HTML

Egyvilág - Fórum

Ez az Egyvilág című könyvhöz tartozó fórum. A könyv részletes bemutatása és a teljes szövegű kézirat a www.egyvilag.hu címen található, a szerzői joggal kapcsolatos nyilatkozattal együtt.

Facebook-csoport:
Érdekes egy világ!

Facebook lap:
www.facebook.com/Egyvilag

Email: egyvilag@gmail.com

Friss topikok

  • Szalay Miklós: Ami némileg elsikkadt, hogy van olyan fajta is, amit meg lehet csinálni, pénzügyileg sem annyira b... (2022.05.01. 15:07) A metaverzum és társai
  • Szalay Miklós: Orbán rendszerét még ki lehet egészíteni: ● A családtámogatási rendszerrel ● Az intézményi szövet... (2022.04.04. 22:00) Politika, választások (2022. február)
  • Szalay Miklós: Hozzá kell tenni a fentihez, hogy azért nem minden súlyosan bántalmazott, büntetett, rosszul nevel... (2021.12.29. 18:03) Elvek, szabályok, normák
  • Szalay Miklós: Az energia mibenlétéhez még: Az energiára azt lehet mondani, hogy egy dolog állapotában rejlő leh... (2021.03.11. 21:51) Anyag, energia, erők
  • Szalay Miklós: Interaktív élet fája: www.onezoom.org/ Némi angol tudás nem árt hozzá, de szerintem anélkül is k... (2021.03.04. 00:55) Élet és fajok

Valóságaink

2022.11.11.

Nemrégiben előkerült már a köznapi és a kozmikus valóság fogalma, és hogy az Egyvilág mindkettőben segít eligazodni. Most ezt fogom kibontani.

 

A köznapi, a kozmikus és az alternatív valóságok

 

Van tehát egyrészt a köznapi valóság, amelyben élünk, eszünk, párt keresünk, iskolába megyünk vagy a munkahelyünkre, megtanítják nekünk mi a helyes és mi a siker, helyezkedünk, üzletelünk, miközben zuborog a politika, zakatol a gazdaság, zúgolódik a társadalom. Ez a mindennapi környezetünk, amelybe beleszülettünk, beleillesztettünk, amelyben a boldogulást keressük. Nagyon hasznos, ha ismerjünk a csínja-bínját, hogy el tudjunk igazodni benne.

 

Ez azonban nem minden, sőt nem is ez az alapvető valóság, hanem az úgynevezett kozmikus valóság. A kozmikus valóságot akkor pillanthatjuk meg, ha felismerjük a látásmódunkat torzító két hatást: a biológiai és a társadalmi forma hatását. Mi „elmék” ugyanis ebbe a két formába beágyazva létezünk – és mindkettő nagyban befolyásol bennünket, az érzékelésünket, a gondolkozásunkat – és különösen: olyan motivációkat ültetnek belénk, hogy a nekik kedvező viselkedést tanúsítsuk. Csak az olyan formák tudnak ugyanis stabilan létezni, amelyek gondoskodnak róla, hogy a tagjaik fenntartsák őket.

 

Magyarul: az emberi formának rá kell vennie bennünket, hogy fenntartsuk önmagunkat, a testünket és hogy szaporodjunk – enélkül ugyanis vége volna az emberi fajnak. Emiatt vannak bennünk az ezekre irányuló vágyak, motivációk. (Valamint végső soron ebből a célból látott el bennünket a forma a környezetből érkező információ erősen interpretált érzékleteivel is. Emlékszünk, például a színekkel, amiknek semmi közük az adott hullámhosszhoz, csak az agyunkban léteznek – de így is hasznosak, mert ránézésre tudjuk, hogy melyik gyümölcs az érett.) Ez a biológiai forma hatása.

 

A másik a társadalmi forma – például a mai specializációra épülő, iparizált piacgazdaság, a maga sajátos felépítésével, értékrendjével és sikerkritériumaival, ahol az anyagi siker a siker, és a szakember az ember. Akárcsak a színekről, ezekről is azt gondolhatjuk, hogy az objektív valóság részei, eredendően így vannak, máshogy nem is lehetnének. Csakhogy ezek is relatívak, az aktuális társadalmi formától függenek, máshol és máskor más lehet az érték és a siker, és volt is már más. Például a reneszánsz idején többre becsülték a sokoldalúságot, a római korban a rabszolgaság nem számított szitokszónak, az amishok között nem a vagyonával mérik az embert. Azon el lehet vitatkozni, hogy ezek közül melyik jó és melyik rossz – a lényeg azonban most nem ez, hanem hogy különböznek, és hogy az egyes társadalmak polgáraiba annyira belenevelik a fennálló rendet, értékrendet, társadalmi elképzeléseket, hogy hajlamosak arra abszolútként tekinteni, mintha az volna az világ természet adta rendje.

 

Összegezve, az embert sem biológiailag, sem társadalmilag nem a kozmikus valóság felfogására tervezték, és könnyen azt hihetjük, hogy bennünket magába foglaló, a speciális biológiai és társadalmi forma által meghatározott köznapi valóság „a” valóság. Pedig nem, hanem a kozmikus valóság az – amely eltekint ezektől a konkrétumoktól, lehántja ezt a kettős hályogot a szemünkről, tisztában van vele, hogy az emberi forma csak az egyik az elme lehetséges megtestesülései közül, és hogy a valódi sikert és értékeket is valami alapvetőbben kell keresnünk, mint az éppen regnáló társadalmi forma masinériájában.

