(Ez itt egy korábbi Üzenet politizáló része volt, abból az időből, amikor kitört a vihar a CEU körül.)
Nem szoktam itt aktuálpolitikával foglalkozni, később sem szeretnék, de ami itt folyik, azt már nem tudom szó nélkül hagyni. Gondolok itt általában a magyar politika állapotára és a kormány viselkedésére – valamint természetesen a CEU ügyre.
CEU
Nem titok: én is ott végeztem, és most is rendszeresen bejárok, ez a könyv (egyvilag.hu) is nagyrészt ott készül. Így egyrészt elég jól ismerem a helyet, másrészt viszont lehet, hogy elfogult vagyok – azonban, mint általában, most is igyekszem objektív és higgadt maradni. Igyekszem, mert ahogy az a könyvből is kitűnik, vallom, hogy a racionalitás, a józan gondolkozás az, ami előbbre vihet bennünket.
Milyen is tehát a CEU? Az kétségtelen, hogy egy baloldali, liberális szellemiségű hely. Fontos azonban, hogy felvilágosult módon, mérsékelten az, az itteniek nincsenek a nemzet, a nemzeti érzelmű emberek ellen, és szó sincs agymosásról és más agyrémekről, amikkel sokan riogatnak. Az igaz, hogy aki ide jár, az sok mindennel, sokféle emberrel találkozik a világ minden tájáról, és ez formálja a gondolkozását, a világlátását, megtanul szót érteni, együttműködni más népekkel, elfogadni, ha valaki másmilyen. (Meg azt is megtapasztalhatja, hogy a kulturált, jó ember eléggé hasonló, akárhonnan is jött, alapjában véve nem is vagyunk annyira mások.)
A másság elfogadásáról sokaknak egyből a homoszexualitás jut eszébe – vegyük azonban észre, hogy itt jóval többről van szó, egyebek mellett arról is, hogy elfogadjuk, ha valaki jobboldali, nemzeti szellemiségű, elsősorban magyarnak tartja magát mintsem kozmopolitának, ragaszkodik a hazájához, a hagyományaihoz, az autonómiájához. Ez tehát a mérsékelt baloldal hozzáállása – de hasonlóan gondolkozik a mérsékelt jobboldal is: együtt tud élni azokkal, akik inkább kifelé fordulnak. Gond a szélsőségekkel van, és nemcsak a jobb-, hanem a baloldalon is, mindkét félnél, azokkal, akik elutasítják a másságot, a másik oldalt, és nem hagyják a mérsékelteket sem békében megférni egymás mellett.
(Akik egyébként mindenféle rémtörténeteket hangoztatnak a CEU-ról, azok jobban tennék, ha előbb megnéznék a helyet egyszer belülről: vannak is nyíltnapok, melyeken bárki bejöhet, és szétnézhet, ajánlom szeretettel.)
A saját példám: én se vagyok az a tipikus ősbalos, ami a könyvben is több helyen kiviláglik: lásd majd például amiket a piacról, a demokráciáról, a globalizációról írok, vagy a nemekkel kapcsolatos témákat, vagy a migránskérdésről írt elemzésemet a fórumon. Másfelől az a tipikus akadémiai ember se vagyok, nem tudományos publikációkat gyártok, hanem ezt a könyvet. (Ami, ahogy a múltkor megbeszéltük, nem akar tudományos lenni, inkább egy gyakorlati útmutató a világhoz.) Ehhez meg a tudománnyal, az oktatással és a közgazdaságtannal kapcsolatban megfogalmazott kritikáimat lásd majd a későbbiekben. Mindezt a CEU-n szó nélkül elfogadják, nem akarnak elhallgattatni, nem akarnak mindenbe beleavatkozni – szöges ellentétben azzal, amit a kormány művel.
Mert nem tudom, hogy van-e még, akinek nem nyilvánvaló, hogy ami itt történt, az nem az oktatás minőségéről, nem az ország érdekéről szólt, hanem kifejezetten a CEU zaklatásáról, az ellenvéleménytől való megszabadulásról, a kormány hatalmának még további bebiztosításáról, kiterjesztésről. Két dolog mindennél világosabban mutatja ezt: a bősz „sorosozás”, ami az ügyet kísérte, és az a mód, ahogyan a törvényt keresztülnyomták: sürgősséggel, és miután már látszott a gyülemlő felháborodás, még szigorúbb feltételekkel. Semmi sem szemlélteti ennél jobban a hatalom arroganciáját.
