Közelednek a választások, és bármennyire is árasztja a Tisza vizét a tavaszi szél, többektől hallom, hogy várjuk ki a végét, voltak már itt meglepetések. Ami viszont biztosra mondható, hogy Orbán Viktor (Viktusz?) trónja most inog a leginkább 2010 óta. A mai üzenetben azt igyekszem összeszedni, hogy hol rontották el – két értelemben is. Egyfelől a saját szempontjukból, hogy miképp fűrészelték a fát saját maguk alatt. (Ez lesz szerintem az érdekesebb, amit így összeszedve nem láttam még máshol.) Másfelől meg a nép szempontjából, hogy mikkel ártották a legtöbbet az országnak. Kezdjük az utóbbival.
Hol rontotta el a Fidesz az országnak?
Erről csak röviden, azért is, mert erről sok szó esik máshol, meg azért, mert az Orbán-rendszeres kérdőívem is pont erről szólt, hozzátéve azért a pozitívumokat is. (Az eredményeket itt lehet megnézni, érdemes felül átkapcsolni az „átgondoltabbak”-ra. Szintén ajánlom a szöveges véleményeket, számos szívből jövő megjegyzéssel.) Magam is kitöltöttem az ívet, és írtam a rendszerről egy részletes elemzést is, kérdésről-kérdésre megindokolva, hogy miért annyi pontot adtam rájuk. Na tehát: hol rontották el az országnak?
1) A nép megosztása
Ez itt egy szubjektív sorrend, számomra mindenesetre az emberek közötti feszültség gerjesztése, magának a nemzetnek a megosztása jelenti a legnagyobb bűnüket. Egyúttal jól példázza azt is, hogy Orbán mekkora árat volt hajlandó fizetni, még az általa elvileg olyannyira tisztelt nemzetet is hajlandó volt meggyengíteni. (Hacsak el nem hitte magának, hogy tulajdonképpen erősíti.)
Illetve emiatt is sántikál, ahogy a béke arkangyalainak állítják be magukat. Meg a folyamatos harci retorikájuk miatt is.
2) A demokrácia aláásása
Azt túlzás mondani, hogy diktatúrát csinált az országból. (Ha most tényleg megbukik a választáson, az is azt támasztja alá.) De hogy ezen kívül sokféle eszközzel igyekezett elérni, hogy neki lejtsen a pálya, abban talán nincs túl nagy vita: a választási rendszer és a külföldi magyarok választójoga, a közmédia kisajátítása, pártpropaganda állami pénzből, a saját embereinek kinevezése az igazságszolgáltatási rendszer fő pozícióira, stb…
3) Állami korrupció
Mindig és mindenhol van korrupció, volt Gyurcsány idejében és van az Unióban is. Ilyen rendszerszintű, módszeres korrupció azonban kultúrországban, Európában, nemigen.
4) Néphülyítés
Különös tekintettel a csapból is folyó, soha véget nem érő propagandára, erre a permanens fülkeforradalomra. Megint csak, hogy nem számít, hogy hányan rettegnek feleslegesen a háborútól, Sorostól meg az éppen aktuális patás ördögtől, nem számít, hogy kiben és kiről mennyi hamis elképzelést ültetnek el a fejekben… Egy számít, hogy Orbán fejéről le ne essen a korona.
5) Az ország szövetségeseinek elidegenítése
Magyarország, egyedül, igen kicsi pötty a nagyvilág térképén, nagyon ki van szolgáltatva egyfelől, úgymond, az elemeknek, a politikai-gazdasági körülmények viharos változásainak – másrészt meg a nálunk nagyobb hatalmak kényének-kedvének is. Nem beszélve arról, hogy abból az Európából utáltattak ki bennünket, ahova több mint 1000 év után épphogy csak sikerült bekerülnünk. (Orbán új barátaival meg olyan sokra nem mentünk.)
* * *
Ezek tehát, még egyszer mondom, csak a fő bűnök; az elemzésemben, akit érdekel, a többiről is olvashattok, az előbbiekről is részletesebben – valamint a pozitívumokról is, melyek közül szintén említsünk meg párat. Én plusz pontokat adtam a Fidesznek egyebek mellett a migráció kezelésére, (nem a propagandára való felhasználására), a foglalkoztatottság növelésére, a hálapénz elleni fellépésre és a családpolitikára. (Utóbbira lehet mondani, hogy sok eredménye nem volt, de legalább megpróbáltak tenni valamit.) És nyilván mindenkinek joga van másképp gondolni, pont erről szólt a kérdőív.
