Egyvilág - Fórum

(Az alábbi egy rövidített változat, emlékeztetőül. A teljes változatot ezen a linken találod. A megjelenő oldalon, ahogy áll, a legfelső sorban kattints a címre vagy a doc vagy a pdf linkre.)

(Hozzászólni a szöveg alatt lehet.)

1.   Az emberiség egységének jelentősége

1.1. Az emberiség többszörös megosztottsága

Aki kicsit is képben van a jelenlegi helyzettel, annak ez nem újdonság:

1)    A nemzetek, államok különállása

Az emberiség megosztottságát illetően ez az első, ami az eszünkbe jut. Ez is felbontható:

○    Politikai-hatalmi megosztottság

Vagyis, hogy a különböző országokban más és más parancsol, különálló államok néznek szembe egymással.

○    Gazdasági versengés

Ehhez lásd a ‘Globalizáció’ témában az országok versengését a tőkéért, hogy a tőke szabad mozgása folytán az országok kijátszhatók egymással szemben; illetve, ahogy a különböző országok a saját vállalataikat igyekeznek helyzetbe hozni.

2)    Nemzetközi tömbök

Napjainkban ezek kevésbé jellemzőek, és általában véve is képlékenyebb formációk, mint az államok, de például a hidegháború kétpólusú világrendje meghatározó jellemvonása volt annak a korszaknak – és azért manapság is vannak a szegény és a gazdag országok, a nyugat, a közel-kelet, stb…

3)    Nemzeteken belüli törésvonalak

Merthogy maguk a nemzetek sem egységesek, sokféle törésvonal szabdalja őket: ideológiai, anyagi, vallási, faji, stb… (És gyakran az efféle törésvonalak nem állnak meg az államhatárnál, nemzetközileg is jellemzőek). Lásd bővebben a ‘Nemzet’ és az ‘Egyenlőtlenség’ témákban.

* * *

Mindezeknek a kisebb-nagyobb alakulatoknak aztán megvannak a maguk sajátosságai, jellemzői; hangadói, lazább vagy egységesebb vezetése; illetve érdekei, melyek gyakran ütköznek a többi alakulat érdekeivel – ami széthúzást eredményez közöttük.

Illetve lásd még az érdekek harcát csoporton (alakulaton) belül is, ‘A csoportok alapvető jellemzői’ témában.

1.2. Harmónia

Ez az egyik, amit az emberiség egységével nyerünk; és a széthúzás, feszültségek, ellenségeskedés mérséklődését értem alatta.

Azért csak mérséklődés, mert amíg két ember van a világon, addig óhatatlanul lesznek ellentétek; meg azért is, mert, mint látni fogjuk, az emberiség egységének sem kell teljesnek lennie.

A harmónia elősegítésére pedig nagy szükség is volna, mert, ha jobban belegondolunk, megpróbáljuk kicsit távolabbról szemlélni azt, ami a világban zajlik, meglátjuk, hogy továbbra is mennyire…

Gyerekes az, ahogyan az emberiség egymással viselkedik.

A hol véresebb, hol kulturáltabb, de mindenhol jelen lévő csatározás, játszmázás; a folyamatos és mindent átható osztozkodás, enyém-tiéd; stb… – körülbelül, mint az óvodában.

Különösen visszatetsző, hogy ez nemcsak az egyszerű emberek körében megy így, de a legmagasabb szinteken, az országok vezetői körében is, ahol már igazán elvárható volna, hogy felül tudjanak emelkedni a kicsinyes civódáson, példát mutatva az embereknek, bölcsen irányítva a népet. Még inkább szomorú mindez az emberiséget fenyegető súlyos, globális problémák árnyékában.

Hogyan kellene akkor viselkedni? Felnőtt módon.

Mit jelent ez közelebbről? Azt, hogy higgadtsággal, ésszel, felelősséggel, becsületesen, megbízhatósággal, bizalommal, megértéssel és szolidaritással.

Persze ezt mondani könnyű, és könnyű megmosolyogni is, hogy, ez egy naiv álom, a világ, az emberek nem ilyenek. Ez sajnos jelenleg igaz – de célként, amely felé törekednünk kell, azért meg lehet ezt fogalmazni. Hogy közelebb kerüljünk hozzá, az emberek gondolkozásán, személyiségén, a kultúrán kell megpróbálnunk alakítani, illetve felnőtt módon viselkedő, a világot ekképp kormányzó, egyben a nép felé is példát mutató embereket kellene megtenni vezetőnek. S ha a jelen emberei fejében megkövesedett gondolkozásmódon már nem is nagyon lehet változtatni, az elkövetkezendő generációkén már inkább.

1.3. Problémák, melyek ellen csak széleskörű összefogással lehet hatékonyan fellépni $

Nemzetközi, globális összefogással. Ezek hatékony kezelésének lehetősége a másik, amit az emberiség egysége adna nekünk. Melyek ezek?

1)    Globális problémák

Vagyis mindenekelőtt a klímaváltozás, de más nagy közös problémáink is, a fogyatkozó készletek, az ökológiai károk, stb…; részletesen lásd a ‘Globális problémák’ témában. Itt csak a legfontosabbakra utalok:

○    Egy csónakban ülünk

Melynek lehet, hogy az egyik fele gyorsabban süllyed – de ha a dolgok így mennek tovább, végül az egész elmerül, az emelkedő tengerben.

○    Az emberiség sodródása

Vagyis, hogy jelenleg az emberiség egésze tekintetében nagyrészt tudatos tervezés nélkül alakul a sorsunk, lényegében csak szemlélői vagyunk a folyamatoknak. Hogy ezen változtassunk, a saját kezünkbe vegyük a sorsunkat, egy irányba evezzünk, annak alapvető feltétele volna az emberiség kellő mértékű egysége.

Lásd ugyanott egy világállam távoli lehetőségét, hasznait és problémáit is – bár az emberiség egységének nem feltétlen kell ilyen fokra eljutnia.

○    Megosztottság, egyenlőtlenség – és összefogás

Az előbbiek, melyek miatt nehéz kezelni a globális problémákat – az utóbbi pedig, mint a megfelelő hozzáállás fontos eleme, a tekintetben is, hogy a mind a gazdagabb, mind a szegényebb országok megtegyék a magukét az ügyben. Lásd továbbá, hogy a közös problémák összekovácsolhatnak – de össze is ugraszthatnak.

Lásd továbbá a ‘Fennmaradás’ témában, hogy ahhoz is összefogás kell, hogy az emberiség felelős, érett fajnak legyen mondható.

2)    A globalizáció káros hatásainak kordában tartása

Melyről a ‘Globalizáció’ témában lehet olvasni: elsősorban, hogy az országok versengenek a tőkéért, s így kijátszatók egymással szemben – ami ellen csak széleskörű összefogással lehetne tenni, mert különben tőke megszökik, átmegy oda, ahol kedvesebbek hozzá, kevésbé adóztatják – a többiek meg hoppon maradnak. Mire volna tehát szükség? A nemzetközi tőkemozgás korlátozására; arra, hogy a multikkal keményebben tárgyaljanak az országok, fellépjenek az adóelkerülés ellen; illetve, hogy általában véve a globalizáció ellenőrzése céljából erősítsük a nemzetközi együttműködést.

3)    A pénzügyi rendszer és a gazdaság reformja

Hogy fenntarthatóbbak és igazságosabbak legyenek. Ez szorosan kapcsolódik az előzőhöz: országon belül is akkor lehetne ugyanis eredményesen határt szabni például a káros mértékű spekulációnak, akkor lehetne a piacot hathatósan szabályozni, a gazdaságot mérsékelt ütemű növekedési pályán tartani, ha a tőke, a multik máshol sem találnak lazább feltételeket, ha az országok nem versengenének értük túlzott mértékben – ami csak nemzetközi összefogással lehetséges. Lásd ezekről a ‘Részvények, tőzsde, spekuláció’ és az ‘Ember, társadalom és család a modern világban’ témákban.

Lásd továbbá a ‘Gazdasági válságok’ témában az azokkal szembeni nemzetközi összefogást.

4)    Nagy vállalkozások véghezvitele

Nagy teljesítményekre az országok önmagukban is képesek, az egymással való versengés még ösztönözheti is az ilyeneket. (Mint például a holdra szállást.) Mindazáltal, a költségek megosztásával, a munka összehangolásával, ezek is kevésbé megterhelők, könnyebb elérni őket. (Nemzetközi Űrállomás)

Az igazán nagy vállalkozások esetén viszont nincs is más mód, mint az összefogás. (Mondjuk, ha a csillagokba szeretnénk eljutni – bár előtte még itt a Földön kellene biztosítanunk a jövőnket, ami szintén nem kis kihívás.)

1.4. Az egység hátulütői

Látható tehát, hogy az emberiség egységének sok előnye volna. Ugyanakkor a túlzásba vitt egység tagadhatatlanul hátrányokkal is járna:

1)    Kulturális, etnikai feszültségek

Ha az emberiség eleve egynemű lenne, akkor nem lennének ilyen gondok, de a helyzet nem ez, a világot, még mindig, kulturális sokszínűség jellemzi – és ezek a kultúrák gyakran nem férnek meg túl jól egymással: ami az egyikben megszokott, sőt elvárt, az a másikban nem ritkán visszatetszést kelt.

Ezért, amikor eltérő kultúrájú emberek elegyednek, vagy megpróbálnánk erőltetni az együttélést, egységesülést, az feszültségekhez, ellenségeskedéshez vezetne; nézzünk csak szét, a mai világban is sok ilyen villongás van.

Másrészt, a kulturális sokszínűség is érték, amelyet, bizonyos fokig, meg kell őrizni. Ezért is mondom, hogy az emberiség egysége nem jelent egyformaságot, lásd itt alább.

2)    A gazdasági egyenlősítés hatásai

Bár a társadalmi egyenlőtlenség súlyos feszültségek forrása, és törekedni is kell ezek mérséklésére – bizonyos fokú egyenlőtlenségnek azért megvannak a hasznai is, főleg az, hogy gazdasági verseny nem képzelhető el nélküle – a versengés pedig elsődleges ösztönzője a teljesítménynek; lásd az ‘Egyenlőtlenség’ témát. Az emberiség egysége ezért vagyoni egyenlőséget sem jelent.

Tegyük hozzá, hogy az egységnek pozitív hatása is van a gazdagsági hatékonyságra. Lásd ugyanis a ‘Globális problémák’ témában, hogy azok egyik fő oka, a pazarlás, mely jelentős részben az emberek közötti bizalmatlanságból, opportunizmusból, konfliktusokból fakad, ahogy hatalmas pénzek mennek el hadseregekre, háborúkra, stb… A nagyobb egység segítene csillapítani ezeket.

Nem utolsósorban pedig, a teljesítmény, a hatékonyság nem minden, csak eszköz, és nem a cél – így érdemes is lehet áldozni belőlük, ha ezáltal összességében boldogabbak lesznek az emberek, és különösen, ha a fennmaradásunkat kockáztatjuk a gazdaság pörgetésével. Lásd erről az ‘Egy jobb világ’ témában.

3)    Politikai problémák

Bár a nagyobb egység egyik fő hozadéka a nemzetközi konfliktusok csillapodása, a jobb együttműködés, nagyobb harmónia lehetne, ha ezen a téren igazán messzire tekintünk, és felsejlik az említett világállam lehetősége, annak, az előnyei mellett, szintén megvolnának a veszélyei is, főképp a globális zsarnokság lehetősége.

2.   Az emberiség egységének jelentése

Amikor azt halljuk, hogy „az emberiség egysége”, elsőre eléggé erősen hangozhat, mintha arról volna szó, hogy teljesen váljunk eggyé, olvadjunk össze – ami nem mindenkinek szimpatikus. És valóban, akik berzenkednek ettől, nem minden ok nélkül teszik, láttuk az egység hátulütőit. Fontos tehát kijelenteni, hogy abban az értelemben, ahogyan itt beszélek róla…

Az emberiség egysége nem jelent sem egyformaságot, elkeveredést, sem vagyoni egyenlőséget, sem politikai összeolvadást.

Magyarán, itt sem kell túlzásokba esni.

Mit jelent akkor az emberiség egysége?

1)    Bizonyos fokú közös, emberi identitást, az összetartozás érzését

Ez, megint csak, nem jelenti azt, hogy a többi – különösképpen a nemzeti – identitásunkat fel kellene adnunk; hasonlóan ahhoz, ahogyan a nemzeti identitásunk mellett jelenleg is hordozunk másféléket is, például, ha valaki rockernek is tartja magát – magyar rockernek. Ha ekképp sikerülne akár csak némi közösséget éreznünk az emberiség egészével, az is segítene nagyobb harmóniában élni egymással.

2)    Egy irányba evezés

Emlékszünk fentebb a csónakra, a sodródásunkra, és arra, hogy az „egy irányba evezés” ahhoz kell, hogy a csónak ne süllyedjen el, hogy irányítani tudjuk, a saját kezünkbe tudjuk venni közös sorsunkat. Konkrétabban is láttuk továbbá a problémákat, melyekkel szemben csak összefogással lehetne hatékonyan fellépni.

Mit jelentene tehát az egy irányba evezés? Legalábbis egy hatékony nemzetközi együttműködést. Amit közelíteni lehetne, az az a hatékonyság, amelyre ma egy (jól működő) országon belül képesek vagyunk. Azért csak közelíteni, mert világállamról belátható időn belül nem beszélhetünk – e nélkül pedig aligha elérhető az országon belüli szint.

Mely utóbbi, tegyük hozzá, még a legjobban működő országokon belül sem éppen tökéletes, mindenhol vannak érdekcsoportok, ellentétek, korrupció – nem is beszélve a rosszul működő helyekről. Idézzük fel a nemzeteken belüli törésvonalakat is. Országokon belül is bőven lehetne tehát dolgozni a nagyobb egységen. (Anélkül, hogy ez a kívülállók ellen hangolna.)

3)    Szolidaritás

Bár vagyoni egyenlőségről nincs szó, az azonban elvárható, hogy rossz helyzetben lévő embertársainknak segítséget nyújtsunk, közösségi, nemzetközi szinten is. Hogy mekkora az elvárható segítség, azt lásd ‘A jóság elvárható mértéke’ témában; az ‘Egyenlőtlenség’ témában pedig az alapvető jólét és a tisztességes elbánás fontosságát, az egyenlőtlenségek kezelését és a szolidaritásról írtakat.

3.   Nyitottság, párbeszéd, középutasság

3.1. Nyitottság, párbeszéd

Ami egyfelől része az emberiség egységének: egy egységes emberiség nem zárkózik el, kommunikál egymással; másfelől pedig eszköze is az egység megteremtésének: a párbeszéd segít közelebb hozni egymáshoz az embereket.

A nemzetközi párbeszédről, mint a békésebb világ megteremtésének fontos eszközéről a ‘Politikai konfliktusok’ témában lehet olvasni. De országos, helyi, szinten, a szembenálló politikai oldalak között is fontos a nyitottság; az alábbiakban ezt részletezem.

Mert, ahogy jelenleg áll, igen jellemző, hogy ezek elzárkóznak egymástól, félreértik, félremagyarázzák a másik mondandóját, nem látják meg az igazát, amennyi van neki. Lásd a ‘Demokrácia és diktatúra’ témában, hogy a szembenállók kb. automatikusan az ellenkezőjét mondják, mint a másik. Nem is csoda, ha az árkok egyre csak mélyülnek.

Ezt orvoslandó, a következőkre volna szükség:

● A kellő nyitottság a miénktől eltérő nézetek iránt, illetve hogy hajlandóak legyünk meghallgatni a másikat

Ettől még egyetérteni nem kell – a lényeg, hogy próbáljunk meg belehelyezkedni a másik helyébe, megérteni a helyzetét és ő magát, hogy lehet, hogy ő másmilyen, neki másképp tetszik, mint nekünk; illetve fontoljuk meg, hátha van némi igaza: ha nem is fogadjuk el teljesen, amit mond, gondoljuk meg, nem lehet-e benne valami.

● Meglátni a jót és a rosszat is, magunkban és az ellenoldalban is

Beleértve a másik igazát és a saját tévképzeteinket; az ellenoldal erényeit és a saját hibáinkat is – mert ezekre sokan vakok. Más szóval próbáljuk meg reálisan szemlélni a dolgokat. (Nyilván a ló túlsó oldalára sem kell átesni, a saját erényeinket, stb… is jó, ha reálisan látjuk.)

Itt most nem elsősorban személyes erényekre és tévképzetekre gondolok, hanem a saját politikai oldalunk és az ellenlábas csoport, a két ideológia pozitívumaira és negatívumaira; például, hogy liberálisként próbáljuk meglátni a rációt a konzervativizmusban, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos mértékben jó lehet ragaszkodni a már beválthoz, a hagyományokhoz, van, akik így szeretnek élni – no és természetesen fordítva. Vagy, hogy ellenzékiként ismerjük el, ha a kormány valamit jól csinál – és természetesen fordítva, kormánypártiként, hogy egy s másban az ellenzéknek is lehet igaza.

Fontos volna továbbá, hogy ne azonosítsuk az egész másik oldalt annak legextrémebb, legelszálltabb tagjaival, megnyilvánulásaival, és azt se hagyjuk, hogy a saját oldalunk hangadói ezekkel manipuláljanak, uszítsanak bennünket; mint amikor a saját sajtójuk hergeli a jobboldaliakat bikiniben vonuló, kifestett férfiakról készült képekkel, mondván, hogy tessék, ez a baloldal. Nem, nem ez az. Ez csak a legelborultabb szelete annak, a baloldal többsége nem ilyen – mint ahogyan a jobboldalon sem mindenki náci.

Végül, sokan kárhoztatják az ellenoldal híveit, hogy azok elvakultan rajonganak a saját vezetőikért, istenítik őket, nem veszik észre a hibáikat – az viszont nem tűnik fel nekik, a kárhoztatóknak, hogy közben ő maguk ugyanolyan vehemenciával gyűlölik ugyanazokat az alakokat, csak a rosszat látják bennük. Mert gyomorból utálni körülbelül ugyanaz, mint elvakultan rajongani – csak pepitában.

A kívánatos tehát az volna, hogy lássuk meg, ismerjük el a jót és a rosszat is mindenben és mindenkiben, tartozzanak azok bármelyik oldalhoz; illetve igyekezzünk reális ítéleteket alkotni.

● Önálló, a pártvonaltól független gondolkozás

Az emberek nagy része ugyanis jelenleg különösebb kritika nélkül, vakon követi azt – és az természetesen egyoldalú, elfogult, az ellenoldallal szemben elzárkózó, ellenséges. Lásd ehhez az ‘Önálló megismerés és cselekvés’ és a ‘Reális világkép’ témákat. Továbbá…

Törekedjünk az észérvek megfontolására.

Ugyanis, mivel gondolkozni fárasztó, sok ember inkább nem gondolkodik, egyszerűsít, megnehezítve azok dolgát, akik racionálisan próbálnak érvelni – és így, velük szemben, gyakran a hatásossággal, hangzatossággal operálók győznek, akkor is, ha nincs igazuk.

Persze az ember a legnagyobb igyekezettel sem képes mindennek maga utánagondolni – de arra azért oda lehet figyelni, hogy ki mondja, milyen meggyőződései vannak neki, milyen érdekek vezérlik, mi lehet a célja azzal, amit mond; egyszersmind az általános realitásérzékünkre támaszkodva a mondandó érvényességéről is lehet fogalmunk.

Az észérvekkel, pontosabban az annak tűnő érveléssel szemben sem árt azonban óvatosság: lásd az ‘Ideológiák’ témában, hogy azok általában hamisak, de racionálisnak vannak beállítva; illetve a ‘Játszmák, meggyőzés és hazugság’ témában a féligazságokat.

* * *

Lásd ezekhez a középútról, mérsékeltségről és a szélsőségektől való tartózkodásról mondottakat az ‘Egyensúly (Előszó - Alapelvek)’ témában; az ‘Egy jobb világ’ témában pedig az ügyek és nem pártvonalak mentén való politizálást, illetve azt, hogy ki lehetne válogatni, össze lehetne gyűjteni mindazt, ami a szembenálló oldalakban jó, és azok szerint lehetne élni, kormányozni.

Lásd továbbá a ‘Szélmegoldások’ témában, hogy a (bizonyos szempontból) üdvözítő megoldás nem feltétlenül pont középen van.

3.2. Miért nehéz középutasnak lenni? $

Középutasság alatt sem a pontosan középen állást értem, hanem, hogy valahol a szélsőségek között, azon belül a mérsékelt zónában vagyunk. Miért nehéz itt lenni?

●    A közbenső megoldásoknak előnyeik mellett megvannak a hátrányaik is.

Például, hogy bonyolultabbak az egyszerű, egyoldalú, szélsőséges megoldásoknál; hogy nehéz őket megkeresni, elmagyarázni, eladni, stb… Lásd a ‘Szélmegoldások’ témában.

●    Fájdalmas lehet elismerni, hogy a másiknak is lehet igaza, és hogy mégsem ő a sátán – illetve, hogy a mi oldalunk sem maga a tökély.

Főképp kiélezett viszonyok közepette; illetve ha egyszersmind azzal is szembe kellene néznünk, hogy eddig rosszul gondoltuk.

●    Az emberek általában egymás kárára is jól akarnak járni, és azt a vezetőt támogatják, aki ezt ígéri.

Vagyis igyekeznek maguknak minél nagyobb szeletet kihasítani a tortából – ezért az a vezető, aki a torta egészének, a közjónak, a növelését ígéri, könnyen követők és támogatók nélkül találhatja magát.

●    Magány

Merthogy kevés a középutas ember, és aki mégis ezt választja, az igencsak magára marad. Lásd ennek kapcsán a maguk útját járókat az ‘Embertípusok’ témában.

●    A középutasokról kialakult előnytelen kép

Hogy határozatlanok, csak mismásolnak, képtelenek döntésre jutni, cselekedni – amiben, nagy általánosságban, lehet is valami: ha valaki körültekintő, mérlegel, az nyilván nem a gyorsaságnak kedvez. Fontos tehát, hogy ezt is jól csináljuk, középutasként lássuk, amikor dönteni, lépni kell, túlzásba se vigyük az agyalást.

* * *

Mindezek okán többféle szerepben is nehéz középutasnak lenni: egyszerűen csak ilyen nézeteket vallani sem egyszerű, például mert egyedül vagyunk; középutas vezetőnek lenni is nehéz, ha a nép a szélsőségekre fogékony; valamint láttatni is nehéz a dolgokat középutas módon: az emberek nem értik, nem figyelnek oda az összetettebb magyarázatokra, nincs, aki támogassa a pártatlan, érdekmentes elemzést, stb…

4.   Az emberiség adottságai az egységre $

Milyen erők hatnak bennünk és ránk ez ügyben?

1)    Egyéni szint

○    Eredendő megosztottságunk

Itt mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy individuumok vagyunk, alapvetően megosztottak tehát, természettől fogva vetélytársai egymásnak. Ráadásul, emberként öntudattal bíró individuumok vagyunk, akik képesek tudatosan felismerni a saját érdekeiket, és gyakran akkor is azokat követjük, ha azzal szembe megyünk a közösség érdekeivel; mint például amikor valaki adót csal. (Ellentétben az öntudattal nem bíró lényekkel, akiket jobban egységre lehet programozni, mint a hangyákat.)

○    Emberi jóság?

Melyre meglehetősen vegyesek az indíttatásaink: a jóság, egyben az egység, felé ösztönöz például az etikai érzékünk – ellene a vérünkben lévő önzés, opportunizmus és agresszió; részletesebben lásd a ‘Jó cselekedetek’ témában.

2)    Csoportok

Az emberek általában szeretnek tartozni valahová, él bennük az elfogadottság igénye és a csoportszellem, alapvetően társas lények vagyunk. Ez a csoportok összetartását erősíti – a különböző csoportokat viszont sokkal inkább szembeállítja egymással.

3)    Nemzet

Jelenleg ez, illetve az állam, a legnagyobb hathatós egysége az embereknek – illetve a különböző nemzetek, államok különállása jellemzi leginkább az emberiség megosztottságát.

Lásd ehhez a ‘Nemzet’ témában a nemzeti identitást és a nemzetek csoportképző tényezőit, mindenekelőtt a nyelvet és a kultúrát. Lásd ugyanakkor egyfelől a nemzeteken belüli törésvonalakat is, főleg a szegényeket és a gazdagokat. Másfelől, elsősorban nemzetek között, az eltérő kultúra és vallás is erőteljes megosztó tényező; ahogyan ‘A kultúra és az ember’ és a ‘Vallás’ témákban olvasható.

Lásd még a ‘Politikai konfliktusok’ témában azok eredetét, a háborúk evolúciós, társadalmi, politikai és gazdasági okait.

* * *

Egy említést megérdemel, hogy azért nemezetek feletti egységek is vannak már, így a nagyobb kulturális, vallási tömbök, mint a „nyugat” vagy az iszlám világ; vagy a különféle nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ. Jóllehet ezek vagy ugyanolyan megosztóak, csak kevesebb szereplővel, vagy nem sok hatalommal rendelkeznek.

Mi több, csírái az emberiség tényleges egységének is felbukkantak már, lásd a ‘Globalizáció’ témában az érdekek összekapcsolódását, a világbéke elősegítését, a közös identitás formálódását; valamint a kulturális globalizációt, mely, mint mondtam, nem szükséges az egységhez, nem kell egyformává válni – ám kétségkívül zajlik, és közelebb hozza egymáshoz az embereket, és azt, ami a fejükben van.

Valamint utalni kell még itt a ‘Versengés és együttműködés’ témára is, benne e kettő eredetére, ahogy különféle biológiai és társadalmi tényezők ösztönöznek bennünket mindkét irányba; illetve az együttműködés fenntartásának módjaira. Lásd végül az ‘Érdekek’ témában azok erejének kihasználását a jó ügyek előmozdítására. (Már hogy nem baj az, ha az egészséges versengés megmarad az emberek között.)

* * *

Az elmondottakhoz hozzátehetjük még, hogy időben is jellemző volt az emberiségre, hogy egyre nagyobb egységeket hozott létre a hordától, a törzseken át, a nemzetig, (melyekhez kialakult a megfelelő identitása is) – és hogy ezen az úton esetleg lehetne még tenni egy-két lépést, (ha a falig nem is megyünk el). Ha ennek nyomán nem is az egész emberiség egyesül, de sikerül nagyobb tömböket, föderációkat, konföderációkat kialakítani, a globális egyeztetés, együttműködés már azzal is jelentősen könnyebbé válik. (A jelenlegi állapothoz képest, mikor is a kb. 200 országnak gyakorlatilag lehetetlen érdemben megegyeznie bármiben is.) Természetesen, hogy ez sikeres legyen, ahhoz az is kell, hogy ezek a tömbök jóban legyenek egymással.

Lásd továbbá az ‘Egy jobb világ’ témában, hogy a társadalmi formát, (illetve az egység fokát), és azt, ami az emberek fejében van (pl. a közös identitás), hatalmunkban áll alakítani, már most is. (Ellentétben az olyan, létünkre, jólétünkre nézve szintén fontos dolgokkal, melyekre kevés befolyásunk lehet, például, hogy meddig élünk.) Az emberiség egysége tehát leginkább rajtunk múlik.

Ezzel együtt, végigtekintve az elmondottakon, tanuláság, hogy az emberiség egységének megteremtésére meglehetősen vegyesek az adottságaink.

5.   Mik segíthetik az egység megteremtését? $

1)    Ha nem erőltetjük túlságosan

Sem azt, hogy minél jobban, sem azt, hogy minél hamarabb megtörténjen. Egyrészt mert, mint láttuk, nem is praktikus, megvannak a hátulütői, másrészt pedig, mert fokozott ellenállást vált ki az egység ellenzőiből.

2)    Nyitottság

Egyfelől a nyitottabb, tágabb gondolkozás, ha nagyobb figyelmet fordítunk a jelenleg háttérbe szorított, „puhább” kérdésekre, az elme, az emberi motivációk megértésére, az etikára. Ez segíthet megértőbbnek, türelmesebbnek lenni embertársainkkal, kezelni a saját indulatainkat.

Másfelől a más emberek, népek, kultúrák iránti kellő nyitottság. (Csak „kellő”, hiszen tudjuk: nem kell elkeveredni egymással, nem kell átjáróházat csinálni a világból.) Ezzel együtt egymás meghallgatása, meglátogatása, egymás kultúrájába való betekintés, a másik látásmódjának, nézőpontjának, helyzetének felfogása nagyban elősegítheti az emberek közötti harmóniát és együttműködést.

Lásd ehhez a ‘Nyitottság’ témát; valamint ‘A csoportok problémáinak kezelése’ témában, hogy az egyes csoportok kezeljék a saját szélsőségeseiket. (Akikre, egyebek mellett, jellemző az elzárkózás, a feszültségek szítása.)

3)    Hasonlóságaink felfedezése

Hogy ugyanis minden népben ugyanazok az alapvető motivációk dolgoznak, általában véve igencsak hasonlóak a vágyaik és a problémáik is az embereknek; és hogy az ember értéke nem azon múlik, hogy hova született. (Hanem azon, hogy mennyi boldogságot hoz a világba; lásd az ‘Értékek’ témában.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenki egyforma – ám egyéni különbségek az egyes népeken belül is vannak. Mindazáltal, a népek sem egyformák – de azt itt is el lehet mondani, hogy a különbségek mindenekelőtt kulturálisak, tehát nem eredendőek, nincsenek kőbe (a génekbe) vésve, és hogy az eredendő emberi tulajdonságainkat tekintve jóval közelebb állunk egymáshoz. (Minden nép fiai szeretnék anyagi biztonságban tudni magukat, tartozni valahova, stb...)

4)    A különbségek felvilágosult kezelése

Ne általánosítsunk könnyelműen, tartsuk észben, hogy attól még, hogy egy zamundai ember csirkefogó, a többi nem lesz az; illetve, hogy jó és rossz emberek mindenütt vannak.

Lásd továbbá ‘A csoportok problémáinak kezelése’ témában, hogy hogyan lehet a különbségeket felvilágosult módon, reálisan szemlélni, hogy ahelyett, hogy letagadnánk, inkább jóindulattal ismerjük el, és aknázzuk ki őket. Lásd ugyanott az előítéletek csökkentéséről és a kisebbségek felzárkóztatásáról írtakat is.

5)    Mások érdekeinek figyelembevétele és türelem

Először is anyagi értelemben. Láttuk, hogy az egyenlőtlenségek teljes felszámolása nem cél – az enyhítésük azonban igen: emlékezzünk a fentebb tárgyalt szolidaritásra. Másfelől lásd az ‘Egyenlőtlenség’ témában, hogy az alul levőknek is meg kell érteniük a felül levőket, azt, hogy ha azok, ahogy elvárható, juttatnak a vagyonukból, azért, érthető módon, maguknak is meg akarnak tartani belőle.

Másodszor, ha az emberek, bizonyos fokig, tágabb értelemben is tekintettel lennének arra, hogy hogy jó a másiknak, mi zavarja őt, némileg visszafognák magukat, nem mennének egymás idegeire, az szintén jelentős mértékben növelné a harmóniát – kicsiben és nagyban is.

Harmadszor, az is segítene ebben, ha kellőképpen türelmesek tudnánk lenni egymással. Nyilván ez sem jelenti, hogy mindent el kellene tűrni, csak túlreagálni nem kell a dolgokat. Lásd ehhez a ‘Türelem’ témát, valamint a ‘Konfliktuskezelés’ témában a toleranciát és kompromisszumkészséget.

6)    Globalizáció

Mely számos módon hozzájárul az emberiség egységéhez. A ‘Globalizáció’ témára már utaltam fentebb; itt a következőket emelem ki belőle:

○    A közös identitás formálódása

Mely egyelőre elég gyenge, de egyebek mellett a könnyebb érintkezés, rendszeresebb együttműködés ebbe az irányba hat.

○    Könnyű nemzetközi kommunikáció, kapcsolattartás, utazás

Bár az interneten az uszítás is könnyebben terjed, a bevándorlás pedig nem kevés feszültséget is szül.

○    Kulturális globalizáció

Bár a kultúrák sokszínűségének megőrzésére is törekedni kell.

○    A gazdasági globalizáció, az érdekek összekapcsolódása, illetve, ahogy a globalizáció elősegíti a világbékét

Illetve, ahogyan a gazdasági globalizáció, világviszonylatban legalábbis, enyhítette az egyenlőtlenségeket.

○    Nemzetközi szervezetek

Melyek, ha jelenleg nem is túl hathatósak, de előképei az egy irányba evezésnek, illetve köztük a gazdasági fejlesztéssel, segélyezéssel foglalkozók a szolidaritásra is példaként szolgálnak.

7)    Közös problémák, vállalkozások

Bár ez nem egy biztos módszer, azért szót érdemel; hiszen a bajtársiasság, sorstársiasság, ha a megfelelő körülmények között kialakul, erős kapocs tud lenni az emberek között – és hasonlóan, amikor valami nagyot, valami hősiest sikerül együtt elérnünk, a közös erőfeszítéssel kivívott diadal szintén pozitív érzésekkel tölt el bennünket egymás iránt.

Azonban, mint elhangzott, a közös problémák össze is tudják ugrasztani az embereket, például, ha elképzeljük, hogyan esnének egymásnak a fogyatkozó vízkészletekért – ahelyett, hogy megpróbálnák testvériesen kitalálni, hogyan lehetne elég mindenkinek. Ami pedig a közös vállalkozásokat illeti, igazán nagy, az egész emberiséget megmozgató vállalkozásunk eddig még nem is volt – és ameddig kisebb gondunk is nagyobb, addig nem is igen lehet ilyenekben gondolkodni.

8)    Politikai konfliktusok kezelése

Hogy miket lehet tenni ez ügyben, egy békésebb világért, az részletesen le van írva a ‘Politikai konfliktusok’ témában. A legfontosabbak:

○    Nemzetközi párbeszéd

Úgy a vezetők, mint a polgárok szintjén; hogy betekintést nyerjünk egymás kultúrájába, látásmódjába, bele tudjunk helyezkedni a másik nézőpontjába, helyzetébe, jobban megértsük, hogy mik mozgatják őt.

○    Az érdekek összekapcsolása

Hiszen, ha nekem is fáj, amikor a másiknak fáj, akkor nem fogom bántani.

Ebben és az előzőben, mint láttuk, a globalizáció is segít.

○    A vezetők megválogatása, felkészítése

Ami nyilván a konfliktusokon kívül is segíthet az egység megteremtésében.

* * *

Ám még ha igyekszünk is, biztos, hogy az emberiség egysége nem egyik napról a másikra fog eljönni – de azért remélhetőleg nem reménytelen: ha másképp nem, lassan de kitartóan, generációról-generációra közelíthetünk feléje, a fent elmondottak szerint.

Elég rendesen. Ez a másik fő történet a mai levélben.

Röviden: ahogy az előző levelemben írtam, ameddig másfél évig „szabadságon voltam”, közben ment ez az Orbán-rendszeres kérdőívem, melynek révén több mint 5000-en a hírlevélre is feliratkoztak. Hát, mint kiderült, egyesek inkább csak elvileg.

A kérdőívet a Facebook-on hirdettem, ahol úgy ajánlotta fel a kitöltést, hogy egyúttal a hírlevélre is feliratkozott a delikvens. Ez világosan el volt mondva, mielőtt valaki megadta a címét, rányomott a gombra. Nos, ennek ellenére, most nem mindenki kért belőle.

Aki kíváncsi, annak részletezem egy kicsit, lesznek tanulságok is. Szóval, elsőre nem látszott meg, hogy mi a helyzet. Ahogy mondtam, most egy új email küldési módszert is kellett, hogy keressek a nagytömegű kiküldendő üzenet miatt. (Amazon SES – amit egyébként tudok ajánlani, sokkal olcsóbb, mint az összes többi levelezőrendszer.) Ez elvileg jelzi, ha valami gond van: a visszapattanó leveleket, a leiratkozókat vagy ha spam-be raknak. Hát, mint kiderült, eléggé csak elvileg.

Azért gondoltam én, hogy elkél némi körültekintés, nem is toltam ki az összes levelet egyszerre. Először még a régi módszerrel küldözgettem pár százanként, naponta. Egyszer csak azonban, amikor felmentem 400-ra, jött egy értesítés, hogy zárolták a Google fiókomat, mondták, hogy lehet kérni, hogy oldják fel. Végül is még ezt sem kellett, csak újra be kellett lépnem. Valószínűleg szokatlan volt a nagy mennyiségű küldés egy normál fiókból.

Gondoltam, jó, akkor ezt ne forszírozzuk, nézzük meg az új módszerrel. Megint csak 100-assával kezdetem el küldözgetni naponta, szép óvatosan. Ebben a módszerben van annyi extra, hogy lehet látni, hányan nyitották ki az emailt. (Azt nem, hogy kik.) Szépen látszott is, hogy úgy 40% kinyitogatja. Mellette tehát (elvileg) azt is mutatja, hogy hányan raktak spam-be. Ez nulla volt. Jött egy-két leiratkozás meg anyázás, de ennyi mindig várható, le is lettek húzva a listáról szó nélkül, természetesen. De ennyi. Mondom, akkor jók vagyunk, gyorsíthatuk egy kicsit, felmentem 200-ra, majd 300-ra.

No, ekkor látszott meg, hogy a kinyitások hirtelen leestek 10% környékére. Következő nap megint. Jó, akkor pihentessük kicsit. Egy hét múlva gondoltam, nézzük meg, magához tért-e, csak 100 címmel – 2%. Hát, itt valami nem oké. Elővettem Csetet és elkezdtünk nyomozni. Mint kiderült, ez az egész tömeges emailezés nem olyan egyszerű ám, egy körültekintéssel művelendő külön művészet, egy finom kis aknamező. Le is álltam vele egyelőre, úgyhogy 2000 embernek nem is küldtem ki az előzőt.

Merthogy, ha valakinek nem tetszik a leveled, és benyomja spam-be, azt veszi a Gmail, és másnak sem fog megérkezni. Sőt, mint szintén kiderült, van egy olyan, hogy domain reputation, vagyis nézi, hogy az egyvilag.hu-ról jövő emaileket mennyire rakják spam-be, és nem kell ám sok hozzá, hogy majd a későbbi leveleid se érkezzenek meg. Mint szintén kiderült, a gmail-en meg tudod nézni, hogy spammelnek-e – viszont harmadik félnek a gmail nem árulja el ezt, ezért mutatott az Amazon nullát. Szóval volt némi tanulási görbe. És végre még egy valami, ami eddig simán ment, most meg már ezen is agyalhatok.

Az ügy tanulságai, először is, hogy aki menni akar, azt abban a pillanatban el kell engedni. Nagyon eddig sem tartóztattam senkit, ha bármilyen módon jelezte, hogy nem kéri tovább, akkor nem küldtem tovább. Az igaz, hogy külön leiratkozó link nem volt az emailben. Úgyhogy most csináltam egy ilyet is, ezután majd lesz. A maradék 2000-nek ez lesz az első, amit látni fognak.

A másik, hogy mostanra úgy le van figyelve és ki van elemezve az ember minden digitális mozdulata, hogy annál nem lehet okosabbnak lenni. Nem csak az előbbieket, de olyanokat is néz a rendszer, hányan törlik anélkül, hogy belenéztek volna, hányan válaszolnak rá, hányan csillagozzák meg, és így tovább.

Jó, nyilván megvan ennek az előnye is a felhasználó számára. Nálam is hegyekben állnak a spam-ben (csak, ahogy most kinyitom), a „Fontos éretesétis a fiokjaval capcolat”-ok, szallitas@maygarpos levelei, meg hogy hány millió eurót nyertem, csak előbb fizessek 100-at Nigéria hercegének. Kissé fájó, hogy ezekkel raknak egy sorba engem, aminél rosszabb spam-et életében ne kapjon senki se – de hát nem tudják, mit cselekszenek.

Illetve a tágabb kontextusa az esetnek. Hogy ez valami új, valami más, és emiatt óhatatlanul másképp néz ki, mint amit az áltag felhasználótól lát a rendszer, de még az átlag tartalomgyártótól is jelentősen különbözik, amit produkálok. (És nem is csak az internetes dolgaim, hanem ez az egész projekt, mondhatni igencsak rendhagyó, a rendszer határán mozog, nem nagyon lehet elhelyezni az ismert dolgok periódusos rendszerében. Meg az egész életemet sem, ami azt illeti…) És ami más, az rögtön gyanús. Embernek és algoritmusnak egyaránt. Főleg egy ilyen kiélezett világban, a tényleg csalóktól hemzsegő interneten, ahol a rendszerek még gyanakvóbbra vannak állítva, inkább kidobják a kicsit gyanúsat is, minthogy átcsússzon egy-két tényleg durva.

S bár a fény sugárzószívű szájberharcosához képest az átlagfelhasználó valószínűleg kevésbé érzékeli a digitális kalodát, de azért az nekik is feltűnhet, hogy mennyire elbonyolódott minden belépés, vásárlás, ügyintézés ezekkel az újabb keletű kettős bejelentkezésekkel, jelszócserékkel, hitelesítő alkalmazásokkal és társaikkal. Mennyire más az internet ma, mint ahogy indult…

Meg ez a zajos világ, ahol igen könnyű elveszni a ricsajban, ahol mindenki megpróbál kitűnni, és ha te nem, akkor nem fognak észrevenni. Akármilyen jó vagy, akkor sem. Főleg egy ilyen eredendően csendes, elmélkedő dolgot, mint ez a könyv. Főleg, hogy olyanokkal kell versengened, akik lényegesen nagyobb marketingkerettel rendelkeznek. Főleg ha valami olyanod van, amit még algoritmus nem látott. Viszont ha túlságosan zörgeted a harasztot, akkor meg azt kockáztatod, hogy letiltanak. S lévén a dolog új és egyedi, követni sincs kit, mindenről találd ki, hogyan és mennyire. Ezeken a feltérképezetlen vizeken boldogulni több, mint művészet.

Na és akkor jött még csak a régi fészemnek a letiltása. Valószínűleg azért, mert csináltam egyet külön a könyvhöz, mint ahogy email címet is, mint ahogy az írók szoktak írói nevet választani – és mint kiderült, a Fész nem szereti, ha egy embernek kettő van. És talán ez sem véletlen, hogy most történt.

Ugyanis, már hónapok óta rendszeresen jövögetnek, magától a Facebook-tól kódszámok, hogy valaki kérte a személyazonosságom megerősítését, írjam be, ha én voltam. Az külön oda van írva, hogy ha nem én voltam, akkor lehet, hogy valaki próbálja feltörni a fiókomat. Márpedig nem én kértem, szóval úgy néz ki, valaki kavar – talán azért, mert mostanra valamelyes felkerültem a térképre, részint a kérdőívvel, részint meg azzal, hogy a könyv fészes lapja meg csoportja már többezres nagyságrendű. Hogy függhet ez össze a fészem letiltásával? Úgy, hogy rám irányította a rendszer figyelmét, ami vagy tíz év után most vette észre, hogy ketten vagyok egyedül.

Bár biztosnak semmi sem biztos, a Fész sem közölte a konkrét okot, csak, hogy nem felelek meg a közösségi szabályoknak, itt van az összes, találjam ki, hogy melyiknek. Csettel jutottunk arra, hogy valószínűleg ez lehetett a problémája velem. Ja, még megkérdezte, hogy akarok-e fellebbezni. Mondom, persze, hogy akarok, hol a gomb? Itt van. Köszi, nem sikerült. Tenkjú, gudbáj.

(Ja, meg közben be kellett bizonyítanom, hogy ember vagyok – de nem ám a szokásos captchákkal, hanem videó felvételt csinált rólam, fordítsam a fejem jobbra – balra – felfelé. Mugshot. Ilyenek vannak, nem is gondolnátok.)

Úgyhogy, mint láthatjátok, egy hajszálon és az internetes világ mára hatalmasra nőtt urainak kegyétől függ mindenki a digitális pikszisben, amelyből nem túl nehéz kiesni, elveszíteni hosszú évek során összegyűjtögetett kontaktokat, hallgatóságot. (És nálam jóval nagyobb spílereknek is.) Aztán így ne legyen az ember paranoiás, meg merjen szókimondani… Vajon melyik szótag nem tetszik majd az algoritmusnak? Kiposztolhatom-e ezt, tényleg akarom-e lájkolni azt? Az egyik baj a világ megmentésével, hogy nem lehet szép nyugiban csinálni.

Monty Python – Spam, spam, spam

Közelednek a választások, és bármennyire is árasztja a Tisza vizét a tavaszi szél, többektől hallom, hogy várjuk ki a végét, voltak már itt meglepetések. Ami viszont biztosra mondható, hogy Orbán Viktor (Viktusz?) trónja most inog a leginkább 2010 óta. A mai üzenetben azt igyekszem összeszedni, hogy hol rontották el – két értelemben is. Egyfelől a saját szempontjukból, hogy miképp fűrészelték a fát saját maguk alatt. (Ez lesz szerintem az érdekesebb, amit így összeszedve nem láttam még máshol.) Másfelől meg a nép szempontjából, hogy mikkel ártották a legtöbbet az országnak. Kezdjük az utóbbival.

Hol rontotta el a Fidesz az országnak?

Erről csak röviden, azért is, mert erről sok szó esik máshol, meg azért, mert az Orbán-rendszeres kérdőívem is pont erről szólt, hozzátéve azért a pozitívumokat is. (Az eredményeket itt lehet megnézni, érdemes felül átkapcsolni az „átgondoltabbak”-ra. Szintén ajánlom a szöveges véleményeket, számos szívből jövő megjegyzéssel.) Magam is kitöltöttem az ívet, és írtam a rendszerről egy részletes elemzést is, kérdésről-kérdésre megindokolva, hogy miért annyi pontot adtam rájuk. Na tehát: hol rontották el az országnak?

1) A nép megosztása

Ez itt egy szubjektív sorrend, számomra mindenesetre az emberek közötti feszültség gerjesztése, magának a nemzetnek a megosztása jelenti a legnagyobb bűnüket. Egyúttal jól példázza azt is, hogy Orbán mekkora árat volt hajlandó fizetni, még az általa elvileg olyannyira tisztelt nemzetet is hajlandó volt meggyengíteni. (Hacsak el nem hitte magának, hogy tulajdonképpen erősíti.)

Illetve emiatt is sántikál, ahogy a béke arkangyalainak állítják be magukat. Meg a folyamatos harci retorikájuk miatt is.

2) A demokrácia aláásása

Azt túlzás mondani, hogy diktatúrát csinált az országból. (Ha most tényleg megbukik a választáson, az is azt támasztja alá.) De hogy ezen kívül sokféle eszközzel igyekezett elérni, hogy neki lejtsen a pálya, abban talán nincs túl nagy vita: a választási rendszer és a külföldi magyarok választójoga, a közmédia kisajátítása, pártpropaganda állami pénzből, a saját embereinek kinevezése az igazságszolgáltatási rendszer fő pozícióira, stb…

3) Állami korrupció

Mindig és mindenhol van korrupció, volt Gyurcsány idejében és van az Unióban is. Ilyen rendszerszintű, módszeres korrupció azonban kultúrországban, Európában, nemigen.

4) Néphülyítés

Különös tekintettel a csapból is folyó, soha véget nem érő propagandára, erre a permanens fülkeforradalomra. Megint csak, hogy nem számít, hogy hányan rettegnek feleslegesen a háborútól, Sorostól meg az éppen aktuális patás ördögtől, nem számít, hogy kiben és kiről mennyi hamis elképzelést ültetnek el a fejekben… Egy számít, hogy Orbán fejéről le ne essen a korona.

5) Az ország szövetségeseinek elidegenítése

Magyarország, egyedül, igen kicsi pötty a nagyvilág térképén, nagyon ki van szolgáltatva egyfelől, úgymond, az elemeknek, a politikai-gazdasági körülmények viharos változásainak – másrészt meg a nálunk nagyobb hatalmak kényének-kedvének is. Nem beszélve arról, hogy abból az Európából utáltattak ki bennünket, ahova több mint 1000 év után épphogy csak sikerült bekerülnünk. (Orbán új barátaival meg olyan sokra nem mentünk.)

* * *

Ezek tehát, még egyszer mondom, csak a fő bűnök; az elemzésemben, akit érdekel, a többiről is olvashattok, az előbbiekről is részletesebben – valamint a pozitívumokról is, melyek közül szintén említsünk meg párat. Én plusz pontokat adtam a Fidesznek egyebek mellett a migráció kezelésére, (nem a propagandára való felhasználására), a foglalkoztatottság növelésére, a hálapénz elleni fellépésre és a családpolitikára. (Utóbbira lehet mondani, hogy sok eredménye nem volt, de legalább megpróbáltak tenni valamit.) És nyilván mindenkinek joga van másképp gondolni, pont erről szólt a kérdőív.

És összességében is volt ebben valami jó. Az mégpedig, hogy a szintén viszonylag kulturált kommunista diktatúra után most emlékeztetőt kaphattunk arról, hogy létezik annak a tükörképe is, hogy milyen egy jobboldali autokrácia. Egy amolyan bársonyos, európai autokráciácska. Játékdiktatúra kezdőknek. Ez a jó egyébként ebben a kontinensben meg országban, hogy manapság legalábbis, itt a legvadabb hatalmi törekvések is ki vannak párnázva, a gyilkosságok is legfeljebb karakterek. (Pravda, tisztelet a kivételnek.)

Talán időnként nem is árt egy kis vakcináció, azért, hogy megbecsüljük a jó dolgunkat, a szabadságot, amelyben élhetünk. Merthogy a történelem során minduntalan előjön a demokráciák, köztársaságok teszetoszaságával való elégedetlenség, amit az úrhatnám populisták örömmel lovagolnak meg Cézártól kezdve, Hitleren át, Trumpig. Ők mind az erős kéz politikáját ígérték, hogy ők majd rendet vágnak a sok tehetetlenkedő demokrata között. (No meg jólétet, békét és biztonságot természetesen, mindent, ami csak a népnek kell.)

A nép vonzódása hozzájuk érthető, hogy elegük van a véget nem érő vitákból, hogy cselekvést akarnak, rendet akarnak, pénzt akarnak. A demokráciának nem is a hatékonyság a legfőbb erénye – hanem az önkényuralom megakadályozása. Mert az erős embereknek a nép leginkább csak egy eszköz a saját ambícióik megvalósításához – és még ha vannak is köztük kevésbé elvetemültek, onnantól kezdve, hogy a hatalom ellenőrizetlenné válik, könnyen elfajul, és nincs egyszerű módja, hogy a nép visszavegye azt. Többnyire vérontás a vége.

No de nézzük a másik, ritkábban elemzett aspektusát a Fidesz balsikerének:

Hol rontotta el a Fidesz saját magának?

1) Túlzott hatalomvágy

Ez az egész 16 év, ahogy én látom, alapvetően egy embernek, Orbán Viktornak abból az indíttatásából született, hogy neki feltétlenül győznie kell. Nem bármi áron azért – ez az ország továbbra is távol áll a világ szerencsétlenebb felének igazi, megveszekedett diktatúráitól – de azért elég drágán is, ha arról van szó.

Ez azt is jelenti, hogy ő alapvetően nem a bidzsisztáni dínárért csinálta, nem a pénzért – hanem ő akart lenni az országos Fontos Ember, aki a Várból letekint a saját kis királyságára, és közben az Igazi Globális Nagykutyákkal pacsizgat.

Az udvartartás, az máskérdés, ők nagyrészt a pénzért csinálták. Nem az egyszeri Fidesz szavazó, nem az átlag minisztériumi munkavállaló – hanem a NER al- és főispánjai és egyéb főemberek a rendszer szolgálatában. És Orbán őket is kifizettette az országgal, elvégre szüksége volt hűséges hűbéresekre.

De emlékezzünk vissza, hogy Orbán nem így kezdte. Az első ciklusa majdhogynem normálisnak volt mondható. A sokkra fel, hogy annak idején kiesett a nyeregből, határozta el, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő – és hogy ha majdnem normálisan nem megy, akkor rá fekszik a populizmusra, a propagandára, átírja a törvényeket, az alkotmányt, rászáll az ellenzékre… és általában véve keményebb lesz, nehogy véletlenül még egyszer, ó borzalom, alulmaradjon.

Nyilván egyedül kevés lett volna egy ország meghekkeléséhez, kellett ehhez egy szintén nem túl elvhű stáb is – de az egész forrása őbenne van egy személyben, nélküle, az ő görcsös győzni akarása nélkül, egész másképp nézett volna ki itt a történet. Körülöttünk más országokban is vannak populisták, a híveikkel és csatlósaikkal – de körülbelül egy sincs olyan ádáz törtető, mint Viktor. Ezért, alapjában véve egy ember miatt lett Magyarország ekkora feketebárány Európában.

Ráadásul végül visszafelé sült el a hatalom betonozása, melynek szerepe volt a korrupcióban, a gazdaság gyengeségében, a felesleges ellenségek beszerzésében, a rövidlátásban, a Fidesz megbicsaklásának többi tényezőiben, lásd róluk alább.

Mindazáltal teljesen nem vetemedett el Orbán, megvoltak azért nála a határok, diktatúrát nem csinált az országból. A személyes szabadságát, testi épségét nem kellett féltenie senkinek, ebből a szempontból szabadon lehetett beszélni, lásd ehhez mindjárt itt a következő pontot. Nos, cserében neki sem kell félnie, hogy például Mussolini sorsára jut. De hálásnak azért nehogy még hálásak legyünk neki. Hozzáteszem, hogy bizonyos fokú hatalomvágy, győzni akarás, ambíció természetes, és nem is árt egy ország vezetőinek. Csak jóból is megárt a sok – ami a hatalomvágyra fokozottan áll.

Tulajdonképpen kár érte. Mindene megvolt hozzá, hogy megbecsült vezetőként vonuljon be a történelembe: értelmes, ambíciózus, karizmatikus, jó helyen és jó időben – és az lett volna az igazi győzelem. Ezek után azonban aligha hiszem, hogy Mátyás királyként tekint majd rá az utókor.

2) Nyílt korrupció

Vannak korrupt rendszerek a világban, és a velük járó hatékonytalanság sosem segíti ezek fennmaradását: ha rosszul megy a gazdaság, rosszul élnek az emberek, az elégedetlenné teszi a népet, kifizetetlenné a sleppet, megingatja az uralkodó hatalmát. Nálunk különösen felfokozta ezt, hogy bárki, aki nem dugta szándékosan a kormánypárti médiahomokba a fejét, elég jól tudhatta, hogy mi folyik. Ezekről ugyanis szabad volt beszélni, magunk között, az ellenzéki médiában, akárhol, nem voltak úgy befogva a szájak, mint egy rendes diktatúrában. (Ezért is volt fals dolog diktatúráról beszélni itt, meg arról, hogy nincs sajtószabadság: nyilván csorbultak ezek – de korántsem annyira, mint az igazán kemény helyeken.)

Másképp mondva, nem állt arányban egymással a korrupció szintje és a szólásszabadság foka. Ennek én két okát látom: az egyik, hogy ez itt egy meglehetősen egyedi rendszer volt: máshol vagy lopnak rendesen, de akkor szigorú a szájzár – vagy szabad beszélni, de akkor meg visszafogja a kezét, akinek enyves. (Pont ez is a jó a demokráciában meg a szabad sajtóban.)

A másik az elbizakodottság, főleg itt a végén már, hogy azt hitték bármit megtehetnek. Megjegyzem négy éve, az előző választás után én is azt hittem, hogy az volt az utolsó esély. Még egy dolog, amiben tévedtem. (Mondjuk túl sokon nem múlt, lásd alább a magnót.) Mindenesetre úgy néz ki, hogy a kormánypárti ún. elit is, aki hozzászokott az óellenzék évtizedes szerencsétlenkedéséhez, úgy volt vele, hogy igen, megvan a győzelem örök receptje.

Egészen elképesztő számomra különösen Matolcsy esete, aki egy elég értelmes, meg elég jómódú embernek is nézett ki, aki minek is kockáztatna mindent, ráadásul ennyire amatőr módon – meg, hogy megengedték neki… Gondolták, hogy végül is Lölővel is lement már egy-két gyurcsányozós választás.

No, mindegy,

A tanulságot íme

Közel s távol

Levonhatja minden

Demokrata diktátor

Hogy ugyanis ezeket nem lehet vegyíteni. Kérdés, hogy a demokratát dobják majd el belőle vagy a diktátort…

3) Infláció, gyenge gazdaság

Tudjuk, hogy a nép mindenekelőtt megélhetést akar, hogy a gazdagsági helyzet mennyi mindet meghatároz. Orbánék harmadik legfontosabb hibája, hogy a gazdaságot hagyták ellankadni, még kelet-európai összehasonlításban is lemaradni.

De hogy lehet ez, annak ellenére, hogy láthatólag ők is tisztában voltak a megélhetés fontosságával, lásd csak a rezsicsökkentéstől a 14. havi nyugdíjig bevezetett számos népjóléti intézkedésüket, az árstoppokat, a szabályszerűen végrehajtott választási osztogatásokat. Illetve mennyiben volt ez az ő hibájuk, mennyiben múlt rajtuk az infláció, a stagnálás?

Tehát, először is, Orbánék régtől fogva a népesség szegényebb rétegeire összpontosítottak, ők azok ugyanis, akik egyrészt sokan vannak, másrészt meg olyan anyagi helyzetben, hogy viszonylag olcsón meg lehet venni a szavazatukat. (Plusz a propagandára is fogékonyabbak.) Jó darabig működött is ez, nem is csak a szociális juttatások, hanem a „munka alapú társadalom” irányába tett, tagadhatatlanul eredményes lépéseik révén is.

A népjóléti intézkedések azonban összességében nem kevés pénzbe kerültek, főleg ha hozzávesszük az egykulcsos adót, a családpolitikát és a rezsicsökkentés költségesebb időszakait is. No és voltak még itt más költségek is: a stadionok és egyéb állami beruházások, a folyamatos propaganda, a korrupció közvetlen és közvetett költségei. (Közvetlen, amit elloptak, közvetett a többi, például a piaci verseny csorbulása miatti hatékonyságvesztés.)

Valahonnan tehát pénzt kellett szerezni – annak utána meg még inkább, hogy az EU, jó tíz év után úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a legnagyobb kerékkötőjét, visszatartja, amit és ahogy tud. Az EU-s pénzek elmaradása a gazdasági növekedés visszaesésének is egyik fő oka volt. Honnan tudtak pénzt szerezni? Az egyik: hitelből – ami azonban hosszú távon csak tovább rontja a helyzetet, láthatjuk mekkora pénzeket fizettek ki csak a kamatokra az elmúlt években. A másik pedig, adókból. De hogyan?

A népet, közvetlenül, nem nagyon akarták adóztatni, az ugyanis népszerűtlen. Ezért először is, megvámoltak bizonyos profitokat – azt azonban meg kellett válogatni, hogy kinek a profitját vágják meg. Az itt termelő multikét ugyanis nem nagyon lehet, mert ők adnak munkát a népnek, és könnyen odébbállhatnak. Kiket lehet akkor szorongatni? Azokat, akik valahogy ide vannak kötve: a bankokat, a kiskereskedőket, az energiaszolgáltatókat. Illetve, az energiaárakon keresztül például, a kis és középvállalatokat is.

A másik, hogy végső soron a népet is adóztatták azért – csak közvetetten. Magyarországra igen jellemző, hogy jövedelem- vagy vagyonadó helyett az állam valaki mással szedeti be a pénzt: ilyen az ÁFA, a jövedéki adó (üzemanyag), az útdíjak vagy a kiskereskedelmi különadó is. Valamint, amikor a megadóztatott profitok gazdái továbbhárítják a terheket az ügyfelekre.

Na most, hogyan kapcsolódnak ezek az inflációhoz és a gazdaság gyengélkedéséhez?

Először is úgy, hogy kinek van így kedve itt vállalkozni meg beruházni? Nem is csak az adókat magukat tekintve, hanem a bizonytalanságot, hogy bármikor beeshet egy újabb „ideiglenes” különadó. Amellett, hogy folyamatosan ott van a NER-es csókosok jelentette versenyhátrány és fenyegetettség a tisztességes vállalkozók tekintetében.

Másrészt meg úgy, hogy ameddig nyugalom volt a gazdaságban, nagyjából a covid-ig, addig a piaci verseny miatt a megadóztatott vállalatok lenyelték annak költségeit, különös tekintettel az élelmiszerárakra. A feszültség azonban gyülemlett, és amikor, más okok miatt is (háború, energia árak, rossz termés…), elpattant a húr, akkor nálunk hatványozott volt az áremelkedés. Azért, mert a kormány előre megágyazott ennek. Az élelmiszerinfláció pedig pont a kormány tömegbázisának, az egyszerű embereknek fájt a legjobban. Így ártott be magának a kormány a rövidlátásával ezen a téren.

És általában szólva, ezért nem érdemes instabil rendszereket a tűréshatárig terhelni, a jó időkben sem, mert amikor beütnek a rosszak, akkor összedőlnek. A korrupcióval, az ellenségek beszerzésével, az infrastruktúra leromlasztásával is hasonlóan jártak el: megtették, mert adott pillanatban megtehették, nem számolva a távolabbi következményekkel.

4) Felesleges ellenségek

Itthon és külföldön – jobb esetben csak Orbánnak meg a pártjának, rosszabb esetben az egész országnak. (Régebben beszéltem már róla, hogy igyekszik összemosni az országgal magát Orbán, lásd pl. a „magyargyűlölő” Manfred Weber.) Kezdjük a külföldi felesleges ellenségekkel, az EU-val, akiket mostanra annyira sikerült magunkra haragítanunk, amire még nem volt példa Brüsszelben. No meg Orbán szájából is csak, mint szitokszó jön ki az, hogy Brüsszel.

Szóval, amennyire Orbán szerint ő maga a megtestesült „józanész”, ez annyira amatőr volt a részéről. Legfőképpen azért, mert erősen függ az Uniótól, nemcsak az ország, hanem a saját hatalma is. Az EU a legnagyobb gazdasági partnerünk, ők a szomszédaink, a katonai szövetségeseink, no meg az az elég sok pénz is, ami onnan jön (jött)… Nem mellesleg a világ legélhetőbb és leghumánusabb része.

Mindig hozzá kell tennem, tény, hogy azért az EU sem maga a mennyország, megvannak a hibái is: megosztott, lomha, gazdaságilag sem túl versenyképes, korrupció is előfordul benne, és nem tudja hol a határ az idealizmusban. Orbán ezeket mindig lelkesen hangsúlyozta – de valójában nem ezek zavarták, hanem hogy nem hagyták őt nyugodtan kukorékolni a saját portáján. Meg hogy egy idő után már nem küldték szép csendben és kellő hódolattal a pénzt, ami ugye, „jár” – amin, úgy tűnt, Orbán őszintén meg volt sértve és lepődve.

(Zárójel: van egy olyan érzésem, hogy Orbán, jogászként, kissé jobban bízik az írott szabályok erejében a reálisnál. Ez az egyik: ha az EU-ban az van leírva, hogy jár a pénz, akkor az jönni is fog. Miért, oda volt írva, hogy ha cseszekszünk, akkor nem? Másik hasonló a Pride betiltása volt. Vagy, hogy az Ukránok majd rohannak helyreállítani a csőolajvezetéket, ha az van a szerződésben. Viszont: ő maga is végigtolta a parlamentáris színjátékot, bejárt, válaszolt, kampányolt, ahogy az meg van írva. Apropó, kedvenc mondásuk csalafintaságaik esetére, hogy ők mindenben a törvényeknek megfelelően jártak el. Na ja, ugye, az tud segíteni ebben, ha az ember maga írja a szabályokat. Meg azért a határokat is szerették tesztelgetni. Mindenesetre ez a (kétségkívül csorba) szabálytisztelet adhatott bizodalmat arra, hogy a demokráciát, mint olyat, nem akarják felszámolni, hogy le lehet váltani őket. Törvényesen.)

Visszatérve az ellenséges EU-hoz. Bizonyos mértékig rendben is van az, hogy nem teljes az összhang, hogy egy ország igyekszik a saját érdekeit érvényesíteni, például, hogy kifelé is kacsingatunk, behúzunk pár kínai gyárat, vagy hogy külön is szervezkedünk kicsit a visegrádiakkal. Az ilyesmi része a játéknak, nagyon nem is orrolnak miatta. Az azonban, ahogy Orbán démonizálja a világ leghumánusabb szerveződését, személy szerint belemászik a vezetőikbe, no meg, ahogy lépten-nyomon gáncsolja az EU működését, megvétózza a döntéseket – az ilyesmi személyessé teszi az ellentétet, ellenséget csinál az ellenfelekből, de még a szövetségesekből is.

Nem beszélve aztán a NATO-ról, amit a svédek meg a finnek (meg mindenki más) ellen elkövetett. Úgy, hogy közben ott lógott a fejük felett az orosz fenyegetés. Az ilyesmit nem felejtik el, és visszaköszön, amikor majd ők tudnak keresztbe tenni nekünk. Csak remélhetjük, hogy tudják majd, hogy kinek köszönhetik ezt a bánásmódot: Orbánnak – és nem a magyar népnek.

De barátok mindenkinek kellenek, Orbán is igyekezett új barátokat szerezni: Putyint, Trumpot, Netanjahut, Erdogant meg a türköket. A világ összes keménylegényét, akikkel majd megmutatják ennek a sok nyápic libsinek, hogy milyen az igazi férfi. Nos, attól tartok, ezeknek a nagyfiúknak Viktor maga is egy izgága kis dörgölődző féllipsi, aki leginkább azért hasznos, mert zavart tud kelteni a fulllipsik körében. (És egyúttal saját maga alól is kihúzza a talajt, ahogy mindent megtesz azért, hogy kiutáltassa magát közülük.) Sok segítség nem is jött a nagyfiúktól, Trumppal együtt is elmaradt a repülőrajt, messze laknak, onnan még kisebbeknek látszunk, mint innen a szomszédból.

* * *

No és a hazai felesleges ellenségek: a CEU elüldözése, a civilekbe való beleállás, „Soros embereinek” listázása, az értelmiség negligálása, a szexuális kisebbségek letámadása… Ezt a felét volt szerencsém testközelből megélni, érzékelni milyen az, amikor az ügy személyessé válik, az ember általános ellenszenve átfordul direkt sértettségbe. (Annyi, hogy ezt én megpróbálom tudatosítani magamban, és tőlem telhetően igyekszem ragaszkodni az objektív ítéletalkotásra vonatkozó elveimhez. Ezért is rakom oda mindig az ellenpontokat, az EU hibáit, a Fidesz pozitívumait. A legtöbben nem ilyen tudatosak.) És akiben átállnak a kapcsolók, az már másképp küzd, elvi kérdéssé válik, ami előtte gyakorlati volt, már nem az éppen aktuális játszmát akarja megnyerni, hanem a másik személyes bukásáért küzd.

De, még akibe nem is állt bele direktben, azoknak is az idegeire ment a vég nélküli, eszetlen propaganda, szerintem egy idő után még azoknak is, akiknek nem. Látványos volt ebből a szempontból a fiatalok „mocskosfideszezése” – de hát a népesség bizonyos rétegeiről, úgy tűnt, kormányoldalon eleve lemondtak. (Megint egy rövidlátás, mert előbb-utóbb a mostani fiatalokból lesz a többség.)

* * *

És még egy felesleges ellenség: Ukrajna – ami megint csak többszörösen visszás. Először is azért, mert mégiscsak egy megtámadott, szenvedő országról van szó. Természetesen ők sem angyalok, közismert a korrupció meg a bűnözés és az elhíresült nyelvtörvény. De ennek ellenére is igencsak furcsán veszi ki magát, hogy Budapesten Zenelszkíj arcával van körbeplakátolva a város, mint az új Sorossal, aki nehogy majd a végén ő nevessen. Miközben Putyinnal meg Lavrovval úgy szívélyeskedünk, ahogy a csővezetéken kifér. Meg akikben tovább mélyíti az ellenérzéseket ezeknek a látványa.

A másik, hogy olyan sokat nem ártottak nekünk. (Eddig. Most már, hogy ennyire jóban vagyunk, láthatjuk, hogy visszavágnak, ahogy tudnak, és úgy néz ki, tudnak is, elég kellemetlenül.) A harmadik, ahogy Orbán a pénzzel érvel, hogy nehogy már mi fizessük a háborút. Ez egyrészt azért visszatetsző, mert míg nálunk a pénz, addig ott kint a halál. Ráadásul így sem járunk jobban, mert így meg az EU-s pénzek nem jönnek. (Nem mellesleg közben az orosz olaj révén azért pénzeljük a háborút, rendesen.)

(Amiben viszont többé-kevésbé egyetértek Orbánnal, hogy Ukrajna gyorsított felvétele az EU-ba nem járható: csak akkor szabad befogadni őket, ha rend lesz náluk. Ami nem úgy néz ki, hogy holnap lesz, és vélhetőleg az oroszoknál is lényeges változásoknak kell még bekövetkeznie addig. Hosszabb távon viszont, magyar szempontból, már csak a kárpátaljai magyarok miatt is üdvözlendő volna, mert éppen ez lehetne a magyarság újraegyesülésének praktikus módja, egy nagyobb közösség keretein belül – ahogy többek között Románia felé máris nyitva van a határ. De a gyorsított csatlakozásról remélhetőleg az EU-ban is csak eszmeileg beszélnek.)

Apropó, hogy most Zelenszkíj a soros Soros. Észrevettük, hogy hogy eltűnt a plakátokról, meg a narratívából a korábbi főgonosz? Mi lett a Soros-tervvel? De nem csak ő, valamiért az óvodásokat is kevésbé fenyegeti már a nemváltó kommandó. Azt mindig nehezebb észrevenni, ami eltűnt – de érdemes visszarévedni, mert segít ráébredni, hogy mi volt igazi és mi nem. Most meg Zelenszkíj meg Ukrajna. Mert végül is az előző választást a háborúval nyerték meg, és most sincs jobb ötletük.

Végül pedig, ha már a felesleges ellenségeskedésnél tartunk, idézzük fel itt is a legfőbb bűnüket, a nép egymás ellenfordítását.

És mindezt értelmetlenül, többnyire még a Fidesz saját szempontjából is. Mit nyertek azzal, hogy a nagyfiút játszották az EU-val meg a NATO-val szemben? Vagy azzal, ahogy örök ellenséget csináltak maguknak a hazai civilekből? Esetleg a saját híveik egy részének imponáltak valamelyest – de sokkal több és maradandó ellenséges érzelmet szítottak az ellenoldalon. Nem beszélve az elmaradt pénzekről. Meg a bedugult olajvezetékről: különösen azokkal nem érdemes feleslegesen csesződni, akiktől függünk. Tartok tőle, hogy elsősorban az arroganciájuk kiélése volt ez, még csak nem is politikai kalkuláció.

5) Rövidlátás és elbizakodottság

Ezek egy fokkal elvontabb hibái a Fidesznek, és több itt felsorolt pontra is vonatkoztathatóak. Például a korrupció nyíltságára vagy arra, hogy minek szerezzünk ellenségeket, ha nem muszáj. Ilyen hibákat alapvetően két okból lehet elkövetni: vagy azért, mert nem ismerjük fel, hogy hova vezetnek, rövidlátóak vagyunk – vagy azért mert nem érdekelnek, azt hisszük, hogy nekünk semmi sem árthat, elbizakodottak lettünk.

Nézzük meg először a rövidlátást. Az embernek olyan érzése van, különösen az EU-val való kötözködéssel kapcsolatban, mintha Orbánék akár csak egyetlen lépéssel sem gondolkodtak volna előre, mintha nem tették volna fel maguknak a kérdést, hogy nem lehet, hogy a következő körben visszakapjuk a szemétkedést?

Az elbizakodottság meg a sorozatos választási győzelmek, különösen a legutóbbi választás után vett erőt rajtuk igazán, amikor úgy tűnt, nem is tudnak nem nyerni. Ergo nem kell félni, lehet lazítani, lehet korruptkodni, nyugodtan, bármit. S mint utaltam rá, nem csak nekik tűnhetett úgy, hogy innentől már velük éri meg az ország, hanem másoknak, nekem magamnak is az volt a benyomásom, a láthatáron sincs esélye a változásnak.

Az EU-n kívül számos más ügyben is kiütközött az elbizakodottságuk és rövidlátásuk: a túlfeszített adóztatásban, ami aztán elszabadította az inflációt, a nyugdíjreform visszacsinálásában, ami kérdésessé teszi, hogy miből fizetik majd a nyugdíjakat, amikor a búmerek meg az X-ek kikopnak a munkából. A rezsicsökkentésben, merthogy, ugye, a közművekkel se volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna. A nyílt korrupcióban. A gyermekvédelmi baklövésekben.

A rövidlátás a politikában gyakran azt is jelenti, hogy csak a következő választásokig gondolkozunk, aztán majd lesz valahogy. (Mondjuk, ami a szinte kötelező, választási osztogatást is illeti.) A rövidtávú gondolkozással viszont, mint mondani szoktam, az a baj, hogy előbb-utóbb menthetetlenül eljön a hosszú táv. Főleg azoknak, akik ennyire ragaszkodnak a hatalmuk megtartásához.

6) Gyermekvédelmi baklövések

És alkalmatlan emberek. A kegyelmi ügy mindenekelőtt, természetesen. (A Szőlő utca is, bár lehet, hogy az kevésbé került volna elő, ha nincs a kegyelmi üggyel felspanolva a közvélemény.) Valamint, hogy már a kegyelmi ügyet is felturbózta, hogy a Fidesz maga hegyezte ki a gyermekvédelem témáját azzal, ahogy önmagát állította be a gyermekek megmentőjének a sok szőrös perverz wookiee-tól.

Merthogy gyerekekkel mindent el lehet adni, megint csak egy tankönyvi recept.

Az alkalmatlanságról szólva, Novák Katalinra gondolok itt elsősorban, akinek az orra alá odatolták a kegyelmet, ő meg aláírta – s bár embernek attól még lehet rendes, de hogy köztársasági elnöknek kezdettől fogva egy vicc volt, az biztos. (Az utódja, hogy is hívják, az ő nevére sem nagyon érdemes emlékezni, de legalább ránézésre közársaságielnökösebb.) Ez van, amikor a párthűség meg a bólintókészség fontosabb, mint az alkalmasság.

Meg az általános nepotizmus, ahogy az alkalmatlanság a gazdasági hatékonyságot is aláaknázza.

7) Az új ellenzék, amivel nem tudtak mit kezdeni

Először is, honnan lett az új ellenzék? Ezt én sem nagyon tudom, de még azt sem, hogy kik ők. Magyar Pétert, meg az új frontembereket persze én is látom a híradóban – de hogy a háttérben kik vannak, kik találják ki a stratégiát, honnan lettek ők, akik mondhatom, sokkal profibban és intelligensebben szervezik az ügyeket, reagálnak, mint az óellenzék valaha is, azt nem tudom. És ez kezdettől fogva így van, amikor az előtérben még csak Magyar Péter volt egymaga. Azt nem hiszem, hogy ő egymaga navigál mindent, főleg amilyen ficsúrból indult. Meg hogy a pénz honnan jött ehhez. Ezzel nem gyanakvást akarok kelteni, lehetnek ezek teljesen jó szándékú emberek is, a frontemberek mindenesetre szimpatikusaknak tűnnek – csak azt mondom, hogy amilyen profi, annyira diszkrét is ez a társaság. Meg az is lehet, hogy csak én vagyok alulinformált, és mindez csak benyomás, nem jártam külön utána.

(Meg annyiból is érdekesek, hogy, mondom, okosak – de nem úgy néznek ki, mint a szokásos nagyvárosi baller értelmiség, a HVG-től a Telexig meg az LMP-ig…)

Vegyünk észre aztán, hogy mi az, ami nélkül ez az egész nem volna: a magnó. Vagyis Magyar Péter felvétele a feleségéről, Varga Juditról, hogy Rogánék kihúzatták magukat, persze. Bármennyire is kifogásolható a felvétel elkészítése, ez irányította rá a közfigyelmet Magyar Péterre, ez tette lehetővé, hogy kialakuljon körülötte ez az egész mozgalom, egyébként kb. felejtve volna már, és minden bizonnyal maradna a Fidesz. És ilyeneken múlik a történelem…

(Önmagában a magnó sem lett volna elég, kellett még hozzá a felhalmozódott elégedetlenség is a Fidesszel szemben.)

Közben az, hogy ki is pontosan ez az ember, a kristálymag, Magyar Péter, mennyire alkalmas ő maga, az másodlagos – egyelőre, persze, magának a kormányváltásnak a szempontjából. Ha egyszer hatalomra jut, onnantól már egyáltalán nem lesz mindegy. Reméljük a legjobbakat, meg hogy a hatalom se száll a fejébe. Ahogy indult, az eléggé ficsúros volt, de mindenki tud fejlődni, máris fejlődött. Ami mindenképpen elismerést érdemel az eddigiek alapján, az a szorgalma, az energiája és az előadó képessége, amikkel végigtolta ezt a két évet. Meg amivel a korosodó Orbán nem nagyon tudta felvenni a versenyt.

Meg úgy általában sem tudtak mit kezdeni vele kormányoldalról. Minden lepörgött róla, amivel próbálkoztak, nem kis részben azért, mert alapvetően jól csinálja: magánál tartja a kezdeményezést, előre kihúzza a méregfogát a Fidesz muníciójának, a róla készül kompromittáló felvételeknek, miegymásnak, nem jön zavarva tőlük. Közben fáradhatatlanul járja az országot, odamegy az emberek közé, vidékre is, amiben a régi ellenzék nagyon gyenge volt, és nem hagyja, hogy elterelődjön a szó a Fidesz korrupciójáról, ami, ugyebár, nyílt titok, azok előtt is, akik eddig a kormányra szavaztak, a legkönnyebben kiaknázható sara az Orbán-rendszernek.

A Fidesz meg közben a régi nótát fújja, az aktuális ellenjelölt lejáratásával, az aktuális főgonosz kiplakátolásával, az alapvető ösztönök megcélzásával, ahogy a háborúval meg adókkal riogat, brüsszelezik, és osztogatgat, bár nem nagyon van miből. (A migránstéma, most kevésbé megy, de Iránnal kapcsolatban, azért azt is előkapták.) Teljesen fantáziátlanul és meglehetősen enerváltan is. Van egy olyan benyomásom, hogy Orbán is öregszik, elvesztette a lendületét, és vele együtt a gépezet is, elvégre végig ő volt a Fidesz-harckocsiezred robbanómotorja. Nagyon kíváncsi leszek, ha tényleg úgy alakul, mihez kezd az orbánváltás után.

Illetve volt pár elég kellemetlen mellényúlásuk az utóbbi időben, például Orbán Balázstól, hogy mi nem védekeztünk volna az oroszok ellen, Gulyástól, hogy megfontolnák, ha Trump háborúba hívna bennünket, vagy most legutóbb az ukrán zászló becsempészése a tiszás tüntetésre. Vagy Orbán, mint Don Vétó… Ami vagány meg jól hangzik, de azért… Keresztapa?! Az összes korrupciós vád közepette?

Ami még elsőre meglepően amatőr volt nekem kormányoldalon, az Lázár szlovák nőzős, vécépucoló cigányozós elszólásai. Aztán jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Orbán is azzal pózol, hogy ő nem finomkodik, ő az, aki érthető és egyenes, és megmondja az igazat, például, hogy nem kellenek a migránsok. (Meg egyébként is, tuggyátok, yózanész. Erről majd máskor bővebben.) Igen ám, de amikor pont az utca népének, a saját szavazóinak az érzékenységébe gyalogol bele valaki, akkor valahogy rögtön kevésbé működik a diplomatikátlanság… Egy politikus csak addig lehet szókimondó, ameddig nem árt a saját népszerűségének vele.

Aktualitása az ügynek, amit az előző hírlevélben írtam, hogy én viszont kimondhatom úgy, ahogy gondolom. Megjegyzem, ez is azzal jár, hogy akinek nem tetszik a mondókám, az legközelebb nem biztos, kíváncsi lesz rám. Másrészt meg, a technológia uraitól, a Fésztől, a Gmailtől való függésem, amit most elég jól sikerült érzékeltetniük velem, mindjárt kifejtem. No meg együtt a kettő: a rendszerek ugyanis mérik, hogy mennyire tetszel az olvasóknak, és ha egyeseknek nem annyira, akkor a többiektől is elvághatnak. Szóval, ebben a mai világban, ha az ember hallatni akarja a hangját, még úgy sem annyira magától értetődő a szókimondás, hogy más vesztenivalója különösebben nincs is.

Na de, még ami Magyar Pétert meg a Tiszát illeti, a kérdés, hogy lehet-e tényleg más a politika. Ennyi ellenpélda után, amit a rendszerváltás óta megéltünk, az a csoda, hogy még akad, aki tud hinni ebben. Istenem, legyen már végre egy normális társaság a magyar politikában! A hatalom se rontsa meg őket, ha az lehetséges. Meg haszonlesők és köpönyegforgatók se mérgezzék az új rendszert.

De szép is volna!