És annyit mondhatok, hogy felmérhetetlen kár volna, ha a CEU-nak mennie kellene. (Nem feltétlenül hiszem, hogy a kormánynak ez volna a célja, bár nagyon biztosan nem szomorkodnának, de inkább csak a befolyásukat akarják kiterjeszteni rá, mint annyi minden másra – de az egyetem ezt sem tűrheti el.) A CEU elvesztése nemcsak azért volna nagy veszteség, mert egy jó iskola és egy kiváló lehetőség arra, hogy a magyar fiatalok világszínvonalon tanulhassanak, kapcsolatba léphessenek a világgal, hanem azért is, mert 25 éve folyamatosan kelti az ország jó hírét a világban, és számtalan, magasan képzett, magas pozíciókban lévő barátot szerzett neki ez idő alatt – mi több, mindezt ingyen. (Nemhogy ingyen, még egy csomó adót is fizet.) Nem is csoda, hogy számos ország kapva-kapna az alkalmon, ha arról volna szó, hogy más helyet keres magának. (Mellesleg nyugodtan mellé lehet tenni ennek azt, ami az olimpia lett volna, iszonyatos pénzekért, két hétig.)
Ami a sorosozást és magát Sorost illeti: biztos észrevettük, hogy már nem múlhat el nap vagy bármilyen kormányközeli híradás anélkül, hogy 18-szor el ne hangoznék a neve, körülbelül, mint a sátán szinonimája. Nos, hogy mi van az ő fejében, azt sem a kormány, sem én nem tudhatjuk, csak ő maga és a jóisten, de aligha hiszem, hogy ha 30 évig jó volt nekünk, és ez idő alatt nem rombolta szét Magyarországot és Európát, akkor most, 87 évesen állna neki. (Mellesleg, ha ez volna a célja, akkor időnként igencsak mellényúl, utalok itt arra, hogy a fél Fidesz vezérkar, Orbánnal az élen, az ő pénzén tanult.) Az biztos, hogy jól megszedte magát, időnként talán nem is a legetikusabb módokon, és minden bizonnyal arról is van egy elképzelése, hogy milyennek szeretné látni a világot. Mi több, ezért meg is tesz ezt-azt: alapít egy-két egyetemet, pénzt ad a civileknek, lobbizik, stb… Azt azonban nem hiszem, hogy ezzel világuralomra törne, vagy hogy azért csinálná, hogy még több pénz szedjen össze vele. Különösen nem hiszem, hogy rá akarná szabadítani Európára a „migráns hordákat” – ahogy a kormány hangoztatja. Lehet, hogy a nyitottabb gondolkozás és társadalom az ideálja, de nem hiszem, hogy ezt a végletekig akarná vinni, vagy hogy aljas indokból cselekedne. Magyarul, nem kell tőle félni.
Fidesz
Azt viszont elhiszem, hogy a kormány félti tőle a hatalmát, mert mindenkitől félti. Egyúttal viszont jól is jön neki, mint egy ellenség, akivel lehet riogatni a népet, akire rá lehet mutatni, hogy majd én megvédelek tőle benneteket. És hasonló a helyzet a migránsokkal is: azt ugyan mindenképp el kell ismerni, hogy ez egy valódi probléma az ország és Európa szempontjából, amit valóban kellő határozottsággal kell kezelni – viszont egyszersmind hozzásegíti a kormányt a hatalom megtartásához, aki ezért igyekszik is felnagyítani, eltúlozni a bajt.
Nézzük most kicsit a tágabb képet, ami a politikát illeti, meg hogy hogyan lehetne azt jól csinálni. Mint mondtam, én nem vagyok egy ősbalolos – és jobbos se: viszonylag balra húzok, de igyekszem meglátni mindkét oldal erényeit és hibáit is, elismerni, ha valamit a másik oldal jól csinál, illetve egyenként megítélni az ügyeket. Konkrétabban, a Fidesz részéről is több olyan intézkedés volt, amivel egyetértettem, például:
- A kerítés a határon;
- Ahogy megszabadították az országot a devizaadósságtól;
- A rezsicsökkentést (illetve a közműszolgáltatások állami kézbe vételét – feltéve, hogy a rendszer így is fenntartható – és hozzátéve, hogy azért ezzel is a gazdagok jártak igazán jól, akik sokat fogyasztanak.) Azt sem bántam továbbá, hogy a multikat megadóztatták a válság alatt. (De megfojtani azért nem kell őket.) És az is rendben van, hogy az EU-ból igyekeznek kiszivattyúzni, amit lehet. (Bár a pénzek felhasználása és elosztása megint csak más lapra tartozik.)
- Helyeseltem még a nyerőgépek kitiltását a kocsmákból;
- És egyáltalán, értékelem bennük, hogy a Fidesz egy egységes, kormányképes erő – amit a mai baloldalról sajnos nem lehet elmondani.
Ezeket, el kell ismerni, jól csinálták – és simán el tudom képzelni, hogy a baloldal nem lett volna képes minderre.
Nem helyeslem ugyanakkor:
- Ahogy a kormány, a Fidesz, és maga (a rendszerváltó!) Orbán Viktor mindenre igyekszik kiterjeszteni a hatalmát, illetve a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásukat, az igyekezetüket annak bebetonozására. (Egyébként a baloldalon is látok ehhez némileg hasonló jelenséget, abban, ahogy a sok kis párt mind ragaszkodik a maga vackához, senki nem akarja feladni a függetlenségét és beállni egy közös pártba.)
- Nem helyeslem (elviselni is nehéz) a folyamatos propagandát, ami a kormánypárti médiából ömlik.
- A demagóg nemzeti konzultációt. (Amiről ugye nem gondoljuk, hogy azért van, mert tényleg kíváncsiak lennének a véleményünkre: nem, valójában célzatosan feltett kérdésekkel a saját elképzeléseik keresztülviteléhez igyekeznek muníciót gyűjteni vele. Vegyük továbbá észre, hogy amiben valóban illene kikérni a nép véleményét, abban nem tették meg, lásd olimpia.)
- Egyáltalán nem tetszik aztán az, ahogy az EU-hoz viszonyulnak, hogy miután évtizedekig összetörtük kezünk-lábunk, hogy bevegyenek, miközben súlyos pénzek érkeznek onnan, már nekünk van a legnagyobb szánk, mi akarjuk megállítani Brüsszelt. (Egyébként, ha annyira zavar, ki is lehetne ám lépni – ami ugye, ameddig jön a pénz, nem annyira opció a hatalomnak sem. Kérdés, hogy mi lesz utána…)
- Bár a kerítést magát helyeslem, azt hogy egy szál menekültet sem vagyunk hajlandóak befogadni, már nem. (Nem korlátlan befogadásról beszélek, nem is éves kvótáról, hanem hogy azt mondjuk, jó, befogadunk mondjuk 5000 jól megválogatott, valóban rászoruló menekültet – és slussz. Egyrészt azért mert erkölcsi kötelessége az embernek segíteni a bajban lévőn, másrészt meg mert az EU-val szemben is elvárható ennyi szolidaritás. Ezeket az embereket aztán lehetne szigorúan ellenőrizni, és ki is lehetne rakni, ha rosszul viselkednek.) És ahogy mondtam, az sem teszik, ahogy ezzel kapcsolatban rájátszanak az emberek félelmeire.
- Nem szeretem továbbá a korrupciót, ahogy a hatalmat birtoklók és a hozzájuk közel állók ezt arcátlan módon kihasználva gazdagodnak;
- Nem szerettem az olimpiát, stadionostul;
- A vasárnapi boltzárat;
- No és természetesen Sorosnak és a CEU-nak a démonizálását sem.
Satöbbi.
De itt most nem is az a lényeg, hogy konkrétan melyik intézkedés tetszett és melyik nem, és tudom, hogy sokan több ponton nem értenek egyet velem. Ez természetes is: mást tekintünk helyesnek, másképp látjuk a helyzetet is, erről nem akarok vitába bonyolódni. A lényeg az, hogy itt egy példa arra, hogy hogyan lehet ügyek, nem pedig pártvonalak mentén politizálni, egyenként megítélni az ügyeket – szemben azzal, amikor minden, amit a saját táborunk akar, mond és tesz, az jó, és minden, amit az ellenfél, az rossz. Nézetem szerint majd akkor „lehet más a politika”, amikor így tudnak gondolkozni az emberek, nyitottak tudnak maradni, meg tudják látni a másik oldal igazát is, és meg tudnak állni valahol középen. De ez még 1000 év.
Baloldal
Nézzük, mi most a helyzet. Szerintem a baloldal alapvetően önmagának köszönheti egyrészt azt, hogy elvesztette a hatalmat, másrészt meg azt is, hogy nem tudja visszaszerezni. A hatalom elvesztése kapcsán nem is csak a Gyurcsány féle beszédre gondolok, hanem arra is, hogy az azt megelőző nyolc évben sem sokat tett, jól „elvolt”.
Most pedig a fordulatot alapvetően két dolog akadályozza. Az egyik a baloldal megosztottsága, az, hogy képtelenek összeállni egy-két nagyobb párttá, ami valódi alternatívát jelentene. Nem egy koalíciószerű összefogásról beszélek tehát (már az se nagyon megy), mert az kevés, aki határozott vezetésre, biztonságra vágyik, az így nem fog rájuk szavazni. A valódi egyesüléshez pedig nagyon hiányzik egy-két meghatározó, karizmatikus figura, vezető, aki képes volna összehozni, összefogni a baloldalt. Mert Orbánról sok mindent el lehet mondani, de az nem lehet elvenni tőle, hogy megvan a karizmája és képes egységbe fogni az embereit.
A másik pedig az, hogy a baloldalnak meg kell tanulnia gyakorlatiasnak és határozottnak lenni – az emberek ugyanis mindenekelőtt biztonságra és jólétre vágynak: félnek, hogy a migránsok majd elárasztják az országot, aminek meg is volt (van) az esélye; és örülnek, ha kevesebb a villanyszámla, akkor is, ha ezzel az a hatalom célja, hogy megvegye őket. Ha az önkénytől csak a jólét és a biztonság feladásának kockáztatása árán lehetne megszabadulni, akkor nem kérdés, hogy az emberek hogyan választanak. (Apropó, tény, hogy a Fidesz megtett ezt-azt, hogy bebiztosítsa a hatalmát – de mindez nem volna elég, ha a baloldal nem úgy nézne ki, ahogy.)
És igen, mindkét ponthoz szükség van némi megalkuvásra: a baloldal ugyanis alapjában véve demokratikus, kevésbé zavarja az egység hiánya, szeret elvitázgatni, elegyeztetgetni egymással – ez azonban sem a szervezeti egyesülésnek sem a határozottságnak nem tesz jót. A másik meg a liberalizmus, a menekültkérés kezelése, hogy ugyanis el kell fogadni, hogy mindenkin nem lehet segíteni, főleg úgy, hogy meg kell hozzá szerezni, tartani a választók támogatását, és hogy igen, húzni kell egy vonalat, hogy ennyit tudunk tenni, és többet nem. (De ennyit igen.) Európaszerte láthatjuk, hova vezet az elvek túltolása, a határozatlanság: az emberek elbizonytalanodásához, elfordulásához, a szélsőségek felemelkedéséhez, a korábban elért eredmények széteséséhez.
Figyeljük meg, hogy nem az elvek feladásáról, elárulásáról beszélek, hanem arról, hogy a körülmények függvényében némileg rugalmasabban, gyakorlatiasabban álljunk hozzájuk. Ezáltal lesz módunk ugyanis a reálisan lehetséges mértékig érvényesíteni őket, nem elidegeníteni azokat, akik másképp látják a világot, mások a vágyaik és félelmeik, és akiknek a támogatására, jóváhagyására szükségünk van. És ami azt illeti, pont ezt tudnám javasolni a jobboldali érzelműeknek is: mérsékeltség, emberek, középút: ez a kulcsszó.
(Nemkülönben a technokraták, közgazdászok, jogászok, különösen az EU bizottság is megpróbálhatná némileg tágabban, gyakorlatiasabban szemlélni a helyzetet, és nem szállítani a muníciót a demagógiához olyanokkal, hogy kiszámolja, mennyit kell majd fizetnünk egy be nem fogadott menekült után, meg hogy felvetik a rezsicsökkentés megnyirbálását, stb… – amikor ilyen a helyzet.)
Egyébként elárulom, magam is jó darabig nem a Fideszre szavaztam ugyan, de úgy voltam vele, ha úgy nézne ki, hogy kiesik a hatalomból, akkor megtettem volna – egyszerűen azért, mert a másik oldalból nem néztem ki, hogy képes volna hatékonyan kormányozni. A CEU-s történettel, most, hogy személyesen is meglegyintett az önkény szele, ennek vége – a gond csak az, hogy közben a másik oldalon nem sok minden változott.)
És egyelőre, őszintén szólva, olyan nagyon nem is nézem ki belőlük, hogy fog. Az újabb fejlemények, az olimpiás népszavazás, a CEU körüli tüntetések megmutatták az ellenzék súlyát, legalábbis ami a létszámot illeti – de, ha kormányváltást szeretnénk, ennél több kell. Most már nem még újabb tüntetésekben, meg népszavazásokban, meg hasonlókban kellene gondolkozni, hanem az egyesülésen kellene gőzerővel dolgozni, azon, hogy megkeressék azokat a közös elveket és célokat, melyekre mindenki rá tud bólintani – ennek azonban híre-hamva sincs, mint ahogyan az emlegetett vezetőnek sem.
(Illetve, van egy olyan benyomásom, hogy a baloldali politikusok jelentős része olyan nagyon nem is akar kormányra kerülni, megfelel nekik az ellenzéki szerep, mert így is elég jól ellehetnek a langyos vízben, és nem kell a kormányzással bajlódniuk. Valamint azok is, akik tényleg akarják a változást, egy idő után hajlamosak beleunni, és otthagyni az egészet. Ez tulajdonképpen érthető, a magam részéről már azt is becsülöm, ha valaki értelmes, jobbító szándékú emberként hajlandó elmerülni a politikának ebben a mocsarában – de szilárd elhivatottság és kőkemény kitartás nélkül ne csodálkozzunk, ha nem megy.)
Amúgy most sem feltétlen a baloldal mellett agitálok. Én, és biztos vagyok benne, a baloldaliak többsége is, minden további nélkül megvolnánk egy jóindulatú, mérsékelt jobbos kormánnyal, aki hagyja a másik oldalt is élni. Csakhogy szerintem már a józanul gondolkozó jobboldaliak előtt is egyre inkább kiviláglik a jelenlegi vezetés önkénye, nem bánnák, ha a kormány visszavenne a tempóból, illetve talán már nekik is kevésbé volna ellenükre, ha lenne egy épkézláb ellenzék, legalább egy alternatíva, hogy ha másképp nem megy, legyen mitől tartania a hatalomnak, hogy ha végképp elszalad vele a ló, le lesz cserélve. Mert az alternatíva hiánya az, ami miatt ma nyugodtan garázdálkodhatnak. Remélem, hogy mindenkiben kellően él még a diktatúra emléke, és tudatában vagyunk annak, hogy nemcsak egyféle létezhet belőle: lehet az baloldali, kommunista – de jobboldali, fasiszta is. Nem, még valóban nem tartunk ott, de ennél már nem is szeretnék közelebb kerülni hozzá.
Végezetül annyit, hogy tanúsítsatok önmérsékletet, mert ez a feszültség senkinek sem jó, különösen, hogy tulajdonképpen nincs is baj, minden további nélkül olyan jól meglehetnénk egymással. Ismerjétek fel továbbá a megtévesztést, a manipulációt, az uszítást és ne higgyetek a propagandának. Ne higgyetek nekem se. Csak nyissátok ki a szemetek, és gondolkozzatok.
Ha tetszett, terjesszétek.
Néhány kapcsolódó téma a könyvből, (kép teteje, doc, pdf):
- Demokrácia és diktatúra (A jólét és biztonság elsődlegessége az embereknek a szabadsággal szemben; meg általában is érdekes.)
- Baloldal-jobboldal (Az egész, illetve lásd benne a szélsőségekről is.)
- Ideológiák (Hogy a konzervatív és liberális ideológia is leegyszerűsítő, nem látja egymás előnyeit.)
- Politikai konfliktusok (Az ellenség haszna a hatalom számára)
- A csoportok alapvető jellemzői (Csoportokban való gondolkozás; Mik tartják össze a csoportokat, köztük a vezér, az ígéret és az ellenség)
- A menekültes írásom a fórumon. Kicsit régi már, de ez is egy példa arra, hogy hogyan lehet gyakorlati problémákat a realitás talaján állva, gyakorlatiasan kezelni.
- Ezek sem fognak megártani: A csoportok problémáinak kezelése (A csoportok heterogenitása, hogy ne vegyünk mindenkit egy kalap alá bennük; A csoportok közötti előítéletek, ellentétek csökkentése); Konformitás (Hogy egy csoport, párt tagjaiként hajlamosak vagyunk hasonulni a többiekhez); Önigazolás (Mert el tudom képzelni, hogy akik ezeket az önkényes lépéseket teszik, megmagyarázzák maguknak, miért is így a helyes); Szélmegoldások (Arra fel, hogy egy szál migránst se akarunk befogadni; illetve hogy nehéz eladni a középutas megoldásokat); Iparizált világunk és később majd a Piac gyakorlati hiányosságai, a Globalizáció és az Egyenlőtlenség témák is (hogy a gépesítés, a piac és a globalizáció is hozzájárulnak az egyenlőtlenségek növekedéséhez, az emberek kiábrándulásához a rendszerből); Hiúság (Hogy a másik legyőzése fontosabbá válhat, mint az ügy maga); A szexualitás összetettsége és a Homoszexualitás témák (Merthogy a gender studies-zal is sokat húzták a CEU-t, hogy most 2 nem van vagy hány: ezekből megérthetjük.)
- Illetve lásd majd az Oktatás témában, hogy az önálló gondolkozásra nevelés gyakran nem érdeke a rendszernek, a politikának, a piacnak.