És összességében is volt ebben valami jó. Az mégpedig, hogy a szintén viszonylag kulturált kommunista diktatúra után most emlékeztetőt kaphattunk arról, hogy létezik annak a tükörképe is, hogy milyen egy jobboldali autokrácia. Egy amolyan bársonyos, európai autokráciácska. Játékdiktatúra kezdőknek. Ez a jó egyébként ebben a kontinensben meg országban, hogy manapság legalábbis, itt a legvadabb hatalmi törekvések is ki vannak párnázva, a gyilkosságok is legfeljebb karakterek. (Pravda, tisztelet a kivételnek.)
Talán időnként nem is árt egy kis vakcináció, azért, hogy megbecsüljük a jó dolgunkat, a szabadságot, amelyben élhetünk. Merthogy a történelem során minduntalan előjön a demokráciák, köztársaságok teszetoszaságával való elégedetlenség, amit az úrhatnám populisták örömmel lovagolnak meg Cézártól kezdve, Hitleren át, Trumpig. Ők mind az erős kéz politikáját ígérték, hogy ők majd rendet vágnak a sok tehetetlenkedő demokrata között. (No meg jólétet, békét és biztonságot természetesen, mindent, ami csak a népnek kell.)
A nép vonzódása hozzájuk érthető, hogy elegük van a véget nem érő vitákból, hogy cselekvést akarnak, rendet akarnak, pénzt akarnak. A demokráciának nem is a hatékonyság a legfőbb erénye – hanem az önkényuralom megakadályozása. Mert az erős embereknek a nép leginkább csak egy eszköz a saját ambícióik megvalósításához – és még ha vannak is köztük kevésbé elvetemültek, onnantól kezdve, hogy a hatalom ellenőrizetlenné válik, könnyen elfajul, és nincs egyszerű módja, hogy a nép visszavegye azt. Többnyire vérontás a vége.
No de nézzük a másik, ritkábban elemzett aspektusát a Fidesz balsikerének:
Hol rontotta el a Fidesz saját magának?
1) Túlzott hatalomvágy
Ez az egész 16 év, ahogy én látom, alapvetően egy embernek, Orbán Viktornak abból az indíttatásából született, hogy neki feltétlenül győznie kell. Nem bármi áron azért – ez az ország továbbra is távol áll a világ szerencsétlenebb felének igazi, megveszekedett diktatúráitól – de azért elég drágán is, ha arról van szó.
Ez azt is jelenti, hogy ő alapvetően nem a bidzsisztáni dínárért csinálta, nem a pénzért – hanem ő akart lenni az országos Fontos Ember, aki a Várból letekint a saját kis királyságára, és közben az Igazi Globális Nagykutyákkal pacsizgat.
Az udvartartás, az máskérdés, ők nagyrészt a pénzért csinálták. Nem az egyszeri Fidesz szavazó, nem az átlag minisztériumi munkavállaló – hanem a NER al- és főispánjai és egyéb főemberek a rendszer szolgálatában. És Orbán őket is kifizettette az országgal, elvégre szüksége volt hűséges hűbéresekre.
De emlékezzünk vissza, hogy Orbán nem így kezdte. Az első ciklusa majdhogynem normálisnak volt mondható. A sokkra fel, hogy annak idején kiesett a nyeregből, határozta el, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő – és hogy ha majdnem normálisan nem megy, akkor rá fekszik a populizmusra, a propagandára, átírja a törvényeket, az alkotmányt, rászáll az ellenzékre… és általában véve keményebb lesz, nehogy véletlenül még egyszer, ó borzalom, alulmaradjon.
Nyilván egyedül kevés lett volna egy ország meghekkeléséhez, kellett ehhez egy szintén nem túl elvhű stáb is – de az egész forrása őbenne van egy személyben, nélküle, az ő görcsös győzni akarása nélkül, egész másképp nézett volna ki itt a történet. Körülöttünk más országokban is vannak populisták, a híveikkel és csatlósaikkal – de körülbelül egy sincs olyan ádáz törtető, mint Viktor. Ezért, alapjában véve egy ember miatt lett Magyarország ekkora feketebárány Európában.
Ráadásul végül visszafelé sült el a hatalom betonozása, melynek szerepe volt a korrupcióban, a gazdaság gyengeségében, a felesleges ellenségek beszerzésében, a rövidlátásban, a Fidesz megbicsaklásának többi tényezőiben, lásd róluk alább.
Mindazáltal teljesen nem vetemedett el Orbán, megvoltak azért nála a határok, diktatúrát nem csinált az országból. A személyes szabadságát, testi épségét nem kellett féltenie senkinek, ebből a szempontból szabadon lehetett beszélni, lásd ehhez mindjárt itt a következő pontot. Nos, cserében neki sem kell félnie, hogy például Mussolini sorsára jut. De hálásnak azért nehogy még hálásak legyünk neki. Hozzáteszem, hogy bizonyos fokú hatalomvágy, győzni akarás, ambíció természetes, és nem is árt egy ország vezetőinek. Csak jóból is megárt a sok – ami a hatalomvágyra fokozottan áll.
Tulajdonképpen kár érte. Mindene megvolt hozzá, hogy megbecsült vezetőként vonuljon be a történelembe: értelmes, ambíciózus, karizmatikus, jó helyen és jó időben – és az lett volna az igazi győzelem. Ezek után azonban aligha hiszem, hogy Mátyás királyként tekint majd rá az utókor.
2) Nyílt korrupció
Vannak korrupt rendszerek a világban, és a velük járó hatékonytalanság sosem segíti ezek fennmaradását: ha rosszul megy a gazdaság, rosszul élnek az emberek, az elégedetlenné teszi a népet, kifizetetlenné a sleppet, megingatja az uralkodó hatalmát. Nálunk különösen felfokozta ezt, hogy bárki, aki nem dugta szándékosan a kormánypárti médiahomokba a fejét, elég jól tudhatta, hogy mi folyik. Ezekről ugyanis szabad volt beszélni, magunk között, az ellenzéki médiában, akárhol, nem voltak úgy befogva a szájak, mint egy rendes diktatúrában. (Ezért is volt fals dolog diktatúráról beszélni itt, meg arról, hogy nincs sajtószabadság: nyilván csorbultak ezek – de korántsem annyira, mint az igazán kemény helyeken.)
Másképp mondva, nem állt arányban egymással a korrupció szintje és a szólásszabadság foka. Ennek én két okát látom: az egyik, hogy ez itt egy meglehetősen egyedi rendszer volt: máshol vagy lopnak rendesen, de akkor szigorú a szájzár – vagy szabad beszélni, de akkor meg visszafogja a kezét, akinek enyves. (Pont ez is a jó a demokráciában meg a szabad sajtóban.)
A másik az elbizakodottság, főleg itt a végén már, hogy azt hitték bármit megtehetnek. Megjegyzem négy éve, az előző választás után én is azt hittem, hogy az volt az utolsó esély. Még egy dolog, amiben tévedtem. (Mondjuk túl sokon nem múlt, lásd alább a magnót.) Mindenesetre úgy néz ki, hogy a kormánypárti ún. elit is, aki hozzászokott az óellenzék évtizedes szerencsétlenkedéséhez, úgy volt vele, hogy igen, megvan a győzelem örök receptje.
Egészen elképesztő számomra különösen Matolcsy esete, aki egy elég értelmes, meg elég jómódú embernek is nézett ki, aki minek is kockáztatna mindent, ráadásul ennyire amatőr módon – meg, hogy megengedték neki… Gondolták, hogy végül is Lölővel is lement már egy-két gyurcsányozós választás.
No, mindegy,
A tanulságot íme
Közel s távol
Levonhatja minden
Demokrata diktátor
Hogy ugyanis ezeket nem lehet vegyíteni. Kérdés, hogy a demokratát dobják majd el belőle vagy a diktátort…
3) Infláció, gyenge gazdaság
Tudjuk, hogy a nép mindenekelőtt megélhetést akar, hogy a gazdagsági helyzet mennyi mindet meghatároz. Orbánék harmadik legfontosabb hibája, hogy a gazdaságot hagyták ellankadni, még kelet-európai összehasonlításban is lemaradni.
De hogy lehet ez, annak ellenére, hogy láthatólag ők is tisztában voltak a megélhetés fontosságával, lásd csak a rezsicsökkentéstől a 14. havi nyugdíjig bevezetett számos népjóléti intézkedésüket, az árstoppokat, a szabályszerűen végrehajtott választási osztogatásokat. Illetve mennyiben volt ez az ő hibájuk, mennyiben múlt rajtuk az infláció, a stagnálás?
Tehát, először is, Orbánék régtől fogva a népesség szegényebb rétegeire összpontosítottak, ők azok ugyanis, akik egyrészt sokan vannak, másrészt meg olyan anyagi helyzetben, hogy viszonylag olcsón meg lehet venni a szavazatukat. (Plusz a propagandára is fogékonyabbak.) Jó darabig működött is ez, nem is csak a szociális juttatások, hanem a „munka alapú társadalom” irányába tett, tagadhatatlanul eredményes lépéseik révén is.
A népjóléti intézkedések azonban összességében nem kevés pénzbe kerültek, főleg ha hozzávesszük az egykulcsos adót, a családpolitikát és a rezsicsökkentés költségesebb időszakait is. No és voltak még itt más költségek is: a stadionok és egyéb állami beruházások, a folyamatos propaganda, a korrupció közvetlen és közvetett költségei. (Közvetlen, amit elloptak, közvetett a többi, például a piaci verseny csorbulása miatti hatékonyságvesztés.)
Valahonnan tehát pénzt kellett szerezni – annak utána meg még inkább, hogy az EU, jó tíz év után úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a legnagyobb kerékkötőjét, visszatartja, amit és ahogy tud. Az EU-s pénzek elmaradása a gazdasági növekedés visszaesésének is egyik fő oka volt. Honnan tudtak pénzt szerezni? Az egyik: hitelből – ami azonban hosszú távon csak tovább rontja a helyzetet, láthatjuk mekkora pénzeket fizettek ki csak a kamatokra az elmúlt években. A másik pedig, adókból. De hogyan?
A népet, közvetlenül, nem nagyon akarták adóztatni, az ugyanis népszerűtlen. Ezért először is, megvámoltak bizonyos profitokat – azt azonban meg kellett válogatni, hogy kinek a profitját vágják meg. Az itt termelő multikét ugyanis nem nagyon lehet, mert ők adnak munkát a népnek, és könnyen odébbállhatnak. Kiket lehet akkor szorongatni? Azokat, akik valahogy ide vannak kötve: a bankokat, a kiskereskedőket, az energiaszolgáltatókat. Illetve, az energiaárakon keresztül például, a kis és középvállalatokat is.
A másik, hogy végső soron a népet is adóztatták azért – csak közvetetten. Magyarországra igen jellemző, hogy jövedelem- vagy vagyonadó helyett az állam valaki mással szedeti be a pénzt: ilyen az ÁFA, a jövedéki adó (üzemanyag), az útdíjak vagy a kiskereskedelmi különadó is. Valamint, amikor a megadóztatott profitok gazdái továbbhárítják a terheket az ügyfelekre.
Na most, hogyan kapcsolódnak ezek az inflációhoz és a gazdaság gyengélkedéséhez?
Először is úgy, hogy kinek van így kedve itt vállalkozni meg beruházni? Nem is csak az adókat magukat tekintve, hanem a bizonytalanságot, hogy bármikor beeshet egy újabb „ideiglenes” különadó. Amellett, hogy folyamatosan ott van a NER-es csókosok jelentette versenyhátrány és fenyegetettség a tisztességes vállalkozók tekintetében.
Másrészt meg úgy, hogy ameddig nyugalom volt a gazdaságban, nagyjából a covid-ig, addig a piaci verseny miatt a megadóztatott vállalatok lenyelték annak költségeit, különös tekintettel az élelmiszerárakra. A feszültség azonban gyülemlett, és amikor, más okok miatt is (háború, energia árak, rossz termés…), elpattant a húr, akkor nálunk hatványozott volt az áremelkedés. Azért, mert a kormány előre megágyazott ennek. Az élelmiszerinfláció pedig pont a kormány tömegbázisának, az egyszerű embereknek fájt a legjobban. Így ártott be magának a kormány a rövidlátásával ezen a téren.
És általában szólva, ezért nem érdemes instabil rendszereket a tűréshatárig terhelni, a jó időkben sem, mert amikor beütnek a rosszak, akkor összedőlnek. A korrupcióval, az ellenségek beszerzésével, az infrastruktúra leromlasztásával is hasonlóan jártak el: megtették, mert adott pillanatban megtehették, nem számolva a távolabbi következményekkel.
4) Felesleges ellenségek
Itthon és külföldön – jobb esetben csak Orbánnak meg a pártjának, rosszabb esetben az egész országnak. (Régebben beszéltem már róla, hogy igyekszik összemosni az országgal magát Orbán, lásd pl. a „magyargyűlölő” Manfred Weber.) Kezdjük a külföldi felesleges ellenségekkel, az EU-val, akiket mostanra annyira sikerült magunkra haragítanunk, amire még nem volt példa Brüsszelben. No meg Orbán szájából is csak, mint szitokszó jön ki az, hogy Brüsszel.
Szóval, amennyire Orbán szerint ő maga a megtestesült „józanész”, ez annyira amatőr volt a részéről. Legfőképpen azért, mert erősen függ az Uniótól, nemcsak az ország, hanem a saját hatalma is. Az EU a legnagyobb gazdasági partnerünk, ők a szomszédaink, a katonai szövetségeseink, no meg az az elég sok pénz is, ami onnan jön (jött)… Nem mellesleg a világ legélhetőbb és leghumánusabb része.
Mindig hozzá kell tennem, tény, hogy azért az EU sem maga a mennyország, megvannak a hibái is: megosztott, lomha, gazdaságilag sem túl versenyképes, korrupció is előfordul benne, és nem tudja hol a határ az idealizmusban. Orbán ezeket mindig lelkesen hangsúlyozta – de valójában nem ezek zavarták, hanem hogy nem hagyták őt nyugodtan kukorékolni a saját portáján. Meg hogy egy idő után már nem küldték szép csendben és kellő hódolattal a pénzt, ami ugye, „jár” – amin, úgy tűnt, Orbán őszintén meg volt sértve és lepődve.
(Zárójel: van egy olyan érzésem, hogy Orbán, jogászként, kissé jobban bízik az írott szabályok erejében a reálisnál. Ez az egyik: ha az EU-ban az van leírva, hogy jár a pénz, akkor az jönni is fog. Miért, oda volt írva, hogy ha cseszekszünk, akkor nem? Másik hasonló a Pride betiltása volt. Vagy, hogy az Ukránok majd rohannak helyreállítani a csőolajvezetéket, ha az van a szerződésben. Viszont: ő maga is végigtolta a parlamentáris színjátékot, bejárt, válaszolt, kampányolt, ahogy az meg van írva. Apropó, kedvenc mondásuk csalafintaságaik esetére, hogy ők mindenben a törvényeknek megfelelően jártak el. Na ja, ugye, az tud segíteni ebben, ha az ember maga írja a szabályokat. Meg azért a határokat is szerették tesztelgetni. Mindenesetre ez a (kétségkívül csorba) szabálytisztelet adhatott bizodalmat arra, hogy a demokráciát, mint olyat, nem akarják felszámolni, hogy le lehet váltani őket. Törvényesen.)
Visszatérve az ellenséges EU-hoz. Bizonyos mértékig rendben is van az, hogy nem teljes az összhang, hogy egy ország igyekszik a saját érdekeit érvényesíteni, például, hogy kifelé is kacsingatunk, behúzunk pár kínai gyárat, vagy hogy külön is szervezkedünk kicsit a visegrádiakkal. Az ilyesmi része a játéknak, nagyon nem is orrolnak miatta. Az azonban, ahogy Orbán démonizálja a világ leghumánusabb szerveződését, személy szerint belemászik a vezetőikbe, no meg, ahogy lépten-nyomon gáncsolja az EU működését, megvétózza a döntéseket – az ilyesmi személyessé teszi az ellentétet, ellenséget csinál az ellenfelekből, de még a szövetségesekből is.
Nem beszélve aztán a NATO-ról, amit a svédek meg a finnek (meg mindenki más) ellen elkövetett. Úgy, hogy közben ott lógott a fejük felett az orosz fenyegetés. Az ilyesmit nem felejtik el, és visszaköszön, amikor majd ők tudnak keresztbe tenni nekünk. Csak remélhetjük, hogy tudják majd, hogy kinek köszönhetik ezt a bánásmódot: Orbánnak – és nem a magyar népnek.
De barátok mindenkinek kellenek, Orbán is igyekezett új barátokat szerezni: Putyint, Trumpot, Netanjahut, Erdogant meg a türköket. A világ összes keménylegényét, akikkel majd megmutatják ennek a sok nyápic libsinek, hogy milyen az igazi férfi. Nos, attól tartok, ezeknek a nagyfiúknak Viktor maga is egy izgága kis dörgölődző féllipsi, aki leginkább azért hasznos, mert zavart tud kelteni a fulllipsik körében. (És egyúttal saját maga alól is kihúzza a talajt, ahogy mindent megtesz azért, hogy kiutáltassa magát közülük.) Sok segítség nem is jött a nagyfiúktól, Trumppal együtt is elmaradt a repülőrajt, messze laknak, onnan még kisebbeknek látszunk, mint innen a szomszédból.
* * *
No és a hazai felesleges ellenségek: a CEU elüldözése, a civilekbe való beleállás, „Soros embereinek” listázása, az értelmiség negligálása, a szexuális kisebbségek letámadása… Ezt a felét volt szerencsém testközelből megélni, érzékelni milyen az, amikor az ügy személyessé válik, az ember általános ellenszenve átfordul direkt sértettségbe. (Annyi, hogy ezt én megpróbálom tudatosítani magamban, és tőlem telhetően igyekszem ragaszkodni az objektív ítéletalkotásra vonatkozó elveimhez. Ezért is rakom oda mindig az ellenpontokat, az EU hibáit, a Fidesz pozitívumait. A legtöbben nem ilyen tudatosak.) És akiben átállnak a kapcsolók, az már másképp küzd, elvi kérdéssé válik, ami előtte gyakorlati volt, már nem az éppen aktuális játszmát akarja megnyerni, hanem a másik személyes bukásáért küzd.
De, még akibe nem is állt bele direktben, azoknak is az idegeire ment a vég nélküli, eszetlen propaganda, szerintem egy idő után még azoknak is, akiknek nem. Látványos volt ebből a szempontból a fiatalok „mocskosfideszezése” – de hát a népesség bizonyos rétegeiről, úgy tűnt, kormányoldalon eleve lemondtak. (Megint egy rövidlátás, mert előbb-utóbb a mostani fiatalokból lesz a többség.)
* * *
És még egy felesleges ellenség: Ukrajna – ami megint csak többszörösen visszás. Először is azért, mert mégiscsak egy megtámadott, szenvedő országról van szó. Természetesen ők sem angyalok, közismert a korrupció meg a bűnözés és az elhíresült nyelvtörvény. De ennek ellenére is igencsak furcsán veszi ki magát, hogy Budapesten Zenelszkíj arcával van körbeplakátolva a város, mint az új Sorossal, aki nehogy majd a végén ő nevessen. Miközben Putyinnal meg Lavrovval úgy szívélyeskedünk, ahogy a csővezetéken kifér. Meg akikben tovább mélyíti az ellenérzéseket ezeknek a látványa.
A másik, hogy olyan sokat nem ártottak nekünk. (Eddig. Most már, hogy ennyire jóban vagyunk, láthatjuk, hogy visszavágnak, ahogy tudnak, és úgy néz ki, tudnak is, elég kellemetlenül.) A harmadik, ahogy Orbán a pénzzel érvel, hogy nehogy már mi fizessük a háborút. Ez egyrészt azért visszatetsző, mert míg nálunk a pénz, addig ott kint a halál. Ráadásul így sem járunk jobban, mert így meg az EU-s pénzek nem jönnek. (Nem mellesleg közben az orosz olaj révén azért pénzeljük a háborút, rendesen.)
(Amiben viszont többé-kevésbé egyetértek Orbánnal, hogy Ukrajna gyorsított felvétele az EU-ba nem járható: csak akkor szabad befogadni őket, ha rend lesz náluk. Ami nem úgy néz ki, hogy holnap lesz, és vélhetőleg az oroszoknál is lényeges változásoknak kell még bekövetkeznie addig. Hosszabb távon viszont, magyar szempontból, már csak a kárpátaljai magyarok miatt is üdvözlendő volna, mert éppen ez lehetne a magyarság újraegyesülésének praktikus módja, egy nagyobb közösség keretein belül – ahogy többek között Románia felé máris nyitva van a határ. De a gyorsított csatlakozásról remélhetőleg az EU-ban is csak eszmeileg beszélnek.)
Apropó, hogy most Zelenszkíj a soros Soros. Észrevettük, hogy hogy eltűnt a plakátokról, meg a narratívából a korábbi főgonosz? Mi lett a Soros-tervvel? De nem csak ő, valamiért az óvodásokat is kevésbé fenyegeti már a nemváltó kommandó. Azt mindig nehezebb észrevenni, ami eltűnt – de érdemes visszarévedni, mert segít ráébredni, hogy mi volt igazi és mi nem. Most meg Zelenszkíj meg Ukrajna. Mert végül is az előző választást a háborúval nyerték meg, és most sincs jobb ötletük.
Végül pedig, ha már a felesleges ellenségeskedésnél tartunk, idézzük fel itt is a legfőbb bűnüket, a nép egymás ellenfordítását.
És mindezt értelmetlenül, többnyire még a Fidesz saját szempontjából is. Mit nyertek azzal, hogy a nagyfiút játszották az EU-val meg a NATO-val szemben? Vagy azzal, ahogy örök ellenséget csináltak maguknak a hazai civilekből? Esetleg a saját híveik egy részének imponáltak valamelyest – de sokkal több és maradandó ellenséges érzelmet szítottak az ellenoldalon. Nem beszélve az elmaradt pénzekről. Meg a bedugult olajvezetékről: különösen azokkal nem érdemes feleslegesen csesződni, akiktől függünk. Tartok tőle, hogy elsősorban az arroganciájuk kiélése volt ez, még csak nem is politikai kalkuláció.
5) Rövidlátás és elbizakodottság
Ezek egy fokkal elvontabb hibái a Fidesznek, és több itt felsorolt pontra is vonatkoztathatóak. Például a korrupció nyíltságára vagy arra, hogy minek szerezzünk ellenségeket, ha nem muszáj. Ilyen hibákat alapvetően két okból lehet elkövetni: vagy azért, mert nem ismerjük fel, hogy hova vezetnek, rövidlátóak vagyunk – vagy azért mert nem érdekelnek, azt hisszük, hogy nekünk semmi sem árthat, elbizakodottak lettünk.
Nézzük meg először a rövidlátást. Az embernek olyan érzése van, különösen az EU-val való kötözködéssel kapcsolatban, mintha Orbánék akár csak egyetlen lépéssel sem gondolkodtak volna előre, mintha nem tették volna fel maguknak a kérdést, hogy nem lehet, hogy a következő körben visszakapjuk a szemétkedést?
Az elbizakodottság meg a sorozatos választási győzelmek, különösen a legutóbbi választás után vett erőt rajtuk igazán, amikor úgy tűnt, nem is tudnak nem nyerni. Ergo nem kell félni, lehet lazítani, lehet korruptkodni, nyugodtan, bármit. S mint utaltam rá, nem csak nekik tűnhetett úgy, hogy innentől már velük éri meg az ország, hanem másoknak, nekem magamnak is az volt a benyomásom, a láthatáron sincs esélye a változásnak.
Az EU-n kívül számos más ügyben is kiütközött az elbizakodottságuk és rövidlátásuk: a túlfeszített adóztatásban, ami aztán elszabadította az inflációt, a nyugdíjreform visszacsinálásában, ami kérdésessé teszi, hogy miből fizetik majd a nyugdíjakat, amikor a búmerek meg az X-ek kikopnak a munkából. A rezsicsökkentésben, merthogy, ugye, a közművekkel se volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna. A nyílt korrupcióban. A gyermekvédelmi baklövésekben.
A rövidlátás a politikában gyakran azt is jelenti, hogy csak a következő választásokig gondolkozunk, aztán majd lesz valahogy. (Mondjuk, ami a szinte kötelező, választási osztogatást is illeti.) A rövidtávú gondolkozással viszont, mint mondani szoktam, az a baj, hogy előbb-utóbb menthetetlenül eljön a hosszú táv. Főleg azoknak, akik ennyire ragaszkodnak a hatalmuk megtartásához.
6) Gyermekvédelmi baklövések
És alkalmatlan emberek. A kegyelmi ügy mindenekelőtt, természetesen. (A Szőlő utca is, bár lehet, hogy az kevésbé került volna elő, ha nincs a kegyelmi üggyel felspanolva a közvélemény.) Valamint, hogy már a kegyelmi ügyet is felturbózta, hogy a Fidesz maga hegyezte ki a gyermekvédelem témáját azzal, ahogy önmagát állította be a gyermekek megmentőjének a sok szőrös perverz wookiee-tól.
Merthogy gyerekekkel mindent el lehet adni, megint csak egy tankönyvi recept.
Az alkalmatlanságról szólva, Novák Katalinra gondolok itt elsősorban, akinek az orra alá odatolták a kegyelmet, ő meg aláírta – s bár embernek attól még lehet rendes, de hogy köztársasági elnöknek kezdettől fogva egy vicc volt, az biztos. (Az utódja, hogy is hívják, az ő nevére sem nagyon érdemes emlékezni, de legalább ránézésre közársaságielnökösebb.) Ez van, amikor a párthűség meg a bólintókészség fontosabb, mint az alkalmasság.
Meg az általános nepotizmus, ahogy az alkalmatlanság a gazdasági hatékonyságot is aláaknázza.
7) Az új ellenzék, amivel nem tudtak mit kezdeni
Először is, honnan lett az új ellenzék? Ezt én sem nagyon tudom, de még azt sem, hogy kik ők. Magyar Pétert, meg az új frontembereket persze én is látom a híradóban – de hogy a háttérben kik vannak, kik találják ki a stratégiát, honnan lettek ők, akik mondhatom, sokkal profibban és intelligensebben szervezik az ügyeket, reagálnak, mint az óellenzék valaha is, azt nem tudom. És ez kezdettől fogva így van, amikor az előtérben még csak Magyar Péter volt egymaga. Azt nem hiszem, hogy ő egymaga navigál mindent, főleg amilyen ficsúrból indult. Meg hogy a pénz honnan jött ehhez. Ezzel nem gyanakvást akarok kelteni, lehetnek ezek teljesen jó szándékú emberek is, a frontemberek mindenesetre szimpatikusaknak tűnnek – csak azt mondom, hogy amilyen profi, annyira diszkrét is ez a társaság. Meg az is lehet, hogy csak én vagyok alulinformált, és mindez csak benyomás, nem jártam külön utána.
(Meg annyiból is érdekesek, hogy, mondom, okosak – de nem úgy néznek ki, mint a szokásos nagyvárosi baller értelmiség, a HVG-től a Telexig meg az LMP-ig…)
Vegyünk észre aztán, hogy mi az, ami nélkül ez az egész nem volna: a magnó. Vagyis Magyar Péter felvétele a feleségéről, Varga Juditról, hogy Rogánék kihúzatták magukat, persze. Bármennyire is kifogásolható a felvétel elkészítése, ez irányította rá a közfigyelmet Magyar Péterre, ez tette lehetővé, hogy kialakuljon körülötte ez az egész mozgalom, egyébként kb. felejtve volna már, és minden bizonnyal maradna a Fidesz. És ilyeneken múlik a történelem…
(Önmagában a magnó sem lett volna elég, kellett még hozzá a felhalmozódott elégedetlenség is a Fidesszel szemben.)
Közben az, hogy ki is pontosan ez az ember, a kristálymag, Magyar Péter, mennyire alkalmas ő maga, az másodlagos – egyelőre, persze, magának a kormányváltásnak a szempontjából. Ha egyszer hatalomra jut, onnantól már egyáltalán nem lesz mindegy. Reméljük a legjobbakat, meg hogy a hatalom se száll a fejébe. Ahogy indult, az eléggé ficsúros volt, de mindenki tud fejlődni, máris fejlődött. Ami mindenképpen elismerést érdemel az eddigiek alapján, az a szorgalma, az energiája és az előadó képessége, amikkel végigtolta ezt a két évet. Meg amivel a korosodó Orbán nem nagyon tudta felvenni a versenyt.
Meg úgy általában sem tudtak mit kezdeni vele kormányoldalról. Minden lepörgött róla, amivel próbálkoztak, nem kis részben azért, mert alapvetően jól csinálja: magánál tartja a kezdeményezést, előre kihúzza a méregfogát a Fidesz muníciójának, a róla készül kompromittáló felvételeknek, miegymásnak, nem jön zavarva tőlük. Közben fáradhatatlanul járja az országot, odamegy az emberek közé, vidékre is, amiben a régi ellenzék nagyon gyenge volt, és nem hagyja, hogy elterelődjön a szó a Fidesz korrupciójáról, ami, ugyebár, nyílt titok, azok előtt is, akik eddig a kormányra szavaztak, a legkönnyebben kiaknázható sara az Orbán-rendszernek.
A Fidesz meg közben a régi nótát fújja, az aktuális ellenjelölt lejáratásával, az aktuális főgonosz kiplakátolásával, az alapvető ösztönök megcélzásával, ahogy a háborúval meg adókkal riogat, brüsszelezik, és osztogatgat, bár nem nagyon van miből. (A migránstéma, most kevésbé megy, de Iránnal kapcsolatban, azért azt is előkapták.) Teljesen fantáziátlanul és meglehetősen enerváltan is. Van egy olyan benyomásom, hogy Orbán is öregszik, elvesztette a lendületét, és vele együtt a gépezet is, elvégre végig ő volt a Fidesz-harckocsiezred robbanómotorja. Nagyon kíváncsi leszek, ha tényleg úgy alakul, mihez kezd az orbánváltás után.
Illetve volt pár elég kellemetlen mellényúlásuk az utóbbi időben, például Orbán Balázstól, hogy mi nem védekeztünk volna az oroszok ellen, Gulyástól, hogy megfontolnák, ha Trump háborúba hívna bennünket, vagy most legutóbb az ukrán zászló becsempészése a tiszás tüntetésre. Vagy Orbán, mint Don Vétó… Ami vagány meg jól hangzik, de azért… Keresztapa?! Az összes korrupciós vád közepette?
Ami még elsőre meglepően amatőr volt nekem kormányoldalon, az Lázár szlovák nőzős, vécépucoló cigányozós elszólásai. Aztán jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Orbán is azzal pózol, hogy ő nem finomkodik, ő az, aki érthető és egyenes, és megmondja az igazat, például, hogy nem kellenek a migránsok. (Meg egyébként is, tuggyátok, yózanész. Erről majd máskor bővebben.) Igen ám, de amikor pont az utca népének, a saját szavazóinak az érzékenységébe gyalogol bele valaki, akkor valahogy rögtön kevésbé működik a diplomatikátlanság… Egy politikus csak addig lehet szókimondó, ameddig nem árt a saját népszerűségének vele.
Aktualitása az ügynek, amit az előző hírlevélben írtam, hogy én viszont kimondhatom úgy, ahogy gondolom. Megjegyzem, ez is azzal jár, hogy akinek nem tetszik a mondókám, az legközelebb nem biztos, kíváncsi lesz rám. Másrészt meg, a technológia uraitól, a Fésztől, a Gmailtől való függésem, amit most elég jól sikerült érzékeltetniük velem, mindjárt kifejtem. No meg együtt a kettő: a rendszerek ugyanis mérik, hogy mennyire tetszel az olvasóknak, és ha egyeseknek nem annyira, akkor a többiektől is elvághatnak. Szóval, ebben a mai világban, ha az ember hallatni akarja a hangját, még úgy sem annyira magától értetődő a szókimondás, hogy más vesztenivalója különösebben nincs is.
Na de, még ami Magyar Pétert meg a Tiszát illeti, a kérdés, hogy lehet-e tényleg más a politika. Ennyi ellenpélda után, amit a rendszerváltás óta megéltünk, az a csoda, hogy még akad, aki tud hinni ebben. Istenem, legyen már végre egy normális társaság a magyar politikában! A hatalom se rontsa meg őket, ha az lehetséges. Meg haszonlesők és köpönyegforgatók se mérgezzék az új rendszert.
De szép is volna!