 

Az embert az öntudata teszi képessé a formán túli valóság megragadására – amely egy önálló minőség, nem a forma terméke, a forma csak befolyásolni igyekszik őt az említett motivációk által. Az öntudatunknak köszönhetően tudok most én is mesélni nektek ezekről a dolgokról. A legtöbb állatnak viszont nincs öntudata, ezért egyáltalán nem képesek felülemelkedni a forma megszabta korlátokon.

 

(Hozzáteszem, azon kívül, hogy „cogito ergo sum”, vagyis önnön létünkön kívül, az égvilágon semmiben nem lehetünk teljesen biztosak, hogy úgy van, ahogy azt az érzékszerveinkkel vagy a műszereinkkel tapasztaljuk; akármennyire élethűnek tűnjön is a külvilág, lehet, hogy mindent csak elénk vetítenek, kb., mint a Mátrixban. Ez pedig egyebek mellett azt is jelenti, hogy az sincs 100%-osan kizárva, hogy csodák történjenek, merthogy a világ törvényeiről is elképzelhető, hogy csak az illúzió részei. Ráadásul egy csoda mindenképpen történt is már, lásd a könyvben. Jó, ennyi azért kevés ahhoz, hogy bízhassunk a csodákban.)

 

Ezt is elmondtam már, de ismét hangsúlyozom, hogy félre ne értsük: a „kozmikus” elnevezés nem valamiféle ezoterikus lila ködöt takar: láthatjuk, hogy éppen hogy a köznapi realitásérzékelésünk a torzított, a kozmikus realitással pont hogy az objektív realitáshoz kerülünk közelebb. Csak ennek a szónak van egy ilyen komolytalannak ható mellékzöngéje, ne hagyjuk, hogy megtévesszen.

 

Nincs viszont vége a történetnek, merthogy vannak még alternatív „valóságok” is.

 

Ezek olyan „valóságok”, melyek nem valóságosak, az emberek csak képzelik őket. Mindenekelőtt természetesen a vallások, vallásos világképek. (Melyek attól még, hogy nem valóságosak, hegyeket képesek megmozgatni. A minap is ott ültem a pesti Bazilika előtt, nem kis épület – és ez csak az egyik kisebb alkotás, amit egy jó eséllyel alternatív valóságnak köszönhetünk. Nem kell tehát lebecsülni őket, és nem is csak a fizikai erejük miatt – sokaknak ugyanis erős lelki támaszt is nyújtanak: attól hogy nem igaz valami, hasznos még lehet.) De a vallásos világképeken kívül is vannak még alternatív valóságok: gondoljunk csak a politikai ideológiákra, a bal- és jobboldaliak sokat emlegetett alternatív valóságaira. (És nyilván, a hátulütőik is megvannak annak, ha az emberek képzelt világokban élnek.)

 

De miért vannak alternatív valóságok? Miért hitegetjük magunkat? Két okból. Egyrészt a támasz, amit mondtam, hogy az boldogabbá tudja tenni azokat, akik bennük élnek. Többféleképpen is egyébként: reményt ad, magyarázatot ad, megerősítést ad, hitközösséget, és egy álomvilágot, amibe el lehet menekülni. Másrészt ott vannak azok, az egyház tisztviselői, a politikusok, akiknek az érdekét szolgálja, hogy az emberek hisznek ezekben: „A vallást a közemberek igaznak tartják, a bölcsek hamisnak, az uralkodók pedig hasznosnak”.

 

Megfigyelhető itt általában is a gondolatok ereje, hogy megfelelően alkalmazva azokat, a világot képesek megmozgatni, például a vallások is. (Meg az Egyvilág is a gondolatok között, az emberek fejében igyekszik rendet rakni, megalapozni egy jobb világot – a vallásokkal ellentétben ezúttal a valódi valóság talaján maradva.)

 

Összefoglalva: a kozmikus valóság „a” valóság; a köznapi valóság is valóságos, de annak csak egy igen speciális szelete; míg az alternatív „valóságok” nem valóságosak, csak képzelgések.

 

 

Életünk és a valóságok

 

Az élethez nem szükséges a kozmikus valóság ismerete, sokan életükben jutnak el idáig, boldog is lehet az ember nélküle, sőt… Akkor meg minek? Hát azért, mert ez a valóság. Mint amikor a filmben megkérdik, hogy a kék vagy a piros kapszulát választod-e. Igen, egyéni szinten nagyjából ennyi – társadalmi szinten viszont, ott, ahol a világ sorsáról döntenek, már sokkal nagyobb jelentősége van, hogy annak lássuk a dolgokat, amik valójában, tudni mik a valódi értékek, felismerni, amikor alternatív valóságok kísértenek – mégpedig azért, hogy jó irányba kormányozzuk a világot. (Sőt, ami azt illeti, főleg a döntéshozók idealista fajtájánál, a köznapi valóság jobb ismeretére is szükség volna. Az EV mindkettővel kapcsolatban képbe hoz.)

 

Ennek ellenére meg szoktam kapni, hogy maradjak már a földön, a köznapi valóságban, merthogy mégiscsak abban élünk, az lát el, a többi csak akadémikus szédelgés. Érdemes tisztázni, hogy mennyiben érvelek én a kozmikus világszemlélet mellett.

 

Nos, tehát én sem azt mondom, hogy mindenki dobja el, ami a kezében van, menjünk el hippinek, feküdjünk ki a mezőre, és csak bámuljuk a Tejutat. Nem, kozmikus valóság ide vagy oda, az nyilvánvaló, hogy mi ebben a speciális köznapi szeletében létezünk neki, ebben kell boldogulnunk, a testünket etetnünk, az agyunkat energiával ellátnunk, azoknak is, akik magasabb röptű valóságokról szeretnének filozofálni vele: nem lehet elszakadni a mindennapoktól. És tény, a számunkra szükséges dolgokat úgy tudjuk a leghatékonyabban megszerezni, ha megalkuszunk a társadalommal, részt veszünk annak működésében, kiszolgálunk másokat, hogy aztán ők is ellássanak bennünket.

 

Módunkban áll azonban az ambícióinkat és a szemléletmódunkat a kozmikus valóságból meríteni. A legtöbb, köznapi valóságban leledző, ember ugyanis nem maga találja ki ezeket, hanem kívülről, más emberektől, az aktuális társadalomi formától kapja őket, nem a sajátjai azok a vágyak, amelyeket hajszol. Láttuk, manapság mik az értékek, mi a siker: az anyagiak meg a többi, ezeket oltják bele az emberekbe kiskoruktól fogva – és a legtöbben simán be is fogadják ezeket.

 

(Hasonlóan, a szerepeinket, melyeket a mindennapokban eljátszunk, azokat is kívülről kapjuk: hogy viselkedik egy férfi? Milyen egy jó anya? Mit nem illik felnőtt korban? Ezeket sem magunk találjuk ki, mégis sokat megteszünk, hogy megfeleljünk az efféle elvárásoknak – nem is csak mások szemében, hanem a sajátunkban is.)

 

Az is igaz azonban, hogy a biológiai sikerhez is anyagiak kellettek, ennivaló, illetve a hordán belüli pozíció, mások fölé kerekedés, ezek tehát nemcsak társadalmilag, hanem biológiailag is bennünk vannak – és való igaz, egy anyagi testnek mindenképpen szüksége van az anyagiakra. Csak az a túlzás, hogy szinte a teljes életünk azok körül forog, még mindig, és az nem mindegy, hogy a tényleges szükségleteinken felül mennyit habzsolunk, mit adnak még el nekünk – mert nemcsak az emberek idejét, hanem a világot is az emészti fel. Valamint, a fölös anyagiakon kívüli más köznapi ambíciók, a rang, a pozíció is jórészt szükségtelenek a kozmikus ambíciók kiteljesítéséhez.

 

Mik lehetnek ilyen kozmikus ambíciók? Lényegében minden, ami a lényegünkből fakad, (nem pedig valamelyik formánkból): a kíváncsiság, az etikusság, az alkotás vágya, stb…: csupa olyasmi, amit ebben az anyagias világban nem sokra becsülnek – viszont, ha belegondolunk, szintén olyasmik, amikkel egy valóban szabad elme, akár maga Isten, elfoglalná magát; és ráadásul túl sok minden nem is kell hozzájuk, olcsók, és még ember- és környezetbarátok is. Így, ha valaki az anyagiakat illetően kevesebbel is beéri, olyan sok nem is kell hozzá, hogy az efféle ambícióknak szentelhesse magát. Felismerve aztán, hogy az efféle törekvések sem alsóbbrendűek, az értékítéletünk is megváltozik, másokban sem nézzük le az ilyen irányú indíttatásokat.

 

(Illetve, ha ezt a szemléletet sikerülne tömegessé tenni, az a környezeti problémák megoldásához is nagyban hozzá tudna járulni, lévén így a gyökerénél ragadnánk meg azokat. Nem utolsósorban pedig ez a kozmikus valóság – köznapi valóság kettősség akkor is igaz volna, ha a fennálló köznapi rend történetesen nem azon volna, hogy szétcsessze a világot – így viszont talán még inkább át lehet érezni, hogy amiben élünk, az nem az igazi. Még ennél is jobban át lehet majd, ha, de inkább amikor, már szétcseszte. Mondjuk valószínűleg akkor is inkább az alternatív valóságok jönnek még inkább divatba…)

 

Az ambíciókhoz kapcsolódva aztán az önértékelésünk alapja is áthelyezhető, nem attól kell, hogy függjön, hogy mennyire érezzük magunkat sikeresnek mások definíciója szerint, hogy a többi ember, a társadalom szerint mi az érték, mi a siker, milyen címeket aggatnak ránk, minek neveznek bennünket. Például engem se izgat, hogy mi vagyok és mi nem, a diplomáim, vagy, hogy nem vagyok semminek se a CEO-ja, se a minisztere. Aki pedig lebecsül emiatt, az azért van, mert nem lát elég messzire. (Vagy, ahogy Nietzsche mondta: „És azokat, akiket táncolni láttak, őrültnek nézték azok, akik nem hallották a zenét”.)

 

(Mellesleg, ha ilyesmi volnék, pénzügyileg biztos nem ártana meg – de a könyv írását ellehetetlenítené. Megjegyzem, szerintem az igazgatók nagy része sem tekinti sajátjának a vállalat ügyét, hiszen csak felbérelték, hogy vezesse, de ettől még az nem lett az övé. Ezzel egyébként a munkavállalók többsége is így lehet: a közvetlen feladat esetleg érdekes lehet, de ehhez is szerencsésnek kell lenni – az meg, hogy a végső célért lelkesedhessenek, amit a munkájukkal elősegítenek, még annál is kevesebbeknek adatik meg. Talán a vállalkozóknak, akik a saját vállalkozásukat építik, illetve azoknak, akiknek a foglalkozására azt lehet mondani, hogy az egy hivatás.)

 

Valamint mások rangja és hírneve sem izgat: az embert nézzük mindenkiben, ne a ruháját és a plecsnijeit. Komolyan, ha csak arról le tudnám szoktatni az embereket, hogy a hírnévtől hanyatt, a tekintély meg a rang előtt pedig hasra vágják magukat, már azt mondanám, hogy megérte. Az állatok meg a gyerekek még tudják ezt – de aztán gyorsan elfelejttetik velük. A kozmikus szemlélet újra felszabadíthat bennünket – vigyázzunk azonban, mert „úgy tenni, mintha” természetesen nem szabad elfelejteni ebben a világban. Igenis, Igazgató Úr!

 

Az ambícióinkon és az önértékelésünkön túl az identitásunkat is alapozhatjuk a kozmikus szemléletre, azt, amiképp magunkra tekintünk, most kapaszkodjatok meg: az univerzum polgáraiként. Igen, ez megint eléggé emelkedetten hangzik, de próbáljunk meg eltekinteni a negatív konnotációktól, melyeket egy olyan világ aggatott ezekre a kifejezésekre, amely nem lát túl a saját szűk keretein. Koncentráljunk arra, amit ki akarok fejezni vele: a tág világszemléletre, a megtapasztalt kozmikus realitásra, hogy ennek köszönhetően annak láthatjuk a dolgokat, amik valójában, ambícióink szabad megválasztására – nem utolsósorban pedig a közösségre, amit a többi hasonló szemléletű emberrel, lénnyel, elmével érezhetünk általa.

 

(Jól mondjátok, de borzasztó messze is van ez a meggazdagodástól, a karriertől, az inflációtól, a Győzike-showtól, a nemzet szentségétől, de még a gender-felszabadulástól is… De emberek: ez az igazi valóság. Ha érdekel valakit.)

 

Az univerzum polgáraiként aztán a köznapi valóságra puszta körülményként tekinthetünk, amelybe belecsöppentünk, és amelynek közepette meg kell szereznünk azt, amire a saját ambícióinkhoz szükségünk van. Körülmény tehát, amelyhez alkalmazkodnunk kell – de nem tartozunk hozzá, nem kell átvennünk az értékrendjét, a gondolkodásmódját, a helyi krédót. Mintha csak űrhajótörést szenvedtünk volna az (önpusztító) orionhangyák bolygóján: nem akarunk mi lenni a főhangya – csak egy pár alkatrész kell tőlük, hogy továbbrepülhessünk.

 

 

A szakosodás és a valóságok

 

(A szakosodás régi vesszőparipám, azért, mert én alapvetően egy generalista típus vagyok, akit sok minden érdekel, és mert a világ mindent megtett, hogy belegyömöszöljön egy dobozba.)

 

A jelenlegi, specializációra épülő társadalmi rendszerben tehát az embereknek foglalkozásuknak kell, hogy legyen – és ez úgy van előadva, mintha ez volna a „természetes”, az univerzum törvénye. (Illetve ez az első két dolog egyike, amit mindenki tudni akar a másikról. A másik meg, hogy hány éves. Pl. ahogy a TV-ben, újságokban gyakran alapból odaírják az emberek neve mellé a korukat. Figyeljük meg, hogy az életkor a biológiai, a foglalkozás pedig a társadalmi formából ered: egyik sem tartozik a lényünk lényegéhez.)

 

Pedig a dolog nem így indult, hosszú időn keresztül sokkal kevésbé volt jellemző a szakosodás: az ősember mindenes volt, a középkori paraszt is sok mindent maga végzett el, meg ugye ott van a reneszánsz ember is. (Kicsit pontosabban: az embernek mostanra bizonyos fokig már természete is lehet a szakosodás, mert ha elég ideig él úgy, hogy az előnyt jelentett, akkor az ebbe az irányba ható gének elterjedhettek a populációban – akkor sem sajátja azonban az elvont, univerzális elmének, amelynek az emberi formában történő megjelenés csak az egyik lehetőség.)

 

Aha! De ki akar visszamenni ősembernek? A civilizáció volt az, ami magával hozta a nagyobb fokú specializációt, és ezeknek köszönhetően van meg most mindenünk. Abszolút így van. Mint jeleztem, én sem az őskorba akarok visszatérni, és szerintem is nagyon hasznos dolog, hogy vannak szakembereink, akik tudják, hogyan kell élelmet termeszteni, szép zenéket játszani, hidakat építeni, számítógépeket gyártani, és mRNS vakcinát készíteni. Figyelembe véve az ember korlátozott képességeit csak így lehetünk képesek hatékonyan bánni a világgal. Mint általában, itt sem végletekben gondolkozom, hanem a hangsúlyok bizonyos fokú eltolásában, a szakterületünk mellett valamivel több idő és energia fenntartásával a szélesebb körű szemlélődésre. (Amihez az EV egy ideális eszköz. Tömeges méretekben legalábbis ebben gondolkozom: egy kevesen, akik olyan szerencsések, hogy megtehetik, hogy jobban kiteljesítsék a generalistaságukat, ők sem ártanak.) Már csak azért sem, mert a széleskörű rálátás hasznainak elismerése is hasznos volna, a világ számára is, különös tekintettel az összetett problémák kezelésére. (Mint amilyen többek között a klímaváltozás is.)

 

De azért nem árt látnunk, hogy akármennyire hasznos is, a szakosodás akkor is lemondást jelent, a világ egészét illetően fontosabb dolgokról, egy bizonyos részterület apró részleteiért cserébe. Na most, az emberek különbözőek, egy részüknek ez valószínűleg eleve fekszik, ők a specialista típusok, és semmi baj sincs ezzel se. Egy másik részükkel meg elhitetik, hogy ez a tuti, és ez a tudat felülírja eredendő berzenkedésüket. Vélhetőleg van egy harmadik részük is, bár eléggé láthatatlanok, akik tudatosan szűknek érzik a kalitkát, akiket a rendszer terel bele egy szellemi karámba és rájuk tolja a reteszt. Ők, velem együtt, a személyiségük megcsonkításaként élik meg a szakosodást. Kíváncsi volnék, hogy mennyi ilyen van.

 

Ámulok is, amikor a zenész elmeséli, hogy őt már kiskorában is csak a dobok érdekelték, vagy a tudós, hogy őt meg most az uránium-hexafluorid, a közeli infravörösben, a -270 és -258 közötti hőmérséklet tartományban, vagy épp az akkád rovásírás morfológiájának Babilóniai változatai a késői bronzkor első harmadában – melyekhez szeretve tisztelt témavezetőjük mutatta meg az utat. Jó, biztos nem kizárólag ezek érdeklik őket, de így szokták mondani – a közönség pedig az elvárt csodálattal adózik.

 

Természetesen isten ments, hogy leszóljam az ilyesmit, a szakemberek és az ilyen jellegű kutatások szerintem is hasznosak (is tudnak lenni), a kutatómunka túlnyomó részét az efféle vizsgálódások teszik ki, és szükség is van (lehet) rájuk. Csak kívülről nézve, úgy, hogy még a szavakat sem értjük, nagyobb dolgoknak tűnhetnek, mint belülről, illetve többnyire zseninek sem kell lenni hozzájuk.

 

Meg az is mennyire jellemző, hogy az emberek a foglalkozásukkal határozzák meg magukat, „én egy tanár vagyok”, „én meg egy orvos”, az identitásuk részévé válik a hivatásuk. Ami engem illet, én nemhogy nem közgazdásznak vagy magyarnak tartom magamat elsősorban, de még embernek se – hanem egy független elmének. Szalay Miklósnak, az univerzum polgárának. (Ami nem rang, nem helyez mások fölé, csak egy szemlélete a létünknek és a lényünknek a fent bemutatott módon.) Mert így is lehet, nem kötelező magunkra húznunk ezeket a formából fakadó kategóriákat, nem kis részben a formából fakadó vágyunk miatt, hogy tartozzunk valahová, befogadjon a törzs. Ezért is szoktam úgy mondani, hogy közgazdaságot tanultam, meg még foglalkoztam is vele – de nem vagyok az. (Még filozófus sem vagyok, pedig az közelebb áll hozzám – hanem valaki olyan, aki szeret filozofálni.)

 

(Apropó, van egy ilyen rajzolt kis szárnyas ektoplazma, amivel a jobberek szokták cukkolni a genderfluid ballereket, hogy azok azt sem tudják, hogy fiúk vagy lányok. Na most, ez meg, amit én mondok, ennek a kimaxolt változata, azzal, hogy énszerintem, a lényegünket tekintve, tényleg ilyesmik vagyunk: elvont elmék – a többibe csak becsomagoltak minket.)

 

(Konkrétabban semmi sem tartozik a lényegünkhöz, amit valamelyik speciális forma határoz meg bennünk, akár a biológiai akár a társadalmi, mindenekelőtt abból a célból, hogy fenntartsuk őket, kiszolgáljuk az érdekeiket. Sokan úgy vannak vele például, hogy család és gyerek nélkül nem volna teljes az életük – ezt azonban nagyrészt a biológiai forma gondoltatja velünk. Sokan úgy vannak vele, hogy karrier nélkül is egy csőd volna az egész – ezt meg javarészt a társadalom ülteti a fejükbe. Nem az ilyenek a létezés értelme. Az emberi életé, a piacgazdaságban már inkább – ez azonban a létezésnek csak az egyik lehetséges formája a sok közül. De természetesen az sem baj, ha valaki azt mondja, hogy neki ennyi is elég.)

 

(Valamivel bonyolultabb ez egyébként, mert a társadalom is rásegít a gyerektémára, és a biológia sem független az anyagiaktól – de ebbe itt nem mennék bele, a könyvben lehet még olvasni róla. Más szempontokból is sok mindent hozzá lehet még tenni ahhoz a néhány mondathoz, ami itt elhangzott, például azt illetően, hogy amit a forma tétet meg velünk, az gyakran nekünk is jó, egyéni és közösségi szinten, mondjuk az, hogy kerüljük a fájdalmat, biztosítjuk az utánpótlást, betartjuk a törvényeket. Ezek is ki vannak tárgyalva a könyvben.)

 

Azt lássuk tehát, hogy a szakosodás mind egyéni, mint társadalmi szinten egy hatékony eszköz. Társadalmilag így tudunk bánni a világ sokféleségével, egyénileg pedig általa tudjuk megszerezni, amire szükségünk van: úgy, hogy a saját szakértelmünk gyümölcsét elcseréljük másokéra. Ez vitán felül egy hatékony gazdasági módszer, és ha én találtam volna ki, büszke volnék magamra. A világnak azonban nem abszolút törvénye, hanem a körülményekből és a (biológiai) formából, korlátos képességeinkből fakad a hasznossága. Akinek fekszik, az szerencsés, örüljön neki, a társadalomnak így van szüksége rá, és meg is kapja a jutalmát. Akinek nem, annak viszont nem kell elhinnie, hogy ez az igazi, az ambícióit nyugodtan merítheti máshonnan – bár együttműködnie azért érdemes, a szükséges mértékig.

 

 

Emberek a dobozban

 

Vagyis, hogy sokan elvannak a maguk kis világában, és nem is nagyon kíváncsiak többre, arra, hogy mi ez az egész. (Nemcsak a szakosodás miatt.) Miért van ez?

 

Az jönne a számra, hogy nem értem. Nem értem az embereket, hogy mondhatnak le az egész világról önként. Hogy adhatják fel a lehetőséget, hogy az univerzum polgáraiként megismerhessék ez a csodát maguk körül – helyette benne ragadnak a szakmaiban, a köznapiban, és beérik a forma nyújtotta jutalomfalatokkal. De nagyjából értem én – inkább csak csodálkozok, hogy mennyire ez a jellemző:

 

● Először is, az emberek különböznek, vannak, akiket tényleg jobban érdekel egy kavics, mint a kozmosz, jobban kedvelik az ismert terepet.

 

● Másodszor, az igazságot sem mindenki akarja megtudni, mert az kellemetlen lehet; mert kutakodni fárasztó, az igazság pedig gyakran bonyolult; és mert a kíváncsiság messze nem az egyedüli motivációja az embernek, sokakat nem is az mozgat elsősorban – vagy másképp: az ember nem egy igazságkereső gép, hanem alapvetően csak jól akarja érezni magát. (És nem is maga dönti el, hogy őt mi teszi boldoggá – és már csak ezért sem bűn, ha valakit nem a megismerés hajt.)

 

Illetve, hogy a szerényebb képességűek nagyon nem is tudnák kibogozni a szálakat, ez is érthető. Ám egészen okos emberek is elvannak egy-egy szakterületen belül egész életükben – de ez is rendben van, kinek mi fekszik. Ami viszont a legcsodálatraméltóbb a számomra, hogy sok csúcsintelligens ember is megveszik a rangért, a pozícióért meg a címekért… Sok evilági hívságért, amiket én nem sokra becsülök.

 

● Harmadszor a társadalom, a társadalmi körülmények is erőteljesen besegítenek, hogy az emberek maradjanak a dobozukban:

 

   ○ A szakosodásra épülő rendszer

 

   Ahogy a mindennapi teendők lefoglalják az idejüket, kimerítik az energiájukat, folyamatosan köznapi kihívásokkal szembesülnek, egyfolytában ott a munka, a karrier, a család… Való igaz, kiváltságos az, akinek megadatik egyáltalán a lehetőség, hogy felülemelkedjen a földi gondokon.

 

   ○ Hogy eleve a köznapi valóságba nőnek bele, kiskoruktól fogva annak az értékrendjét, ambícióit táplálják beléjük, azt sem tudják, hogy ezen kívül van más is; aztán meg ott a pénz, a karrier, a presztízs, minden, ami a rendszerhez köti őket. A legtöbb olyan ember is, aki már megtehetné, azok sem fordulnak a nagyobb dolgok, a szellemi szabadság felé.

 

   Nem utolsósorban pedig egymást is visszahúzzák, ha valaki kilóg, arra ferdén néznek – valójában azonban többnyire még erre sincs szükség, mert eleve olyanok akarnak lenni, mint a többi.

 

Szóval nagyjából értem én, csak csodálom az embereket, meg, hogy ilyen sokan ennyire egyformák tudnak lenni ebből a szempontból.

 

(Jut eszembe, egyszer beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy neki van öt darab könyve otthon a polcán, és abban minden benne van, ami szerinte fontos. Úgy, hogy nemhogy az EV nem volt köztük, de még az Encyclopedia Britannica sem.) ;)

 

És még azok is, akik keresik a kiutat a köznapi valóságból, leginkább azok is valamelyik homályos és bódító alternatív valóságban kötnek ki. Mert nem annyira az igazságra vágynak ők sem, hanem a mindennapok nyomorától való menekülésre. Ezért is hangzik rosszul az, hogy „kozmikus realitás” meg „az univerzum polgára”, mert rögtön ezekre a valóban lila ködbe burkolózó okkultságokra asszociál az ember.

 

Vegyük észre továbbá, hogy olyan intézmények, tanítók, művek sem nagyon vannak, akik a kozmikus valósággal megismertetnék az embert – miközben az alternatív valóságokat propagáló egyházakkal és politikai ideológusokkal Dunát lehet rekeszteni; illetve a köznapi valóságot is vannak, akik ismerik, főképp azok, akik, józan ésszel, benne vannak az élet sűrűjében. Gondolhatnánk, hogy a tudomány, az egyetemek a kozmikus valóságról szólnak – de leginkább ott is csak egy-egy szeletét kaphatja meg az ember – jórészt a többi rovására, túl alaposan ahhoz, hogy ne szorítsa ki a nagy egész fontosabb elemeit. Aki a kozmikus valóságra vágyik, annak, eddig, egyedül kellett boldogulnia. Enters Egyvilág…

 

Meg még az is idevág, hogy a legtöbben különösebbet alkotni sem akarnak, nagy ambícióik sincsenek, alapjában véve csak szép békésen el akarnak ketyegni együtt a többi fogaskerékkel, ameddig bírja a rugó. A családja, a gyerekei, meg a kis pályafutása a legtöbb ember fő projektje. Ez sem baj, természetesen, a könyvben is írom, hogy kisembernek lenni jó, és a középszerűség sem rossz dolog – csak megint egy, ami nekem kicsit furcsa. Mert így nem sok nyoma marad annak, hogy élt, teljesítményei feloldódnak a társadalom kavalkádjában. Viszont az ilyen teljesítményekre is szükség van, sőt: mint mondani szoktam, kétféle munka van: a szekér tolása és irányítása. Az előbbi nélkül is megállna az élet, még hamarabb.

 

Apropó fogaskerék, korábban előkerült már, hogy „valami nagyobb részének lenni”, azt milyen áhítattal mondogatják, és milyen felemelő sokak számára, a mostani rendszer tagjainak apoteózisaként. Lássuk azonban, hogy van ennek alternatívája, amikor valaki képességei korlátainak tudatában, ám az univerzum polgáraként azt mondhatja, hogy igen, kicsi vagyok – de egész.

 

Figyeljük meg, hogy ez a „nagyobb részének lenni” mindenféle társadalomban ott van: a kollektivizmusban, a nacionalizmusban, de még a (mai) kapitalizmusban is, ahol a vállalat részévé válik a legtöbb ember – meg persze a nemzet részévé is, hiszen ma gyakorlatilag minden ember nemzeti keretek között él. (Ami szintén nem volna szükségszerű.) Persze, hogy ott van ez mindenhol, hiszen mindenfajta közösség igényli azt, hogy a tagjai lelkesen szolgálják. A „kicsi vagyok, de egész” pedig lényegében az individualizmus, azzal, hogy utóbbi általában inkább a különállást, mint az egésznek levést hangsúlyozza. (Annak ellenére, hogy a név az utóbbiból származik: „oszthatatlan”.) Manapság nem sok mindenkire jellemző úgy igazán. (Apropó: Isten, a keresztény. Na, ő a tökéletes individuum.)

 

 

A Mátrix-analógia

 

Mert ezzel a rendszeren kívüli szemlélettel olyan az emberek között, nézni ezt az áramló tömeget, a rendszert alkotó légiókat, mintha egyedül te ébredtél volna fel a mátrixból. És a filmnek is ez a mélyebb mondanivalója, egy társadalomkritika, ahogy ott az a hatalmas gépezet, a társadalom gépezete, ami megszüli és beilleszti magába az emberi alkatrészeket, akik a résztét képezik és működtetik, és hogy csak a kevesek látják meg egyáltalán ezt az egészet kívülről. Meg ahogy a mátrix részeként sokkal jobbakat ehetsz, mert a rendszer ellát, ott a karriered is – ha viszont kilépsz, akkor azzal az íztelen kásával meg a szakadt ruhákkal kell beérned – bár az igazság meg a szabadság, az a tiéd. Örülhetsz nekik, ha tudsz. (Nem csoda, hogy Cypher is vissza akart bújni.) Valamint a harc reménytelensége, ha ellent mersz mondani a mindennel bőségesen ellátott hatalmas gépezetnek.

 

Ez a lényege neki, és ezért is kiváló az a film, merthogy többszintű mondanivalóval rendelkezik, több szinten lehetett befogadni is. Ezt a társadalomkritikát például először én sem fogtam fel teljesen, mondtam is, mi ez a hülyeség, hogy egy elemhez hasonlítja az embereket, miért energiaforrásként van szüksége rájuk a rendszernek, miért nem építenek inkább egy atomerőművet? Miért nem, mondjuk, a képzelőerejüket hasznosítja? Hát pont azért, mert egy gépnek – a társadalomnak – nem eredetiség kell, hanem alkatrészek. Pont ezzel az elem hasonlattal árulja el, hogy többről van szó, mint a gépek és az emberek háborújáról.

 

(Ez egyébként, hogy alkatrészek kellenek, kicsiben is igaz: a vállalatok is munkaerőt keresnek, specializált és standardizált kis fogaskerekeket, nem egyéniségeket, és pláne nem forradalmárokat. Esetleg, ha majd 30 év múlva nagyfőnök leszel, akkor valamennyire megvalósíthatod a nagyszerű ötleteidet – vagy, ha ennél korábban szeretnéd, akkor, kvázi a rendszeren kívül, vállalkozóként, egyedül próbálkozhatsz. Vagy, még rosszabb, megpróbálhatsz írni egy könyvet.)

 

De az eggyel fentebbi szint, a gépek elleni háború, a kibervilág felülkerekedése az emberen, az ember elveszése a virtuális valóságban, ez szintén kurrens téma manapság, szóval, aki csak ilyen mélységig fogta fel, azt is elgondolkodtathatta. No és persze az akció, a látvány és a stílusos látványvilág, mindezen felül…

 

(Mi több, hogy nem a látvány a lényeg, nem a csomagolás. Emlékeztek a lefelé csordogáló zöld Mátrix-kódra, meg hogy az operátor inkább azt nézi, mint a 3D környezetet. Azért mondom, mert az Egyvilágot is nehéz volna azzal vádolni, hogy külsőségekkel próbálja meg eladni magát…)

 

És ahogy a mátrixot is csak kevesen pillantják meg kívülről, úgy a köznapi valóságon is kevesen látnak túl, a kozmikus szemlélettel is meglehetősen egyedül van az ember. A különbség is hasonlóan nagy a filmbéli két világ között, mint a köznapi és a kozmikus szemléletek között, mondhatni ez egy másik dimenzió – nem csoda, hogy nem könnyű felnyitni azoknak a szemét, akik eddig csak a köznapit látták, megértetni, hogy melyik az igazi világ, hogy a belőle merített ambíciók legalábbis nem alsóbbrendűek, hogy mit jelent az univerzum polgárának lenni.

 

Tágabban tekintve, a létezést sok szinten lehet megélni. Kezdve az tudattalan lényektől a növényektől, az egysejtűektől – az öntudattal nem rendelkező állatokon át – az öntudattal bírókig és az emberig. Az embereken belül vannak aztán, akik a közvetlen, térbeli és szellemi környezetükből sem mozdulnak ki, akár egy faluban élik le az egész életüket, a szakmájukon kívül nem gondolkodnak. Mások ennél azért tágabb térben mozognak, de mondjuk az országukon, a saját kultúrájukon kívül már nemigen érintkeznek, illetve akiknek szélesebb a rálátásuk a dolgokra, de a kozmikus valóságot már nem ismerik fel, stb… És minden szinten el lehet lenni, mondom, az, hogy a kozmikus valóságot befogadjuk, nem feltétele a boldogságnak. A boldogságra eredendően azért vagyunk képesek, mert a forma azzal jutalmaz meg bennünket, ha a neki tetsző módon cselekszünk – erre pedig a gilisztától fölfelé mindenki képes. Az öntudattal rendelkezők azok, akikben már ott a lehetőség, hogy a formán kívülről is meríthessenek boldogságot, például az igazi valóság ismeretének tudatából.

 

Meg még azon csodálkozom, hogy nem igazán találkoztam még ezzel az egész filozófiával így, ahogy itt kifejtettem – annak ellenére, hogy kicsit belegondolva, eléggé adja magát. Mondjuk, nem a tömegek filozófiája, az biztos. (Vagy lehet, hogy mégis én látom rosszul és mindenki más jól…)

 

(Azért, mondjuk, Diogenész lehet, hogy errefelé kapizsgált. Megvan az anekdota Nagy Sándor és Diogenész találkozásáról? Amikor Nagy Sándor így szólt a filozófushoz: „Kérj tőlem, amit csak akarsz”. Diogenész így válaszolt: „Ne álld el előlem a napot.” Mire Nagy Sándor csak ennyit mondott: „Ha nem lennék Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretnék lenni.”)

 

(Bár az is igaz, hogy nem minden filozófus hordós csöves, és nem minden csöves filozófus. Apropó, Istennek, annak van karrierje? Hát fizetése? No, ennyi közös benne is van a csövesekkel.)

 

Akit még érdekelne, a könyvben megtalálja a forma és a boldogság teljesen elméletét. A Mátrix filmet is megnézhetitek ezen a linken; illetve tudnám még ajánlani a mesterséges intelligencia beszélgetésünket is a YouTube-on.

 

Végül néhány praktika a kozmikus valóság megtapasztalásához: 1) Sci-fi olvasás, nézés, inkább a filozofikusabbak, amelyek nem a lövöldözésről szólnak: ezek elgondolkodtatnak arról, hogy milyen más világok lehetnek, lehetnének, illetve, hogy az, amelyben a mindennapjainkat éljük, nem az abszolút, nem a teljes valóság. 2) Az Egyvilág, mely körbevezet mindkét valóságban. 3) A rendszeren, a megszokott kereteken kívüli élmények, amikért nem kell fizetni, és nekünk sem fizetnek érte, érintkezés másfajta emberekkel, séta a vadonban, biciklizés a csillagok alatt, stb… Vagy egyszerűen csak felnézni az éjszakai égboltra, ott ahol látszanak a csillagok, belegondolni, hogy mik ezek, mekkora a kozmosz a mi kis dobozunkhoz képest, a saját szemünkkel megpillantani ezt az elképesztő perspektívát, perspektívába helyezni a köznapi ügyeinket, valóságunkat, hogy ezek hogyan törpülnek el a kozmosz valódi dimenziói mellett.

 

(Valamint ezt az egész fortyogó nemzeti és nemzetközi pöcegödröt is perspektívába helyezni, meg a sok úrhatnám, törtető, telhetetlen és tehetségtelen, elvakult és eszetlen fődebilt is jól perspektívába helyezni, az egybites ideológusaikkal együtt, akik folyamatosan kavarják benne a majdnemmegmondtammit. Szerencsére van kiút, és annál jobban, mint amennyire muszáj, nektek sem kell állandóan azt szagolnotok.)

 

Gyertek velem a csillagok alá.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3017976230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása