hogy mit kellett volna, és később, hogy mit kellene most csinálni, azt nem akarom többször elismételni, el lehet olvasni a korábbi írásokban, és továbbra is tartom őket. Most azt hozzá, hogy Európa úgy csinálta nem azt, hogy tudta, mennyire ki van téve az oroszoknak, amivel én csak később jöttem tisztába, hát így még inkább, hogy is mondjam, hősies, amit művel.

 

(Nem, nem arról beszélek, hogy az ukránokat dobjuk oda az oroszoknak. Hogy miről beszélek, azt el lehet olvasni az előbbi linkeken.)

 

Egyébiránt, itt alább a klímánál lesz szó róla, hogy a háború most valamelyest visszafogja a gazdaságot és a kibocsátást. Az viszont inkább ide kívánkozik, hogy szerintem nem is fog rosszat tenni az eddig bőségben élőknek, ha most kicsit megtapasztalhatják, milyen az, amikor nincs. (Illetve, hol lesz ez még attól, hogy „nincs”: amikor kevesebb van. Persze reméljük, hogy akinek eddig is kevés volt, azt azért nem fogják hagyni éhenfagyni.) Ezt ugyanis a világnak ezen a szerencsésebb felén mára már csak a legöregebbek tudják első kézből – ha mást nem, ez segít majd megbecsülni a jó dolgunkat, nem természetesnek venni azt, ami nem is annyira az, átérezni, milyen azoknak, akiknek eddig sem volt, meg azt, hogy milyen lehet majd a jövő talán nem is olyan sokára itt nálunk is. Hiszen tudjuk, a jó dolgok gyakran fel sem tűnnek addig, ameddig vannak.

 

Hogy mennyire érdemli meg ezt Európa: klímaügyben kevésbé, mert még ők próbálnak tenni valamit az ügyben. Ahogy a háborút meg Putyint kezelték, már jobban magukra vethetnek. No meg, ahogy a gyarmati időkben körberabolták a világot… de ez már messzire vezet. (Mellesleg a jelenlegi migráció is jelentős részben a gyarmati múlt következménye: egyrészt az nagyban hozzájárult a nyugati országok mostani gazdagságához, másrészt a volt gyarmatok kulturálisan, gazdaságilag továbbra is kötődnek hozzájuk – csak most már megfordult az áramlás iránya.)

 

És talán az oroszoknak nem is annyira sürgős már: azért, mert ha tovább tart, azzal a Nyugatot is megleckéztethetik. Meg, ahogy a Gazprom (azaz Putyin) szórakozik a gázszállításokkal, hol ez romlik el, hol az: ha ez egy film volna, egész komikus volna. (Megjegyzem, mire számított Európa? Mi szankcionáljuk őket, ők meg majd betartják a szerződéseket, és nem tesznek keresztbe, legalább ilyen finoman, ott, ahol tudnak? Ugyan már.)

 

(Meg a másik leckéztetés, ami folyik: ahogy az EU-nak most megvan az eszköze Orbán leckéztetésére: mi más, mint a pénz.)

 

A magyar hozzáállásról, ahogy a közmédiában leplezetlenül ekézgetik az ukránokat. (A libsi sajtó meg viszont – a szokásos felállás szerint.) Illetve, ahogy folyamatosan jön ez, hogy mi „a béke pártján állunk”. Na, ez is megért két mondatot: hogy ugye ez is egyike azoknak a frázisoknak, amik jól hangzanak – csak azt nem nagyon teszi hozzá kormányunk, hogy milyen áron, milyen feltételekkel, hogy akkor adjuk oda az oroszoknak, amit akarnak, az ukránok pedig így jártak, csak jöjjön már a gáz.

 

(Vannak más elsőre hasonlóan jól hangzó frázisok is, különösen a „szabadság” és az „egyelőség” – amiknek szintén nem árt mögéjük nézni. Lásd a könyvben ezek ideológiáját. Illetve, ahogy ezek a vén oIo-ok, és most főleg Putyin, küldik a halálba az ideológiailag bepalizott fiatalokat, azért, mert ők úgy gondolják…)

 

 

Tajvan bajban

 

(fürösztenélek)

 

Meg nyugaton is vaj van.

 

Igen, hogy az orosz lán bajszának megráncigálása után most a sárkány farkára is rá kellett lépni, a semmiért, azzal, hogy az amcsik odaküldték egy magas rangú tisztségviselőjüket – mire föl Kína hetekig tartó katonai látványshow-t produkált a sziget körül. (Merthogy ugye Tajvan hasonló szívfájdalma Kínának, mint Ukrajna az oroszoknak.)

 

Egy szerencse, hogy Kína még így is kevésbé militáns, mint az oroszok. És természetesen most sem azt mondom, hogy Kínának van „igaza” van, csak azt, hogy nem igaz, hogy olyan értelmes emberek, akik a szabad világ vezetői pozícióig jutnak, ennyire nem tudják, hogyan kezeljék ezeket a legendás állatokat.

 

Mindkét esetből kiolvasható, hogy a Nyugatnak lassan ideje lenne tudomásul vennie, hogy leáldozóban van a csillaga. Nem az, hogy ne lenne továbbra is jelentős tényező, csak a régi hegemóniája nincs már meg – és a viselkedését is hozzá kellene igazítania az új felálláshoz.

 

Amit egyébként nagyrészt saját magának köszönhet: annak hogy a tőkések többet akartak keresni, ezért Kínában termeltek; a fogyasztók meg olcsóbban akartak vásárolni, ezért kínait vettek. Nem is véletlen szállt rá a kínai pártállam újabban a saját tőkéseire. A másik, hogy Kína (velünk ellentétben) sikeresen kapaszkodik felfelé az összeszerelő üzemi – gyártósori – olcsó munkaerőre támaszkodó státuszból: megint csak, a Nyugat tanította ki a kínai diákokat, (akik köztudottan a legszorgalmasabbak a világon), meg odavitte a fejlett technológiát. (Miközben a kínaiakról az is köztudott, hogy a koppintásban is élen járnak, illetve a szellemi tulajdonnal is inkább enyves mintsem kesztyűs kézzel bánnak.) Ráadásul a kilátásban lévő nehéz idők sem a demokráciának kedveznek.

 

Az egyetlen komoly akadály a kínaiak előtt a kulturális terjeszkedés, mert az nehezen adoptálható, rögtön a nyelv miatt, ugye. (Bár a kajáldáikkal már nekem is testemben vannak, úgy heti kétszer – igaz, azokat is adaptálni kellett. Meglehetősen eklektikus látvány is az asztalokon az Erős Pista.)

 

Na de legalább nekünk, magyaroknak nem lesz akkora sokk a világrend ilyetén átalakulása: nekünk (szerencsére) nem adatott meg a birodalmi görcs, nekünk helyezkednünk kellett a birodalmak között, mi világéletünkben félperiféria voltunk, és most is csak az változik, hogy kinek a függelékeként. Orbán igyekszik is átfüggeszteni bennünket: akkumulátorgyár, selyemvasút, Huawei, Fudan, stb… Nem is mondom, hogy ez rossz stratégia – csak jobb volna közben a Nyugattól sem elidegenedni, megmaradni egy mindkét irányba nyitott térségnek, ahol ezek találkozhatnak.

 

 

A királynő halála

 

Talán kifejeztem már, hogy én általában véve nem vagyok odáig az arisztokrácia intézményéért, azért, hogy egyesek születésüktől fogva felsőbbrendűnek legyenek kikiáltva. Az meg, hogy még 2022-ben is, nyugaton főatyaúristennek tekintsenek valakit, csak mert jó helyre született, egészen szürreális. (Jó, a középkor óta javult azért a helyzet, mostanra a királyok is eléggé elcelebesedtek, a hatalmuk megcsappant.) A most távozott II. Erzsébet viszont kb. a legjobb volt szerintem is, amit ebből a műfajból ki lehet hozni, bár ő sem a rangja, hanem a személyisége miatt.

 

Nemrégiben hallottam egy beszélgetést a rádióban, és abban mondta valaki, hogy az „elitek” azért volnának jók, merthogy ők volnának képesek a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszabb távú megfontolásokat képviselni a kormányzásban, a demokráciákban is, amelyeknek jelentős hátulütője a nép rövidlátása, és az arra rájátszó populisták.

 

Hát legyen, ha másképp nem megy, erre a problémára én sem tudok (rövidtávú) megoldást. (Merthogy hosszabb távon az emberek fejében történő alapozás és a rendszer átalakítása ezen is tudna segíteni, bizonyos mértékig.) Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen az az elit, csak egy felkapaszkodott, korrupt rablóbanda; egy kegyetlen pártállam hűbéri rendje; elvakult teokraták gyülekezete – vagy egy (többé-kevésbé) erkölcsös, magasan kulturált társaság, évszázados hagyományokkal. (Bár az előjogaik, meg az örökölt vagyonuk akkor is szúrja a szememet.)

 

Erzsébettel szerencséje volt az angoloknak, mert ő még ezen felül is kötelességtudó volt és azt is rá lehet mondani, hogy feddhetetlen, aki valóban jelkép és összetartó erő tudott lenni oly hosszú időn át. (Most rakjuk mellé, na nem Novák Katalint, természetesen, hanem Orbánt, aki sikeresen ugrasztotta egymásnak az ország két féltekéjét a saját hatalmának érdekében.) Mondtam azt is, hogy nőiesebbé kellene tenni a politikát. Erzsébetnek ez is előnye volt, anyja majd nagyija tudott lenni egy egész országnak, egy kompromisszumteremtő, csillapító erő a politika gyakran túlzottan is férfias világában. (Kár, hogy Károlyból nem lehet királynő. Illetve csak jelentős komplikációk árán.) ;)

 

Ráadásul még halálában is hasznára volt a népének, akik egy emberként méltatták, megerősítve az ország egységét és a monarchia intézményét. (Nyoma sem volt pl. a Thatcher elleni hurrogásnak.) Sőt ezt az egész hülye világot is közelebb tudta hozni még egymáshoz egy rövid pillanatra. (Még Putyin is megpróbálhatta demonstrálni, hogy jaj, hát annyira nem is rossz fiú ő.)

 

Bárcsak több ilyen lenne a vezetésben. Akkor is, ha arisztokrata.

 

 

Egyebek

 

● Gorbacsov ellenben nem kap állami temetést

 

Azért, mert Putyin (és mások) nem örülnek annak, hogy hagyta a SZU-t szétesni – és miért nem örül neki? Azért, mert azt az oroszok a saját háztáji birodalmuknak tekintették. Lám, a jó öreg nacionalizmus a nagy internacionalizmus alig leplezett háttérben. Lásd még „A nagy Oroszország kovácsolta frigy…” (Meg, hogy „szabad köztársaságok”… Éppen láthatjuk, hogy mennyire.)

 

(Illetve a nép is a nyakába varrta az összeomlás utáni gazdasági zuhanást – ami miatt végül jóval népszerűtlenebb lett odahaza, mint nyugaton.)

 

● Az orosz oligarchák halála

 

Hogy ugye egy most is „kiesett az ablakon”, és a közelmúltban is volt már vagy 10 hasonló eset. Néhány meglátás ehhez:

 

   ○ Nem biztos, hogy a csúcson olyan jó. (Már hogy, ugye, több értelemben is onnan lehet nagyot esni.)

   Önmagában egy-két eset még akár hihető is lehetne, hogy baleset volt – így együtt viszont már több, mint gyanúsak. Azt vizsgáljuk meg, hogy korábban hány oligarcha pusztult el így évente, meg hogy most mennyi. Ill. hogy pont akkor történik mindez, amikor egyébként is fölfordulás van.

   ○ Valószínűleg olyan nagyon nem is akarja leplezni Putyin, hogy ő van ezek mögött. (Lásd még a korábbi novicsokos meg polóniumos ügyeket.) Ezekkel üzenni is akar a még életben hagyottaknak.

 

● A finn buli

 

A fiatal kormányfő bulizós képei. Hát ugye, na bumm. Valaki bulizik, más meg szétlopja az országot, vagy legyalul egy másikat: bárcsak a többi fejessel is az volna a legnagyobb gond, hogy képes normális ember módjára jól érezni magát.

 

Másfelől, ha a dolog nem is elítélendő, azért sokan elítélik – és emiatt szerintem sem szerencsés. Illetve abban sem vagyok biztos, hogy harmincvalahány évesen kellően érett egy ember egy ilyen posztra, nem is csak az éretlen személyisége miatt, hanem azért is, mert nem tapasztalt még eleget, nem ismeri kellően az embereket, a világot, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy jó döntéseket tudjon hozni. (De természetesen a túl öreg sem jó, lásd Sleepy Joe-t.)

 

Valamint ez megint jól demonstrálja, hogy ebben a digitális korban, jobb, ha körültekintőbbek vagyunk a kamerákkal, mobilokkal, főleg ezeken a szinteken, ahol mindenki azt lesi, hogy mivel tud ártani, megzsarolni – illetve a nép is érdeklődve figyeli, hogy mi botrányosnak mondhatót tettünk már megint.

 

● Ahogy a dollár elkerülte eurót

 

Mi más, a háború, és annak európai következményei miatt – illetve hogy Amerikát jóval kevésbé érinti ez az egész, a fegyver, búza és gáz exportjával meg még nyer is rajta. Különben nem most először van ez a helyzet, amikor az euró indult, ha még emlékeztek, akkor is ez volt a felállás.

 

● A globális minimumadó

 

Mellyel kapcsolatban kormányunk meggondolta magát, mégsem támogatja. Nem kell magyarázni, hogy miért, azért mert az olyan országok, akiknél egyébként nem sok minden van, amiért érdemes beruházni, ezzel tudják becsalogatni a tőkét. Két észrevétel:

 

   ○ A TV-ben, ahogy előadták, hogy ez „adóemeléshez” vezetne.

 

Melynek hallatán mindenkinek összeszorul a gyomra. Első körben ugye ezt a társaságok fizetnék, szóval nem a nép adója emelkedne – második körben viszont, áttételesen elképzelhető, a néptől kellene beszedni az elmaradt adót, ha a cégek elmennének.

 

   ○ Hogy ahova mennének, azok az országok, a növekvő bevételből kompenzálhatnák azokat, ahonnan elmennek.

 

Nem tudom, hogy van-e ilyen a tervezetben, én nem hallottam, de szerintem ez egy jó módja volna a megegyezés megteremtésének. (Azt persze biztosítani kellene, hogy a kedvezményezettek ne passzolják azt tovább a vállalatoknak.)

 

● Óvodás öregfiúk

 

Ahogy most Erdogan megvárakoztatta Putyint a kamerák előtt, illetve több más hasonló: amikor Von der Leyent ültette a kanapéra szintén Erdogan, Putyin a fal mellett Iránban, no meg hát az ő híres hosszú asztala Moszkvában… És ezek a duzzogó rossz kölkök döntenek a fél világ sorsáról. (A másik feléről meg azok a fellegekben járó idealisták. Valamint, jól mondjátok, a pénz.)

 

Istenem, ez a nyomorult világ…

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása